Hirdettem nektek az Isten evangéliumát – Igehirdetés 2020. január 26-án

Hirdettem nektek az Isten evangéliumát

(7) Vagy talán bűnt követtem el, amikor megaláztam önmagamat, hogy ti felmagasztaltassatok, mert ingyen hirdettem nektek Isten evangéliumát? 

(8) Más gyülekezeteket fosztottam ki, amikor támogatást fogadtam el tőlük a nálatok végzendő szolgálatra. 

(9) Amikor pedig nálatok voltam, és hiányt szenvedtem, nem terheltem meg senkit, mert hiányomat a Makedóniából jött testvérek pótolták, és minden tekintetben tartózkodtam és tartózkodni is fogok attól, hogy terhetekre legyek. 

(10) Krisztus bennem levő igazságára mondom, hogy ez a dicsekvésem Akhája vidékén sem fog bennem elnémulni. 

(11) Miért? Mert nem szeretlek titeket? Isten jól tudja azt! 

(12) De amit teszek, azt ezután is tenni fogom, hogy elvegyem a lehetőséget azoktól, akik minden alkalmat megragadnak a dicsekvésre, hogy ők olyan apostolok, mint mi. 

(13) Mert az ilyenek álapostolok, szélhámosok, akik Krisztus apostolainak adják ki magukat. 

(14) Nem is csoda, mert maga a Sátán is a világosság angyalának adja ki magát. 

(15) Nem meglepő tehát, hogy szolgái is az igazság szolgáinak adják ki magukat; de a végük cselekedeteikhez méltó lesz.

(2Korinthus 11,7–15)

(2Korinthus 11,7)

 

Az apostol hirdette a korinthusiak között Isten evangéliumát.

 

Isten evangéliuma, örömhíre Jézus Krisztusban adatott nekünk, akiben bűnbocsánatot, új életet és örök életet ajándékozott az Isten.

Csodálkozzunk rá ezen a vasárnapon, hogy üdvösségünk van a Jézus Krisztusban.

Nincs ennél nagyobb örömhír.

Szinte minden vasárnap elmondjuk – de kell is minden vasárnap újra és újra hallanunk, hogy a hétköznapokban hívő emberként és Isten hívő népeként megállhassunk –, hogy az örök élet tágassága, teljessége, öröme körbeöleli a földi életünket.

Ahogy az apostol egy másik helyen megfogalmazza: Jézus Krisztusban vagyunk (1Korinthus 15,22).

 

Az apostol hirdette ezt az evangéliumot, Isten Jézus Krisztusban közölt evangéliumát, a korinthusiaknak.

Hirdette, mert a hit hallásból van (Róma 10,17).

Azóta is ez az egyház küldetése, az egyház egyetlen egy szolgálata, szolgálatának lényege.

Az egyház szolgálata, hogy túl az aktuális helyzeten, meghirdesse Jézus Krisztus evangéliumát, és ezáltal örömhírt hirdessen.

Most is azért lehetünk együtt, hogy meghalljuk ezt az örömhírt, és dús kincséből az Úr bőségesen adjon nekünk (167. dicséret 2. verse), így ezzel a bőséggel, ezzel az örömmel indulhassunk el a következő hét feladatai közé, ahol ebből a mennyei gazdagságból másoknak is jut majd.

 

Hogyan hirdette az apostol Isten evangéliumát a korinthusiak között?

Hogyan hirdetheti ma az egyház Isten krisztusi evangéliumát?

Erről beszél az apostol a mai igeszakaszban.

 

Három jelzőt alkalmaz Pál, amikor az evangélium hirdetésének módját kifejti: ingyen, alázattal, bizonyossággal.

*

Először: Pál INGYEN HIRDETTE A KRISZTUS EVANGÉLIUMÁT (7–9).

Pál először is azt mondja, hogy igen, hirdettem közöttetek Isten Jézus Krisztusban közölt evangéliumát; mégpedig ingyen.

 

Az „ingyen” kifejezés, a teljes Írás összefüggésében, teológiai értelmet nyer.

Talán először ez jut eszünkbe.

Az evangélium, Isten kegyelme, ingyen adatik nekünk.

Ez a reformáció nagy felismerése volt. Egyedül kegyelemből, egyedül hit által, egyedül Krisztusban adatik nekünk az üdvösség. Erről egyedül a Szentírás tesz bizonyságot. Mindezekért egyedül Istené legyen a dicsőség.

Tehát mi az üdvösségért nem tehetünk semmit. Isten kegyelme ingyen odaajándékozza nekünk az üdvösséget. Nem érdemelhetjük ki azt. Ingyen adja az evangéliumot nekünk az Úr.

Viszont aki ebben a kegyelemben részesült, az újjászületett, az mássá lett; az ilyen ember Istennek kedves módon él. Ahogy szoktuk mondani: nem azért teszek jót, hogy üdvözüljek; hanem azért teszek jót és jól, azaz Istennek kedves módon, mert üdvösségem van, mert bizonyosságom van, mert ebben az ingyen kegyelemben részesültem.

Még egyszer mondom: örüljünk ezen a vasárnapon ennek! Isten kiválasztott népe vagyunk. Az Úr kegyelmében vagyunk. Az Úr megváltó szeretete öleli körbe az életünket.

 

Itt azonban, a mai Igében ez az „ingyen” kifejezés, most – ezen túl, amit eddig elmondtam és ami érvényes – valami mást is jelent.

Az „ingyen” kifejezésnek itt szó szerinti értelme van: a korinthusiakkal kapcsolatban (8–9).

Az apostol itt egészen egyszerűen az alábbiakra gondol: „Ingyen hirdettem nektek, korinthusiak az evangéliumot, nem kértem ezért semmit, nem fogadtam el ezért semmit, hanem vállaltam a hiányt, a nélkülözést, a szenvedést, az éhezést; nem akartam a terhetekre lenni.” Ilyen értelemben gondolja most ezt az apostol, szó szerint.

Tudniillik, ismerve a korinthusi helyzetet – amelyről sokszor adtunk már tanítást a levél magyarázata során – az apostol úgy látta, hogy a korinthusi gyülekezet még nincs a hitnek azon a fokán, hogy velük anyagi közösségbe és teherhordozási közösségbe kerüljön.

Igen, testvéreim, nem mindegy, hogy kivel kerülünk anyagi és teherhordozási közösségbe, az adás és az elfogadás viszonyának a gyönyörűséges megtapasztalásába.

Mert ha olyan emberekkel, olyan közösségekkel kerülünk ilyen kapcsolatba, akiknek még nem elég erős a hitük, netán hitetlenek, akkor ott könyörtelenül benyújtják a számlát, ott mindig az adok-kapok üzleti viszonya érvényesül. Tudjuk, hogy miről beszélünk. Ilyenkor leköteleződünk, elköteleződünk, függelmi viszonyba kerülünk.

Egyébként, a testvérek közösségét, az Isten népét is hitében, hitének erősségében minősíti az, hogy amikor adunk valamit a másiknak, akkor ezért cserébe várunk-e valamit; legalább egy dicséretet. Itt is benyújtjuk egymásnak a számlát, vagy közöttünk nem így van ez? (Márk 10,43)

Ingyen hirdettem nektek a Krisztus evangéliumát! – mondja az apostol. Ezzel egy prófétai intést ad a korinthusiaknak az apostol: „Nem vagytok a hitnek még azon a fokán, hogy az anyagi és teherhordozási közösséget, ennek kockázatát, felvállaljam veletek. Nem akarok elköteleződni, ezért nem fogadtam el tőletek semmit.”

 

Az „ingyen” kifejezésnek itt szó szerinti értelme van: a makedón testvérekkel kapcsolatban is (9).

A fentiekkel szemben ugyanis odaállítja az apostol a makedón testvéreket, az északi görög tartományt.

Makedóniában volt a filippi gyülekezet is.

Ezek a gyülekezetek egyébként szegény gyülekezetek voltak, míg a korinthusiak jórészt gazdagok, mivel Korinthus egy gazdag kereskedőváros volt. Lám, a makedóniai szegény gyülekezetek támogatták igazából anyagilag az apostol korinthusbeli missziói szolgálatát is.

Végigmagyaráztuk tavaly a Filippi levelet. Ott az apostol hangsúlyozta, hogy a filippi testvérekkel vállalta ezt a csodálatos testvéri közösséget, az anyagi közösségvállalást és a teherhordozás közösségét, az adni tudás és az elfogadás gyönyörű viszonyát.

Mert van olyan helyzet, amikor én tudok inkább adni és adok örömmel, nem várva érte semmit. De lesz majd olyan szituáció, amikor pedig én kerülök nehéz helyzetbe. Ekkor megkapom azt a kegyelmi állapotot, hogy tudok elfogadni és nem érzem magam lekötelezve. Az apostol a makedón testvérektől tudott elfogadni.

Milyen érdekes, hogy a szegény makedónok jobban, többet tudtak adni, több áldozatot tudtak hozni, mint a gazdag korinthusiak. Mert az adni tudás – eleve ez a közösség, amiről itt beszélünk, az „adni és elfogadni” viszonya – hit kérdése.

Az apostol ugyanis vallotta, Jézus Krisztus tanítása szerint, hogy méltó a munkás a maga bérére (Máté 10,10; 1Timóteus 5,18). Vagyis minden odaadó munka ezen a világon, így az evangélium hirdetése is, méltó arra, hogy abból tisztességesen megélhessenek. Nem ezt a szent elvet adta fel az apostol Korinthusban, hanem a korinthusiak nem voltak még a hitnek azon a fokán, hogy velük ezt a közösséget felvállalhassa, de a makedónokkal bizony gyakorolta az anyagi közösségvállalást, az elfogadást.

Kivel vagyunk, kikkel vagyunk anyagi közösségben? Kikkel vagyunk tehervállaló közösségben? Kikkel élhetjük át az adni tudás és az elfogadás csodálatos viszonyát, amire nagy szükség van? Kikkel alakulhat ki ez az áldott közösség, mégpedig úgy, hogy nem leszünk egymás terhére, tiszteljük a határokat, ugyanakkor tudunk adni és tudunk elfogadni egymástól.

Hogyan hirdette az apostol az evangéliumot Korinthusban? Először is ingyen hirdette nekik a Krisztus evangéliumát.

*

Másodszor: Pál ALÁZATTAL HIRDETTE A KRISZTUS EVANGÉLIUMÁT (7–10).

 

Ez az alázat Jézus Krisztust dicsőíti (10).

Ez az alázat azt jelenti – sokszor idézzük ezt az igeverset, nem véletlenül, hiszen nagyon fontos kijelentés ez –, amit Keresztelő János megfogalmaz: „Jézus Krisztusnak növekedni kell, nekünk pedig egyre kisebbé lennünk!” (János 3,30)

Ez az alázat azt jelenti, hogy egyedül Istené legyen a dicsőség! Szolgálatunkban egyedül Jézus Krisztust dicsőítsék, az Ő evangéliumát hallják meg!

Nincs annál szánalmasabb, mint amikor valaki a legszentebb ügyet, a Jézus Krisztus ügyét a saját előmenetele, a saját dicsősége ugródeszkájaként használja.

 

Ez az alázat felemel, mert az alázatost Jézus Krisztus felemeli (7).

Az apostol alázattal hirdette Jézus Krisztus evangéliumát, hogy Jézus Krisztus dicsősége, evangéliuma, örömhíre ragyogjon fel a korinthusi testvérek között.

Ha valaki így tud alázatos lenni, az Isten Lelke által, akkor az ilyen ember megtapasztalja azt a csodát, hogy az alázatosakat az élő Isten felemeli.

„Aki magát megalázza, az felmagasztaltatik!” (Máté 23,12)

Szó szerint említette az apostol a mai Igében ezt a kifejezést, szinte Jézus Krisztus szavát idézte: „Hirdettem közöttetek ingyen és alázattal a Krisztus evangéliumát, hogy az Isten benneteket felmagasztaljon.” (7)

Jézus Krisztus mondja: „Tanuljátok meg, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok és nyugalmat találtok a ti lelketeknek!” (Máté 11,29) Nincs nyugalmunk, mert tele vagyunk önzéssel, tele vagyunk gőggel, tele vagyunk pökhendiséggel. Adj alázatot, Urunk!

Mária éneke zengi, hogy Isten alázatosakat emelt fel, alázatosakat magasztalt fel, és bővelkedőket, gazdagokat, hatalmasokat, vagyonosokat, gőgöseket küldött el végül üres kézzel (Lukács 1,51–53).

Ilyen az Isten.

Urunk, adj nekünk alázatot, mert az alázatosakat Te felemeled; és ha Te emelsz fel, az az igazi felemeltetés.

Van, akit felmagasztal, van, akit felemel: az élő Isten.

Nagy szükségünk van arra, hogy Ő lehajoljon érettünk és felemeljen bennünket.

Ez a felemeltetés jelenti a megváltást, ahogy az igehirdetés elején azt kifejtettem, miszerint életünk alapvető problémái oldódtak meg a Jézus Krisztusban.

Ez a felemeltetés a hétköznapokra nézve azt jelenti, hogy Isten az alázatosakat felemeli magához; azaz az Úr felüdít, megnyugtat, jókedvet, örömet ad ebben a felemeltetésben.

Reménység szerint úgy mehetünk el erről az istentiszteletről is, hogy magunkat megalázva átélhetjük ezt a csodát: Isten felemelt bennünket. Eközben megerősödtünk a megváltás örömhírében, és átéltük azt, hogy az Isten felüdítette az életünket.

Van, akit felemel, hogy aztán a hétköznapokban mi is felemeljünk másokat, és ne megalázzunk másokat, ne provokáljunk másokat, ne keltsünk állandóan feszültségeket és ne böködjük, provokáljuk folyton egymást. Mert bizony ilyenekkel van tele az életünk a mindennapokban, a közéletben, a politikában, világméretekben egyaránt.

De nagy szükségünk van erre a felemeltetésre!

Pál hangsúlyozza: alázattal hirdettem nektek a Jézus Krisztus evangéliumát és az alázatosakat az Isten felemeli.

 

Ez az alázat Jézus Krisztusért áldozatot is hoz (9).

Ez az alázat – ki kell erre is térnem – azt is jelenti, amit az apostol így fogalmaz meg: „Ebben az alázatban, a Krisztus evangéliumáért, mi vállaltuk, ott Korinthusban, az áldozathozatalt, a hiányt, az éhezést; szükséget szenvedve értetek, Jézus Krisztus evangéliumát szolgálva.”

Ebben az alázatban ott van az, hogy Krisztus ügye számomra fontos, ezért az ügyért tudok áldozatot is hozni.

Akárhányszor feljövök erre a szószékre – hadd mondjam el újból és újból – mindig hálás vagyok értetek, hogy ennyien itt vagytok, még ezen a hideg, téli vasárnapon is. Hálás vagyok azért, hogy ide áldoztátok az időt. Ez is hitvallás, áldozathozatal.

Aztán amikor visszamegyünk a hétköznapokba és végezzük a robotot, a gürcölést, a mindennapi munkánkat – mert meg kell élni, mert biztosítani kell az egzisztenciát –, akkor ez az áldozathozatal, ez az alázatos áldozathozatal azt jelenti, hogy miközben végezzük a munkánkat, nem elégszünk meg pusztán azzal, amit ténylegesen csinálnunk kell; hanem ott van bennünk a „szentlelkesedés”, amivel a mindennapi munkánkba belevisszük a mennyei többet, Jézus Krisztus evangéliumát. Ez is alázatos áldozathozatal.

Áldozatot hozni Krisztus ügyéért! Áldozni időből, anyagiakból a Krisztus ügyéért; odaáldozni az egész életemet, ami azt jelenti, hogy az életpiramisom csúcsán Jézus Krisztus áll. Ha pedig az Úr áll az életem csúcsán, akkor úgy tudok odaszánni időt, anyagiakat, mindent, hogy éppen ebben az áldozathozatalban találkozik életem a mennyei világ gazdagságával, azzal a dús kinccsel, amiről a 167. dicséretben énekeltünk. Ha az Úr kegyelméből tudunk áldozatot hozni, akkor a sokszorosát kapjuk vissza annak, amit odaadhattunk, mert így lesz igazából teljes az életünk, a mennyei világ gazdagságából részesülve, már itt a földön (Lukács 18,30).

Az apostol ingyen és alázattal hirdette a korinthusiaknak Krisztus evangéliumát. Aki magát megalázza, azt felemeli az Isten, és általa másokat is felemel az Úr. Miközben az ilyen ember áldozatot is tud hozni a Krisztus ügyéért, megtapasztalva és továbbadva ezzel a mennyei gazdagságot.

*

Harmadszor: Pál BIZONYOSSÁGGAL HIRDETTE A KRISZTUS EVANGÉLIUMÁT (10–15).

Végezetül tehát, az apostol Korinthusban nemcsak ingyen, nemcsak alázattal, hanem sziklaszilárd bizonyossággal hirdette az evangéliumot.

Ez nagyon fontos kitétel: sziklaszilárd bizonyossággal.

 

Ha figyelmesen hallgattátok az Igét, meghallhattátok, amint kimondja az apostol a saját bizonyosságát: Jézus Krisztus igazsága bennem van (10).

Nincs vita.

Ez nem az én igazságom – hangsúlyozza az apostol. Én gyarló ember vagyok, nincs bennem igazság.

Ez az igazság nem emberi részigazság.

Ez az Úr igazsága, aki mindent jól lát, tökéletesen, igazán lát és mindent szépen intéz.

Ez az Úr igazsága, amely engem is megigazít.

Ez az igazság Jézus Krisztus igazsága, amely bennem van és ami engem is újjászült.

Ugyanis az alázat nem gyengeséget jelent, nem bizonytalanságot jelent. Ebben az „összevissza” világban nagyon fontos ezt a bizonyosságot hangsúlyozni. Ingyen, alázattal, de ugyanakkor bizonyossággal hirdetjük a Krisztust! Az Isten előtti alázatból isteni bizonyosság és erő fakad.

 

Erre a bizonyosságból fakadó erőre nagy szüksége volt az apostolnak is, ott, abban a helyzetben.

Erre a bizonyosságból fakadó erőre nagy szükségünk van nekünk is.

Azt írja az apostol, hogy ezzel a bizonyosságból fakadó erővel tudtunk szembeszállni a gonosz minden ármánykodásával, aki a világosság angyalaként tünteti fel magát és elhitet, becsap sokakat (14).

A gonosz elváltoztatja magát és világosságnak tünteti fel azt, ami halálos, kárhozatos, sötétség; jónak azt, ami rossz; igaznak azt, ami hamis; helyesnek azt, ami helytelen; és életesnek azt, ami halálos.

Nem akarok példákat mondani a fentiekre, de ebben az „elvilágiasodott helyzetben”, amiben most kell élnünk, és ahol minden biztos érték összeomlik, ott döbbenetesen látjuk ezt a hitetést, vagyis a gonosz munkáját.

Ebben a hitetésben ott leselkedik a veszély, hogy minket is maga alá gyűr a gonosz, amely ordító oroszlánként jár szerte, keresve, hogy kiket tud elnyelni (1Péter 5,8).

Kell ez a bizonyosság és az ebből fakadó erő, amely egyedül képes szembeszállni a gonosz hitetésével.

Jöjj, Szentlélek Úristen! Add a Te világosságodat, hogy észrevegyük, amikor a gonosz hitetésével állunk szemben!

 

Ezzel a bizonyossággal teli erővel tudjuk a leglehetetlenebb helyzetet is kezelni (12–13).

Az apostolnak ez a bizonyosságból fakadó erő adott bátorságot arra, hogy a lehetetlen korinthusi helyzetben se adja fel a szolgálatot. Ez a bizonyosság adott erőt az apostolnak arra, hogy tudja tovább hirdetni az evangéliumot. Így kapott erőt az apostol ahhoz – mai, modern kifejezéssel élve –, hogy ne égjen ki, ne fáradjon bele a szolgálatba, ne mondja azt Illés prófétaként: „Uram, elég volt, nem bírom tovább!” (1Királyok 19,4)

Az apostol ezzel az erővel tudta a lehetetlen, korinthusi helyzetet kezelni, ahol pártoskodás volt, ahol az apostolt magát megrágalmazták, ahol – gondoljatok a két héttel ezelőtti igehirdetésre – hamis próféták, más apostolok tűntek fel, akik „más Krisztust” és más evangéliumot hirdettek, más lélek által. Még az egyházban is, még ott a kezdetnél is, mennyi feszültség, mennyi kavarodás… És az apostol megállt, az apostol hűséggel tovább hirdette az evangéliumot. Nem adta fel!

Itt egy kis apróságra, fontos részletre szeretném felhívni a figyelmeteket! Nem tudom észrevettétek-e? Az apostol azt mondja: „Nem törődöm azokkal az alkalmakkal, amiket kihasználtok ellenem!” (12)

Tudniillik, az történt Korinthusban, hogy az apostol igyekezett mindent megtenni értük, de végül is a korinthusiaknak semmi nem volt jó, amit az apostol tett.

Ismerjük ezt a helyzetet, a „nyuszi esetét”: ha van rajta sapka, az is baj; ha nincs rajta sapka, az is baj.

Az apostol nem fogadott el pénzt a szolgálatáért, míg a hamis apostolok elfogadták a pénzt.

Mi is így gondolkodunk, ma is: nagy ellentmondás ez, mégis így „működünk”. Nem szívesen fizetünk; de bizony, amiért nem fizetünk, annak igazából számunkra sincs értéke.

A korinthusiak azért nem tartották Pált apostolnak, mert nem fogadta el a juttatást. Ha mégis elfogadta volna a juttatást, akkor pedig azt terjesztették volna róla, hogy pénzéhes ez a Pál.

A korinthusiak minden alkalmat kihasználtak Pál ellen: bármit tett, semmi sem volt jó.

Jézus Krisztus is megítélte ezt a lelkületet: „Eljött közétek Keresztelő János, böjtölt, aszkéta volt, és azt mondtátok, hogy az ördög van benne. Itt vagyok én, aki veletek együtt örvendezek, és azt mondjátok rólam, hogy részegekkel és paráznákkal eszem és iszom (Máté 11,18–23).

Az apostol bizonyossága olyan erőt jelentett, ami ezt a lehetetlen helyzetet is képes volt elhordozni.

Az apostol mindenkor bizonyossággal hirdette az evangéliumot, nem adta fel, még Korinthusban sem.

Ez a küldetésünk lényege, hogy szívünk utolsó dobbanásáig, bárhol vagyunk, bármit teszünk, a magunk keretei között hirdetjük és éljük Jézus Krisztus evangéliumát; mégpedig ingyen, alázattal és mégis, bizonyossággal teli erővel.

Áldjon meg bennünket ebben a mindenható Isten.

Úgy legyen!

 

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. január 26.

(Illusztráció: „Reggeli Balaton”, 2020. január 23.)

  1. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben és 2020-ban: 31.

Vízkereszt utáni harmadik vasárnap.