Hétkezdő meditáció – Archív – Az elhangzás dátuma: 2013.11.25. – Nagy Lajos áhítata

Hétkezdő meditáció 2013. november 25-én, hétfőn reggelre

(Veszprémi Kórház, Belgyógyászati Centrum)

 

Olvasandó: Zsoltárok 57:6

 

Magasztaljanak téged a mennyben, Istenem, dicsőítsenek az egész földön!

 

Ez a bibliai vers egy felszólító módban írt, felkiáltójeles mondat. De miért is a felszólító mód és a felkiáltójel? A zsoltár eddig kifejtett verseiben a szerző, Dávid király egyértelműen önmagával s szorult helyzetével volt elfoglalva. Különböző formában ecsetelte ezt az állapotot; imádsággal, reménység proklamációval, jelképes beszéddel, de mindegyik kijelentésében egyes szám első személyben fogalmazott.

Itt azonban hirtelen kilép szubjektív kegyességének intim légkörű szentéjéből. Minden átmenet nélkül szinte kozmikus méretűvé terebélyesíti imádságos óhajtását: „Magasztaljanak téged a mennyben, Istenem, dicsőítsenek az egész földön!” De miért is ez a képváltás a szentíró gondolatmenetében? Isten dicsőítésének és magasztalásának  belső ígényét eddig csak a saját személyes lelki szükségletének s egyben hitvallásos kötelességének érezte. Most azonban egycsapásra egyetemes  érvényűvé teszi ezt s az egész teremtett világra nézve kiterjeszti annak ígényét, hogy a mennyen és a földön egyaránt magasztalják Istent.

Nyilván nem emberi ügyeskedés terméke, hanem a Szentlélek munkájának gyümölcse, hogy ez az Ige pont most, pont ma reggel került elénk. Ugyanis kevesen tartják számon és még kevesebben tudják, hogy tegnap kettősen is kiemelt ünnepe volt a keresztény-keresztyén világnak. A Római Katolikus Világegyház Krisztus Király Ünnepét, a Protestáns Világegyház pedig Örökélet Vasárnapját ünnepelte.

A keresztyén időszámítás szerinti úgynevezett ünneptelen félév vasárnapjainak sorát zárja le ez a vasárnap, amikor már gőzerővel kell készülnie a léleknek az újabb ünnepes félév nyitányára, az egy hét múlva sorra kerülő Ádvent első vasárnapjára s magára a karácsony várásra. A tegnapi vasárnap mindkét megközelítésben valójában ugyanarról üzen.

Ha a katolikus felfogás szerinti  Krisztus Király Ünnepéről beszélünk, akkor ezt úgy kell érteni, hogy a Biblia egyértelmű üzenete szerint Krisztus második eljövetele királyi tisztének végső proklamálása lesz. Ekkor végérvényesen be fognak teljesedni a Krisztus örökkévaló királyságára vonatkozó próféciák. Ha pedig protestáns frazeológia szerint Örökélet Vasárnapjáról – másként Örökkévalóság Vasárnapjáról  – szólunk, akkor a Krisztus Király Ünnepéről mondottak által megfestett kép kiegészül azzal, hogy hangsúlyossá válik magának az örökkévalóság tényének és fogalmának tisztázása.

Hogy értsük – hogy lássák azok is, akik ma még nem hisznek benne – a keresztyén hittanrendszer tanítása szerint abban a bizonyos másik létdimenzióban, a földi lét-világ folytatásában, az örökkévalóságban magunk előtt fogjuk látni az Örökkévaló Királyt, amint idvességünk felől dönt. Ez az az állapot, amire nézve Pál apostol így fogalmaz: „…Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített  az őt szeretőknek.” (I.Korintus 2:9) 

Miért mondtuk, hogy a Szentlélek vezetése alatt került elénk a mai alapige? Azért, mert nehéz lett volna ennél találóbbat keresni és találni, mint amit hallottunk: „Magasztaljanak téged a mennyben, Istenem, dicsőítsenek az egész földön!” Dávid király már ott és akkor egy tekintésben, valamiféle szent szünapszisban együtt látja a mennyet és a földet, az evilági létet s az örökkévalóságot.

A kettősen egy ünnep ott kapcsolódik mai alapigénkhez, hogy mint ahogyan a zsoltáros is – már a maga korában – a lehető legnagyobb természetességgel szól a transcendenciáról, ma úgy erősíti ezt a különleges tudást bennünk maga az ünnep. Az ünnep, amelyhez mindig valamiféle lelki emelkedettség társul, a lélek ünneplőbe öltözése.

Lélektani vizsgálatok, kísérletek bizonyították már, hogy az igazi ünnep mögött direktben vagy áttételesen, de látensen mindenképpen ott van a transcendencia. Ez mutatja, hogy az immanens világ nincsen meg a transcendencia nélkül. A nemzeti ünnepekben, de még a politikai ünneplésben is, az amerikai hálaadási ünnepben s a személyhez között ünneplésben is – amikor azt mondjuk egymásnak: Isten éltessen – nyilvánvalóan ott van a transcendencia. Ezért mondja Istenről a 72. zsoltár, Salamon zsoltára: „Maradjon meg neve örökké, terjedjen híre, amíg a nap ragyog! Nevével mondjanak egymásra áldást; mondja őt boldognak minden nép!” (Zsoltárok 72:17) A „direkt” vallási kultuszban pedig, az adorációban és a dicsőítésben mindig benne foglaltatik a magasztalás is. Ennek a magasztalás kifejezésnek pedig hangzásban és lelki töltésben édes testvére  a magasztosság, a lelki felemelkedettség.

Ez a magasztosság aztán – jó  esetben – még arra is képes, hogy jelenlétével valamelyest ünnepélyesebbé tegye a szürke hétköznapokat is. Ez volt a célja annak, hogy négy esztendővel ezelőtt, 2009. novemberében – két orvos kifejezett kérésére – elindítottuk ezeket a mindmáig következetes rendszerességgel megtartott csendes perceket.

Végül halljuk még egyszer az alapigét: „Magasztaljanak téged a mennyben, Istenem, dicsőítsenek az egész földön!”

 

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész