Hétkezdő meditáció – Archív – Az elhangzás dátuma: 2013.06.10. – Nagy Lajos áhítata

Hétkezdő meditáció 2013. június 10-én, hétfőn reggelre

(Veszprémi Kórház, Belgyógyászati Centrum)

 

Olvasandó: Zsoltárok 25:6,7

 

Gondolj, Uram, irgalmadra és kegyelmedre, melyek öröktől fogva vannak. Ifjúkorom vétkeire és bűneimre ne emlékezz! Kegyelmesen gondolj rám, mert te jóságos vagy, Uram!

 

Ma egy hete, a Szentháromság Vasárnapját követő második hétkezdő meditációnkban – gőzerővel elindulva immár az „ünneptelen félév” ismeretlen útjai felé – ugyanebből a zsoltárból kerestük az üzenetet: „Útaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.” (Zsoltárok 25:4,5)

Ezúttal a zsoltár további verseit vegyük bonckés alá s lássuk: milyen tanulsággal szolgálhatnak. Tavaly ősszel már volt egy öt részből álló zsoltár-sorozatunk – akkor az 56. zsoltár versei alapján. (Ez a sorozat a harmadik meditációs kötet 178. oldalától a 196. oldalig található.) Most folytassuk az egy héttel ezelőtt megkezdett 25. zsoltárt. Még az is meglehet, hogy ebből is lesz egy sorozat?

A zsoltárok minden egyes darabja voltaképpen egy-egy költői szépségű, mélyzengésű imádság. Egy-egy individuális  – vagy éppen kollektív  – intenzív könyörgés az Úrhoz. Egy-egy zsoltáron belül vannak egymásba fonódó, szorosan összetartozó tartalmú kérések és vannak minden további nélkül önállóan is értelmezhető kérés-csomagok. A múlt hétfői versek az útkeresésre s a felülről való vezetettség elnyerésére irányuló kérések, annak egyidejű proklamálásával és tudatosításával, hogy az eget ostromló zsoltár szerzőjének bizalma töretlen.

Most pedig azt halljuk: „Gondolj, Uram, irgalmadra és kegyelmedre, melyek öröktől fogva vannak. Ifjúkorom vétkeire és bűneimre ne emlékezz! Kegyelmesen gondolj rám, mert te jóságos vagy, Uram!” Akik nyitottak Isten felé és készek rábízni magukat az Ő útmutatására minden tekintetben – legyen az bármily fajta dolga, kérdése az életnek – azok és csak azok remélhetik, hogy Isten az Ő irgalmáért megbocsátja elkerülhetetlen vétkeiket. Kiemelten hangsúlyosak az ifjúkor meggondolatlan tettei, amikor csak fokozatosan, lépésről lépésre közeledik az ember ahhoz, hogy tetteit illetően a felelőssége teljes tudatában tegye meg az éppen aktuális élet-lépéseket.

A zsoltáros ima által a Teremtő gondolatainak az irgalom és a megértés irányába terelése, az ember jólfelfogott érdeke. Hogy a teremtő, fenntartó és mindeneket bölcsen igazgató szent Akarat támogató jóndulatával az ember mellé szegődjön az úton. Ennek a kívánalomnak az elérése maga az optimum, az életteljesség megvalósulása az ember számára. Félreértés ne essék, nem csak „majd” és egyáltalán nem valamikor a ma még elérhetetlennek látszó üdvösségben, netalántán a „túlvilágon”. Hanem éppenhogy hic et nunc – itt és most, a hétköznapi élet sűrűjében.

Akinek ilyen biztos támasza van az életküzdelem során, mint a jól irányozott kérés, vagyis az ima, annak lélektani értelemben máris életbiztonsága van. Bizonytalan körülötte sok minden, sőt majdnem minden, egy azonban bizonyos. Nevezetesen az, hogy a Teremtő Istennek – a zsoltár gondolatmenete szerint – öröktől fogva van irgalma és kegyelme, amire lehet apellálni mindenféle kérésnél. Így a mindenféle aktuális és korábbi – esetleg ifjúkori vétkek – a különféle kísértések, a nem egészen tiszta dolgok, az apróbb- nagyobb jellembeli megingások meggyónása tekintetében.

Illyés Gyula: „Bartók” című monumentális versének a következő részletében így meditál magában, a magyar zeneszerző óriást megszólítva:

 

…Van-e remény még emberi fajunkban? –

ha ez a gond s némán küzd már az ész,

te szólalj,

szigorú, szilaj „agresszív” nagy zenész,

hogy – mégis! – okunk van

remélni s élni!

S jogunk van

hisz halandók s életadók vagyunk –

mindazzal szembenézni,

mit elkerülni úgysem tudhatunk.

Mert növeli, ki elfödi a bajt.

Lehetett, de már nem lehet,

hogy befogott füllel és eltakart

szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg

s majd szidjanak: nem segítettetek!

Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,

mi neked fölfedetett,

a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –

te bennünket növesztel, azzal,

hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk…

 

      A Római Katolikus Világegyház időszámítása szerint tegnap múlt egy hete volt Úrnapja, azaz Krisztus szent testének és vérének ünnepe. Ami ebből korszerűen ökumenikus, azaz egyetemes lehet, az a következő: a mai zsoltár töredék gondolatmenete szerint – de amúgy tapasztalati alapon,  tényszerűen  is  –  mindannyiunkat  terhelnek  kisebb-

nagyobb vétkek. Ha nem köztörvényes, ha nem életellenes, ha nem is a polgári törvénykönyvbe – vagy ne adj’ Isten, a büntető törvénykönyvbe – ütközően bűnök ezek. Egy biztos azonban, hogy egy-egy udvariassági gesztus elmúlasztása, egy-egy okkal vagy ok  nélkül való felfortyanás, egy gunyoros megjegyzés, egy intrika, egy nem közösségi, hanem önző szempontokat figyelembe vevő feladat-vállalás avagy feladat el nem vállalás és így tovább – bűn. Ezek a keresztyén felfogás szerint épp a Krisztus keresztjére tekintettel, remélten bocsánatos bűnök. Így, ebben a megváltás koncepcióban emelkedik újszövetségi magaslatra az ószövetségi zsoltár mondanivalója.

Ennek realitásként kezelése az, amitől egyszerre csak észrevétlenül stabilizálódik az emberi pszüché és egyszersmind gyógyul a társadalom.

 

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész