Jézus tanítása a tisztaságról — Igehirdetés 2021. augusztus 08-án

Jézus tanítása a tisztaságról

(1) Köré gyűltek a farizeusok és néhányan az írástudók közül, akik Jeruzsálemből jöttek,

(2) mert észrevették, hogy némelyik tanítványa tisztátalan, vagyis mosatlan kézzel eszik.

(3) A farizeusok és általában a zsidók ugyanis addig nem esznek, míg meg nem mosták a kezüket egy maréknyi vízzel, mert ragaszkodnak a vének hagyományához,

(4) és amikor hazamennek a piacról, addig nem esznek, míg meg nem mosakodtak. Sok egyéb más is van, amit hagyományként átvettek és őriznek, amilyen például a poharak, korsók, rézedények és fekhelyek megmosása.

(5) Megkérdezték tehát tőle a farizeusok és az írástudók: Miért nem élnek a Te tanítványaid a vének hagyománya szerint, és miért esznek tisztátalan kézzel?

(6) Ő pedig ezt válaszolta nekik: Ti képmutatók, igazán illik rátok Ézsaiás próféta szava, amint meg van írva: „Ez a nép csak ajkával tisztel engem, de szíve távol van tőlem.

(7) Pedig hiába tisztelnek engem, ha emberi tanításokat és parancsolatokat tanítanak.”

(8) Az Isten parancsolatát elhagyva az emberek hagyományához ragaszkodtok.

(9) Ezt is mondta nekik: Szépen félreteszitek az Isten parancsolatát, hogy helyébe állíthassátok a magatok hagyományát.

(Márk 7,1–9)

(Márk 7,6)

 

Ebben az igeszakaszban Jézus Krisztus a tisztaságról tanít bennünket.

 

Ez egy hosszabb tanítás, amelynek most csak az első harmadát olvastam fel alapigeként.

Ha az Úr megengedi, akkor három alkalommal szólunk majd erről a tanításról.

 

Mi az alaphelyzet a mai Igében?

A fővárosból, Jeruzsálemből farizeusok és írástudók érkeznek Jézushoz (1).

Ezek a vallási vezetők számonkérik Jézus tanítványain azt, hogy nem mosnak kezet étkezés előtt (2–5). Itt nem valami tisztálkodási kézmosás kapcsán hangzik el a számonkérés, hanem egy rituális kézmosás kapcsán, amely a zsidó vének hagyománya, törvénymagyarázata szerinti vallási cselekedet, vallási előírás volt. A farizeusok azt vetik Jézus tanítványainak szemére, hogy semmibe veszik a vének, a rabbik hagyományait, akik, a mózesi törvény tisztálkodásra vonatkozó részét, és a mózesi törvény minden egyéb részét, az élet megannyi területére nézve, egészen részletesen magyarázták, és annak betartását elvárták, ellenőrizték.

Jézus azonban megfelel a vádra (6–9): Helyesen prófétált rólatok Ézsaiás, aki azt mondta, hogy ez a nép csak a szájával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem! Félretettétek az Isten parancsolatait, a magatok emberi hagyományaiért.

 

Jézus szava az Isten népének szóló kritika, de igazából mindannyiónkat érint.

Miről beszél itt Jézus? Erre keressük ma a választ.

*

TISZTASÁG.

 

Induljunk ki abból a fontos kérdésből, hogy mit jelent tisztán élni?

Mit jelent az Isten parancsolatait tisztán, igazán megtartani?

Mit jelent egyáltalán a tisztaság?

Mit jelent a feddhetetlenség?

Mit jelent ebből következően a jó lelkiismeret?

Képes erre az ember?

 

Tekintsük kegyelmi állapotnak, Isten Lelke munkájának, ha egyáltalán ezek a kérdések felmerülnek, felvetődnek bennünk, mert bennünket izgat a tisztaság kérdése, mégpedig az fontos számunkra, hogy mit mond Isten Igéje a tisztaságról.

Tehát nem általában a tisztaság, mint elméleti kérdés izgat bennünket – amellyel kapcsolatban sokaknak sokféle elgondolása, elvárása lehet –, hanem az, hogy mit jelent az Isten parancsolatait megtartani, mit jelent Istennek kedves módon élni.

 

Valóban kegyelmi állapot, Isten Szentlelkének munkája az, ha számunkra még fontos a valódi, teljes, Istennek tetsző tisztaság kérdése, ebben a világban, ahol ez már egyáltalán nem fontos és egyáltalán nem kérdés. Valóban, Isten Szentlelkének munkája az, ha minket még izgat a tisztaság kérdése; mégpedig akként izgat bennünket a tisztaság kérdése, hogy az Isten szerinti módon mit jelent tisztán élni, tisztán jelen lenni ebben a világban?

 

Az is kegyelmi állapot, a Szentlélek munkája, amikor rádöbbennünk arra – odaállva az Isten színe elé; a tiszta, szent, tökéletes Isten színe elé –, hogy mennyire nem vagyunk tiszták, mennyire tisztátalan az életünk, mindannyiunké, kivétel nélkül.

Erre rádöbbenni: ez is a Szentlélek munkája.

 

Továbbá, az is kegyelmi állapot, azaz a Szentlélek munkája, amikor az ember elkezd küzdeni a tisztátalansága ellen, a tisztaságért; amikor az ember szeretne tisztább lenni, tisztábban, szentebbül élni, Istennek kedves módon élni, megtartani az Isten parancsolatait; az Isten dicsőségére élni, ahogy Kálvin mondta.

Ez mind, a Szentlélek munkája.

Egyébként a hétköznapokban, látható módon is – gondoljunk csak bele, noha, csak a felszín – hányféleképpen küzdünk a tisztátalanság ellen?

Amikor a kertünket rendben tartjuk, amikor lenyírjuk a füvet, amikor gazolunk; akkor küzdünk a tisztátalanság ellen. Aztán ha érkezik egy újabb eső, akkor ismét előröl kell kezdeni az egészet, mert a konkoly, a gaz egyből kinő…

Amikor a lakásunkban takarítunk, hogy rend legyen; akkor küzdünk a tisztátalanság ellen.

Amikor felvesszük a harcot a cuccrengeteg ellen, amikor próbálunk elpakolni, szortírozni, szelektálni, ilyen értelemben is rendet teremteni magunk körül, megteremteni egyfajta tisztaságot; akkor küzdünk a tisztátalanság ellen.

Persze, ez csak a felszín, ezek csak példák, ezek a tevékenységek csak külső jelei annak a harcnak, amelyek sokkal hatalmasabb, félelmetesebb és tisztátlanabb erők ellen folyik.

Minden küzdelem a tisztátalanság ellen: a Szentlélek munkája.

Küzdelem az entrópia ellen, a szétesés, a rendetlenség ellen – mondja a tudomány.

Ugyanezt a művészet, az irodalom nyelvén így mondjuk – Németh László után –, küzdelem a világpiszok, a világmocsok ellen.

Isten Igéje, a Biblia, ennek nyomán a teológia, a legpontosabban szól erről: küzdelem a bűn ellen, a gonosz hatalma ellen, a nagy szétdobáló, a „diabolosz” ellen.

Tehát, tekintsük kegyelmi ajándéknak, hogy ez a küzdelem számunkra még fontos, ez számunkra még kérdés, így felvesszük a harcot a tisztátalanság ellen, mert belátjuk, mennyire tisztátalanok vagyunk önmagunkban.

Kegyelmi állapot az is, hogy most erről a küzdelemről szól Isten Igéje, erről ad nekünk tanítást az Isten.

*

KÜLSŐ TISZTASÁG.

 

Innen továbblépve, e küzdelmet komolyan véve, a tisztátalanság ellen, ugye kimondhatjuk azt, hogy már a felszínen, külsőleg tisztának látszani is fontos.

Tisztának látszani is fontos, ha ez a „látvány” is az Úrtól való, szent küzdelem része, minden Őneki nem tetsző tisztátalanság felett.

Tisztának látszani fontos, és nem feltétlenül képmutatás.

Gondoljunk bele, a farizeusok abban a korban őszintén, tisztán, egész életüket odaszánva küzdöttek azért, hogy tiszták lehessenek, hogy Isten parancsolatait megtarthassák.

Tisztának látszani is fontos, de csak külsőleg tisztának látszani, nem elég. Erre utal Jézus Krisztus, amikor azt mondja, hogy csak külsőleg megmossátok az edényeket, de belülről nem, belülről koszos marad (4). Csak külsőleg tisztának lenni fontos, egy áldott, szent küzdelem része is lehet, de önmagában nem elég. Csak tisztának látszani: képmutatás, ahogy Jézus is használja ezt a kifejezést (6).

 

Jézus Krisztus azt mondja erről a külső, öncélú tisztaságról, hogy az Isten parancsolatát szépen félreteszitek (9).

Az Isten népe számára ez mindig egy hatalmas veszély és kísértés: észre sem vesszük, hogy az Isten valóságos parancsát szépen félretesszük.

Isten parancsát, amelynek lényege a megtartó, oltalmazó, éltető szeretet, és amelyet a nagy parancsolatban fejezett ki a mi Urunk Jézus Krisztus: Szeresd az Urat, a te Istenedet, és szeresd felebarátodat, mint magadat (Márk 12,30–31).

Ezt a szeretetparancsolatot, a lényeget „szépen” félretesszük – mondja Jézus –, azaz nem látványosan, nem durván, hanem szépen tesszük félre azt, úgy, mintha betartanánk az Isten parancsolatát, és mégis mennyire nem szeretjük egymást, miközben a külsőségeket betartjuk.

 

Majd Jézus így folytatja: Az Isten parancsolatait szépen félreteszitek, a magatok hagyományaiért, az emberek hagyományaiért, a vének hagyományaiért (7–8).

A vének hagyományai: ahogy akkor a rabbik magyarázták Isten törvényét, az élet minden rezdülésére részletezve, beleértve a tisztasági törvényt is, amiből aztán rituális törvény lett.

Az Isten parancsolatát félretesszük a magunk hagyományaiért; azért, ahogy az Isten parancsát, az érdekeink és kegyességünk szerint mi értelmezzük, mi cselekedjük, mi láttatjuk, és mi elvárjuk másoktól.

Sokszor úgy várjuk el mi másoktól az Isten parancsolatának általunk értelmezett cselekvését, ahogy mi magunk azt soha nem tudjuk megvalósítani.

Isten parancsolatának magyarázatából következhetnek, különböző kegyességi körökben, olyan szabályrendszerek, amelyek a mai Igében is előttünk vannak, annak a kornak megfelelően, és amelyeket rituális szabályoknak, vallási szabályoknak, vallási, hitbéli cselekvésnek nevezhetünk (3–5). Jézus korában – csak hogy magyarázzam a mai Igét – mindez így mutatkozott meg: rituális kézmosás, rituális étkezés, nem minden ételt lehetett megenni, a tárgyaknak, az edényeknek rituális megmosása, csak kívülről, és – hozzáteszi Jézus –, „sok minden más” (4). Ez a „sok minden más” azt jelenti, hogy különböző korokban, különböző kegyességektől függően, egészen szigorúan szabályozták az élet minden rezdülését, mint akkoriban az írástudók és a farizeusok. Ezek jelentették az Isten parancsolatainak betartását.

Csak külsőleg megtartani mindezeket, a magunk hagyományai szerint: képmutatás, ha abból hiányzik az Isten parancsolatának lényege, a megtartó szeretet, Isten és a másik ember krisztusi szeretete. A hagyomány, bizonyos tekintetben, lehet fontos, de az messze nem elég.

 

Tudjátok mi a baj?

Az, amikor a magunk hagyománya, a magunk igei értelmezése, azaz az emberek hagyománya, „a vének hagyománya” az Isten parancsolata fölé nő, a nagy parancsolat fölé nő, Krisztus fölé nő; amikor abban nincs meg a szeretet (9).

Amikor a hit embere, az Isten népe, az egyház külsőleg megtartja ugyan az Isten parancsolatait, de valójában nem tud szeretni, és ezáltal embertelen lesz, irgalmatlan lesz, kegyességében hiábavaló, értelmetlen, öncélú és üres.

Isten népének szól ez a kritika. Bizony, sokszor megtapasztaltuk már ebbéli nyomorúságunkat. Ne értse félre senki, amit most mondok, de sokszor megtapasztaltam, hogy a hívő ember sokszor nagyon kegyetlen, irgalmatlan, embertelen tud lenni a másikkal szemben. Miközben imádkozunk, Igéket mondunk, Isten nevét emlegetjük, templomosok vagyunk, a szeretet pedig bennünk hidegülne meg a legjobban? Nem jó, hogy ez így van. Tisztának látszani nagyon fontos, de önmagában nem elég; önmagában képmutatás, ha csak a külső látszik, és a valóságos szeretet nem lesz nyilvánvalóvá. Ha ez így van, akkor az Isten parancsolatát szépen félretettük a magunk önző kegyességéért és hagyományaiért.

 

Ennek nyomán kialakul egy olyan fajta élet és kegyesség, amely a stúdiódíszlethez hasonlít.

Olyanok vagyunk, mint egy stúdiódíszlet: egyszerű, átlátható, szép, látványosan takarítható, de rideg, élettelen; a lényeg, az otthonosság hiányzik belőle.

Stúdiódíszlet a lakásunk, stúdiódíszlet az életünk, stúdiódíszlet a kegyességünk…

 

Kedves Testvéreim!

Nem ez a legnagyobb baj!

A legnagyobb baj az – ide akartam eljutni –, amiben most vagyunk.

Ez maga a katasztrófa, a huszonegyedik század elején, a nyugati társadalmakban, amikor már semmiféle elvárás nincs…

Amikor a krisztusi szabadságot rosszul értelmezve, egy hamis emberi szabadság diktatúrájában élünk, és éppen az a diktátum, hogy már nincs semmiféle elvárás: sem az Isten parancsolatai, sem az emberi hagyományok nem számítanak.

Semmi nem számít, semmiféle irány nincs.

„Látszólag” mindenki azt csinál és azt gondol, amit akar.

De csak látszólag, mert minden gondolatunk és tettünk totálisan irányított, beszabályozott, miközben mindent tudnak rólunk. Ez az irány azonban Istenellenes és emberellenes, azaz Nagyparancsolat-ellenes.

Ez maga a katasztrófa, ez maga a halál.

Igazából, mi mélyebbre jutottunk, mint amit akkor, Jézus Krisztus, az Ő Igéjében megítélt.

*

„BELSŐ”, VALÓSÁGOS TISZTASÁG.

Milyen a „belső” tisztaság, azaz milyen az Istennek kedves, valóságos tisztaság, amely az egész embert érinti, kívül-belül?

 

Következő alkalommal folytatjuk majd az igeszakasz magyarázatát, Jézus tisztaságról szóló tanítását.

Így még világosabbá lesz, hogy miről is van itt szó, a tisztaság kapcsán.

Én azonban most ezt a gondolatsort hadd oldjam föl a következőképpen, mintegy a teljes Írás összefüggésébe állítva a mai Igét.

Milyen az Istennek kedves tisztaság? Hogyan lehetünk valóságosan tiszták?

 

Négy tézist hadd osszak meg veletek, miként lehetünk valóságosan, Istennek kedves módon tiszták.

 

Az első a bűnbánat.

Bűnbánattal, töredelmes szívvel, újból és újból, minden napon megállni a tökéletes, szent Isten előtt, és meglátni, hogy én magam is olyan vagyok, mint akikről Ézsaiás prófétált: a számmal tisztelem az Istent, de a szívem, az életem gyakran távol van Őtőle (6).

A szív a Bibliában a teljes embert jelenti: külsőleg tisztának látszom, de az egész életem igen távol van az Úrtól.

Elég csak arra gondolni, hogy mindent hall és lát az Isten: mit lát és mit hall?

József Attila írja versében – gyönyörűséges, bűnbánó sorok – szabadon idézve: Én eddig nem tudtam, hogy ennyi szörnyűség lakója a szívem…

Nem is beszélve arról, amikor az egyház, az Isten népe, a maga külső kegyességét szépen megtartva ugyan, mégis olyanná lehet, mint ahogy azt az irgalmas samaritánus példázatában olvashatjuk: a pap és a lévita, az akkori külső, rituális tisztasági szabályokat, a látszatot betartva, úgy mentek el a templomba imádkozni, hogy segítségnyújtás nélkül siettek el összevert embertársuk mellett (Lukács 10,30–32). Nehéz, és ma nagyon összetett problémákat vet fel ez a jézusi példázat, de most a lényegi hangsúly azon van, hogy tisztának akartak látszani – Isten tisztaságra vonatkozó, az írástudók által értelmezett törvényét maradéktalanul be akarták tartani –, és ezzel nem fért össze az, hogy egy tehetetlen embert megérintsenek, aki akár halott is lehet, így a mózesi törvény értelmezése szerint, halottat érintve tisztátalanná válhattak (4Mózes 19,11). Ekként lesz Isten eredeti szeretetparancsából, az emberi hagyományok, szűk látókörű, szigorú magyarázatok által, annak ellenkezője.

Sokféleképpen gyakorolhatjuk, magunkra nézve, ezt a bűnbánatot: Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem!

Tehát az Istennek kedves tisztaság első lépése a bűnbánat, megszomorodással, amely mindig velem kezdődik, az én bűnbánatom, az én vétkem; nem a másik vétke, hanem az enyém. Magadon kezdd a bűnlátást, a bűnbánattartást!

 

Az Istennek kedves tisztaság második lépése: ráhagyatkozás az Isten kegyelmére.

Uram, Tenélküled nem megy!

Te bocsásd meg az én vétkeimet, moss meg engem, Teneked van hatalmad erre!

Ezért küldted el egyszülött Fiadat!

Mi irgalmatlanok vagyunk, de Te irgalmas vagy!

Mi nem tudunk szeretni, de Te szeretsz bennünket!

Ez az Istennek kedves tisztaság második lépése: ráhagyatkozni az Úr megtisztító, megtartó kegyelmére.

 

A harmadik lépés: a megszentelődés.

Amikor az ember belátta a maga bűneit, és ráhagyatkozott a kegyelemre, akkor elindul a megszentelődés útján.

A megszentelődést ezzel a három szóval tudom kifejezni: törvény, evangélium, törvény; az Isten életet és rendet fenntartó parancsolata, a bűnös embert megtartó kegyelem evangélium, és újból az Isten parancsolata.

Mindezt Pál apostol a Római levélben fejezi ki: Gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de a testemben egy másik törvényt látok, amely kényszerít engem arra, hogy vétkezzem. Oh, én nyomorult embert – kiált fel az apostol –; ez a törvény, megmérem magam az Isten szentségét kifejező törvényén, és látom, hogy milyen elesett vagyok. De hála legyen az Istennek – folytatja az apostol –, aki könyörül rajtunk, az Ő egyszülött Fia, Jézus Krisztus által. Ez az evangélium. Utána, a Római levél 8. fejezetében, az apostol ismét kifejti, hogy aki megtapasztalta az Isten bűnbocsátó kegyelmét, az az ember egyre inkább igyekszik megtisztuló életet élni, az Isten létet kiteljesítő parancsolatai szerint.

Törvény, evangélium, újból a törvény.

Az Úr kegyelmét megtapasztalva, az Ő életet kiteljesítő parancsolata, rendje érvényesül az életünkben, mert az isteni rend nélkül nincs élet. Ezt is elfelejtettük már, sajnos…

Tehát az Istennek kedves tisztaság: bűnbánat, kegyelemre hagyatkozás, megszentelődés.

 

Végül, az Istennek kedves tisztaság: a megváltás.

Ebben a világban, az ember tekintetében nincs tökéletesség, nincs „kész”, nincs „perfekció.

Az ember megváltásra szorul.

A megtért Pál írja, a 2Korinthus 5,6-ban: E testben távol élünk az Úrtól.

E testben mindig távol élünk az Úrtól.

Ezért megváltásra van szükségünk, hogy az élő Isten megváltó cselekvése belenyúljon az életünkbe, az egyház szolgálatába, ennek a nyomorult világnak mindenféle mélységeibe, és könyörüljön rajtunk, szabadító irgalmával, váltson meg sokféle bűnből, nyomorúságból, tökéletlenségből; betegségből, halálból, gonosz hatalmától.

Ezt a csodát csak Isten végezheti el.

Az Úr adhat megváltást, üdvösséget, kiteljesedést, teljes megoldást, amit semmi emberi „izmus”, sem reform, sem forradalom nem hozhat el nekünk.

Egyedül csak az élő Isten ajándékozhat meg az üdvösséggel.

Ezt jelenti a megváltás.

Az üdvösség a teljes megoldás, amely hitben „itt” elkezdődik, „odaát” pedig kiteljesedik.

Ezt csak az Isten adhatja meg.

Ilyen az Istennek kedves tisztaság.

De jó, hogy ez az isteni tisztaság számunkra fontos.

Áldott legyen az Isten, mert számunkra felragyogott, hogy milyen az Istennek kedves tisztaság: bűnbánattartás, kegyelemre hagyatkozás, megszentelődés és krisztusi megváltás.

Innen folytatjuk majd a következő alkalommal.

 

Legyen imádságunk: Jöjj, Urunk, add nekünk a Tetőled való tisztaságot!

 

Urunk, tisztíts meg bennünket, miként az énekes imádságunkban, az istentisztelet elején énekeltük: „Szent kereszteden kereslek, szomorú szívvel szemléllek, mert így gyógyulást reménylek: moss meg szent véredben s élek. Jézus, engedd hozzád térnem, veled, halnom, veled élnem.”

 

Ámen.

 

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2021. augusztus 8.

Illusztráció: Nyári istentisztelet, 2021. augusztus 8.

  1. hét.

Márk sorozat: 46.

Szentháromság utáni 10. vasárnap