Hétkezdő meditáció – Archív – Az elhangzás dátuma: 2013.08.21. – Nagy Lajos áhítata

Munkahét kezdő meditáció 2013. augusztus 21-én, szerdán reggelre

(Veszprémi Kórház, Belgyógyászati Centrum)

 

Olvasandó: Józsué 24:15e

 

…Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!

 

Tegnap országalapító Szent István királyunkra emlékezett a magyarság, országhatárainkon innen és túl. Utóbbiak immár többségükben Isten kegyelméből a kettős állampolgárság lehetőségével is élő nemzettársaink. Óriási dolog ez a kettős  állampolgárság! Különösen így, Szent István országalapító apostoli királyunk ünnepe idején mondhatjuk ezt s egyáltalán nem kizárólag a 2014-es parlamenti választásokra való előre tekintés – némelyek által kitaláltan sandának nevezett – szándékának szempontjából. Hanem amúgy, a valóságos nemzeti lelki összetartozás gondolata összefüggésében!

A nagyformátumú, igazi, valódi, első és hatalmasságában valójában azóta is egyedien leüberelhetetlen s utolérhetetlen európéerre, Szent István királyra emlékezzünk hát mi is. Aki nem tolongott, nem lihegett, nem demonstrált, nem kampányolt, nem fontoskodott. Hanem csak krisztusi alázattal, lehetséges államformaként odatárt a nemzet elé egy lehetséges alternatívát: a keresztyénséget. Nem kellett Neki ehhez, hogy ezt tegye – politikai értelemben – kétharmados többség. Nem kellett Neki más, csak egy: a Kijelentés, az isteni szó gyakorlati alkalmazásának és közösségivé szélesítésének prófétai látomása: „…Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” Ne mondjuk, hogy azok más idők voltak. Hát persze, hogy más idők voltak. De pont ez a nagyszerű ebben az egészben, hogy noha azok más idők voltak, mégsem tudunk ma egyelőre a keresztyénségnél jobbat felmutatni.

Egy falu – egy templom – ez volt Szent István belpolitikájának legsarkalatosabb eleme. Oktatási, kulturális, közgazdasági és lélektani megfontolásokból. Miért is? Azért, mert – bocsánat – nem tudott jobbat. Ma tudunk jobbat? Nem. Hát akkor? Mi itt a gond? Vajon nem kellene-e – nem azt mondom, hogy megfontolások nélkül, de – éppenhogy nagyon komoly megfontolással visszatérni a szentistváni alapokhoz?

Ezek a szentistváni alapok abszolút időtállóknak bizonyultak az elmúlt évezredben. Sokféle sugallat, politikai széljárás és politikai-dogmatikai megfontolás jött. De ezek garmadája a keresztyénség eszméje ellenében tiszavirág életűnek bizonyult s elébb-útóbb hamvába holt.

Ki beszél ma már – például – a marxizmus-leninizmus ideológiájáról, filozófiájáról? Szerintem legfeljebb az irónia szintjén beszélünk, beszélnek róla, mint ami volt s – hála Istennek – elmúlt. Elseperte az idő. A történelem szemétdombjára került, minden állításával együtt. Egyebek között azzal a teóriájával is, hogy a vallás a nép ópiuma. Merthogy a marxi „kijelentés” éppen ezt mondta ki sarkalatos tételének. Egyebek között aztán ezen is bukott meg.

Ezzel szemben az úgy tűnik, időtálló, nemzetépítő, nemzet mentő filozófia úgy érvel, hogy odatárja mindenki elé az egykori királyi ház, az akkori legelsőbbik etalon életbölcsességét, életfilozófiáját: „…Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” Márpedig ha ez az uralkodó ház, az uralkodó udvartartása s mások számára elfogadható volt,vajon miért is nem fogadható el ma? Azért, mert egy különleges liberális agymosásban van részünk. Amely mindent ki akar seperni, ami jó volt a történelmi múltban, ami nemzeti volt, ami közösségi volt, ami építő volt, ami konstruktív volt.

Kérdés: mi az igazán jó a népnek, a nemzetnek? Helyesebben: mi lenne igazán a jó?

Az, ha konszolidáltan, egy kipróbált jó úton halad a boldogulása és legvégül pedig az üdvössége felé. Ez – meggyőződésem – ma sem lehet másképpen, csak a szentistváni úton. Vagyis: a Krisztus-hitet preferálva, a keresztyénséget mindenkinek felajánlva, szelíd szeretettel, de nagy határozottsággal odatárni a küzdőtársaink elé a prófétikus gondolatot: „…Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!”

Amikor ma arról beszélünk, hogy az Európai Únió egyes elemei meg akarják kérdőjelezni, szét akarják tépni a keresztyén gyökereinket jelentő nemzeti alapokat, nagyon nagy nemzeti összefogásra van szükség ahhoz, hogy ezt megakadályozzuk! Megvan rá a lehetőségünk, hogy a mai magyarság lehetőleg minél nagyobb mértékben kiálljon a keresztyén nemzeti elvek mellett. Nincs ebben semmi extra. Ez csak egy egyszerű és praktikus visszatérés a szentistváni alapokhoz. Hogy nekünk, magyaroknak ne Jose Manuel Baroso úr, ne Cristine Lagarde asszony, de ne is Ruy Tavares, Daniel Cohn Bendit vagy Viviane Reding akarjon irányt szabni. Nekünk megvan – vagy meg kellene legyen – a magunk iránya: a szentisváni modell, a szentistváni projekt. Ezt ne űberelje le senki! Aki ellenzi Szent István életművének mai adoptációját, az valószínűleg nem is ismeri azt.

Mi ne ellenezzük, hanem támogassuk, hogy újra vérévé váljon a magyarnak, a magyarok tömegének az Ige: „…Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” Ha ez „bejön”, akkor onnantól fogva minden be fog jönni. Minden rendbe fog jönni ebben az országban, Szent István király késői országában.

 

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész