Hétkezdő meditáció – Archív – Az elhangzás dátuma: 2012.09.17. – Nagy Lajos áhítata

Hétkezdő meditáció 2012.szeptember 17-én,hétfőn reggelre

(Veszprémi Kórház, Belgyógyászati Centrum)

 

Olvasandó: Lukács 24:29b

 

…Maradj velünk, mert immár beestvéledik, és a nap lehanyatlott…

 

Szeptember közepén is túl vagyunk. Fogynak a napjaink. Nem csak azok számának abszolút értéke összefüggésében, hanem abban a másik vonatkozásban is, amely szerint napról napra csökken a napsütéses percek száma s hosszabbodnak az éjszakák. A világosság és a sötétség dialektikus feszültségében élünk folyamatosan. Ennek azonban az emberi pszüché számára nem kizárólag csak a vizuális észlelés szintjén, a fizika tudományának fénytani törvényszerűségei szerint van jelentősége. Hanem nagyon is erőteljesen – majdhogynem túlsúlyosan – jelképes értelemben, parabolikus gondolati párhuzamok mentén használjuk a világosság és a sötétség fogalmának ellentét párját a szóhasználatunkban.

Reményik Sándor naplójában így meditál magában:

„Ma az jutott eszembe, hogy mikor én születtem, már este volt. Csillagos augusztusi este. Az én lelkem lámpásába, a törékeny, romlandó üveg- vagy cserépedénybe világító testnek egy csillag hullhatott akkor. Azóta járok a világban, s a lámpámban egy csillag világít. Nem olaj, nem zsír, nem szurok, nem kanóc, nem gyertyabél, nem is elektromos áram, hanem csillag. Azt mondják, mikor a gyermek születik: világra jön. Én akkor szálltam alá a sötétségbe. Valami nagy-nagy világosságból leszálltam egy homályos barlangba. De a lámpásomban magammal vittem azt a csillagot és azzal világítottam meg a barlang falait, a nyüzsgő fantomokat, árnyakat, rémeket, s a szembejövők arcát.”

Szóval – a költői gondolatmenet szerint – világra jönni nem is annyira világosságra jövetelt jelent. Ellenben lehetséges valamiféle csodálatos talizmánként őrízni egy csillagot, amely világosságot teremt a sötét, dohos földi világban, az élet mélyútjainak járása közben. Mi ez a csillag? Ki ez a csillag? A válasz kézenfekvő. Természetesen a hit az, helyesebben maga a Megváltó Jézus Krisztus az. Kinek születésekor a napkeleti bölcsek észlelik az új csillag megjelenését a mennyboltozaton, majd követik a csillagot, amely megáll a betlehemi barlang-istálló felett. Hogy bevilágítson a szegényes félhomályba. Közben a betlehemi puszták éjegének horizontján megjelent tündöklő új csillag kíséretében, rendkívüli fényjelenség közben felhangzik az angyali himnusz: „Dicsőség…Istennek…” (Lukács 2:14)

Aztán – később – a keresztrefeszített Krisztus kiszenvedésekor az evangéliumi tudósítás szerint: „Tizenkét órától egészen három óráig sötétség lett az egész földön. A nap elhomályosodott…” (Lukács 23:44,45) Majd harmadnapon Krisztus feltámad. Este pedig két tanítványa ballag Jeruzsálemből hazafelé az emmausi úton. A sötétben utitársukká szegődik valaki. Szóba elegyednek Vele. A sötétben nem veszik észre, hogy újdonsült kísérőjük, ez az idegen, nem más, mint maga a Feltámadott. Szó szót követ. A titokzatos idegent beavatják a szenzációs hírbe: azért szomorkodnak, mert koholt vádak és koncepciós per alapján keresztre feszítették a lelki vezetőjüket, a Názáreti  Jézust. „Ezenfelül – mondják – néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, de nem találták ott a testét; eljöttek és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. El is mentek néhányan a velünk lévők közül   a   sírhoz,   és   mindent    úgy   találtak,  ahogyan   az asszonyok beszélték… ” (Lukács 24:22-24) Ha nem lenne szent a szituáció, azt mondhatnánk: majdnem komikus a helyzet. Ők szinte siratnak valakit. Majd az Idegen titokzatos megjelenése közben – főleg amikor végre megszólal, a szavai, a hangjának dinamikája nyomán – sejteni vélnek valamit.

Talán nagyjából ilyesmit: itt valami nem stimmel. Merthogy a titokzatos idegen ilyesmiket mond: „…Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az írásokban róla szólt.” (Lukács 24:25-27) És itt jön az emmausi tanítványok agyában a megvilágosodás: …Maradj velünk, mert immár beestvéledik, és a nap lehanyatlott…” Vagyis: Jézus a fényszegény állapotban a Fényhozó!

Jézus nélkül sötétség, „helyzet” van. A Krisztusra alapozó keresztyén világnézet – s legyünk toleránsak: minden vallásos világnézet – fényt hoz a sötétbe! Ma sok tekintetben sötétség van. Dosztojevszkij írja: Jézus Krisztus nélkül olyan lenne ez a teremtett világ, mint egy nagy helyiség, amelyben örökre eloltották a lámpát (tartalmi idézet). Nem a kizárólagosság ígényével, nem erőszakosan, csupán csak jó szándékkal – természetszerűen toleránsan a másként gondolkodókkal szemben – mondjuk: nem kellene visszatérni a Fényforráshoz? Látva a bealkonyult civilizált társadalom gondjait-bajait, nem kellene végre megszívlelni a mai alapige parafrázisaként megfogalmazott dicséret-ének sorait: „Maradj velem, mert mindjárt este van, / Nő a sötét, ó el ne hagyj, Uram: / Nincs senkim és a vígaszt nem lelem, / Gyámoltalannal, ó maradj velem.” (Református Énekeskönyv, 511. dicséret 1.)    

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész