Meggyőzni Krisztusról – Igehirdetés 2019.06.02

Meggyőzni Krisztusról

(11) Mivel tehát ismerjük az Úr félelmét, embereket győzünk meg, Isten előtt pedig nyíltan állunk. Remélem azonban, hogy a ti lelkiismeretetek előtt is nyíltan állunk. 

(12) Nem önmagunkat ajánljuk ismét nektek, hanem lehetőséget adunk nektek a velünk való dicsekedésre, hogy legyen mit felelnetek azoknak, akik azzal dicsekednek, ami csak látszat, és nem azzal, ami a szívben van. 

(13) Ha ugyanis révületbe estünk, Istenért történt, ha pedig józanok vagyunk, értetek van. 

(14) Mert Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt;

(15) és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.

(2Korinthus 5,11–15)

(2Korinthus 5,11; 14)

 

Nem könnyű igeszakasz ez a mai.

De az Ige egyházában az igehirdetés egyben igemagyarázat is, hogy értsük és egyre jobban értsük a Bibliát, annak nehéz szakaszait sem kihagyva. Miképpen érthetnénk, ha valaki meg nem magyarázza nekünk! (Cselekedetek 8,31)

Közben reméljük, hogy Isten Szentlelke által a mai Ige is megnyílik előttünk, és a megértésen túl mennyei üzenetet kapunk, hitet, üdvösséget, ezekben való erősödést, vigaszt, reményt!

 

Vádakra válaszolva, szolgálatunk lényegét tárja elénk az apostol.

 

Az apostol és a korinthusiak között feszült volt a viszony.

Nem részletezem, hiszen többször említettük már, hogy mi mindennel vádolták az apostolt a korinthusiak.

A vádak sokaságából most „csak” hármat érint az apostol, ebben a szakaszban.

 

Tehát Pál bizonyságtevőként válaszol meg a vádakra.

De! Pál úgy válaszol meg a vádakra, ahogy az Isten gyermekéhez méltó, vagyis nem visszavág, és még inkább elmérgesíti a rossz viszonyt; de nem is köt olcsó kompromisszumokat.

Pál a békességre törekszik; de hitvalló, bizonyságtevő, krisztusi módon teszi ezt.

 

Mindezeken túl, azt az üzenetet is fogalmazzuk meg itt, a bevezetésben, hogy Isten népe, valamint Isten gyermeke nem élhet tartós konfliktusban: rendezni kell a dolgainkat, Istennek kedves módon.

Minden dolgunkat rendezni kell, az Isten rendje szerint!

Az Isten Lelke által áthatott lelkiismeret csak akkor nyugszik meg, csak akkor lehet békessége, ha az Úrnak kedves módon rendben vannak azok a dolgai, amelyeket az Isten rábízott: rendben lenni Istennel, és ebből következően rendben lenni a másik emberrel.

Ha valakikkel régóta kenyértörésre került egy ügyed, ha érdekek mentén gyűlölettel teli haragban vagytok egymással; ha rendezetlenek a dolgaid a házasságban, a családban, a munkahelyen, az anyagiak terén; akkor gondolkozz el ezen az isteni üzeneten! Ne azt nézd, hogy kinek van igaza, meg hogy biztosan neked volt igazad! Hanem rendezd a dolgaidat.

Isten népe végképpen nem élhet tartós, belső konfliktusban; vagyis nem acsarkodhatunk szeretetlenül egymással, miközben Krisztust hirdetjük.

Ugyanakkor békességszerzésünk (Máté 5,9), „rendező” szolgálatunk túlmutat saját köreinken.

 

Az apostol tehát a korinthusiak vádjaira válaszolva, szolgálatunk lényegét tárja elénk: – Meggyőzni Krisztusról, rábeszélni Krisztusra; – bizonyossággal, dicsérettel, szent szenvedéllyel; – a Krisztus éltetően szorongató szeretetével.

1.

Az apostolt először is azzal vádolták, hogy ő HITETŐ (11): elhitet, rászed, rábeszél embereket, és ezáltal a maga oldalára állít némelyeket. Az eredeti görög kifejezés is ezt jelenti itt.

 

Pál azt hangsúlyozza ezzel kapcsolatban, hogy az Úr félelmében jár, a vele szolgálókkal együtt és a korinthusi gyülekezettel együtt: „…ismerjük az Úr félemét…” (11)

Az Úr félelme pedig szorongat, mert az istenfélelem az Isten megváltó szeretetéből következő tisztelet és engedelmesen szolgáló hűség: „…a Krisztus szeretete szorongat minket…” (14)

Az Úr félelme pontosan ezt jelenti: a Jézus Krisztus szeretete szorongat.

Ez a szeretet elküld az Úr szolgálatára, az Ő ügyének képviseletére.

Tehát az Isten félelméből következő, szorongató szeretet nyomán „izgat” az Úr ügye. Ez látszik egész életemen, bármely feladatban, amelyet hivatásként élek meg, Isten dicsőségére, mások javára.

„Izgat” az Úr ügye, nem csak azért, mert lesz számonkérés; de azért is, hiszen meg kell állnunk Urunk előtt, és el kell számolnunk a ránk bízott talentumok sáfárkodásával. Ez is az Úr félelmének perspektívája. A számonkérés napján mindnyájan csak az Úr kegyelméből állhatunk meg; de éppen ezért tesszük a dolgunkat e kegyelemért hálaadó hűséggel.

 

Az Úr félelméből következik az, amivel a korinthusiak vádolják az apostolt, félreértve szolgálatát. Az Úr félelméből, Krisztus szorongató szeretetéből ugyanis nem következhet más, mint az, hogy igyekszünk meggyőzni Krisztusról a körülöttünk élőket; igyekszünk őket „rábeszélni” Krisztusra.

A „rábeszélni Krisztusra” azért pontos kifejezése a keresztyén szolgálat lényegének, mert rámutat az örömhír hirdetésére, arra a szóbeli, de életünkkel is alátámasztott bizonyságtételre, amit „igehirdetésnek” hívunk, és ami nemcsak a hivatalos lelkészek, hanem minden hívő ember küldetése; Isten népére bízott ügy.

Krisztusról teszünk bizonyságot, bátor bizonyságtétellel, ahogy a Cselekedetek könyvében olvassuk ezt az apostol szolgálatáról. Eszerint ő éjjel és nappal igyekezett meggyőzni azokat, akik között éppen élt, Mózes törvénye és a próféták, azaz az ószövetségi ígéretek, tehát Isten Igéje, az akkor Írások alapján, hogy Jézus a Krisztus (Cselekedetek 19,8; 28,23).

Ebben a bizonyságtételben az apostol mindig azt hangsúlyozta, hogy mit tett értünk az Isten, egyszülött Fiában (14–15). Jézus Krisztus meghalt és feltámadott értünk, hogy mi is „meghaljunk” a régi, szétesett életünknek, és új életre támadjunk fel Ővele, az örök élet tágasságában megélve az „itteni” életünket. Mit tett értünk Isten? Isten életet ajándékozott nekünk, amely „halálosan beszűkült”. Majd Istenünk, Jézus Krisztusban újra teljes életet ajándékozott nekünk.

Ő mindenkiért meghalt. Ne gyengítsük azzal az „unalmas” témával a lényegi üzenetet, hogy azon kezdünk el vitatkozni, vajon kiket értsünk a „mindenki” alatt.  Ez az Úrra tartozik. Annyit mondhatunk, hogy: mindenkiért meghalt, aki hisz Őbenne… (János 3,16)

Ez az egyetlen megoldás, amit csak az Úr adhat nekünk, aki minden élet forrása (Zsoltárok 36,10). Amikor Jézus Krisztusról teszünk bizonyságot, akkor nem a magunkét mondjuk, nem a magunk igazságára beszéljük rá az embereket, hanem az egyetlen megoldásra, az életre, a teljes életre, valamint az örök életre: igyekszünk rábeszélni őket Krisztusra.

Ebben a küldetésben járunk, ez szorongat bennünket olthatatlan tűzzel.

 

Az Úr félelme által a Krisztus szeretete szorongat, ezért igyekszünk rábeszélni az embereket Krisztusra, meggyőzni őket Krisztusról, azzal a bizonyossággal, hogy közben az Úr majd cselekszik, kipótolva minden hiányosságunkat. Az eredményt az Úrra bízzuk!

Őnélküle semmit sem tehetünk (János 15,5). Mindent megteszünk, de Őnélküle semmit sem tehetünk.

Őnélküle, vagyis nem Krisztusról szólva, nem az Ő felhatalmazásából cselekedve azonban valóban minden megnyilvánulásunkban ott leselkedik a hitetés, a rébeszélés, a gyarló és önérdekesen csúsztató hazugság veszélye.

2.

Az apostolt másodszor azzal vádolták, hogy ő DICSEKVŐ (12).

 

Pál azt hangsúlyozza ezzel kapcsolatban, hogy a másikkal dicsekedjünk!

Ő is a korinthusiakkal dicsekszik, és a korinthusiaknak is a másokkal való nyílt és őszinte dicsekvést ajánlja (11).

Pál tehát nem önmagát ajánlja, hanem Jézus Krisztust, miközben a korinthusiakkal dicsekszik, még ebben a feszült helyzetben is.

Valóban, a másik ember jelenléte a közelünkben egy áldott, Istentől készített lehetőség arra, hogy ne csak önmagunknak éljünk, hanem a másik embernek is. Szó szerint ezt olvassuk ebben a szakaszban (12).

Sőt, az Isten elvégzi a csodát, hogy egyre inkább elszakadjunk önmagunktól, saját látszatos, kirakat, önző életünktől, valamint saját sebeinktől, terheinktől, és odaforduljunk a másik ember felé.

Hiszen nem önmagunknak élünk, hanem az élő és feltámadott Krisztusnak (15), Őbenne élve pedig a másiknak: házasságban, családban, gyülekezetben, egyházban, munkahelyen, világban.

Fontos a sorrend is: kicsiből a nagyobbra. Aki elsőben megbukott, nem léphet felsőbb osztályba.

Éppen ebben, a másikhoz való krisztusi odafordulásban adatik majd a mi gyógyulásunk is. Aki ugyanis túl sokat foglalkozik önmagával, az önmaga börtönében él, és belebetegszik saját magába.

 

Pál a korinthusiakkal dicsekszik. A korinthusiaktól pedig azt kéri, hogy ők pedig vele dicsekedjenek (2Korinthus 1,14). Azaz dicsekedjünk egymással!

Pál azt kéri a korinthusiaktól, hogy ne bántsák őt, hanem dicsekedjenek vele, ahogy ő is nyílt szívvel dicsekszik velük, a Krisztusban.

Így dicsekedjenek egymással.

Hangsúlyos, hogy ez a dicsekvés a Jézus Krisztusban hiteles. Vagyis az Isten színe előtt, nyíltan dicsekszünk egymással, és nem valami hamis, hízelkedő látszatdicséretről, dicsekvésről van itt szó, valami gyarló öncél érdekében (12).

Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék! (2Korinthus 10,17)

 

Nézzük azonban részletesen ennek a bibliai értelemben vett, egymással való dicsekvésnek a természetét.

Ez az egymással való dicsekvés a gyülekezetnek, az egyháznak az együttes kiállása az evangélium ügyében, egyfajta szent „összezárás”, amely egy határon túl nem engedi elfajulni a belső viszályokat, és kifelé soha nem kommunikál rosszat magáról! Ezt az egymással való dicsekvést Isten népe soha nem mások ellenében valósítja meg. Ez soha nem harsányan, de annál bátrabban és bizonyosan történik, soha nem indulatot és haragot keltve azok ellen, akik nem hozzánk tartoznak, hanem mindig nyitott, irgalmas, krisztusi szeretettel. Csak ezek figyelembevételével érthetők a továbbiak arra nézve, amit e dicsekvés mibenlétéről még elmondunk.

Ez az egymással való dicsekvés nem képmutatás, mert ez a dicsekvés hitvalló természetű, és az egyház lényegi küldetését, Jézus Krisztus ügyét, az evangélium hirdetését védi.

Ez a dicsekvés azt jelenti, hogy a testvérben és a mellettem élő, másik emberben, bárkiben keresem és meglátom az értéket, az Isten ajándékát; még a legnehezebb természetű embertársamban is, az ellenségemben is.

Persze ez a dicsekvés nem történhet építő kritika nélkül. Miközben a másikkal dicsekszem, azonközben azt is megfogalmazom, hogy miként lehetne benne még több érték, örökkévaló érték, a Jézus Krisztusban. Ez nélkülözhetetlen része az egymással való dicsekvésnek.

Aztán továbblépve: ez az egymással való dicsekvés a gyülekezetek egységes, bátor bizonyságtétele arra nézve, hogy kik vagyunk mi keresztyének, kiben hiszünk, mi a reménységünk, hova mélyedve kapaszkodnak a gyökereink azért, hogy másokat is tápláló gyümölcsöket teremhessünk. Csak az tud tisztelni, szeretni, megbecsülni másokat – azokat is, akik egészen mások, mint ő –, aki tudja, hogy ő kicsoda, az élő Isten rendeléséből, és mit bízott rá az Isten. Ez a dicsekvés a keresztyének nagy családjában ekként hangzik: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Az ősi hitvallás ma is érvényes, mindennek ez a forrása. Ma is ennek hirdetése és megélése a szolgálatunk lényege.

Még tovább megyek! Ez ma már veszélyes, de nem baj. Sokan félreérthetik, ez baj. Éppen ezért mégis mondom, Krisztusban dicsekedve. Meghatározó emlék számomra, ahogy eleink szavalták: – Református magyar vagyok, amíg élek, az maradok! Megígérem, megfogadom, hogy hitemet holtig vallom! Ámen. – Nagyanyám ugyanezt teológiailag megbotránkoztató módon szavalta, de a vérében volt. Most is a fülemben cseng: – Református magyar vagyok, amíg élek, az maradok. Vallásomnak semmi foltja; tiszta, mint a menny égboltja! – Eszébe nem jutott nagyanyámnak, hogy bárkit gyűlöljön azok közül, akik nem magyar reformátusok. Persze éppen az a baj, hogy a gonosz legnagyobb cselvetése, miszerint pont erre vesz rá bennünket. Jézus Krisztus nevében soha nem fogalmazhatunk meg hitvallást gyűlölettel, csak imádságos bizonyossággal. Ez a bizonyosság itt arra irányul, hogy tudom, engem hová állított az Isten, ahol Krisztus szorongató szeretetével hirdethetem azt, hogy Ő a megoldás, a gyógyulás, a vigasztalás, az élet, a teljes élet és az örök élet! Csak ezzel a lelkülettel hirdetve érvényes, hogy tiszták vagyunk, mint a menny égboltja, mert az az Úr tiszta, akit mi hirdethetünk.

 

Pál tehát nem dicsekvő, hanem másokkal dicsekszik; hogy Isten népe közösségében egymással dicsekedjünk hiteles bizonyságtételként a világban; így aztán együtt dicsérhessük az Urat!

Minden, egymással való dicsekvés, az Úrban: valójában istentisztelet, az Úr dicsérete.

3.

Az apostolt harmadszor azzal vádolták, hogy ő RAJONGÓ (13).

 

Pál azt hangsúlyozza ezzel kapcsolatban, hogy ő valóban „rajongó”, az Úr ügyében járva.

Nézzük meg közelebbről, miről is van itt szó, ebben az első olvasatra nehéz igerészben.

Bonyolult a helyzet és tipikus, mert ma is átéljük ezt: kinek így, kinek úgy! Kinek ez tetszik, kinek az!

A korinthusiak egy részének az apostol túlzottan rajongó kegyességű volt, túlzottan „extatikus”, aki mennyei nyelveken is szólt (1Korinthus 14,18); másoknak pedig túlságosan is józan, aki arra biztatott, miszerint inkább öt szót mondjunk értelemmel, hogy másokat építsünk és tanítsunk, mintsem tízezer szót „nyelveken” (1Korinthus 14,19).

Kicsit leegyszerűsítve a problémát, a korinthusi kegyességi sokféleségben az apostol valakiknek túlzottan hívő volt, másoknak nem volt (elég) hívő.

Igen, ezt ma is ismerjük, kinek ez jó, kinek az jó, miközben a két „jó” szöges ellentétben áll egymással; valakinek pedig semmi sem jó, mert örökké elégedetlen és rombolóan kritikus.

Nem lehet mindenkinek tetszeni! Nem is kell! Nem is szabad! De lehet, Istennek kedves módon, összeegyeztetni dolgokat.

 

Az apostol Istentől megáldott eszköz ebben a konstruktivitásban, hiszen mindkét kegyességi módot Úrtól valónak tartja és felvállalja.

Valóban „rajongó”, és „révületbe” kerül az Isten színe előtt, hogy aztán áldottan józan lehessen a korinthusiak előtt: – Révületbe esünk Istenért, józanok vagyunk értetek! (13)

Ez a keresztyén szolgálat szívdobogása.

Csodálatos megfogalmazása ez mindkét kegyesség nélkülözhetetlenségének, legitimitásának.

Valóban, fel kell mennünk minden nap a „megdicsőülés hegyére”, imádsággal, Isten Igéjére figyelve, hogy ott találkozzunk a feltámadott Jézus Krisztussal, és a mennyei világ gazdagságával feltöltekezhessünk. Ilyen értelemben naponta „révületbe” kell esnünk (Máté 17,1–9). Ez a „révület” nem valami misztika csupán, nem valami túlhajtott, beteges kegyesség. Ez a révület, a feltámadott Úrral és a mennyei világgal való elmélyült (!) találkozás. Ez a „révület” valójában egy rendszeres, elmélyült kegyesség.

Aztán ezzel a mennyei gazdagsággal megtermékenyítve jöhetünk le újra a völgybe, a feladataink közé, hogy józanul, érthetően, világosan szóljunk az evangéliumról; úgy, hogy azt a ma embere is megszólítóan megértse. Ez a józanság azt is jelenti, hogy ebben a világban járva már semmi helye nincs a révületnek, csakis az értelemnek; amely nem menekül illúziókba, nem beszél el az emberek feje fölött. Ez a józanság nem elhitet, nem rászed; hanem ez a józanság az élő hit Istent dicsérő bizonyosságával áldja meg a világnak azt a darabját, ahol éppen élhet.

 

De! A „rajongás” és a „józanság” kettősségében mégiscsak mondjuk ki, hogy olyan ügyet képviselünk, amely joggal igényli szenvedélyünket (D. Bonhoeffer, R. Bohren).

Ebben a szenvedélyben ott rejlik a bibliai tanúság, a martűria, az Isten ügyéért felvállalt, szenvedés, áldozat. Ez a mi magyar „szenvedély” szavunkban, és a német „Leidenschaft” kifejezésben is ugyanúgy jelen van.

Ez a szent szenvedély a józanság Lelke által áthatott szenvedély.

De ez a szent szenvedély még inkább a mennyei, krisztusi erő és szeretet szenvedélye.

Csak így szabad keresztyénnek lenni, szolgálni; lelkésznek és nem lelkésznek egyaránt!

*

Pál nem visszavág a korinthusiak vádjaira, nem is egyszerűen megfelel azokra, hanem bizonyságot tesz, miközben békességet munkál:

– Hitetés helyett bátor bizonyságtétel Krisztusról; beszélni Krisztusról, rábeszélni Krisztusra, meggyőzni Krisztusról, miközben mindent az Úr cselekszik általunk.

– Dicsekvés helyett, a másikkal és az egymással való dicsekvés által együtt dicsérni az Urat, hitvallásos örömmel és szeretettel a világban.

– Puszta és túlhajtott rajongás helyett, józansággal áthatott, szent szenvedéllyel képviselni az Úr ügyét.

– Mindezeket a Krisztus éltetően szorongató szeretetével tenni!

 

Íme, ez szolgálatunk foglalata, életünknek értelme, minden örömünk forrása!

Az apostol tehát a korinthusiak vádjaira válaszolva, szolgálatunk lényegét tárja elénk: – Meggyőzni Krisztusról, rábeszélni Krisztusra; – bizonyossággal, dicsérettel, szent szenvedéllyel; – a Krisztus éltetően szorongató szeretetével.

 

Igen nehéz időszakomban, egy többemeletes épületről rátekinthettem Veszprém városára, ahonnan indultam, ahol töltekeztem és elhívást kaptam, és ahonnan nagy lelkesedéssel és reménységgel indultam az életbe, a szolgálatba.

Nagyon sok minden ehhez a városhoz köt.

Azt vettem észre, hogy ebből a látószögből szinte a város minden fontos épületét és szinte minden tornyát látom, nemcsak a templom-tornyokat hanem a Megyei Könyvtár gyönyörű épületének tornyait. Mennyit készültem itt, mennyi érintést kaptam itt is! Nem is beszélve az itteni templomokról, áldva a látható egyházat, amely nem kerülheti el ebben a világban az intézményesülést, áldva a népegyházat, amelynek magja a kellő időben mindig hitvalló egyházzá lesz.

 

Áldott legyen az Isten „Veszprém tornyaiért”; az ott kapott elhívásért…

Áldott legyen az Isten, hogy a Krisztus szorongató szeretet még mindig megvan!

 

Urunk, tarts meg bennünket ebben a szolgálatban: bizonyossággal, dicsérettel, szent szenvedéllyel; a Jézus Krisztusban; az Ő megváltóan szorongató, féltő szeretettel szorongató, minket „aláhullani” soha nem engedő szeretetében!

Tarts meg minket a Krisztusban; általunk másokat is, sokakat!

Lelkészbeiktatás, Ete, 2019. június 1.

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. június 2.

(Illusztráció: „Veszprémi tornyok”, 2019. május 27.)

  1. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 06

Húsvét utáni hatodik vasárnap