Hétkezdő meditáció – Archív – Az elhangzás dátuma: 2012.10.01. – Nagy Lajos áhítata

Hétkezdő meditáció 2012. október 1-én, hétfőn reggelre

(Veszprémi Kórház, Belgyógyászati Centrum)

Olvasandó: Zsoltárok 8:4,5

 

Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?

 

      Tavaly ilyenkor emlékeztünk meg először az akkor már harmadik éve megtartott, szeptember utolsó vasárnapját követő Teremtés Hete rendezvény sorozatról. A világszerte számos civil szervezet és egyház által nagy érdeklődéssel kísért témafelvetést és kezdeményezést Magyarországon az Ararát teremtésvédelmi-ökológiai munka-csoport, valamint a Magyarországi Református Ökogyülekezet vezetése vette át és gondozza. A Teremtés Hete programja és gondosan ki-dolgozott tematikája rendkívül alaposan fejti ki azt az objektívitást, miszerint az ökológiai kérdésekkel való foglalkozásnál világviszonylatban aligha van fontosabb kérdés manapság.

Ennek ellentmondani látszik mostani világunk egyik jellemzője, miszerint  ami evidencia értékű, magától értődő és múlhatatlanul szükséges (lenne) a vele való foglalkozás, az válik sokszor hangsúlytalanná – tisztelet a kivételnek. A világnézetek és eszmerendszerek a tőlük telhető módon és mértékben fejezik ki és igyekeznek tudatosítani az adott probléma érzékelését. Heidegger megfogalmazása szerint egyfajta sajátos „létfelejtés”-ben leledzünk s magára a létezésre volna szükséges gyakorta rákérdeznünk. A cogito ergo sum filozófiája erre a kérdéskörre is nagyon ráillik.

A Biblia a maga grandiózus mivoltában, teljes terjedelmében, minden egyes szavával egy sajátos aspektusból közelíti meg a lét-nemlét kérdését. Ez a sajátos aspektus a teremtés-centrikus, személyessé téve pedig egyenesen Teremtő-centrikus világfelfogás, világ értelmezés.

Közelebbről vizsgálva ebből a szempontból a Biblia második fő részét, az Újszövetséget, azt látjuk, hogy annak legközpontibb szereplője, Jézus Krisztus nem csak saját kortársait, hanem közvetett módon – apostolai, szószólói által – minden kor emberét a szeretet Istenével akarja újra élő kapcsolatba hozni. Azzal, Akiben szabadsága van hinni.

Ennek az alapvető keresztyén teológiai felismerésnek a mai kor problémáira válaszolni próbáló célkitűzése, hogy figyelmünk középpontjába kellene állítanunk teremtett voltunkat: az ember és környezete teremtettségét, mégpedig a Jézustól tanult szeretet sajátos rendszerének szemével nézve.

Ahhoz, hogy az emberiség útja elkanyarodjon a fenyegető szakadékoktól –  az éghajlatváltozás csapdájától, a környezet-szennyezéstől, a Föld javainak igazságtalan elosztása által okozott egyre nagyobb feszültségektől – melyek felé ma egyértelműen rohanni látszik az ember, meg kell tanulnunk újra harmóniában élni az  Isten által teremtett világgal. És meg kell tanulnunk jól viselni ennek a teremtettségnek a felelősségét is – mert a teremtmények között mi, emberek felelősséget hordozók vagyunk.

      Az idei Teremtés Hete tematikájában a „lakott föld” összefüggésében felmerülő neuralgikus pontokon túlmenően a végtelen világegyetemre is kitekintéssel van. Idézet a segédanyagból: „Ha a Naprendszert egymilliárdod részére kicsinyítjük, akkor a Nap egy 1,4 méter átmérőjű gömb lesz, melytől 150 méterre kering a szőlőszem nagyságú Föld. Ezekben a méretekben a Plutó egy majdnem 6 kilométer távolságra keringő borsszem, a legközelebbi állócsillag (Kentaur) pedig még ilyen kicsinyítésben is 45 kilométerre van tőlünk.” („Teremtés Hete” tanulmányi segédanyag, 7. oldal)    

      Ezek a gigantikus méretű arányok önmagukért beszélnek s egyfajta kötelező tiszteletet ébresztenek a teremtés csúcsában, az emberben. Akinek a drámai sebességű vesztébe rohanása egyfelől szignifikáns, másfelől – ma úgy tűnik – irreverzibilis folyamat.

      A zsoltáridézetben ezt hallottuk: Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” Szent Pál apostol pedig amikor az akkor ismert világ legműveltebb görög bölcselőivel, „…epikureus és sztoikus filozófus-…”-okkal folytat sziporkázó szócsatát az Areopágosz dombján, Athén nyilvános vitafórumán (Apostolok Cselekedetei 17:18,19) – átütő sikert arat szavaival. Isten „…nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek: Bizony, az ő nemzetsége vagyunk” (Apostolok Cselekedetei 17:27,28) – mondja. Ez az imago Dei egycsapásra közel hozza a végtelen spirálködökből a Teremtőt. Így lesz a Napot, a Holdat, a csillagokat és ezt a szegény, szerencsétlen sárgolyót, a Földet Alkotóból Megváltó Isten, így lesz az elvont transcendens fogalomból personális Gondviselő.

Az idei Teremtés Hete alkalmából, ezeknek a globális, nagy összefüggéseknek a szünapszisában, együtt látásában s nem utolsó sorban az ökológiai válság helyzetben legyen a lelki békénket s az érzelmi homeosztázisunkat erősítő Lengyel József  tizennyolcadik századi költő éneke:

 

A csillagos égnek seregei ott fent

Tündöklő fényükkel dicsérik az Istent.

Az egek boltjai alatt forgó világok

Mély bölcsességéről beszélő bizonyságok;

Az ő szavára lett tenger, hegy, füvek és fák

Jóvoltát s erejét szüntelenül kiáltják.

 

Hát én, kibe lelket a jó Teremtő tett,

Némán vesztegeljek s ne dicsérjem őtet?

Nem, sőt minden lelki erőmet összeszedem,

Elmémnek szárnyain székihez emelkedem;

Szólok s ha tétováz rebegése nyelvemnek,

Könnyűim tanui lesznek tiszteletemnek.

 

(Református Énekeskönyv, 248. dicséret 1,2.)   

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

 

Nagy Lajos kórházi lelkész