Jézus családja — Igehirdetés 2021. január 24-én

Jézus családja

(20) Azután hazament, és ismét összegyűlt a sokaság, úgyhogy ők még enni sem tudtak emiatt. 

(21) Amikor ezt meghallották a rokonai, odamentek, hogy megfogják Őt, mivel azt mondták: megzavarodott.

(31) Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták Őt. 

(32) Sok ember ült körülötte, és azok szóltak neki: Íme, anyád és a testvéreid odakint keresnek téged! 

(33) De Ő így válaszolt nekik: Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? 

(34) És végignézve a körülötte ülőkön, így szólt: Íme, az én anyám és az én testvéreim. 

(35) Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem és az én anyám.

(Márk 3,20–21; 31–35)

(Márk 3,31)

 

Jézus Krisztus családjáról szól a mai Ige.

 

Ezen a témán keresztül tanítást ad nekünk Isten Igéje arról, hogy miként viszonyuljunk, sokféle „ügyekben” járva, a saját vér szerinti, test szerinti családunkhoz, családtagjainkhoz.

 

Nagy kérdések ezek, ezért különösképpen izgalmas és fontos, hogy mit mond ezekről Isten Igéje.

*

JÉZUS CSALÁDJA (20–21; 31).

Jézust a közvetlen családja eleinte nem értette meg, nem látták meg Istentől kapott egyetlen, rendkívüli küldetését, elvitatták tőle azt a jogot, hogy Ő Isten nevében teljesen az Isten ügyének szentelje magát.

Ebben a viselkedésében zavarodottságot láttak, és haza akarták vinni a „normalitásba”, ha kell, erőszakkal is; mintegy el akarták tántorítani Jézust a küldetésétől.

 

Nézzük meg magát a történetet, azokat a jeleneteket, amelyeket Márk evangélista elénk tár.

Jézus Krisztus a szülőhazájába ment, ott tanított, sokan hallgatták Őt. Ezért Jézus annyira el volt foglalva, a tanítványaival együtt, hogy az „ügyért” való odaszánt szolgálatban még enni sem volt idejük. A tanítás közben megjelennek Jézus hozzátartozói, hogy elfogják és hazavigyék, mert szerintük magánkívül volt Jézus.

Egy más alkalommal – vagy lehetséges, hogy ugyanazt a jelenetet írja le Márk másként –, megjelentek anyja és testvérei, miközben Jézus „bent”, egy házban, nagy sokaság előtt tanított, szolgált. Jézus anyja és testvérei nem mentek be a házba, hanem „odakint”, szinte tüntetőleg, megálltak és kihívatták Jézust. Már maga a jelenet is beszédes, szemléletes: Jézus, az övéivel „bent” van, abban a közös ügyben, amely az Isten ügye, ellenben a saját test szerinti, vér szerinti családtagjai nem részesei egyelőre ennek az ügynek, hanem „odakint állnak”. Ők „kint”, Jézus, és a vele lévők pedig „bent”.

 

Miért jöttek Jézus hozzátartozói?

Márk evangélista szerint azért jöttek Jézus hozzátartozói, hogy Jézust, ha kell, erőszakkal hazavigyék, mert nem értették, hogy Jézus miért szenteli oda magát teljesen egy ügynek, ez esetben az Isten ügyének, ahelyett, hogy velük, azaz a családjával foglalkozna.

Ők ezt érthetetlen, túlhajtott viselkedésnek tartották, azt gondolva, hogy Jézus megzavarodott, kizökkent a normalitásból.

Jézus hozzátartozói azért mentek Jézusért, hogy hazavigyék Őt, és Jézus otthon megnyugodjon, aztán teljesítse a mindennapi ember életének kötelességeit, rendezze el, tartsa el a családját.

A mózesi törvények is erre kötelezték Jézust, hiszen József, a jogi értelemben vett apa ekkor már nem élt, így a mózesi törvények szerint is az elsőszülött fiúnak kellett átvenni a családfő gondoskodó, családfenntartó szerepét.

Jézus hozzátartozói azt akarták, hogy Jézus jöjjön haza, dolgozzon az ácsműhelyben, tartsa el a családot, teljesítse a családfő kötelességeit.

Ha úgy alakul, akkor erőszakkal is el akarták fogni Jézust, hogy hazavigyék, mert azt gondolták, hogy Jézus ebben a túlhajtott állapotban megzavarodott, magánkívül volt.

Jézus hozzátartozói a mindennapi, normális élet és a túlhajtott ügyszeretet között zavarodott ellentmondást láttak, amit nemcsak a már említett mózesi törvénnyel magyaráztak, hanem Jézus iránti féltő szeretetükkel akartak indokolni, de tudjuk, hogy minden féltő szeretet mögött rengeteg önzés feszül. Jézus hozzátartozói azt nyilvánították ki itt – nem látva, ki is Jézus valójában –, hogy csak nekik van joguk Jézushoz…

 

Jézust tehát a közvetlen családja nem értette meg.

Ők, ekkor még nem látták Jézusban azt a rendkívüli küldetést, amelyet az élő Isten Őrá bízott, ami – mi ezt hit által tudhatjuk – az egyetlen, Isten által egyedül Jézusnak rendelt, kivételes küldetés volt: a világ megváltásának szolgálata.

Ezt nem látták meg, még Jézus saját hozzátartozói sem, ezért el akarták téríteni, el akarták tántorítani Őt a küldetésétől.

Jézus Krisztust a szolgálata kezdetétől fogva, ahogy elkezdte nyilvános működését, folyamatosan érték ilyen kísértések. Mindjárt a fellépésekor a gonosz próbálta meg. A szenvedéstörténet kezdetén a tanítványokon keresztül is érkezett ilyen támadás, eltántorítási kísérlet, a küldetése ellenében.

Az egyik legnagyobb ilyen kísértést, támadást, eltántorítási kísérletet a saját hozzátartozóitól, a saját családjától kellett Jézus Krisztusnak elszenvedni, abban a rendkívüli ügyben, abban az egyetlen kivételezett ügyben, amelyet az élő Isten Őrá, mint Isten Fiára, bízott.

*

ISTEN CSALÁDJA (31–35).

Jézusnak ebben a testben József és Mária voltak a szülei, Isten akarata szerint, és Jézusnak voltak – az evangéliumból tudjuk – testvérei is.

Amikor a hozzátartozói, az anyja és a testvérei, mintegy tüntetőleg odakint megálltak és hívatták Jézust, akkor Jézus megválaszolt erre a hívásra.

 

Első olvasatra megdöbbentő, megütközést keltő is lehet Jézus válasza, szinte mintha ellenkezne az ötödik parancsolattal, ami a szülők tiszteletére vonatkozik.

Jézus így válaszol anyjának és testvéreinek: Ki az én anyám és kik az én testvéreim? Ezután Jézus rámutatott azokra, akik az Ő közelében álltak, akik „odabent” hallgatták Őt, akik az Isten országán belül voltak, és rájuk tekintve azt mondta: Íme, akik az Isten akaratát teljesítik, akik az én közelemben vannak, azok az én anyám és azok az én testvéreim.

Vagyis Jézus Krisztus ezáltal, amikor az Isten családjáról szólt, egyértelműen különbséget tett a test szerinti, a vér szerinti család, és az Isten családja között.

 

Ez mindenekelőtt hálára indító számunkra, akik hitben járhatunk és az Isten családjának tagjai lehetünk.

Gondoljunk bele abba, hogy valóban nagy ajándék, hálára indító ajándék, sőt mi több, csoda, amikor hit által egymásban felfedezzük a testvért, hiszen Jézus Krisztusra tekintve egy család vagyunk.

Hálára indító csoda, ajándék, kegyelmi állapot, hogy az Isten családjának tagjaiként odafigyelhetünk egymásra, könyöröghetünk egymásért, számontarthatjuk egymást, szerethetjük egymást.

Ezt a csodát átéljük a mi gyülekezeteinkben is; még akkor is, hogyha különbözőek vagyunk. Az Isten családjának, a testvérek közösségének örömét átélni nagy ajándék.

Ez az ajándék kegyelmi állapot, amely hit által adatik nekünk.

Ne tartsuk ezt a csodát természetesnek; becsüljük meg azt, éljünk a testvéri közösség lehetőségével, óvjuk, építsük, gyarapítsuk az Isten, itt nekünk ajándékozott családját, egymást!

Ez egy nagyon fontos üzenete a mai Igének: fedezzük fel ezt az isteni csodát egymásra tekintve! Még most is, amikor a vírushelyzetben egészen más módon élhetjük meg ezt a közösséget: mégis, milyen nagy ajándékai vagyunk egymásnak.

A Jézus Krisztusba vetett hit által egy nagy család tagjai vagyunk, egymásnak testvérei vagyunk, egymás hite által épülhetünk és egymást támogathatjuk, az üdvösség bizonyosságának örömében.

 

E hálaadásból következően már jobban értjük azt a tényt, hogy Jézus Krisztus különbséget tesz a test szerinti, a vér szerinti család és az Isten családja között.

Ez a különbség már Márk leírása szerint is láthatóvá lesz, szemléletes: „Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták Őt.” (31)

Gyakran megtörténik az, hogy a test szerinti, a vér szerinti szeretteink még kívül vannak az Isten országán, az Isten ügyén, odakintről nézik mindazt, ami belül történik és nem értik, hogy mi milyen mennyei csodának vagyunk a részesei. Ők még „odakint” vannak, az Isten családja pedig belül van ezen az ügyön.

A test szerinti család, a vér szerinti család, hit nélkül, még csak egy előkészület, és a hitben kell, hogy megszentelődjék.

Az egyik hit nélkül még időleges, a másik pedig végleges.

Egyértelműen kimondja Jézus Krisztus ezt a döbbenetes különbségtételt, a mai igeszakaszból kiindulva ezt egyértelműen megfogalmazhatjuk.

Ezt a különbségtételt egy gyenge képpel próbálom szemléltetni. Olyan ez a különbség, mint amikor egy szabómesternél varratunk egy kabátot, elmegyünk a ruhapróbára, amelynek során csak összefércelve találjuk a kabátnak különböző, már kiszabott részeit. A második és a harmadik próba során igazítva varrják aztán véglegesre a kabátot. A ruhapróba alkalmaival a férc már valamennyire összetartja az egész kabátot, de ez még nem a végleges állapot. Amikor, a többszöri próba után, a kabát minden kiszabott alkotórésze a pontos helyére kerül, utána varrják össze véglegesen a kabátot, akkor töltheti be a kabát rendeltetését, akkor hordható, akkor szép, akkor végleges, akkor áll jól, díszesen a tulajdonosán. Ez egy egyszerű kép, nem mindenben tökéletes, de mégis jelzi azt a különbségtételt, amiről itt Jézus beszél a test szerinti család és az Isten családja kapcsán.

Tehát: hálaadás az Isten családjáért, a testvérek közösségéért; és különbségtétel a még hitben nem járó, testi, vér szerinti család, és az Isten családja között.

Ez a klasszikus, hagyományos értelmezése ennek az Igének.

*

A MI CSALÁDUNK.

 

Akkor én most hadd menjek tovább!

Mindezt tudomásul véve, vegyük észre, az eddig említett hálaadásból és különbségtételből következően, azt a feladatot, ami ebből az üzenetből következik.

Az ugyanis sehol nem lehet Isten akarata, hogy a vér szerinti, a test szerinti családtagjainkat bármilyen okból megtagadhatnánk! Soha nem adódhat olyan történés, esemény, amely erre indíthat, feljogosíthat bennünket.

A feladat az, ha mi már az élő Krisztusba vetett hit tekintetében „belül” vagyunk, és ők még „odakint” vannak, akkor szeressük őket annyira, hogy ők is belül legyenek.

Ez a feladatunk, ez a szolgálatunk legfontosabb eleme, mert igenis Isten akarata az is, hogy éppen azok, a test szerinti, vér szerinti szeretteink, akiket az Isten ránk bízott – a szüleink, a hitvestársunk, a gyermekeink, az unokáink – „belül” legyenek, az Ő megváltó szeretetében.

 

Hitet nem adhatunk senkinek. Ezt mindig elmondjuk. A hit az Isten ajándéka, az Isten cselekvése.

De Isten felhasznál bennünket szent eszközül, és mindenekelőtt éppen a test szerinti szeretteinket illetően, hogy nagyon szeretve őket – minden hívő, kirekesztő, tapintatlan és agresszíven kioktató gőgtől mentesen –, hiteles krisztusi életpéldát tárjunk eléjük.

 

A család közösségében ez a hiteles szolgálat a legnehezebb, mert ott mindent tudnak rólunk, ezért a család a valós és elsődleges missziói terep minden hívő számára.

Az Istentől készített alkalommal tapintatosan, de határozottan tegyünk bizonyságot családunk tagjai előtt a bennünk lévő reménységről, tehát mondjuk is azt, amit hiszünk.

Közben folyamatosan imádkozzunk, könyörögjünk értük!

Vessük el idejében a magot, neveljük hitben a gyermekeinket!

Amikor pedig kirepültek, és még mindig nem járnak hitben, akkor tapintattal szeressük őket, szüntelen könyörgéssel, és soha ne mondjunk le róluk; miként idősödő szüleinkről se!

Soha nem tagadhatjuk meg vér szerinti szeretteinket, akármennyire nagy is a hitünk!

 

Amikor Jézus különbséget tesz Isten családja és a test szerinti család között, akkor ez a különbségtétel a test szerinti családtagjaink felé irányuló szolgálatra vonatkozik: akik még „kívül” vannak, legyenek „bent”.

Ez a legfontosabb, a legszebb szolgálat, a hívő ember legszebb szolgálata: a vér szerinti családjában végzett szolgálat, krisztusi szeretettel.

Bizony, sok olyan családot ismerünk, ahol a hívők hívő gőggel – kimondva vagy kimondatlanul – megtagadják a vér szerinti családtagjaikat, megszakítják velük a kapcsolatot.

Ez nem lehet Isten akarata, ez nem lehet kedves Istennek.

Jézus Krisztus soha nem tagadta meg a vér szerinti szeretteit, még a kereszten is, a szenvedései közepette is Jánosra bízta anyját, Máriát, még ott is gondoskodott róla (János 19,27).

Még Jézus Krisztus is – akinek egyetlen szent ügye volt: a megváltás ügye – végezte ezt a feladatot, ezt a szolgálatot, a saját családja felé, a „misszió” szolgálatát, gondoskodó szeretettel.

Meg is áldotta az Úr mindezt, hiszen Jézus családjában is adatott megtérés. A Cselekedetek könyvében olvassuk, hogy az első gyülekezetben már ott van Mária, és ott van Jézus testvére, Jakab is, aki később a jeruzsálemi gyülekezet vezetője lett.

Isten megáldja a test szerinti szeretteink felé végzett hűséges, türelmes, tapintatos, krisztusi szolgálatot; de ítélet alatt vagyunk, ha ezt elmulasztjuk.

Ha már „csak” imádkozni tudunk érettük, akkor azt tesszük érettük, mert tudjuk, hogy nagy ereje van az igaz ember buzgó könyörgésének (Jakab 5,16).

 

De még inkább kiélezem.

Könnyebb a Krisztusban testvéreinkkel időlegesen ölelkezni, összeborulni imádságra, hiszen velük csak alkalmanként találkozunk.

De nem egy rettenetes ellentmondás ez? Másokkal össze tudunk borulni imára, az Isten színe előtt megállva, a saját vér szerinti szeretteinkkel pedig nem?

Ezt megfogalmazva látjuk igazán, micsoda áldás, amikor a test szerinti, a vér szerinti szeretteink is hitben járnak, és egyben Isten családjának is tagjai.

Erre csak a legnagyobb hálaadással gondolhatunk, mert ez egy kegyelmi állapot.

Aki mindezt megéli, megtapasztalja, átélheti, az boldog ember, annak Jézus Krisztusban minden megadatott.

*

ÜGY ÉS CSALÁD.

Ebből a gondolatból következően hadd fogalmazzam meg az üzenetet egy kicsit általánosabban, elvi, magasabb szintre emelve azt!

 

Jézus Krisztus teljesen odaadta magát annak az ügynek, amelyre az Isten Őt elhívta.

De Ő a világ megváltója, Isten Fia. Egyetlen, páratlan szolgálat az Övé.

De még Jézus Krisztus is – e páratlan küldetésben járva is – szolgált a test szerinti családjában, hogy őket Isten családjába vezesse.

Amikor Jézus megkülönböztetést tett a testi család és az Isten családja között, akkor anyját és testvéreit is hívta, ebbe a családba.

 

Jézus Krisztus tehát teljesen odaadta magát annak az ügynek, amelyre az Isten Őt elhívta.

Mi azonban nem vagyunk Jézus Krisztus.

Mi krisztusi emberek lehetünk legfeljebb.

 

Éppen ezért vetődik fel a kérdés: Milyen viszonyban van egymással a családunk és az az ügy, amelyben forgolódunk; kisebb ügyek, feladataink, munkánk, dolgaink, vagy nagyobb ügyek, netán a szent ügy?

Miként lehet az Istennek kedves arányt megtalálni a kettő között?

Beáldozhatjuk-e a családunkat a „nagy ügyeinkért”?

Ismerjük a problémát: rengeteg a feladat, rengeteg a munka, reggeltől estig rohanok, a családomért teszem, de igazából a családomra nincs időm. Letelik az élet, és akkor döbbenünk rá, hogy mennyi mulasztásunk van a vér szerinti szeretteinket illetően. Mert nekünk valami nagy ügyünk van, meg Istenre hivatkozva szent ügyünk van, nekünk küldetésünk van. Csakhogy ezek az ügyek sok esetben túldimenzionáltak.

Igen, lehetnek ügyeink, fontosak is ezek az ügyek, hiszen az Isten ránk bíz ügyeket, és ezeket hűséggel kell teljesíteni. De soha nem szabad túldimenzionálni azokat – az ügyeinket, meg önmagunkat –, mert ha túl nagy jelentőséget tulajdonítunk önmagunknak és az ügyeinknek, azzal azt fejezzük ki, hogy majd mi megváltjuk a világot a saját buzgóságunkkal, odaadásunkkal, erőlködésünkkel, akarásunkkal; pedig a világ, Jézus Krisztusban, már meg van váltva.

Még keményebben fogalmazok: Az Isten őrizzen meg bennünket az egy határon túl küldetéses emberektől, mert azok a küldetésre, meg az ügyre hivatkozva, észre sem veszik, hogy sokszor önös látásmódjukat, meg önmagukat képviselik, és a gonosz játékszereivé lesznek, a „nagy ügyre” hivatkozva.

 

Az ügy már el van rendezve, egyszer és mindenkorra: Jézus Krisztus megváltotta ezt a világot.

Egyszerűen fogalmazok – ennél árnyaltabban kellene, de hogy érthetőbb legyen, így mondom –: Jézus Krisztus teljesen odaadta magát már az ügyért, a megváltás ügyéért, hogy nekünk ne legyen olyan ügyünk amiért teljesen oda kellene magunkat áldozni, beáldozva azért embereket, sokakat, beáldozva akár a családunkat, a vér szerinti, a test szerinti szeretteinket is.

Soha ne felejtsük el: nem véletlen, hogy éppen őket adta nekünk az Isten, mint test szerinti szeretteinket.

Fontos az Isten ügye, és arra tekintve kiemelten fontos a család ügye, hogy mindenekelőtt a családunkban valósuljon meg az Isten országának öröme és békessége. Minden más ügy intézése csak eme kettőre tekintve lehet áldott.

Hadd térjek ki itt egy rövid, személyes bizonyságtételre! Engem folyamatosan tanít az Úr, szolgálatomnak harmadik harmadában arra, hogy sokkal jobban figyeljek oda a közvetlen szeretteimre. Ugyanis megszakadhatok én a nagy ügyekben, odaáldozhatom magamat a nagy ügyekre, beleszakadhatok a munkába, úgyis lesznek mindig sokan olyanok, akiknek nem jó, akiknek nem elég, akiknek rossz az, amit teszek, hiszen nem lehet mindenkit kielégíteni, nem lehet mindenkinek tetszeni… Megtanultam: az ügy már el van intézve Jézus Krisztusban, és nekem jobban kellene az elintézett, kész ügyre hagyatkozva szolgálni, nagyobb hűséggel, kevesebb ügybuzgósággal, valamint több figyelemmel, a közvetlen szeretteim felé.

 

Fontos az Isten ügye, és maga az Úr az, aki kiemelten fontos ügyként bízta ránk a saját családunk ügyét.

Adja az Úr nekünk az Ő könyörülő irgalmát, hogy megtaláljuk a helyes arányt, különösképpen odafigyelve a szeretteinkre, bevezetve őket, Isten eszközeiként, az Isten nagy családjába.

A hit Isten ajándéka, de Isten bennünket eszközül felhasznál, mindenekelőtt a vér szerinti szeretteink kapcsán: szeressük őket Krisztushoz!

Ha úgy gondoljuk, hogy ez szinte lehetetlen, annyira távol vannak a hittől a testi szeretteink, illetve ezer más gyarló oka is van e lehetetlenségnek, akkor ne szűnjünk meg imádkozni, könyörögni értük.

Az Úr, ha máskor nem, életük utolsó percében, megnyeri őket az üdvösségnek.

Értitek, milyen nagy dolog ez: van az Isten családja, mi egymásnak, a testvérek közössége, milyen nagy ajándék ez, hálára indít!

Értitek, milyen fontos az a különbségtétel, amit Jézus Krisztus tesz itt az Isten családja és a testi családunk között?

Értitek, milyen feladat következik ebből mégis a test szerinti családtagjainkra nézve? Bizony ez az igeszakasz a test szerinti család fontosságára is felhívja a figyelmünket: nem lehet olyan szent ügy az életünkben, amiért őket megtagadhatnánk, beáldozhatnánk, feláldozhatnánk, hiszen a küldetésünk elsősorban feléjük fordulva adatott meg nekünk.

Még egy emberi gondolat a végén.

Nem tudjuk, hogy az üdvösség „odaát” pontosan milyen lesz, de ahogy lesz az, úgy lesz jó.

Az Isten ebben nem adott nekünk részletes, teljes kijelentést.

Éppen ezért hadd mondjam el nektek őszintén: én nem érezném jól magam az üdvösségben azok nélkül a szeretteim nélkül, akik itt, ebben a világban, test szerint rám bízattak és fontossá lehettek a számomra.

Talán érthető ez az emberi gondolat, amely testi szeretteink kapcsán mindig imádságra, valamint odafigyelő, szerető cselekvésre késztet minket, a Jézus Krisztusban.

 

Szabó Magda Pilátus című regényéből készült tavaly egy remek filmadaptáció, egy magyar film.

Arra, hogy miért ez a címe, most nem akarok kitérni, olvassák el a testvérek a regényt, vagy nézzék meg a filmet.

Egy özvegyen maradt, idősödő anya és a lánya kapcsolatáról szól a történet: a test szerinti szeretteinkkel kapcsolatos mulasztásokról, hibákról, bűnökről szól.

Megdöbbentő volt, szíven ütött, nekem jött.

Azonnal felhívtam az anyámat…

Valamit világosan megértettem – nem a filmből, hanem a film segítségével a mai igeszakaszból –: a test szerinti szeretteinket nagyon kell szeretni, tapintattal és imádságosan kell szeretni őket! Ha már a hitben vagyunk együtt, akkor azért; ha még a hitben nem lehetünk egyek, akkor különösképpen.

Egy ponton túl, a testi szeretteinket nem üdvösségre vezetni lehet, hanem üdvösségre szeretni, vagyis egy határon túl elsősorban nem a tanítással lehet üdvösségre vezetni őket, hanem a krisztusi, hiteles, tapintatos szeretettel. A tanítás majd utána jöhet.

Nem könnyű, de szent feladat ez, Isten ügyének legfontosabb, ránk bízott szolgálata.

Így tekints a test szerinti szeretteidre!

Úgy legyen!

 

Imádkozzunk!

Örökkévaló Istenünk!

Áldunk Téged egyszülött Fiadért, Jézus Krisztusért!

Köszönjük, hogy Jézus Krisztus teljesen odaadta önmagát érettünk, és megszerezte nekünk a megváltást, az üdvösséget.

Köszönjük Teneked a hit kegyelmi ajándékát és azt a csodát, hogy mi Isten családjának a tagjai lehetünk, egymásnak pedig testvérei. Köszönjük, hogy nem „odakint” vagyunk, hanem „bent” lehetünk, a Te közeledben, az Isten országában.

Éppen ebből következően, hálaadó szívvel köszönjük Teneked a feladatot, amelyet leginkább ránk bíztál: köszönjük közvetlen hozzátartozóinkat, szeretteinket, hogy előttük bizonyságot téve, még inkább eléjük élve a krisztusi, hiteles példát, őérettük könyörögve, Te elvégzed, hogy ők is „bent” legyenek és ne maradjanak „kint”.

Közbenjáró könyörgést mondunk test szerinti szeretteinkért: Urunk, Istenünk, add nekik a hit ajándékát – ha még nem hisznek –, hogy együtt tartozhassunk a Te családodhoz!

Hálát adunk, ha már együtt járhatunk a hitben! Kérünk, növeld a mi hitünket!

Ugyanakkor, hadd imádkozzunk önmagunkért is! Óvj meg bennünket a hívő gőgtől, amellyel megtagadnánk testi szeretteinket! Óvj meg az állandó „ügyezéstől”, fontoskodástól, leplezett önzéstől, amellyel sokszor nagy ügyekre, szent ügyekre hivatkozva, beáldozzuk szeretteinket, sokakat.

Urunk, Istenünk, áldunk Téged azért a felismerésért, hogy nem véletlen, hanem a Te akaratod szerint való, hogy éppen azok a test szerinti szeretteink, akik: a házastársunk, a szüleink, a gyermekeink, az unokáink.

Adj nekünk imádságos szívet, tapintatosan odaadó, krisztusi szeretetet, és kellő időben bizonyságtévő lelket feléjük!

Köszönjük, hogy a Te néped családjában, a testvérek közösségében meghallhattuk és megfontolhatjuk ezt a fontos üzenetet!

Hadd járuljunk most Teeléd szüleinkért, nagyszüleinkért, házastársunkért, testvéreinkért, gyermekeinkért, unokáinkért: könyörülj rajtunk és rajtuk, nyerj meg bennünket az üdvösségnek, hogy együtt dobbanjon Teelőtted a szívünk!

Hallgasd meg a mi könyörgésünket, élő Istenünk, egyszülött Fiadért, Jézus Krisztusért!

Ámen.

Az igehirdetés adatai

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2021. január 24.

(Az illusztráció címe: „Templomunk tornya a tetőtéri ablakból”, 2021. január 23.)

  1. hét – Vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnap.

Márk sorozat: 23.

Az igehelyről sorozat hangzott el az alábbiak szerint

Nincs

Az igehirdetés esszenciája

A felolvasott két igeszakasz összetartozik, mindig együtt magyarázzák Márk evangéliumában. A közötte található részt, reménység szerint, jövő vasárnap magyarázzuk majd.

Márk itt Jézus családja kapcsán, a mi családunkhoz, test szerinti hozzátartozónkhoz való viszonyulásunkról ad tanítást: Isten családja, saját családunk és „ügyeink” összefüggéseiben.

 

Jézus családja.

Nagy sokaság volt Jézus körül, tanított és gyógyított, még enni sem volt ideje. Ekkor hozzátartozói mennek érte, hogy elfogják, hazavigyék, mert azt hitték, megzavarodott.

A másik, ide tartozó igerész is ezt láttatja velünk: Jézus családja, anyja és testvérei kint megállnak, és beküldenek Jézusért, hívatják Őt, de egyelőre nem részesei annak az ügynek, amiben Jézus szolgált.

Jézust nem értette a családja.

Jézus családja szerint Jézus túlzottan átadta magát egy ügynek, ez esetben Isten ügyének. Aki, a mindennapi feladatok mellett, túlzottan átadja magát egy ügynek, az mintha megzavarodott volna.

Jézus családja szerint, Jézusnak a mindennapi feladataival kellett volna foglalkoznia. József ekkor már nem élt. A mózesi törvények szerint az elsőszülött fiúnak kell átvenni a családfő és családfenntartó szerepét.

Jézus családjában ott van egy féltő szeretet és aggódás is, mi történt Jézussal, hogy ennyire átadta magát egy ügynek, ez a mindennapokból nézve félelmetes. Azt hitték, megzavarodott, haza akarták vinni, kiemelni abból, amiben szolgált, hogy megnyugodjon otthon, és éljen a mindennapok rendje szerint.

Jézus családjának féltő szeretetében azonban ott rejtőzött az önzés is, miként az emberi szeretetben mindig ott dolgozik az önzés. Ők úgy gondolták, nekik van joguk Jézushoz, jöjjön haza, tegye a dolgát értük, az ácsműhelyben, a családban, a testvérei között. Ez a féltő szeretetben rejlő önzés még azt is megtette volna, hogy erőszakkal emeli ki Jézust onnan, hogy visszasegítse a „normális”, csendes, mindennapi élethez.

Az alapkérdés az, hogy Jézus egyszer csak az Isten nevében kilépett a családjából és teljesen az Isten ügyének szentelte az életét. A családja azt kérdezte: Jézusnak volt joga ehhez?

Sokan próbálták is Jézust eltántorítani a küldetésétől, mindjárt a fellépésekor, szenvedései előtt, a tanítványok részéről. A legnagyobb támadás a családja felől érte Jézust, hogy eltántorítsák küldetésétől.

Jézus Krisztusnak valóban nagy ügye volt, a világon a legnagyobb: a világ megváltása. Őneki teljesen ez volt az ügye, ezért jött el erre a világra.

 

Isten családja.

Jézus feleletére figyeljünk, amely elsőre döbbenetesnek és kegyetlennek tűnhet, mintha Jézus megszegné az ötödik parancsolatot, a szülők tiszteletét. Pedig nem erről van szó.

Jézus rámutat a körülötte állókra, hogy azok az Ő anyja és az Ő testvérei, akik Isten közelében vannak, és akik gyönyörködnek az Isten akaratában, valamint cselekszik azokat. Jézus rámutat Isten családjára. Valóban, legyünk hálásak, hogy hitben egymásnak testvérei lehetünk, egymás hite által épülhetünk, segíthetjük, szerethetjük egymást, könyöröghetünk egymásért. Kegyelmi állapot ez. A mi gyülekezeteinkben is megtapasztalhatjuk ezt a csodát.

Jézus, az Isten családjáról szóló kijelentéssel nem tagadja meg a családját, de hangsúlyozza, hogy a vér szerinti kapcsolatból, Isten ajándékaként, hitbéli kapcsolat lehet. A kettő együtt a legnagyobb ajándék.

Jézus tehát, amikor Isten családjáról szól, akkor különbséget tesz a test szerinti, vér szerinti családtagjaink között (akik még nem járnak hitben) és Isten családja között.

Ebből a különbségtételből azonban szent feladat következik a vér szerinti szeretteink felé.

A testi család és az Isten családja közötti különbség olyan, mint a szabónál a fércelés és a kész kabát közötti különbség. A fércelés összeköti az anyagokat, de ez nem a végleges. Amikor minden a helyére került, akkor összevarrják véglegesen a részeket. Az apa, anya, gyerek, a test és vér, valóságos, Istentől kapott helyzet, Istenben időlegesen elkészített dolog, várva a véglegesre, hogy ők is Krisztusban, Isten családja legyenek, a család is kis gyülekezet legyen, hogy családunk tagjai se kint álljanak, hanem bent legyenek, az Isten országában. Így a fércelés végleges legyen. Nincs ennél nagyobb öröm. Nagy ügy a család, de Isten felől nézve egy előkészület, aminek meg kell szentelődnie, hit által, és megkapja végérvényességét.

Jézus soha nem tagadta meg a vér szerinti családját, hiszen még a kereszten is gondoskodott anyjáról: a szeretett tanítványra, Jánosra bízta anyját (János 19,26–27). De Jézus ennél sokkal többet tett közvetlen szeretteiért. Jézus nem hazament, nem visszaigazodott a régi életébe, hanem a családját vezette Istenhez, a gyülekezetbe, az Isten családjába. A Cselekedetek könyvében olvassuk, hogy Mária, valamint Jakab, Jézus testvére is jelen van az első gyülekezetben. Ez Isten gondolata, nem a hívőt kiragadni az Isten ügyéből, hanem a testi családot beemelni az Isten családjába. Mi hitet nem adhatunk, de magot vethetünk, imádkozhatunk, hitelesen élhetünk, Isten pedig cselekszik. Szabad odaadóan Jézust követni, de csak úgy, hogy vér szerinti szeretteimet nem elhanyagolom, hanem elsegítem oda, ahová én is beléphettem. Mindez az Isten kegyelméből történhet. Miként segíthetem őket oda, ez már egy külön prédikáció: de sokszor ezzel a hogyannal vétünk a legtöbbet, mert túlzásokba esve, taszítóvá leszünk, és szakadék tátong hívő és hitetlen között, amit a legfájdalmasabb megélni, ha test szerinti szeretteinkről van szó. Minél inkább átnőttem a krisztusi szeretet világába, annál inkább megnő a felelősségem a vér szerint, test szerint rám bízottak felé. A testi kötelékekben ugyanis szintén megjelenik Isten akarata, rendelése, a nekünk adott elsődleges küldetés. Könnyebb lemondani a családról és összeborulni időnként a szeretett testvérekkel, de ez menekülés a legfontosabb szolgálat elől.

Ismétlem, mert nagyon fontos! Nekünk imádkozni és kezdettől fogva tenni kell azért, hogy a mi vér szerinti családunk is az Isten családjába tartozzon. Hitet nem adhatunk, de az imádságot, a magvetést, a hiteles életet megáldja az Úr. Olyan ellentmondásosan rettenetes az, amikor valaki másokkal össze tud borulni imára, de a vér szerinti szerettei, akiket Isten különösen rá bízott, azok Jézusban nem testvérei.

 

A mi családunk.

Az eddig elmondottakra építve hadd összegezzem, elvi szintre emelve, az „ügyeink” (feladataink, dolgaink, küldetésünk, nagy és szent ügyeink) és a saját családunk közötti, Istennek kedves kapcsolatot.

Vigyázzunk, mi Jézus követői lehetünk, de nem mi vagyunk Jézus Krisztus!

Ezért, ha minket akar valaki eltántorítani a küldetésnek hitt odaszánásunktól, az nem biztos, hogy a gonosz eszköze, lehet, hogy az Isten követe.

Fontos az Istentől ránk bízott ügy. Nekünk lehet, adott időszakban szent ügyünk, küldetésünk, de az csak kivételezett helyzetben emelkedhet a mindennapi feladataink fölé. Valójában csak akkor, ha tényleg Isten küldött, és nem önjelöltek vagyunk. A „küldetéses” emberek gyakran lesznek a gonosz játékszereivé, mert Istent és a „szent” ügyet emlegetve is könnyen a saját látásukat és ügyüket képviselhetik.

A fontos ügyek közül kiemelten fontos a test szerinti családunk ügye. Isten rendelése az is, hogy éppen ők azok, akiket leginkább ránk bízott az Úr: szüleink, testvéreink, gyermekeink, unokáink. Nekünk meg kell találni, életünk kiemelt időszakában is, az ügy és a mindennapi feladataink, elsősorban a családunk szolgálata közötti egyensúlyt, figyelve a magunk életére is. Vannak olyan időszakok, amikor az ügy mellé kell állni, de a család, a mindennapi feladatok nem áldozhatók be, mert az olyan lenne, mintha mi akarnánk Jézus Krisztus helyébe lépni, és megváltani azt a világot, amelyet már megváltott az Úr. Hamar kiderül ilyenkor – túldimenzionált szerepünkben –, hogy porszemek vagyunk, nélkülözhetők, sőt gyarlóan ideigvaló csatákban vettünk részt, ügyekre hivatkozva. Aki hisz az Úrban, az alázatban éli meg küldetését. Urunk, Te nem zavarodtál meg, de mi megzavarodhatunk, könyörülj rajtunk és őrizz meg bennünket attól, hogy – akár halálosan is – arányt tévesszünk.

Jézus Krisztus által a legfontosabb ügy el lett intézve: megváltott emberek vagyunk. Jézus Krisztus odaadta magát teljesen, hogy a mi életünk helyre kerüljön, és pontosan tudjuk ott a magunk feladatát, szerepünket soha ne értékeljük túl, de hűséggel tegyük azt, amit Ő ránk bízott, és amíg a mieink közösségében válság van, ne akarjuk a világot kioktatni… Ki merhetjük mondani: Jézus Krisztus teljesen odaadta magát, hogy nekünk ne kelljen magunkat teljesen odaadni, hiszen már minden a miénk, nem tőlünk függ az eredmény. Ez nem tétlenségre hív, de megóv a halálos aránytévesztéstől.

Személyes vallomásom, hogy amiként öregszem, egyre fontosabb számomra a saját családom, és ott próbálom helyrehozni a mulasztásaimat. Teszem a nagy ügyet odaadással, mint ahogy mindenki tegye, és a maga – Istentől rendelt – ügyében képviselje a Krisztus ügyét. De rájöttem, ha megszakadok, sem tudok ennél többet tenni, és sokan lesznek, akiknek úgysem lesz jó soha, amit meg amennyit teszek. Ezért rá kellett jönnöm, hogy a kicsin kell hűnek lenni, és Isten a nagyot is megáldja, általam is, amíg jónak látja, ott, ahol jónak látja, hiszen az áldást Ő adja, és a dolgaink Őnála készen vannak.

 

Emberi, amit mondok; mert az üdvösség kiteljesedése úgy lesz jó, ahogy azt az Úr megvalósítja majd. Részletes kijelentést nem kaptunk erről. Kimondom: én „odaát” boldogtalan lennék a testi szeretteim nélkül, akik itt a legfontosabbakká lettek számomra. Ne szűnjünk meg könyörögni érettük, és ha hitben járunk, ne szűnjünk meg egymás hitét erősíteni. Az üdvösségben a test szerinti szeretteink is legyenek ott! Bizony ott lesznek… Legfontosabb küldetésünk ezért imádkozni és cselekedni. Hozzuk magunkkal azokat, akik kimaradtak, lemaradtak.

Szabó Magda, „Pilátus” című regényéből készült tavaly egy film. Tegnap este megnéztem a filmet, megdöbbentett, szíven csapott. Utána azonnal felhívtam az anyámat. Miért ez a címe? Most nem is ez a lényeg. Az özvegyen maradt anya és lánya kapcsolatáról szól, rámutatva a vér szerinti szeretteink iránt elkövetett mulasztásainkra és felelősségünkre. Őket üdvösségre vezetni is, nem elsősorban kioktató tanítással lehet, hanem mindenekelőtt krisztusi szeretettel.

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2021. január 24.

Illusztráció: 2021.01.23 Tornyunk a tetőtéri ablakból