Hétkezdő meditáció – Archív – Az elhangzás dátuma: 2013.06.24. – Nagy Lajos áhítata

Hétkezdő meditáció 2013. június 24-én, hétfőn reggelre

(Veszprémi Kórház, Belgyógyászati Centrum)

 

Olvasandó: Zsoltárok 25:12-14

 

Azt az embert, aki féli az Urat, oktatja ő, hogy melyik útat válassza. Élete boldog marad, és utódai öröklik a földet. Közösségben van az Úr az őt félőkkel, szövetségére tanítja őket.

 

Negyedik alkalommal hajolunk a különlegesen gazdag tartalmú 25. zsoltár Igéi fölé. Elöljáróban röviden tekintsük át az eddig elhangzottakat vázlatosan, hogy hozzájuk tudjuk kapcsolni a mai üzenetet és a gondolati kontinuum megvalósuljon.

Első alkalommal a helyes módon történő útkeresés volt a fő téma, amúgy imádságos dávidi módon: „Útaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem!” (Zsoltárok 25:4) Rá egy hétre már keményebb eledelnek bizonyult a központi téma, a bűn kérdés: „Ifjúkorom vétkeire és bűneimre ne emlékezz! Kegyelmesen gondolj rám…” (Zsoltárok 25:7) Ráadásul ez a kényes téma, a bűn kérdés átnyúlt a harmadik hétfőre is, megfűszerezve a szerző, Dávid király regényes, ám teljes mértékben hitvalló élete epizódjainak felvillantásával. Annak fényében, amit Ő így fogalmazott meg a zsoltárban: „A te nevedért, ó Uram, bocsásd meg bűneimet, mert sok van!” (Zsoltárok 25:11) Ezek elhangzása után érkeztünk meg mai idézetünkhöz:

  „Azt az embert, aki féli az Urat, oktatja ő, hogy melyik útat válassza. Élete boldog marad, és utódai öröklik a földet. Közösségben van az Úr az őt félőkkel, szövetségére tanítja őket.”  Először tehát megint felvillan a gondolat, hogy az istenfélő embernek meg fogja mutatni az Úr a helyes útat.

Majd pedig egy két összetevőből álló, fontos újabb információ következik: az istenfélők kilátásba helyezendő boldogságáról és utódaik boldogulásáról. Ez a két pilléren nyugvó pozitív üzenet azonban egyértelműen annak és csak annak köszönhető, hogy Isten azokkal vállal közösséget, akik az Ő szövetségét nem utasítják el.

Ennek a komplex mai üzenetnek a summája tehát az, hogy aki féli az Istent, azaz tudatosan az Ő szavának és törvényeinek útját választja s azon jár, az boldogságban él, élete boldog marad. Ez a gondolat összevetendő a zsoltár bevezetőjében megszólaló fohásszal, amelyet még e sorozatban nem idéztünk eddig. Így hangzik: „Senki se szégyenüljön meg, aki benned reménykedik, azok szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled!” (Zsoltárok 25:3) Az Isten útját járók utódaikkal együtt élvezhetik a földnek javait, amelyeket Isten megígért népének. Isten meg fogja őket őrízni a tévutaktól és megtartja őket a kísértésekben.

Az elméleti dimenziók magasából azonban lépjünk vissza a földközeli szintre s lássuk, mit jelent mindez most már a gyakorlati síkra vetítetten? Az istenfélő ember úton-járását, életútját gyakorta szokták a keskeny úton járás képével szimbolizálni. Ez a parabola magától Jézustól ered, Aki a Máté írása szerinti evangélium 7. részének 13,14. versében azt mondja: „Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik ezt megtalálják.” Ugyanerről a keskeny útról szól a zsoltár-Ige is. Jézus a Hegyi Beszédéből idézett iménti szavaiban pedig már világosan, minden kertelés nélkül kijelenti azt is, hogy ez az  életre vivő, azaz minőségi életre vivő út fáradságos út.

És mégis, mindennek ellenére már a tizennyolcadikszázadi német énekköltő, Tersteegen Gellért is így határozza meg az úgynevezett ajánlott útvonalat: „A keskeny útra térünk, / Ne rettentsen meg az; / Ki elhívott, vezérünk, / Tudjuk, hogy hű s igaz, / Mint egykor Ő tevé, / Most véle s benne bízva, / Arcát ki-ki fordítsa / A szent város felé.” (Református Énekeskönyv, 455. dicséret, 2.)

Végezetül pedig halljuk meg mit mond minderről Reményik Sándor: „Ama keskeny út” című versében:

 

 

A szálerdő már elmaradt,

Most törpefenyő jő, s boróka,

Az ösvény egyre keskenyebb, –

Jövök, – ki tudja már, mióta

S megyek, – ki tudja meddig még.

A célom – Isten tudja csak –

Talán a semmi – tán az ég.

Az ösvény egyre keskenyebb

És egyre zengőbb a szívem.

Úgy zeng, mint egy kristályharang.

Pedig nem rázza senki sem.

 Még feljebb gyér fű és moha, –

Majd puszta gránit vagy bazalt,

Szélkürtök héjja-riadója,

Vagy síri csend, – minden kihalt.

 Jövök, nem tudom már, mióta.

Egy ismeretlen túlvilág már

Fagyasztó áramot lehel.

Megyek, – ki tudja, meddig még.

 

Ez tán a mennybemenetel.

 

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész