Interjú Fabiny Tiborral

Felkerestük egyetemünk Shakespeare-szakértőjét

 

Fabiny Tibort, a Károli Anglisztika Intézetének és a Hermeneutikai Kutatóközpont vezetőjét, Károli Gáspár-díjas (2018. december 4.) Shakespeare-kutatót kérdeztük irodalomról, főbb érdeklődési területeiről. Kevés olyan személyt ismerünk ma Magyarországon, aki egyszerre járatos lenne William Shakespeare és Milton műveiben. Shakespeare és Milton mindketten klasszikusok, de vajon miért lehet, hogy még mindig érvényesek a ma embere számára? Az alábbi beszélgetésből kiderül!

 

Fő kutatási területe Shakespeare és Milton. Miért pont ők?

Egyetemi éveim alatt Shakespeare volt a kedvencem. Akkor Miltont még nem nagyon olvasták vagy tanították, azóta is csak két-három PhD-dolgozat készült róla, míg Shakespeare-ről évente legalább hat-nyolc íródik. Amikor 1980-ban végeztem az egyetemen, meghívtak a Szegedi (akkor József Attila) Tudományegyetemre helyettesíteni az egyik kollegámat, aki kiutazott Lengyelországba. Át kellett vennem a reneszánsz-kurzusait: bevezetés az angol irodalomba, bevezetés a reneszánsz irodalomba, és egy Shakespeare-kurzust. 1980 őszén kezdtem el Shakespeare-t tanítani, és azóta szinte minden félévben tanítom. Miért Shakespeare? Azért, mert univerzális. Egyik magyar irodalomtörténész mondta, hogy Shakespeare életéről nagyon keveset tudunk, viszont az emberi életről legtöbbet Shakespeare-től tanulhatunk. Annyira gazdag az a világ, amit elsősorban a drámáiban jelenít meg, hogy hozzánk is szól. Ráadásul, amikor Shakespeare-t kezdtem tanítani a ’80-as években, a Kádár-korszak vége felé jártunk. Nem lehetett nyíltan rendszer-kritikát megfogalmazni, de Shakespeare-en keresztül közvetlenül lehetett bírálni a fennálló hatalmat. A III. Richárd kapcsán például fel lehetett hívni a figyelmet a totalitárius állam ellentmondásaira és nehézségeire, és erre a hallgatók nagyon fogékonyak voltak. Ebben az időben a lengyel Jan Kott Magyarországon nagy népszerűségnek örvendett. A Kortársunk Shakespeare című művében a lengyel valóságra alkalmazta Shakespeare-t. A könyv 1970-ben már magyarul is megjelent, és a rendezőkre is nagy hatással volt, mivel egy 20. századi modern Shakespeare-képet alakított ki.

Számomra Shakespeare királydrámái az időről szólnak, és amikor első félévben tartottam Shakespeare előadásokat, utána annyira benne voltam a svungban, hogy azonnal írnom kellett egy tanulmányt. Shakespeare időfogalma akkor nagyon megragadott, különösen az, ahogyan az idő megjelenik drámái képalkotásában. Néha úgy mutatkozik, mint egy idős férfi (Father Time); máskor pedig az „idő méhéről” is olvasunk, illetve néha úgy jelenik meg, mint egy kerék, ami hasonlít a szerencse kerekére (Rota Fortunae). Amikor egy ábrát készítettem az 1980-as tanulmányomhoz, az öcsém ránézett, s meglátta benne a homokórát, amit én észre sem vettem. Később ez vezetett el oda, hogy a Szegedi Egyetemen egy kutatást kezdeményezzek, aminek a címe Shakespeare képalkotása és a korabeli ikonográfia, emblémakönyvek tükrében. Amíg az Idő idős férfiként jeleni meg, egyik kezében a kaszával, a másikban a homokórával, addig például a Fortuna szeszélyes asszonyként, aki forgatja a kerekét: kegyelteket rövid időre magasba lendít, majd eldob önmagától. A vizualitás nagyon erős Shakespeare nyelvezetében és a korabeli nézők gondolkodásában is, akik a 16. században látogatták a színházakat. Hamlet például szajhának nevezi a Fortunát. A Globe Színház olyan volt, mint ma egy futballmeccs, bárki bemehetett, előadás közben nyugodtan bekiabálhatott. Sokszor olyan témák jelentek meg, ami a mindennapi életükhöz közel állt, a műveltebbek számára viszont felidéződtek a korabeli vizuális ábrázolások.

Tehát először Shakespeare képalkotása és idő-filozófiája ragadott meg, később pedig az igazság kérdése Shakespeare drámáiban. Ismert az a vizuális ábrázolás: „Az Igazság az Idő leánya” – latinul Veritas Filia Temporis –, melyben az idő egy atya. Ő szabadítja ki leányát, az igazságot – Veritast –, akit a negatív szereplők bezárnak egy barlangba. Ez összefüggésbe hozható a Lear királlyal, amelyben a gonosz nővérek húgukat, Cordeliát hamisnak állítják be, de Cordelia azt mondja, hogy az idő majd kifejti igazát, és valójában ő az igaz személyiség a darabban.

Nagyon izgatott a szülők és gyermekek kapcsolatának témája Shakespeare drámáiban. Általában a gyermekek azok, akik látnak. Hamlet először csak a képzeletében, de később a Szellem is megjelenik neki. A szülők valamiképpen képmutatókká lesznek, sőt, ezáltal értelmük beszűkül és a világot nem úgy látják, ahogy van. Shakespeare művei arról szólnak, hogy mi a valóság; a látszat és a valóság ellentéte az egyik óriási kérdés mindegyikben. Mikor Gertrúd azt mondja Hamletnek, hogy ha Fortinbras hazájukra támad, fontos, hogy lássák az emberek az összetartozásukat, Hamlet azt válaszolja, hogy „Látszik, asszonyom! látszik-ot nem ismerek”. Visszautasítja az elvárások világát, ahol a látszat számít. Ugyanez a téma a Lear királyban is, mikor a három lány közül egyedül Cordelia látja apja rossz döntését. Rajta kívül Kent, vagy Edgar, az igaz fiú is lát. Nekik szenvedniük kell ettől. Hamletnek, Cordelianak, Edgarnak is szerepet kell játszania. Hamlet az őrültet játssza, Edgar is Bolond Tamásnak öltözik, Cordeliát Lear száműzi, mégis, az idő valamiképpen őket igazolja.

Ez volt az első nagy kutatási területem Shakespeare királydrámái és nagy tragédiái kapcsán. Később a testvérféltékenység nagy témája kezdett foglalkoztatni, amely a Bibliában és Shakespeare-nél is megjelenik. A Genezis első oldalain már ott van a testvér-rivalizáció Káin és Ábel, Ézsau és Jákob, József és testvérei történetében. Shakespeare Hamletjében az idősebb Hamletet megölte testvére, Claudius. A viharban is testvérek közti versengésről van szó, mert Antonio száműzte bátyját, Prosperot, akinek egy szigetre kellett menekülnie lányával, Mirandával. Az Ahogy tetszikben két szinten zajlik a testvérek párharca: Frigyes herceg, akinek lánya Celia, és a száműzött herceg között, akinek Rosalind a lánya; a másik szinten pedig a gonosz testvér, Olivér és a jó testvér, Orlando között. Ez a komédia szerkezetében hasonlít a Toldi-trilógiára, mivel Shakespeare-nek és Arany Jánosnak tulajdonképpen ugyanaz volt a forrása: a testvér-rivalizáció témája. Toldi Miklósnak felel meg Orlando, és Toldi Györgynek a gonosz báty, Olivér.

Az elmúlt időszakban a románcokban – úgynevezett regényes elbeszélésekben – foglalkoztat a megbocsátás kérdése, ahogy például Prospero megbocsát a gonosz testvérének. A minden konfliktus ellenére való kibékülés, kiengesztelődés is egy olyan kategória, amit ott találunk Shakespeare-nél és a Bibliában is. A megbocsátás, kiengesztelődés a kereszténység egyik központi tanítása, hogy Isten Krisztuson keresztül kiengesztelte magával a világot. Ez a hit lényege, hogy nem én váltom meg a világot, hanem Krisztus váltotta meg, s ha benne hiszek, akkor megtörténik a kiengesztelődés.

Ez volna a Shakespeare-kutatás, amit évről évre izgalmas tanítani az újabb nemzedékeknek. Kicsit szomorúan tapasztalom, hogy az olvasás szenvedélye elveszett a hallgatóságból. Amikor diák voltam és amikor tanítani kezdtem a ’80-as években, legalább a fordításokat elolvasták. Most sokszor azt látom, hogy nem csak, hogy nem olvasnak, hanem amikor megadok egy linket egy filmfeldolgozással Hamletről vagy Lear királyról, még azt sem nézik meg. Ez a tömegképzés nagy hátránya: rengetegen jönnek és kevesen vannak, akiket tényleg érdekel a téma. Annak idején komoly felvételi vizsga volt, és aki angol szakra akart járni, valódi irodalmi érzékenységre volt szüksége.

Milton iránt csak az elmúlt évtizedekben élénkült meg a hazai érdeklődés. Amerikában, Angliában, és szerte a világon azért számos Milton-kutató tevékenykedik, de Miltont sokkal nehezebb olvasni. Shakespeare-t könnyebb, mert rólunk szól, tükröt tart nekünk – gondoljunk Hamletra, hogy a színjáték célja mintegy tükröt tartani a természetnek, és Jacques-ra, aki azt mondja az Ahogy tetszikben, hogy „színház az egész világ”. Az egész emberi élet sokoldalúságáról beszél, és mindenkit megszólít. Kétségtelen, hogy Milton nem mindenkihez szól, noha – ezt hozzá kell tennem –magyar kutatások kimutatták, hogy a 19. század végén és a 20. század elején magyar prózafordításban kis vallási közösségek olvasták Miltont. Nem feltétlen a magas műveltséggel rendelkező emberek, hanem az egyszerű falusiak, akik a Biblia mellett Miltont forgatták. Milton Elveszett Paradicsoma a bűnbeesésről, a megváltásról, az emberiség történelméről íródott. Egy kicsit hasonlít Az ember tragédiájára, amelynek az egész szerkezete az Elveszett Paradicsom utolsó két könyvére épül, mert ott Mihály egy vízióban föltárja Ádám előtt az egész emberiség jövőjét.

Miltonnal én magam is később kezdtem el mélyebben foglalkozni. Minden évben tanítottam, kötelező penzum volt, tehát a hallgatók nyögve-nyelve elolvastak pár könyvet, de igazán másfél évtizede kezdtem komolyabban tanulmányozni. Nagy inspirációt jelentett, hogy 2008-ban ünnepeltük születésének 400. évfordulóját. Ebben az évben a Károli Gáspár Egyetem adott helyet a második legnagyobb Milton-világkonferenciának, amelyet Péti Miklós tanár úrral közösen szerveztünk. Ő klasszika-filológus is, az angol mellett görög szakon végzett, s ezért őt ilyen szempontból foglalkoztatja az eposz és Homérosz kapcsolata. Mivel én pedig teológiával és a Bibliával foglalkozom, engem így a biblikus aspektusok inspirálnak. Az Elveszett Paradicsom a Biblia újraírása, a bűnbeesés-történet hatalmas, epikus méretű kidolgozása. Türelem kell az olvasásához, és ezt nem lehet színpadon megnézni, mint Az ember tragédiáját, de meglepetéssel tapasztalom, hogy a diákok Milton iránt sokkal jobban érdeklődnek, mint három-négy évtizeddel ezelőtt. Ennek mi lehet az oka? Tolkien, C. S. Lewis és a Harry Potter, vagyis a fantasztikum iránti érdeklődés. A Gyűrűk Ura, a Narnia-történetek, a Harry Potter is nyitja őket arra a transzcendens világra, amire a felvilágosodás nemzedéke a 20. század végén nem volt fogékony. Túlságosan racionálisan gondolkodtak az emberek, de most istenek-angyalok, a Sátán és Isten küzdelme is megérinti őket. Mivel a hallgatók a jó és rossz harcának narratíváját sokszor látják filmen, vagy olvassák A Gyűrűk Urát és másokat, így az Elveszett Paradicsom iránt is nagyobb figyelem mutatkozik. Nagy örömmel láttam, hogy voltak olyan elsőéves hallgatóim, akik végigolvasták a könyvet. Szemináriumon is többször feldolgoztuk. Közösen is tartottunk kurzust Péti tanár úrral úgy, hogy egyik könyvből ő készült, másikból én. Pár hónapja teológus doktoranduszoknak is szerveztem ilyen órákat, akik új szempontokat fedeztek fel az eposz értelmezése kapcsán.

Több tanulmányt írtam az Elveszett Paradicsomról. Egyik az imádságról szól: különböző imatípusok (dicsérő, bűnbánó, hálaadó, közbenjáró) vannak az eposzban. Maga az Invokáció is egy ima a múzsához, könyörgés a Szentlélekhez, hogy ugyanaz a Szentlélek ihlesse a költőt, mint aki Mózest is inspirálta. Ezen kívül foglalkoztam egy különös lénnyel: Abdiellel, egy angyallal, aki tud nemet mondani. Vannak olyan helyzetek, amikor az értelmiség feladata az, hogy nemet mondjon, és a lelkiismeretével ne kössön kompromisszumot, hanem tudjon hűségesen helyt állni, akár nehéz időkben is. Abdiel a szememben ilyen pozitív példa.

Egy közelmúltbeli tanulmányom pedig a történelem víziójáról szól, ami egy hömpölygő látomás az Elveszett Paradicsomban. Hozzá kell tennem, hogy mindig ott van ezek mellett a Biblia. Nem csak azért, mert jómagam gyakorló keresztény vagyok, hanem, mert a Biblia hozzátartozik a műveltséghez.

 

E két szerzőtől Ön számára melyik mű a legkedvesebb?

Shakespeare-től mindenféleképpen a Hamlet. Kiskorom óta nagyon szeretem. A fiatalember tragédiája: egy filozofikus alkat, értelmiségi, aki a lét és a nemlét kérdéseivel foglalkozik. Minden fiatalember valamiképpen azonosul Hamlettel. Én is sokat foglalkoztam vele, kicsit úgy, mint önmagam tükörképével. Hamlet konfliktusokba keveredik, mert szereti az igazságot, aminek kiderítése érdekében mindent megtesz.

Miltonnál marad az Elveszett Paradicsom. A Visszanyert Paradicsom viszonylag rövid költemény, melyet Péti Miklós nemrég lefordított prózára. Négy rövid könyvből áll, és csak a 18. században készült franciából egy prózafordítás. Péti Miklós most az eredetiből fordította magyarra, és pár héten belül meg is jelenik. Míg az Elveszett Paradicsom Ádám Istennek való engedetlenségéről szól, a második Ádám–Krisztus viszont engedelmes a Visszanyert Paradicsom megkísértés-történetében. A végén a Sátán fölviszi Jézust a templom tornyára ezekkel a szavakkal: „ugorj le és mutasd meg, hogy Isten fia vagy”. De ő nem ugrik, hanem ott marad, szilárdan megáll, és Sátán zuhan a mélybe. A megállás szimbóluma Krisztus. Ahogy az Elveszett Paradicsomban Ádám engedetlensége a kulcsszó, úgy a Visszanyert Paradicsomban az engedelmesség. Krisztus engedelmessége révén visszanyeri azt a Paradicsomot, amelyet az ember elveszített. Nem csak az egyén problémáját, hanem az egész emberi történelem célját kutatja a miltoni életmű. Hozzáteszem, van olyan kritikus, aki szerint Hamlet a 19. század drámája, aminél az egyén kerül a központba, mivel a romantika az egyént kedveli. A Lear király viszont a 20-21. század drámája, amikor a világkatasztrófa, apokalipszis veszélye, a szenvedés értelmetlensége, hogy „miért halnak meg ártatlan gyermekek?” kérdése is felmerül. A 20-21. század a Lear király grandiózus látomására talán jobban reagál, illetve fordítva is: a mai apokaliptikus kor jobban rímel a Lear-ben tapasztalható abszurd világlátásra. Azért is szeretem Hamletet és a Lear királyt, mert mindig a bolond tudja az igazat. Akik önmagukat gondolják igaznak vagy bölcsnek, azok Isten szemében bolondok, és akiket a világ bolondnak tart, azok az igazán bölcsek. A bolondság és bölcsesség paradoxonáról Pál apostol is ír a Korinthusi levélben, hogy Isten a bolondokat választotta ki, hogy megszégyenítse a bölcseket.

 

Mit gondol a Milton által lefestett teológiáról? Milton bűnbeesés-történetében Éva viszi bűnbe Ádámot, és mintegy papucsférjként, Ádám Éva iránti szerelméből társul vele a bűnben annak tudatában, hogy ezáltal szembefordul Isten akaratával, de ez a Bibliától egy kicsit eltér.

Ez jogos kérdés. Egyesek Milton saját életét is beleolvassák az eposzba. Milton nem volt boldog házasember: az első felesége otthagyta, aztán mégis visszament hozzá, szült neki néhány gyermeket, és meghalt. A második feleség a gyermekük születése után halt meg; és végül csak a harmadik felesége élte túl. Van egy forradalmi prózai műve a válásról, ami a 20. század szempontjából érdekes, mert azt mondja – szemben a katolikus egyház tanításával –, hogy a válás néha jobb, mint az egymást tönkretevő, elpusztító együttélés. Tehát, ha nincs más megoldás, akkor a kisebbik rosszat kell választani – mondja Milton, ami a liberális nézeteiből következik.

A puritánság és Milton kapcsolata nagyon összetett kérdés. Az egyik nemzetközi Milton-konferencián parázs vita keletkezett arról, hogy Milton puritán volt-e, vagy nem. Egyrészt, a teológiája nagyon protestáns, szemben az anglikán egyházzal, amely hierarchikus volt az érsekkel a király mellett. Milton republikánus volt, úgyhogy tulajdonképpen támogatta a király lefejezését. I. Károlyt lefejezték, mondván, hogy joga van a népnek megszabadulni a zsarnoktól. Ennyiben puritán, de gondolkodása és teológiája is összetettebb ennél. Nem kálvinista módon puritán, ugyanis nagyon hatott rá a Hollandiában honos szabadelvű református teológia. Kálvin a kettős predestináció tanát képviselte, miszerint Isten egyeseket üdvösségre, másokat kárhozatra rendelt. Ezt Milton nem fogadta el, inkább Arminius követője volt, aki azt a nézetet képviselte, hogy az embernek van szabad akarata, s ez Miltonnál központi kérdés. Isten nem bábokat teremtett, hanem szabad embereket erkölcsi szabadsággal, hogy válasszanak. Nem okolhatják Istent, amiért ilyennek teremtette őket. Azt mondja az Atya a Fiúnak a III. könyvben, hogy noha előre látja, amit az ember cselekszik, az nem azért van, mert előre elrendeli, hanem mint egy tanár, látja, hogy ha a diák nem tanul, akkor nem fog sikerülni a dolgozat. Ismeri annyira az embert, hogy előre lássa, mi lesz a tettei következménye, és mindent megtesz a védelmében. Elküldi Rafaelt, aki elmeséli az angyalok lázadását, így figyelmezteti Ádámot, nehogy ugyanabba a hibába essen. Mialatt Rafael oktatja Ádámot, Éva a konyhában tüsténkedik, és nem figyel annyira. Milton ezzel azt sugallja, hogy az intellektust a férfi képviseli, és az eszmei vitatkozásra a nők nem igazán alkalmasak. Érdekes, hogy a bűnbeesés előtt Éva mondja, hogy „váljunk szét és külön dolgozzunk”. Évát először álmában kísértette a Sátán, amit követően Ádámmal imádkoztak. Ám az álmot elfelejtik és Éva kicsit főnökösködve megmondja, „te dolgozzál itt, én ott”, mire Ádám kétkedik, hogy biztos jó lesz-e így. Éva biztosítja, hogy nem történhet semmi baj. A Sátán ezt kihasználja és Éva hiúságára hat. Milton szerint a nő érzékibb lény: a szépségére és a fantáziájára apellál. Éva figyelmét megragadja, hogy egy kígyó tud beszélni, és az teljesen elbűvöli őt. Éva azért bukik el, mert tényleg elhiszi, amit a kígyó mond neki. Például elhiszi, hogy a kígyó azért tud beszélni, mert evett a fáról, így a tiltásról megfeledkezve ő is eszik róla. Ádámot sohasem téveszti meg a kígyó, végig tudja, hogy ez bűn, mégis azt mondja, hogy annyira szereti Évát, hogy vele tart, mert nem akar egy másik Évát. Ádám nem tudta megakadályozni, hogy Éva ide jusson, s most ráadásul vakon követi őt. Ebből a szempontból valóban papucsférj, azonban Milton szerint az emberi oldal fontos: az ő szerelmük. Megrázó Ádám kötődése: „hogyha Évának el kell buknia, akkor bukjak vele én is”. Ezután egész más lesz a szerelmük, mert a bűnbeesés előtti szerelem szégyenkezés nélküli. A test szabad, a szexualitás ünnep, ám a bűnbeesés után csak önző, a saját örömük lesz fontos; egyfolytában veszekednek és egymást vádolják. Éva odáig megy, hogy öngyilkosságot javasol. Ekkor Ádám emlékezik az ősevangéliumra, hogy mit is mondott az Úr: „majd ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között”, és kéri, hogy imádkozzanak. Éva ezt elfogadja, és bűnbánó imát mondanak, könnyeikkel meglocsolják a földet. Imájuk fölszáll Jézushoz, aki közbenjáró az Atyánál, és azt kéri tőle, fogadja el az emberi szív töredelméből fakadó imát. Az Atya elfogadja, de a büntetés nem marad el: távozniuk kell a Paradicsomból. A Paradicsom ezután már a szívükben lesz. Tudják, hogy meg kell halniuk, nem térhetnek vissza, de van megváltás. Ezért szép az Elveszett Paradicsom, mert az emberi történelem első pillanatai kezdődnek el benne, amikor magányosan elindulnak az Édenből egymás kezét megfogva. Egészen bensőséges, csendes családi jelenettel ér véget.

Milton képezte magát, teológus is volt és rengeteg nyelvet tudott: héberül írt, görögül olvasott, a klasszikus és a modern nyelveket egyaránt ismerte. A 19. században fedezték fel a De Doctrina Christiana című, keresztény tanításról szóló könyvét. Miltont nagyon sokan igazi protestáns keresztény költőnek tekintették, ám kiderült, hogy a De Doctrina szerzője ariánus. Az ariánusok tagadják a Szentháromságot, és úgy hiszik, hogy a Fiú alárendelt az Atyának, tehát Jézus emberségét hangsúlyozzák. Ennyiben Milton teológusként nem ortodox, vagyis nem a hagyományos egyházi tanítást képviseli. Igen ám, viszont az Elveszett Paradicsom nem tér el a hagyományos keresztény tanítástól. Olvastam egy irodalomtörténésztől, hogy ő az Elveszett Paradicsom olvasása közben jutott el a keresztény hitre. Természetesen nem kell minden miltoni tanítást dogmatikai tételként elfogadni, mert Milton költő volt, és a költők mindig szabadabban bánnak a tanítással. Egy 16. századi költő, Stephen Gosson, miután puritán lett, hátat fordított a költészetnek és a színháznak, és megírta a School of Abuse című könyvét „költők, fuvolázók, színészek és az állam férgei” ellen. Gosson elhíresült mondása, hogy a költők hazugok, mert nem az igazságot mondják. Ez a puritán érv korábban a kereszténység érvrendszerében is feltűnt, különösen a római színjátszással kapcsolatban. Az egyházatyák tiltakoztak, hogy a költők nem az igazságot mondják, s ez nem egyeztethető össze az „igaz keresztény tanítással”. Sir Philip Sidney a puritánok támadására azt válaszolja A költészet védelme című művében, hogy a költő nem állít, tehát nem is hazudhat. Nem kérhetjük számon a filozófiai vagy dogmatikai igazságokat a költő életművében, mert a költő játszik a lehetőségekkel és a valóságokkal. Mindazonáltal Milton nagyon mélyen elkötelezett keresztény költő, aki azonban nem viselte el a szabályokat. Élete végén már nemigen járt templomba: a kötöttség, ami középszerű papok, prédikátorok révén megnyilvánult, számára nem volt követendő.

 

Ha jól tudom, 2016 óta a Magyar Shakespeare Társaság elnöke. Mikor és hogyan alakult meg a Magyar Shakespeare Társaság?

Számos országban vannak Shakespeare társaságok vagy bizottságok, melyek Angliában indultak Shakespeare második, és harmadik évszázados születés- és halál évfordulója kapcsán. Magyarországon az első Shakespeare Bizottság elnöke Arany János volt, akkoriban jelentek meg az Arany-fordítások. A Kisfaludy Társaság hirdetett egy pályázatot a Hamlet fordítására, amit Arany nyert meg, és utána ő lett a Shakespeare Bizottság elnöke. 1908-ban alakult meg a második Shakespeare Bizottság az első világháború előtt. Folyóiratot is indítottak Magyar Shakespeare Tár címmel, ami a két világháború között már nem jelent meg, noha Shakespeare továbbra is népszerű maradt, hisz játszották a Nemzeti Színházban és még számos helyen.

Egy újabb Shakespeare Bizottság megszervezésének igénye a rendszerváltozás előtti időszakban fogalmazódott meg bennem. Kijutottam több nemzetközi konferenciára Angliába, Németországba, s láttam, milyen izgalmas konferenciákat tartanak. 1986 őszén kezdeményeztem, hogy létrejöjjön a Magyar Shakespeare Bizottság, amelynek első elnöke Kéry László (az ő halála után Géher István), alelnöke Mészöly Dezső műfordító lett. Géher István sajnálatos módon 2010-ben meghalt, aztán veje, Kállay Géza, a szintén kiváló Shakespeare-kutató is nagyon hirtelen ment el közülünk. A negyedik Magyar Shakespeare Bizottság Shakespeare születésének 450. évfordulója előtt, 2013-ban alakult. Első elnökünk Nádasdy Ádám, a nyelvész és Shakespeare-fordító, aki eddig lefordított tíz Shakespeare drámát, melyeket játszanak a mai színházak. 2016-tól a közelmúltig én voltam az elnök, de sok egyéb teendőm miatt 2018 szeptemberében lemondtam, és Pikli Natália, az ELTE oktatója vette át tőlem az elnökséget. Továbbra is benne vagyok a Shakespeare Bizottság vezetőségében. Együtt szervezzük a közös programokat, konferenciákat és felolvasóesteket minden hónapban.

 

Van olyan fontos létkérdés, emberi probléma, amit nem tematizál Shakespeare? Esetleg van olyan téma, melyet Ön személy szerint hiányol?

Ez nagyon jó kérdés. Mondhatjuk, hogy 450 évvel ezelőtt élt, azóta sok minden történt a világban. Shakespeare azért olyan jelentős, mert az emberiség olyan nagy kérdéseivel foglalkozik, mint élet és halál, jóság és gonoszság, féltékenység és szerelem, a gyermek-szülő kapcsolat. Azonban, akárcsak a Biblia, a hétköznapi gyakorlati kérdésekre Shakespeare sem ad nekünk aprópénzre váltható tanácsot. Nem azért olvassuk, hogy tudjuk, milyen kenyeret vásároljunk, vagy melyik pártra kell szavaznunk, hanem hogy emberséget tanuljunk, noha Shakespeare nem volt moralista. Vannak olyan drámaírók, akik egyértelműen jobbá akarják tenni az emberiséget. Például Ben Jonson úgynevezett szatirikus komédiákat írt, melyekben kigúnyolta az emberi gyarlóságot, ezáltal tükröt tartott: „Lásd, te egy fösvény ember vagy, változz meg!” Megnézték a színházban a darabot, és megtanulták a leckét. Nagyon fontos, hogy Shakespeare nem volt erkölcscsősz, de felmutatott egy olyan értéket, ami minden korban igazi érték, ezért maradandó számunkra. Nagy kérdéseket vetett fel a válaszadás igénye nélkül, de az élet hétköznapi, apró, aktuális kérdéseinek tekintetében sem keresett feleletet nekünk.

 

Shakespeare nem vallásos, inkább gondolkodó embernek mondható, de nem lehet, hogy tudat alatt mégis támogatta, „propagálta” a keresztény értékrendet? Gondolok itt Hamletre, amikor bűnvallásra készteti édesanyját, Gertrudot.

Pontosan, ha összehasonlítunk egy klasszikus görög drámát Shakespeare-rel, Shakespeare drámája keresztény. Olyan korszakban született, amikor a kereszténység dominált, sőt, nagyon sok művében protestáns gondolatokat fogalmazott meg. Hamlet is wittenbergi diák, mint Luther, emellett Hamlet nagy jelenete a III. felvonás 4. jelenete, amikor az úgynevezett egérfogó-jelenet után Hamlet fölmegy anyja szobájába, és megpróbálja felnyitni a szemét. Bűnbánatra készteti, hogy lássa be bűnét, amit vaksága miatt nem vesz észre. Azt mondja Gertrudnak, hogy ne a kezét tördelje, hanem a szívét, ami egy nagyon biblikus gondolat. Az 51. zsoltárban olvassuk, hogy a töredelmes szívet kedveli az Úr, nem a különböző áldozathozatalt. A jelenet végére a királyné megért valamit. Egyik írásomban így fogalmaztam, hogy a lelki szklerózis menthetetlen és menthető példái Claudius és Gertrud. Claudius a lelki megkeményedése miatt menthetetlen. Megpróbál imádkozni, belátja, hogy bűnt követett el, de nem tudja azt őszintén megbánni. Letérdel és próbálkozik Istenhez beszélni, ekkor Hamlet naivan azt hiszi, hogy imádkozik, és ha megöli, akkor a mennybe küldi. Kiderül, hogy dehogy imádkozott. „Fölszárnyal a szó, eszme lennmarad: Szó eszme nélkül mennybe sose hat”. Claudius ragaszkodik a királyságához és feleségéhez, egyiktől sem tud igazán megválni. Ahhoz, hogy valaki bűnbánatot tudjon tartani, el kell engednie bizonyos dolgokat, amikbe görcsösen kapaszkodik. Ezt tanítja Hamlet anyjának a – Roland Mushat Frye megfogalmazásában – a „protestáns gyóntatószék”-jelenetben. A reformáció újítása, hogy nem kell fölszentelt papnak lenni ahhoz, hogy gyóntathassunk. Egy hívő ember gyóntathatja a másikat, még ha az az édesanyja is. Hamlet rámutat, hogy a királyné vétkezett apja ellen és őellene, de ha ezt belátja és megbánja, akkor föloldozást nyer. A pap mindig megmutatja az ember bűnét, de nem hagyja meg abban, mert az agyonnyomná. A feloldozás boldog tapasztalata, hogy a bűnös megmenekül a kárhozattól, és ezt hálával fejezi ki. Gertrud halála előtt valószínűleg tudta, hogy a pohárban méreg van, ezért issza meg fia helyett. Ekkorra már belülről megváltozott.

Ma nagyon divatos kérdés a Shakespeare katolikus vagy nem katolikus felekezeti hovatartozása. Angliában hivatalosan mindenki anglikán volt, csak egy pár család őrizte titokban katolikus hitét, és Shakespeare családja is katolikus háttérből jöhetett. Ez nem egészen bizonyítható, és számos vita van erről, mint arról is, hogy Shakespeare írta-e a Shakespeare-drámákat. Szerintem ezek valójában nem fontos kérdések: hogy katolikus volt-e, mi volt a nemi irányultsága, vagy az, hogy ő írta a drámák nagy részét, vagy sem. Mindenképpen gondolkodó volt, aki a korabeli vallási konfliktusokat a színpadon tudta megjeleníteni. Azért kedvelte a dráma műfaját, mert egy olyan országban élt, ahol a régi és új nagy feszültségét tapasztalhatta: a reformációt, belső felekezeti harcokat, a restaurációs igényt Véres Mária alatt. Nekünk az a fontos, hogy ezek a kérdések, ha nem is nyíltan, de előjönnek egy olyan korban, amikor a kereszténység sokkal meghatározóbb volt, mint a modern vagy posztmodern korban.

 

Mi a véleménye a Shakespeare drámák filmadaptációiról? Milyen mértékben szabad elrugaszkodni az eredetitől, és aktualizálni azokat, hogy a 21. században korszerűek legyenek?

A színházi előadásokra is érvényes az a cél, hogy felkeltsék az érdeklődést és valamilyen szinten shakespeare-iek legyenek. Ahogy a Biblia is olyan szöveg, amely azt igényli, hogy performálják, a drámai szöveg azt várja, hogy előadják. Ha érdekel a Hamlet, nem csak a vizsgára lehet elolvasni, hanem el kell menni egy előadást is megnézni. A film más eszközrendszerrel dolgozik, mint a színház. Sok olyan lehetősége van, amire a színháznak nincs, például, bármikor megnézhető. Arra biztatom a hallgatóimat, hogy minél több filmadaptációt is nézzenek meg. Mindegyik egy sajátos interpretáció, mintha egy Hamlet órára járna öt tanár. Sajnos azonban sokszor tapasztalom, hogy a rendezők ürügyként használják az eredeti művet, és saját elképzelésüket valósítják meg. Nem jó, hogyha túlságosan szájbarágós megfeleltetések vannak. Ugyanakkor az is igaz, hogy minden műnek van egy úgynevezett értelmezési mezője, holdudvara, s egy ilyen holdudvaron belül tulajdonképpen bármilyen eszköz igénybe vehető. Modern ruhában is előadható, egész más korba lehet helyezni, de legyen hű az eredeti dráma szelleméhez. Ha azzal ellentmondásban van, nincs összhangban a dráma belső mondanivalójával, szerkezetével, akkor csak ürügyként használtam fel a drámát. Az igazi feldolgozás a mű rekreációja. Elolvasom a drámát, megnézem a filmet és a színházi előadást, és ha szokatlan is, azt mondom, hogy valóban shakespeare-i volt. Megengedhetőek a formabontó kísérletezések, amennyiben a mű jelentésével összhangban vannak, de ha túlmennek ezen a határon, akkor a mű önkényes kisajátításával van dolgunk. Ideális esetben minden filmrendezőben és lehetőleg színészben is van egyfajta inspiráció, ami a szöveggel való belső kapcsolatot jelenti, akkor életre kelhet és rekreálódhat a szöveg.

 

Bizonyos szerzők az angol irodalomból akár külön kurzust érdemelnének. A jövőben nyílhat arra lehetőség, hogy egy szeminárium keretében jobban elmélyedhessenek a hallgatók egy-egy író alkotásaiban?

Jelenleg áttekintő kurzusokat tartunk az előadásokon, és a szemináriumokon tanártól és diáktól függ, hogy milyen műveket szeretnének elolvasni. Mindenről valamit és valamiről mindent. Az előadások arra hivatottak, hogy a hallgatók mindenről halljanak a Beowulftól Miltonig. Az előadás inspirálja a hallgatót olyan szerzők olvasására, akikről különben soha nem hallott. A mostani oktatás szisztémája nem engedi meg, hogy egy műre egy félévet szánjunk. Korábban a tanár oktathatta a maga vesszőparipáját speciális kurzusban. Volt is egy Macbeth- és egy Hamlet-félévem. Jelenleg a kötelezővé tett Biblia-kurzusnál kérdés, hogy mindenről beszéljünk, vagy inkább tudják, mi az a bölcsességirodalom és Jób könyve. Egy félév alatt nehéz átvenni az egész Bibliát. A Pázmányon külön félév van az Ószövetségre és az Újszövetségre.

 

Munkásságának középpontjában a Biblia és Shakespeare művei állnak. Lehet, hogy ezek adják az egyházi és a világi érdeklődés egyensúlyát?

Igen, Shakespeare-en kívül például Lutherrel is nagyon sokat foglalkozom. A Magyarországi Luther Szövetség elnöke vagyok, és azon munkálkodom, hogy Luther írásait minél inkább olvassák. Teológusoknak tartottam kurzust a Biblia értelmezésének történetéről, hogy azt hogyan értelmezték az ókortól napjainkig. Ebben Luthernek és Kálvinnak is nagy szerepe volt, mert noha kicsit másképpen, de mindketten az írásközpontúságot hangsúlyozták és a Szentírást a nép számára érthetővé tudták tenni. Egyik írásomban összehasonlítom Luther sajátos kereszt-teológiáját – miszerint minden fordítottja annak, mint aminek látszik – Hamlet látszat-valóság konfliktusával. Luther szerint Isten rejtőzködő Isten. Nem mindig látjuk, sőt, néha úgy tűnik, hogy megtámadja az embert, ahogy Jóbot megtámadta azzal, hogy kiszolgáltatta a Sátánnak. Mit mond Jób felesége? „Átkozd meg az Istent és halj meg.” Jób ezt nem teszi, mert azt mondja, „tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.” Gondoljunk számos más epizódra, amikor az emberek nem értik Istent. József lelkileg szinte megkínozza saját testvéreit, amikor Egyiptomban találkoznak. Azért viselkedik úgy, mint a rejtőzködő Isten, hogy próbára tegye őket. Mit csinált Isten Ábrahámmal? Azt kérte, hogy áldozza fel azt az egyetlenegy öregkorára kapott fiát, aki az ígéret gyermeke volt. Szenvedett ettől, de Luther szerint azért volt kész teljesíteni a kérést, mert hitte, hogy Isten fel tudja támasztani a gyermekét. Ábrahám a hit lovagja, példaképe, aki mindent fel tud tenni a hitre. Sokszor az a látszat, hogy a gazdag emberek lopnak, csalnak, mégis jól megy nekik, a jó emberek pedig méltatlanul szenvednek. Mi ennek az oka? Miért van az, hogy ártatlan gyermekek halnak meg, vagy cunami pusztít el tömegeket? A teológiában ez a teodicea kérdése, hogy Isten miért hagyja a gonosz működését a világban. Nem tudjuk megválaszolni, de sokszor utólag megértjük. Luther azt mondja, hogy Istent csak úgy lehet megismerni, ahogyan Mózes is látta. Amikor azt kérte, hogy mutassa meg az arcát, csak a hátát láthatta meg, ahogy elment előtte. Csak azután látjuk, hogy Isten volt, mikor már elment előttünk. Lehet, hogy sokat szenvedtünk, de utólag megértjük a szenvedésünk valódi értelmét. Egy epizódot mondok. Édesanyám két hete kilencven évesen hirtelen kórházba került, ott mondta, utólag értette meg, Isten miért rendelte őt oda. Feküdt mellette egy idős hölgy, aki gyakran méltatlankodott. Egyik este, amikor lekapcsolták a villanyt, ez az asszony elkezdte mondani a Miatyánkot, s a félintenzív osztályon fokozatosan mindenki hangosan csatlakozott hozzá. A „Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség” kimondása után az idős hölgy többé nem lélegzett. Bár először nem értette anyám, hogy miért kell kórházba kerülnie és szenvednie, számára ezután lett világos, azért, mert ott megláthatta, hogyan lehet hitben meghalni. Úgy tűnt, hogy csapásként sújtja a betegség, de ezáltal gazdagodott is. A hívő utólag megérti, hogy Istennek a szenvedéssel is valamilyen célja és terve volt. A Teremtőnknek nemcsak a jó dolgokért, hanem a megpróbáltatásainkért is hálával tartozunk.

 

Varga Csenge