Isten krisztusi emberségének valósága – Igehirdetés 2020. január 19-én

Isten krisztusi emberségének valósága

Hajótörés Pállal

 

(18) A vihar hevesen hányt-vetett bennünket, ezért másnap kidobálták a hajóterhet, 

(19) harmadnap pedig a hajó felszerelését dobálták ki saját kezükkel. 

(20) Mivel pedig sem a nap, sem a csillagok nem látszottak több napon át, és erős vihar tombolt, végül elveszett megmenekülésünk minden reménye. 

(21) Minthogy már sokat éheztek is, Pál felállt közöttük, és így szólt: Az lett volna a helyes, férfiak, ha rám hallgattok, és nem indulunk el Krétából, hogy elkerüljük ezt a veszélyt és ezt a kárt. 

(22) Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó. 

(23) Mert ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. 

(24) Ez azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. 

(25) Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. 

(26) Egy szigetre kell kivetődnünk.

(Cselekedetek 27,18–26)

(Cselekedetek 27,21–22)

 

Az idei ökumenikus imahét tematikáját a máltai keresztyének állították össze, az Apostolok cselekedeteiről írott könyv záró szakaszából, amely Pál apostol és a vele lévők máltai hajótörésének történetét írja le.

Pált fogolyként viszik Rómába a császár elé, hiszen peres ügyében, római polgárként fellebbezett a császárhoz.

 

Vezérigeként, erre a hétre, a máltai keresztyének azt a jelenetet emelték ki, amikor a máltaiak gondoskodó szeretettel befogadták a hajótörötteket: „…nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk…” (Cselekedetek 28,2)

 

Induljunk ki abból a legfontosabb üzenetből, amely maga az evangélium, miszerint Isten „emberséges”.

Ezt mutatta meg egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban, akiben emberré lett érettünk,[1] megváltó szeretetével könyörült rajtunk,[2] és minket is újjászült, a krisztusi szeretettel teli emberségre.

Ennek az emberségnek tehát nem valami általános humanizmus a hajtóereje, hanem a Jézus Krisztusba vetett hitből fakadó szeretet.

 

A mai alkalommal Isten krisztusi emberségének valóságáról lesz szó.

*

Először is Isten krisztusi emberségének valósága, az ökumenikus imahétre rendelt igeszakasz szerint, megmutatkozik a KOCKÁZATOT VÁLLALÓ, ÁLDOZATOT HOZÓ SZERETETBEN (27,1–8).

 

A mi Urunk a nehéz helyzetekben mindig küld emberi eszközöket mellénk, akikben ez a krisztusi szeretet munkál.

Ezt tapasztalja meg az apostol is, akit Cézáreából szállítanak peres ügyének tárgyalására Rómába, és az út során először Szidónban kötnek ki.

Itt Isten emberséges szeretetének eszköze az a Júliusz nevű százados, aki Pál felügyelője volt, és aki a kikötőben megengedte Pálnak, hogy elmenjen az ottani testvéreihez és barátaihoz, hogy azok gondoskodjanak róla.

Nyilván ez a gondoskodás, a testi gondoskodás mellett, hitbéli, lelki bátorítást is jelentett, imádságos közösségben.

 

Az emberséges, krisztusi szeretet itt egy pogány százados cselekedeteiben mutatkozik meg.

Ez azt jelenti, hogy az emberség mindig konkrét szeretet-cselekedet a másik iránt, amely akkor is az élő Isten munkája bennünk, ha ezt nem így nevezzük, vagy nem így akarjuk azt elismerni.

Sőt valljuk, hogy az ilyen embert előbb-utóbb élő hitre is vezeti az Isten; akár élete utolsó másodpercében is, amiről mi már nem is vehetünk láthatóan tudomást.

Amennyiben az emberséges cselekedeteinket nem valami gyarló, hátsó érdekek és külső vezéreltség irányítja, hanem önzetlen szeretet, az mindig Jézus Krisztus munkája bennünk és általunk. Ilyenkor mindig az élő Isten krisztusi szeretete mozdul bennünk.

 

Gondoljunk csak bele, hogy mit kockáztatott ez a százados, amikor a fogoly Pált elengedte a kikötőben.

Megbízott benne, hogy Pál visszajön.

Amennyiben ez nem történt volna meg, a századost kérték volna számon egy fogoly szökéséért.

Katonaként, még a nyolcvanas évek elején, én is átéltem hasonlót, amikor fogdaőrnek osztottak be, és a saját, fogdába zárt társaimra kellett vigyázni, az egyikük pedig felkéretőzött a körletébe néhány fontos dolgot elintézni. Gyakorlatilag a teljes lebukás veszélyét kockáztattam. Ami azt jelentette volna, hogy én is fogdában végzem, és leszerelésig nem juthatok haza.

 

Igen, az Isten emberséges, krisztusi szeretete mindig kockázatot vállal.

Arra kér bennünket ez az Ige, hogy gondoljuk át a krisztusi szeretet kockázatát.

Ne várjátok most tőlem azt, hogy ezt a témát kifejtsem.

Én is vívódom ezzel a kérdéssel.

Mennyire merjük felvállalni a krisztusi szeretet kockázatát; azt, hogy a krisztusi szeretettel határtalanul visszaélnek, és annak a vége többnyire kereszt – nem teológiai értelemben természetesen –, vagyis alulmaradás, áldozat, halál?

Bertold Brecht „Szecsuáni jólélek” című drámájában olvassuk az ismert mondatot: „Add a kisujjadat és kitépik az egész karod.”

Hatalmas kérdések ezek.

Mennyire vállalhatjuk fel a krisztusi szeretet kockázatát? Meddig mehetünk el a krisztusi szeretetben? Valljuk, hogy a krisztusi szeretet határtalan, de mit jelent ez a hétköznapok kicsi és nagy harcai közepette?

Valljuk, hogy joggal kérik rajtunk számon a krisztusi szeretetet.

Azt is valljuk, hogy nincs más valóságos megoldás ebben az erjedt világban, a krisztusi szereteten kívül.

Éppen ezért fontos és gyötrelmes a fenti kérdés.

*

Isten krisztusi emberségének valósága megmutatkozik ebben az áldozatot hozó szeretetben.

Ugyanakkor Isten krisztusi emberségének valósága megmutatkozik AZ INTÉSBEN is (27,9–12).

 

Pált továbbviszik Róma felé.

A hajó Ciprus fölött, a kis-ázsiai Mirában köt ki.

Ott hajót cserélnek, majd úgy indulnak tovább.

Közeledett a tél.

Egyre inkább feltámadtak a szelek, ezért nehezen, de eljutnak Kréta szigetére, annak délkeleti kikötőjébe, amelyet „Szépkikötőnek” neveztek, és amely, a leírás szerint, nem volt alkalmas az áttelelésre.

Ez azonban csak kifogás.

 

Az apostol ugyanis, mint Isten eszköze, figyelmezteti a hajótulajdonost és a hajóskapitányt, hogy ebben a helyzetben nem szabad továbbhajózniuk, mert ebben az időszakban a hajózás a forgószelek miatt veszedelmessé vált már, így a továbbindulás nemcsak a rakományban és a hajóban okozhat nagy kárt, hanem az életüket is veszélyeztetheti (27,10; 21).

Pál figyelmeztetése tehát egyértelmű, miszerint a továbbhajózás nemcsak a rakományra és a hajóra, hanem kivétel nélkül mindenkire nézve életveszélyes.

 

Ennek ellenére a hajótulajdonos érdeke azt kívánja, hogy továbbinduljanak, hiszen a hajón lévő rakománynak, árunak minél előbb célba kellett érnie.

Ismerjük: minél előbb, minél többet teljesíteni egy adott idő alatt, minél nagyobb haszonnal.

Ez akkor is, ma is, mindent felülír, még az életet is.

Ahogy a régi közmondás mondja: „Navigare necesse est, vivere non!” Vagyis: „Hajózni muszáj, élni nem!”

Természetesen ezt a szándékot mindig leplezzük, ezért mondja azt a hajótulajdonos, hogy tovább kell hajózni ebből a telelésre nem alkalmas kikötőből Kréta délnyugati részére, egy Főnix nevű kikötőbe.

Ezért, Pál figyelmeztetése ellenére, továbbindultak.

Ez is egy nagyon fontos üzenet, ami a történet eme részéből kiderül.

Isten krisztusi emberségének valósága megmutatkozik a konkrét intésben is.

Ez az intés megmutatkozik a parancsolatokban, a tiltásokban, a Tízparancsolatban, Isten törvényében, amely az élet kiteljesedését szolgáló rendet képviseli.

Amikor Isten azt mondja, hogy ezt és ezt ne tedd, akkor Isten szavában, intésében nem korlátozás, hanem féltő szeretet tapasztalható.

Kár, hogy ezt a féltő szeretetet sokszor nem érezzük ki ezekből az intésekből.

Milyen fontos és aktuális ez az intés: „Ne indulj el, maradj ott, ahol vagy, mert mindenkire nézve veszélyes a helyzet! Más megoldást kell keresni!”

*

Isten krisztusi emberségének valósága megmutatkozik EMBERVOLTUNK EGYSÉGÉNEK FELRAGYOGÁSÁBAN (27,13–26).

Isten ugyanis mindenben, még a legnehezebb helyzetekben is, az egységet munkálja. Isten Lelke az egység Lelke.

Mindjárt kifejtem, mire gondolok itt, illetve mit üzen az Ige ezzel kapcsolatban.

 

Isten krisztusi emberségének valósága munkálja ezt az egységet, amely még a felekezeteken túli egységre is rámutat, az egész emberiség egységére, amelyet szintén az apostolok cselekedeteiről szóló bibliai könyv így fejez ki: „Az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette az Isten.” (Cselekedetek 17,26)

 

Az egész emberiség egy abban, hogy a szabadító Isten nélkül, élete egy pontján megtapasztalja a teljes reménytelenséget.

Ez az emberlét sajátja, Isten nélkül, függetlenül attól, hogy az ember hol és mikor él, milyen kultúrában, milyen vallás regulája szerint.

Amikor elindultak, hatalmas forgószél támadt. A hajón lévők tehetetlenül sodródtak.

Közben kétségbeesve megtettek mindent a hajón lévők, amit csak emberileg tehettek, hogy életben maradjanak: igyekeztek megtartani a mentőcsónakokat, biztosították a hajót, ilyenkor rettegésükben már nem számított a rakomány, kidobálták a hajón lévő összes terhet (18), és a hajó felszerelését is (19). Nagy kérdés, hogy a tehetetlen sodródásban mi az, amit emberileg tehetünk. Gondoljunk a viharban vergődő tanítványokra (Márk 4,38–41).

Ott a hajón zsidók, keresztyének, pogányok; a hajótulajdonos és a hajó vezetői a foglyokkal együtt egyként átélték a teljes reménytelenséget (20–21). Mindnyájan átélték, hogy odaveszett életben maradásuk minden reménysége.

Bizony ki kell mondani, hogy a megtartó Úr nélkül csak a reménytelenség marad nekünk, hiszen az emberlét alapvető problémái mindenkor ugyanazok.

Az Ige alapján kimondhatom, hogy egyek vagyunk ebben a reménytelenségben, amely megváltás, isteni segítség után, Jézus Krisztus után kiált.

Ebben nincs különbség egyik ember között sem, legyen bárki is az közülünk.

Csodálatos film a mexikói rendező, Inarritu „Bábel” című filmje, amely arról szól, hogy bármely kultúra, bármely vallás embere tökéletesen egy abban, hogy egyként nyomorult, és élete megváltás után kiált.

 

Isten krisztusi emberségének valósága ebben az egységben „hatékonyan” küldi az Ő mentő szeretetének eszközét, Pál apostolt, aki evangéliumot hirdet a hajón: „Legyetek jó reménységben, nem vész el közülünk egy lélek sem, csak a hajó és a rakomány!” (22–25)

Ez a jó reménység az evangélium, amely Jézus Krisztusban öltött testet.

Ennek a jó reménységnek a tartalma az, hogy nem veszünk el, mert Isten gondviselő szeretettel vesz körül bennünket. Nem veszünk el akkor sem, ha meghalunk, mert Isten üdvösséget ajándékozott nekünk. Ennek a jó reménységnek tehát üdvösséges távlatai vannak.

Ez a jó reménység a mi bizonyosságunk, hiszen – ahogy az apostol is hangsúlyozza – amit Isten megmondott, az úgy is lesz.

Ennek a jó reménységnek birtokosa és hirdetője Pál apostol, és a hívő Pál apostolért a többiek is megmenekülnek.

Egyetemes a halálos baj, és egyetemes a megváltó örömhír is.

 

Isten krisztusi emberségének valósága ebben az egységben késszé tesz bennünket arra, hogy meghalljuk a jó reménység evangéliumát, erre a reménységre hagyatkozzunk, és kölcsönös, krisztusi szeretettől vezérelt emberségben forduljunk egymás felé, mint a hajótöröttek e bajban a hajón, valamint ahogy a hajótörötteket az ottani máltaiak fogadták (28,2).

A kölcsönös krisztusi szeretet hangsúlyozása fontos, hiszen kölcsönösen egymást szeretve „működhetnek” krisztusian a dolgok, és csak így állhat helyre a világ tengelye. Ez azonban már egy külön prédikáció tárgya lenne.

Isten krisztusi emberségének valósága megmutatkozik: az áldozatos szeretetben, a féltő szeretettel teli intésben, és az Isten megváltó szeretete által munkált egységben.

Nincs más megoldás!

Dicsőség az élő Istennek!

 

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. január 19.

Ökumenikus istentisztelet nyitó alkalma, Veszprém-Bazilika, 2020. január 19.

(Illusztráció: „Fagyos Balaton”, 2020. január 15.)

  1. hét –

Vízkereszt utáni második vasárnap, ökumenikus imahét.

 

 

[1] Jézus Krisztusban Isten testet öltött, emberré lett érettünk; Őbenne bebizonyította Isten, hogy Ő van, megmutatta, hogy Ő milyen, és megváltott bennünket.

[2] Jézus Krisztusban Isten megváltott bennünket, bűntől, betegségtől, haláltól, a gonosz hatalmától.