Hétkezdő meditáció – Archív – Az elhangzás dátuma: 2012.11.19. – Nagy Lajos áhítata

Hétkezdő meditáció 2012. november 19-én, hétfőn reggelre

(Veszprémi Kórház, Belgyógyászati Centrum)

Olvasandó: Zsoltárok 56:13,14

 

Tartozom neked, Istenem, fogadalmaimmal, megadom hálaáldozatomat. Hiszen megmentettél engem a haláltól, lábamat az elbukástól, hogy járhassak Isten színe előtt az élet világosságában.

 

Ma már ötödik alkalommal kutatjuk Dávid király bölcsességét az általa szerzett 56. zsoltár Igéi alapján.   Ezzel aztán véget is ér ez a sorozatunk, mert az imént hallott idézet már a zsoltár két befejező verse.

A megelőző meditációink során bőven bepillantást nyerhettünk abba a szentélybe, amivé Dávid megszívlelendő gondolatainak csodálatos tárházát varázsolja. Összefoglalva az eddigieket: kiderült, egy bizonyos sajátos megközelítésben – nem a kizárólagosság igényével, de ettől még nagyon is tudatosan – képviselhető, hogy a transcendenciában bizonnyal benne foglaltatik a lelkigondozás csúcsa. Vagyis: az imádság, azaz az emberi lélek felemelkedése Istenhez önmagában hordja a lélek gyógyúlását, hosszú távon pedig a kérések meghallgatásán túl magát az üdvösséget.

Ma elsőként ezt hallottuk: „Tartozom neked, Istenem, fogadalmaimmal, megadom hálaáldozatomat.” Jóllehet a Transcendens – ha tényleg az – nem kívánja, nem kívánja meg és nem várja el az ember háláját, hálaáldozatát. Maga Dávid is mondja az 51. zsoltárában: „…a véresáldozatot nem kedveled, és ha égőáldozatot adnék is, nem vennéd szívesen. (Zsoltárok 51:18) Mert – így folytatja – „Isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg, Istenem!”  (Zsoltárok 51:19)

Az Egy Isten ebben is karakteresen különbözik a pogány istenpanteon isteneitől, akik a do ut dess adok, hogy adj – szigorú elvét követve, a kölcsönösség és a viszonosság szempontjai szerint képzelik el az emberrel való kapcsolatukat. Ezzel szemben Dávid Istene, a szeretet Istene az Örökkévaló arról nevezetes, amit jóval későbben a János evangéliuma – az ószövetségi Igéket újszövetségi magaslatra emelve immár – így fogalmaz meg: „…Úgy szeretette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3:16)

Ezúttal Dávid annak ellenére sem korlátozza hálás gondolatait, hogy – mint láttuk – erre az Örökkévaló egyáltalán nem tart ígényt. Dávid azt teszi maga is, amit másoknak ajánl így az 50. zsoltárban: „Hálával áldozzál az Istennek, és teljesítsd a felségesnek fogadásaidat!” (Zsoltárok 50:14)

Az indoklás a mai zsoltár töredékben így fogalmazódik meg ajkán: „Hiszen megmentettél engem a haláltól, lábamat az elbukástól, hogy járhassak Isten színe előtt az élet világosságában.” Tudjuk jól, Dávid nemcsak egyszerűen depressziós volt korábban, hanem ténylegesen veszélyben forgott az élete. Ám nemcsak az életét mentette meg az Úr, hanem stabilizálta is azt. Annak érdekében is, hogy Dávid azt követően – saját jólfelfogott érdekében – megmentő Istenével szoros, megbonthatatlan életközösségben éljen s így egyúttal az élet világosságában járjon. Azaz: az élet napos oldalán. Nem pedig a borongós, szakadékos mélyútakon, amelyek állandó felhőbe takarják a lelket. Ez az élet világossága szókapcsolat itt egyáltalán nem az örök világosságot akarja jelenteni, amely majd ígéret szerint fényeskedik annak, aki arra érdemes lesz. Hanem nagyon is  az  evilági  élet  minőségének látványos javulását ígéri. Magyarán: nem a túlvilágon, hanem itt és most oldódnak meg a gondjai, éspedig maradéktalanul.

A világosság gyakran szerepel a Bibliában az élet, a szabadítás, a megszabadulás, illetve végső soron a boldogság jelképeként. A világosság ellentéte pedig a Szentírás metaforikus gondolatmenete szerint nemcsak egyszerűen és kézenfekvően a fizikai  sötétség, mint a fizikai világosság hiánya, hanem a mindenféle értelemben vett szorongattatás, korlátozottság, bezártság, behatároltság. Lelki értelemben is, de ugyanakkor mégis abszolút gyakorlati értelemben is a feszültségektől való mentességet, a szorongásoktól való megszabadulást, a dohos börtön-éj-világból való kimenekedést, egyszóval az életet jelenti az, ha valaki – úgy mint Dávid – töretlen odaadással, őszinte nyíltsággal ragaszkodik Istenéhez és Tőle, egyedül Tőle várja élete nagy kérdéseire a megoldást. Ennek a különleges logikának a csúcsa Jézus Krisztus személyében van. Aki Megváltóként méltán mondja magáról ebben az összefüggésben: „…Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (János 8:12)     

Így, ebben a konszenzusban és csak ebben a reménységben keletkezhetett az 56. zsoltár, amelynek első szavai talán még Dávid mélysötét, depressziós állapotában születtek meg. De a lépésről lépésre való előrehaladásban már benne volt az idvezítő hajnalhasadás, a kimenekedést jelző fény – ahogy szoktuk mondani – ama bizonyos alagút végén.

Így lesz, így lehet Dávid király hite ma is felszabadító erővé, annak a számára, aki erre nyitottnak bizonyul!

 

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész