Hétkezdő meditáció – Archív – Az elhangzás dátuma: 2013.01.21. – Nagy Lajos áhítata

Hétkezdő meditáció 2013. január 21-én, hétfőn reggelre

(Veszprémi Kórház, Belgyógyászati Centrum)

 

Olvasandó: Jeremiás 6:16

 

Így szólt az Úr: Álljatok az útakra, és nézzetek szét, és kérdezősködjetek a régi ösvények felől, melyik a jó út, és azon járjatok, hogy nyugodalmat találjatok a ti lelketeknek…

 

      Három egymástól látszatra alapvetően független, ám valójában – ha jobban megnézzük a dolgot – három mégis csak szervesen összetartozó aktualitás határozza meg mai hétkezdő meditációnk lelki tartalmát és üzenetét. Az első kettő nemzetünk történelmének két pilléréhez zarándokoltat el bennünket. A harmadik pedig az e két pillért összekötő szilárd és mozdíthatatlan ívet akarja megvilágítani számunkra, mint semmi mással nem helyettesíthető, megkerülhetetlen szükségszerűséget. Az első két történelmi pillérnek nevezett esemény voltaképpen két történelmi dátum, illetve az azok évfordulójáról való megemlékezés.

Országszerte – és a határokon túli magyarság körében is – számtalan közösségben emlékeztek tegnap múlt egy hete és azóta is folyamatosan a 70 évvel ezelőtt lezajlott magyar történelmi drámára. Mert 1943. január 12. és 14. között Oroszországban a magyar nemzet számára a II. világháború legnagyobb katasztrófája zajlott le. A népünk ajkán számtalanszor szinte sokkos fájdalommal megénekelt Don folyónál az orosz csapatok áttörték az ott állást foglaló magyar erők védvonalát egy utolsó csapásként ható, koncentrált nagy támadás keretében.

A kétszázezres Második Magyar Hadseregből több mint százezren soha nem tértek vissza hazájukba. Számtalanok közülük étlen szomjan a méltatlan fagyhalál áldozatai lettek.

Az áldozatul esett magyar katonák vérétől piroslott a hóval fedett gigászi orosz puszta. Amikor kegyelettel emlékezünk Rájuk, imádságra kulcsolódik a kezünk, a hetven esztendővel későbbeni mai Magyarország sajgó sebeire gyógyírt kérve onnan felülről. Mert nemcsak a történelem fáj sokszor, hanem a jelen is. Fáj, hogy bántják a magyart ma is, nemcsak Szlovákiában, hanem időnként a Valutaalap és az Európai Unió dölyfös urai köreiben is. Akik úgy gondolják: nem volt még elég a lelki és anyagi magyar hadisarc. Báró Kemény Zsigmond szavai jutnak eszünkbe: „Európában a nagy nemzetek kísérleteiért a bánatpénz valamelyik kicsiny államra szokott rovatni.”

A másik dátum még messzibbre vezet vissza bennünket a magyar nemzet történelmében. Holnap lesz a Magyar Kultúra Napja. Ez a fiatal, mindössze 23 éves ünnep azt jelzi: 190 éve, hogy Kölcsey Ferenc befejezte Szatmárcsekén monumentális költeményét, a Himnuszt. A romantika talán legnagyobb magyar alakja 1823. január 22-én lezárt gyönyörű ódájának ezt a címet adta: Himnusz a magyar nép zivataros századaiból.

A nemzetek történelmének e jellegzetesen reformkorba hajló, sajátosan katartikus szakasza egyebekben arról is nevezetes, hogy a különféle politikai vívmányokat főként az értelmiség nem karddal, hanem az intellektus, az intellektualitás útján áhítja elérni. A katalizátor szerepet érthető módon a nagy gondolkodóknak és a sikeres tollforgatóknak kell felvállalnia. Ilyen kontextusban emelkednek ki az átlag ember lelki-szellemi színvonalából a próféta-költők, akik legelsőbbike számunkra Kölcsey.

Nem véletlen, hogy Ő az, aki e próféta-költői minőségében fogalmazza meg a reformkor meghatározó jelszavát is: „Haza és haladás”. Ő ugyanis a haza haladását, előrehaladását jellegzetesen   összekapcsolja  Isten-hitének  legszemélyesebb megvallásával és prófétai szerepének maradéktalan betöltésével. Ennek mentén, a szűkítettebb értelmű műfaji meghatározás szerint a Himnusz nemiscsakhogy óda, hanem ezen belül jeremiád. Ez a speciális műfaji meghatározás a bibliai Jeremiás próféta drámai hangvételű írására utal, amelyben a próféta Jeruzsálemet siratja el és ezzel szoros összefüggésben egyúttal megtérésre hív. Kölcsey a Himnuszban ugyanezt teszi hazája megmentése érdekében. Fohászkodik, könyörög Istenhez: áldja, szánja, mentse meg a magyart! Ami azonban – szerinte –  csak egy úton-módon történhet: ha a nép megtér Istenéhez.

Ezzel el is jutottunk a bevezetőben beharangozott kép harmadik eleméhez. A képzeletbeli híd két pillérjét, 1823. január 22-ét és 1943. január 12-ét egy monumentális ív köti össze. Ez az időtálló ív a megtartó hit. A két történelmi dátum között kerek 120 esztendő van és az Örökkévaló kegyelme. Mi pedig ma két kerek évfordulót ünnepelünk. Költői kérdés: mi van a pilléreket összekötő és összetartó ívvel? Robert Schumann, az EU atyja mondta: „Az európai demokrácia vagy  keresztyén lesz, vagy nem lesz.” Még egy költői kérdés: És Magyarország?  

Válasz helyett vissza az Igéhez. Azt mondtuk: a Magyar Kultúra Napja megálmodásának alapját képező 190 éves Himnusz a magyar nép zivataros századaiból című grandiózus költemény műfaja: jeremiád. Ezért – stílszerűen – ezúttal minden kommentár nélkül mérlegeljük a „primér” prófécia mának szóló üzenetét: „Így szól az Úr: Álljatok az útakra, és nézzetek szét, és kérdezősködjetek a régi ösvények felől, melyik a jó út, és azon járjatok, hogy nyugodalmat találjatok a ti lelketeknek…”

 

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész

 

.