Jézus élete láthatóvá lesz – Igehirdetés 2019.04.21

Jézus élete láthatóvá lesz halandó testünkben

(5) Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért. 

(6) Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.

(7) Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak:

(8) Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; 

(9) üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk; 

(10) Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. 

(11) Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.

(12) Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek. 

(2Korinthus 4,5–12)

(2Korinthus 5,11)

 

A Feleségem mindig odaadó, fáradhatatlan szorgalommal készül az ünnepre, gyülekezetben, családban egyaránt! Ő az, aki feldíszíti a lakást, finom ételekkel tereli egybe a családot az ünnepi istentisztelet után. Ő az ünnepre készülés lendületében már eleve örömmel és életszeretettel tölt el bennünket is.

Néztem azt a gyönyörű virágot, amit az ünnepi asztalra tett… A szirmok, zöldek, színek, formák összhangjában, ívében kirajzolódott a feltámadott Jézus Krisztus áldó keze előttem.

Azonnal, pár vonallal lerajzoltam, amit láttam. Persze ez csak érzéki csalódás. A lényeg nem itt van. Csupán felütése ez a bibliai üzenetnek. Erre figyeljünk!

 

Gyönyörű, tömör húsvéti evangélium ez az igeszakasz!

 

Kedves, fontos, meghatározó bibliai Igém ez nekem is, személy szerint.

 

Haladjunk az igeszakasz gondolatmenete mentén, akkor biztosan nem tévedünk el, és közben megnyílik az Ige, Isten Lelke által.

Életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk.

A húsvéti evangélium éppen az, hogy Isten nem hagyott bennünket a halálban. Ez az örökkévaló kincsünk pedig cserépedényekben van, ebben a világban.

Ez a keresztyén élet kettőssége, de mégis abban a diadalban, hogy az élő krisztus munkál a halandó testünkben (11); az Isten új teremtése, amely által élünk, és önmagunk számára meghalva éltetünk másokat.

 

A fő üzenet tehát ez: A feltámadott Jézus Krisztus élete láthatóvá lesz a mi halandó testünkben.

 1.

ÉLETÜNK FOLYAMÁN SZÜNTELENÜL A HALÁL RÉVÉN ÁLLUNK (11).

 

Most, először az emberi tapasztalataink alapján közelítsük meg ezt a megállapítást; – őszintén.

Tegyük ezt akkor is, ha emberi tapasztalataink gyarlók, és nem alkalmasak a valóság teljes szemlélésére.

Ugyanakkor az emberi tapasztalatok megkerülhetetlenek, hogy ne essünk a képmutatás csapdájába.

A bibliai válaszok ezután következhetnek, és annál nagyobb ragyogásban mutatkoznak majd meg azok.

 

Az emberlét alapállapota ez.

Az apostol rövid, tömör kijelentése szíven üt, még akkor is, ha nem szeretünk ezzel a ténnyel foglalkozni, és érthetően – ameddig csak lehet – elütjük magunktól ezt a problémát.

Persze a probléma ettől még halálosan nagy probléma!

Ez az állapot, a halál állapota, ebben a „meghasadt”, Istentől elszakadt világban az ember-lét, és egyáltalán a „lét” alapállapota: szüntelenül a halál révén állunk.

 

Minden védekezésünk ellenére is az a tapasztalatunk, hogy a halál ereje mindenütt legyőzi az életet: növények, állatok, emberek esetében egyaránt.

Itt minden élő halálos nyomorúságáról van szó.

Most csak az emberrel foglalkozunk e tekintetben.

Vannak részletkülönbségek. Meghalhatunk fiatalon és idősen. Van, aki gyerekkorban meghal; és van, aki aggként is ereje teljében élvezheti még az életet. Meghalhatunk hirtelen és meghalhatunk lassú, kínos nyomorúságban. Mindenkinek más halál adatik. Ezek a részletek bizonyos tekintetben hangsúlyosak lehetnek, de a lényegen nem változtatnak. Egyszer mindenkire sor kerül, és a meghalás százévesen is nehéz.

Vannak itt egyéb nehéz tényezők is. Bármikor bármi történhet velünk. Ez félelemmel tölti el az embert. Ez a bizonytalanság is a halál fuvallata. Mondjuk ki azt is: aki beteg, azt már leírják. A betegség küzdelmei között elmagányosodunk, még akkor is, ha szeretteink mellettünk állnak. Ezeket a küzdelmeket emberileg már egyedül harcoljuk meg, mert a másik szenvedésében, a legnagyobb segítőkészséggel sem tudunk osztozni. Miközben azért fel-fel villan mindenkiben a kérdés: mi van a halál után?

Persze nemcsak a testi halál az ember alapállapota, hanem az úgynevezett „lelki halál” is (Jelenések 3,1). Élünk, és valójában halottak vagyunk: életünk önző, kárt vallott, kárt okozó, káros, „kárhozott” élet, csak úgy önmagában!

Nem véletlen, hogy a bölcselet „okossága”; valamint a művészet csodája, mint Isten általános kijelentésének csodája az, hogy őszintén beszél az ember eme legnagyobb nyomorúságáról, amelyből minden egyéb baja fakad: a halandóságról. Ezt ragozzák a filozófusok, évszázadok óta. Valójában erről szól minden vers, minden regény és dráma. Ezt festik meg a festők, és erről komponálnak a zeneszerzők. A halál nagy probléma. Az előle való menekülés pótcselekvései csak időlegesen segítenek. Ezek a pótcselekvések is a művészet nagy témái közé tartoznak…

Erről szólt a filmklubunk legutóbbi filmje, Kieslowski „Tízparancsolat” című sorozatának első része, döbbenetes erővel. Itt is megtapasztaltuk, hogy szinte rettenetesnek tartottuk a téma ábrázolását, ahogy a film az arcunkba vágta egy okos, értelmes kisfiú halálát, aki a jeges vízbe fulladt. Persze a film ennél sokkal többről szólt, de nekünk itt most ennyi „ízelítő” elég. Megbénultunk, a filmről való beszélgetés során, mert maga a nyers halálábrázolást nem bírtuk elviselni. Minket még nem érint: hess!!! De ettől a probléma még probléma.

 

A húsvéti evangélium éppen az, hogy Isten nem hagyott bennünket ebben az állapotban.

De Isten szabadító tevékenységének első lépése az, hogy elkezd fájni a halál.

Nem ragadok bele ebbe a kérdésbe, mert az beteges lenne; de nem is ütöm el a problémát; hanem szembenézek vele.

Valami már mocorog bennem, ha fájni kezd a halál!

Fájni kezd a halál ténye!

Mégpedig akként, hogy fájni kezd a másik halála is, nem csak az enyém.

Legalább igaz részvét ébred bennem, ha már segíteni nem is tudok. Az őszinte részvét is az isteni evangélium kezdete.

Vagyis nem úgy kezelem ezt a kérdést, mármint a másik halálát, ahogy azt legutóbb éltem át, amikor egy szolgatársunk haláláról azonnal úgy nyilatkozott egy nálánál húsz évvel idősebb „kománk”, hogy hát „halál ellen nincs apelláta…” Megdöbbentett ez a leplezetlen részvétlenség, miközben ő nyolcvanasan is bőséggel eszik és iszik, tele van tervekkel, és meggyőződése, hogy neki jár ez a kegyelem…

Isten úgy kezd munkálni megváltó szeretetével bennünk, hogy megérint bennünket ez a sor, minden magyarázat nélkül, mint Isten Igéje, mint alapállapotunk nyomorúsága: életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk…” (11)

Ez az érintettség azonban még édeskevés.

A mi Urunk sokkal többet tett értünk!

2.

A húsvéti evangélium éppen az, hogy Isten nem hagyott bennünket a halálban.

FELRAGYOGOTT SZÁMUNKRA A HALÁL ÁRNYÉKÁNAK VÖLGYÉBEN AZ ÉLET (6–9).

 

Ezt a következőképpen fejezi ki az apostol (6), bibliai nyelven, de most mi is ragaszkodjunk ehhez a nyelvhez, tanuljuk ezt a nyelvet, és közben kibomlik majd annak értelme is, az igehirdetés végére.

A sötétségben világosság, örök világosság ragyogott fel nekünk.

Felragyogott számunkra az Isten dicsősége a Jézus Krisztus arcán.

Felragyogott számunkra az egyetlen megoldás: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó; Ő a halál és minden avulás ellenében az egyetlen, áldott orvos.

 

Ebben a krisztusi ragyogásban világossá lesz, hogy Jézus Krisztusban örökkévaló, múlhatatlan kincset kaptunk az Istentől (7).

Ez a kincs az örök élet bizonyossága!

Ez a bizonyosság rendkívüli, krisztusi erővel ajándékoz meg bennünket.

Ez az erő rendkívüli, mert ez az erő nem a miénk.

Ez az erő a feltámadott és élő Úr ereje bennünk.

Ez az erő örömmel és reménységgel vértez fel bennünket (Filippi 4,13).

Az örök élet krisztusi reménysége az egyetlen, amely ebben a világban is megerősít minket.

A legnagyobb erőtlenségben és kétségbeesésben is velünk van az Úr és az Ő ereje!

 

Itt kezdődik ennek a gyönyörű Igének a mélysége és a dialektikája.

Ezt a krisztusi kincset „itt” cserépedényekben hordozzuk (7).

Ez a krisztusi kincs, ebben a világban, halandó testünket ékesíti.

Gyönyörű kép: testünk a Jézus Krisztus temploma, a Szentlélek által (1Korinthus 6,19).

Isten edénye vagyunk, ahogy az Úr megváltó szeretete kézbe veszi azt, és megtölti mennyei tartalommal.

Olyan ez, mint amikor egy törékeny cserépedény hordozza a gyönyörű virágot, és senki nem a törékeny cserépre figyel, hanem a színesen illatozó virágra.

Edény vagyunk, törékeny cserépedény.

De ha Isten kézbe veszi az életünket, akkor kiüríti azt, megtisztítja, és megtölti Önmagával, az Ő életével, örökkévaló kincsekkel (Lukács 12,33).

Ha az Isten kézbe veszi cserépedény életünket, akkor az olyan, mint amikor egy zongoraművész keze alatt szólal meg a Bach prelúdium, vagy a Mozart zongoraszonáta. Én hiába ülök oda, a billentyűk nekem nem engedelmeskednek…

Ha az Úr kézbe veszi és kiüríti, majd megtölti cserépedény életünket…

Ez a húsvét csodája.

 

Pontos ez a kép, mert mindkét része összetartozik: az örökkévaló, krisztusi kincs testünk cserépedényében, azaz törékeny, halandó testünkben – életünkben jelenik meg: „itt” e-világban.

A keresztyén életre mindig ez a kettőség jellemző! (8–9)

Ezt sorolja fel az apostol: Szorongatnak, de nem szorítanak be; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de nem veszünk el (9–10).

Ugyanerre a kettősségre utal az apostol két fejezettel később is: olyanok vagyunk, mint akik egyszerre szomorkodók és örvendezők (2Korinthus 6,10). Gyanús a csak örvendező keresztyénség ugyanúgy; mint ahogy gyenge a hit ott, ahol tartósan úrrá lesz rajtunk a szomorúság.

A keresztyén életben olyan ez a kettősség, ez a dialektika, hogy nincs szintézis, nincs feloldás. Ebben a világban végig érvényes mind a kettő. Egyszerre érvényesül mindkettő. Tehát itt nem érvényesül a hegeli dialektika teljes szabálya, hogy a tézis és az antitézis után majd jön a megnyugtató, „középutas” szintézis. Ebben a világban, a keresztyén életben nincs szintézis: egyszerre szomorkodók és örvendezők vagyunk. Egyszerre mindkettők.

Nagy hazugsági és képmutatási kísérlete a keresztyénségnek, ha ezt a kettősséget le akarja tagadni, és valami ideális e-világ nyugalmat, örömöt, szárnyalást hirdet.

Ebben a világban a test ugyanis mindig beleszól a keresztyén életbe. Az apostol is bevallja: ebben a testben távol vagyunk az Úrtól (2Korinthus 5,6).

A krisztusi kincsünk cserépedényekben van!

Ez az a kettősség, ami csodája a keresztyén életnek: – alázatban tart bennünket, hogy mindent Istennek tulajdonítsunk; – ugyanakkor az örök élet krisztusi ereje, még az erőtlenségben is megjelenik halandó testünkben, láthatóan és tetten érhetően (2Korinthus 12,9).

3.

Ezt az utóbbi gondolatot emeljük ki újra!

Életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk.

A húsvéti evangélium éppen az, hogy Isten nem hagyott bennünket a halálban. Ez az örökkévaló kincsünk pedig cserépedényekben van, ebben a világban.

Ez a keresztyén élet kettőssége, de mégis abban a diadalban, hogy AZ ÉLŐ KRISZTUS MUNKÁL A HALANDÓ TESTÜNKBEN (11).

 

Jézus Krisztus meghalt és feltámadott.

Az Ő megváltó halála és feltámadása legyőzte a halál és a gonosz hatalmát.

A halál árnyékának völgyében valóban világosság ragyogott fel nekünk.

A teremtéskor is ez történt: a sötétségben világosság ragyogott fel (6; 1Mózes 1,3).

Most húsvétkor ez ismétlődött meg: Isten új teremtésének csodája a húsvét.

 

Ez a húsvét evangéliuma: Jézus Krisztus élete láthatóvá lesz halandó testünkben, életünkben (11).

Jézus feltámadott, és az Ő élete megeleveníti a mi halandó testünket, földi életünket!

Micsoda örömhír: Isten megeleveníti ezt az önmagában kísérthető, fiatalosan és ereje teljében elbizakodó, később lomha, nehéz, értelmetlen, elfáradó, kétségbeeső, betegeskedő, kínokkal terhelt, rothadandó testet.

Az élő Jézus Krisztus, Szentlelke által élni kezd bennünk, mint ahogy a kéz megeleveníti a kesztyűt, amely önmagában egy porosodó, élettelen szövet (Galata 2,20).

Most, amikor az Úr Igéjét halljuk, a gyülekezet közösségében, akkor megtapasztalhatjuk ezt a minket megelevenítő csodát.

Jézus Krisztus az örök életre elevenít meg bennünket is! Ez nagyon fontos. Csak Ő eleveníthet meg bennünket az örök életre, az üdvösségre. Minden emberi erőlködés, technika az életre, csak részleges kísérlet, amely előbb-utóbb kudarcot szenved, mert legyőz bennünket a kísértés, az „avulás”, a halál. Fontos az emberi cselekvés, „erőlködés”; de csak a feltámadott Jézus Krisztusban, az üdvösség bizonyosságában, arra hálaadó válaszként lehet fontossá.

 

Az apostol azonban ennél sokkal mélyebbre megy, amikor a húsvét evangéliumáról és Jézus Krisztus minket megelevenítő hatalmáról szól.

Jézus úgy éltet, hogy az Ő halála munkál bennünk!

Mit jelent ez az igevers? „Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek.” (12)

A feltámadott Jézus Krisztus úgy elevenít meg bennünket, hogy halandó testünkben elkezd munkálni az örök élet már ebben a világban.

De ez az „élet” az első lépés a Jézus Krisztus követésében.

Ezt az új életet azonban nem azért kaptuk, hogy valami „happy” keresztyénségben „élvezkedjünk” az új életünkben; örömködjünk, kápráztatva ragyogjunk, „vakítva” másokat. Ha a lámpás vakít, akkor az másokat irritál, és ezek a kezükkel eltakarják a lámpás vakító fényét. A „vakítóan ragyogó” keresztyénség másokból ellenszenvet vált ki, és az emberek „eltakarják a kezükkel a szemüket” előttünk; elutasítanak bennünket, mert joggal megérzik azt, ami „fals”.

Miről beszél tehát itt az apostol? Arról, hogy ezt az új életet tovább kell adnunk másoknak. Meg kell halnunk önmagunk számára, hogy Jézus Krisztus életét továbbajándékozhassuk másoknak.

Először az élet kezd el munkálni bennünk, utána pedig a halál, de ez nem a pusztító halál, hanem a Jézus Krisztus megváltó halálában való részesedés, aki aztán feltámadott a mi feltámadásunk zálogaként. Ez a halál: önmegtagadás és kereszthordozás, az életet szolgálva, másokra is figyelve, különösen azokra, akiket az Úr ránk bízott. Ez másokat is „tápláló halál”, éltető önmegtagadás, odaadás: a feltámadott Krisztus jelenléte. Hiszen nem élhetünk csak önmagunknak!

Ez a halál önmegtagadás: adni tudás. Odaadom a szabadidőmet, a pénzemet, a testemet, az életemet; azt odaszentelem az Úr ügyének; mégpedig úgy, hogy azt odaszentelem azoknak, akiket az Isten mellém, körém állított, a magam helyén. Enyhébben is elég fogalmazni, hogy értsük: egy önző világban, bizonyos helyzetekben úgy lehet „halálra adni magamat” a másikért, hogy le tudok mondani a sikerről, a még többről, gyarló ügyletekről, önhitt presztízsről; és akár „alul tudok maradni”, a másikért…

A halál hitben való elfogadása, valamint a fentiek értelemben történő megtapasztalása, valójában a krisztusi élet szolgálata.

Nagy ajándék a Krisztusban megnyert élet, de nem szabad itt elakadni! Jézus Krisztus követése azt jelenti, hogy Ő úgy ad nekünk életet, hogy ebben a világban belevisz a halálba. Ez egy magasabbrendű élet, valójában a Krisztus halála és élete bennünk. Ez a világban botránkozás és bolondság (1Korinthus 1,18). Mégis, csak ez az egyetlen, üdvösséges, életes út létezhet.

Azt kell mondanunk, hogy amikor nagyon bugyborékol bennünk az élet, igazából halál-erők vesznek körül bennünket. Megfordítva: amikor önmagunkat megtagadjuk, amikor önmagunkat másokért halálra adjuk, amikor „haldoklunk”, akkor kivirágzik bennünk a krisztusi élet. Nem arról van szó – az isteni rendelés szent kivételeitől eltekintve –, hogy fel kell magunkat áldozni a másikért, de a másikat szeretve, odaadóan, áldozatokat hozva lehet élni az Isten dicsőségére.

De nagy és nehéz húsvéti lecke ez a mi önző, jóléti korunkban!

Pál magára veheti, az Isten erejével, Jézus halálát, hogy Jézus élete láthatóvá legyen.

Így evangéliumi az az igevers, amivel kezdtük ezt az igehirdetést: szüntelenül a halál révén állunk, a Jézus Krisztusért (11). A Jézus Krisztusért, az Ő szolgálatában állni a halál révén, valójában az üdvösség valósága. Így már egészen más értelme van ennek az apostoli mondatnak.

*

Egy képpel zárom, szemléltetem az üzenetet!

Farkas József említi egyik római élményét, a múlt század negyvenes éveinek elejéről. Ekkor Farkas József Rómában járt ösztöndíjas diákként.

Itt eljutottak azokba a katakombákba, föld alatti folyosókba, amelyek az üldözött keresztyének gyülekező helyei voltak.

Egy szerzetes vezette őket, amikor bejárták ezeket a katakombákat. Még nem volt villany a folyosókon, ezért a szerzetes egy mécsessel a kezében mutatta meg a különböző látnivalókat.

Az egyik legnevezetesebb látnivaló az első századból való Krisztus-kép volt itt.

A szerzetes felemelte a mécsest, vakítás ellen eltakarta a lángot hátrafelé, hogy ne vakítson a lámpás, és minden fény Jézus Krisztusra ragyogjon.

Isten mécsessé tette az életünket, hogy újjászületett életünk ne vakítson, hanem Jézus Krisztusra mutatva elevenítsen meg másokat. Ne mi ragyogjunk, ne mi kápráztassunk másokat, még a keresztyénségünkkel is, hanem Jézus Krisztus ragyogjon általunk, és ez az örök világosság ragyogjon másokra. Az a világosság, amit a feltámadott Jézus Krisztustól kaptunk, az a Jézus Krisztus arcának világoltatására való.

 

Összegezve az üzenetet:

Életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk.

A húsvéti evangélium éppen az, hogy Isten nem hagyott bennünket a halálban. Ez az örökkévaló kincsünk pedig cserépedényekben van, ebben a világban.

Ez a keresztyén élet kettőssége, de mégis abban a diadalban, hogy az élő Krisztus munkál a halandó testünkben, életünkben (11); az Isten új teremtése, amely által élünk, és önmagunk számára meghalva éltetünk másokat.

Nagyon fontos! A legerőtlenebb, már öntudatlan hívő emberi testben-életben is láthatóan ott van a feltámadott Jézus Krisztus megelevenítő élete. Ezt azonban csak a hit szeme veheti észre.

Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.

 

A megtört kenyér és a kitöltött bor, az úrvacsora jegyei ezt a csodát tárják elénk.

Ezt a „titkot” – amely Isten hívő népe számára megtapasztalt és továbbadott élet-valóság – teszik láthatóvá, elevenné számunkra a szent jegyek, ugyanakkor megújítanak bennünket ebben a bizonyosságban.

Gyertek, újuljunk meg ebben az életben, az üdvösségben!

 

Jöjjetek, íme minden készen van! (Lukács 14,17)

 

Áldott húsvéti ünnepet, a feltámadott Jézus Krisztusban!

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. április 21.

(Illusztráció „Húsvéti szirom grafika”, 2019. április 21-22.)

  1. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 02

Húsvét