Hétkezdő meditáció – Archív – Az elhangzás dátuma: 2013.06.03. – Nagy Lajos áhítata

Hétkezdő meditáció 2013. június 3-án, hétfőn reggelre

(Veszprémi Kórház, Belgyógyászati Centrum)

 

Olvasandó: Zsoltárok 25:4,5

 

Útaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.

 

      A múlt hétfői hétkezdő meditációnkban – a megelőző Szentháromság Vasárnapjára tekintettel – részletesen elemeztük a Szentháromságról szóló tannak a legalapvetőbb –  nem csak a hitvallók által vallott, hanem az általános műveltség szempontjából is fontosnak tekintendő – tudnivalókat. Mai meditációnkban tekintsük át: mit jelent az élet gyorsváltóján, az idő futószalag-szerű, mozgólépcső-szerű rögös útján előre haladni? Mérföldköveket magunk mögött hagyva, az élet mérhetetlen országútján töretlenül fontolva haladva és lehetőleg megggondoltan véve az akadályokat, új kezdések, új életfejezetek nyitányán milyen érzésekkel is kell vagy kellene továbblépnünk – ez itt a nagy kérdés.

A keresztyén időszámítás szerint a Szentháromság Vasárnapját követően, a legközelebbi Ádventet megelőző mintegy 24-26 hét az esztendőben egy minősített időszak az életünkből. Miért? Mert ez az úgynevezett „ünneptelen félév”, amely felölei a nyarat, meg még az őszt is, kiemelt vallási ünnepekkel ugyan nem dicsekedhet, ellenben annál inkább pont arról nevezetes, hogy nem csak a gyümölcs érlelődésnek, nem csak a Föld ajándékai learatásának nagyszerű alkalmait hordja magában. Hanem ezeknek analógiájára, a természet teremtési rendjének és ritmusának megfelelően az emberi pszüché, az Istentől kapott lélek felkészülésének folyamatos szent ideje – az újabb ünnepes félévre.

Így fogadjuk az alapigét ezen a nyárelőn: „Útaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.”

Három évvel ezelőtt felhangzott már közöttünk ez az Ige. (A 2010. január 12-i meditáció az első kötet 27. oldalán olvasható.) Akkor a veretes Károli fordításból hallottuk az idézetet. A két fordítás azonban alig néhány betünyi eltérést mutat. Miért kell vagy kellene az embernek az Isten útai után vágyódnia? Mert az emberi élet számára ez az egyetlen optimum lehet. Isten útját járni boldogsággal jár. Már a Sámuel második könyvében azt olvassuk, hogy Dávid király Istent magasztaló énekében egyebek között így nyilatkozik: „Az Istennek útja tökéletes; Az Úrnak beszéde tiszta; Paizsa ő mindeneknek, akik Őbenne bíznak.” (II.Sámuel 22:31)

Huszonegyeik-századi úttalan útaink járása közben, a különféle valóságos és lelki kátyúkat is rendre kerülgetve, Isten ajánlott útvonala nem vezeti tévútra s nem viszi csődbe az emberi életeket. Isten útja kipróbált út, járható út és célhoz érni engedő út. Nincsen az a modern technika által megalkotott GPS navigációs  rendszer, amely ilyen vagy akár csak ehhez hasonló biztonsággal elkalauzolná az emberi lelkeket a ködös életúton, mint az Örökkévaló beszéde. Isten az az egyetlen biztos pont a történelemben, Akihez viszonyulni s minden dolgunkat viszonyítani érdemes és célravezető.

A XIX. századi angol anglikán énekköltő, Prynne György Rundle, Plimouth nyomornegyedében evangelizálta egykor híveit, ajánlva nekik az idvezítő s imádságos útat: „Vezess engem útadon: / Magad légy az út, / Melyen lelkem a halálból életre jut.” (Református Énekeskönyv, 469. dicséret 3.)                  

Holnap, június 4-én lesz 93 esztendeje, hogy a magyar nemzetet úttalan útakra, kilátástalan ködbe vesző ösvényekre térítette a gonoszul kitervelt, bűnös világpolitika. A trianoni békeszerződés, vagy inkább béke diktátum az első világ-háborút lezáró Párizs környéki békekötések rendszerének részeként Nagymagyarországot Csonkamagyarországgá tette. Ez a ma is vérző seb a nemzet testén és lelkén, csak ritkán enyhülő fantom fájdalmat jelent. Az elszakított magyar testvéreink ellen itt-ott még ma is irányuló támadások és provokációk csak tovább sértik megbántott nemzeti érzéseinket. Olykor egy-egy gyógyír cseppecske azért kerül a sebre. Ilyen gyógyír és jótétemény, hogy a Magyar Országgyűlés 2010-ben a Nemzeti Összetartozás napjává nyilvánította június negyedikét.

Eléggé világosan körvonalazódik, hogy Isten arra és azokra küld áldást, akik a válsághelyzetekben is, de normál élethelyzetekben is az Ő útait keresik. Ezen az úton-módon lehet a fájdalomból dédelgetett reménység az egyéni életekben s a közösségek életében egyaránt. Végül az útat kereső zsoltár, ezúttal Szenczi Molnár Albert fordításában:

 

Útaid, Uram, mutasd meg,

Hogy el ne tévelyedjem;

Te ösvényidre taníts meg,

 Miken intézd menésem.

És vezérelj engemet

A te szent igaz Igédben;

Oltalmazd életemet,

Mert benned bízom, Úr Isten.

(Református Énekeskönyv, 25. zsoltár, 2.)

 

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész