Hétkezdő meditáció – Archív – Az elhangzás dátuma: 2012.02.06. – Nagy Lajos áhítata

Hétkezdő meditáció 2012. február 6-án, hétfőn reggelre

(Veszprémi Kórház, Belgyógyászati Centrum)

 

Olvasandó: János 6:66-68

 

Ettől fogva tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé. Jézus ekkor megkérdezte a tizenkettőtől: „Vajon ti is el akartok menni?” Simon Péter így felelt: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.” 

 

Hat napja léptünk be az „új”-nak most már nemigen nevezhető esztendő második hónapjába, februárba. Mit üzen a felettünk siető s velünk együtt dinamikusan haladó idő?

Azt, hogy mintha a rohanó idő, az egyre gyorsuló idő egyúttal azt is sejtetné az emberrel: Nem kell itt foglalkozni az állandóság – vagy a viszonylagos állandóság – kérdésével. Itt semmi sem állandó, semmi sem maradandó, minden dinamikus mozgásban van. Az élet egy gyorsváltó s aki lemarad, az elbukik. Valami azt súgja: nem kell itt visszafelé még csak  nézegetni sem, nem kell még csak eltűnődni sem, semmin sem, még azon sem, hogy korábban sok minden másként volt. Menni kell, rohanni kell, haladni kell töretlenül… Észrevétlenül uralkodik el rajtunk a gépiesség, a monotonitás, a falanszter effektus, a változások pedig egyszerűen már nem is követhetők…

Mindezenközben a Teremtővel számolni akaró ember pedig meg kell állapítsa azt, amit Lyte Henrik énekköltő már a XVIII. században így vetett papírra: „Kis életem fut s hervadásba hull, / Bú lesz a vígság, fényesség fakul, / Csak változást és romlást lát a szem; / Változhatatlan, ó maradj velem. / Minden múló perc Hozzád visz közel…” (511. dícséret 2,3.)

Az ének lényege tehát a fohász: „Változhatatlan, ó maradj velem…” A felolvasott evangéliumi Igében viszont éppenhogy pontosan az ellentétes dinamikáról van szó. Arról tudósít, hogy a Mester rendületlenül hinti a magot, ami némelyik szívben kicsírázik, aztán szárba szökken, de nagyon sok mag sziklás talajba hull. Tömegesen elszélednek, elkallódnak, Jézustól messze sodródnak a szikkadt lelkek. Úgyannyira, hogy felmerül az értük küzdő megváltói lélekben s aztán ki is mondja: „Vajon ti is el akartok menni?”  Péter apostol válasza pedig egyértelmű: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad…” 

Megnyugtatón, konszolidációt ígérőn csendül e szó még ma is. Hiszen a jótékony, konstruktív célú magvetés hatása nem veszhet el még ma sem. Következményének kell lennie! Valahol, valamikor, valakikben. Társadalmakban, lelkekben, életekben.

Közösségeink káros szétzilálódásának, az értékek kóros devalválódásának s az individuumok tragikus izolációjának hőskorában élünk. Sok tekintetben, általános és konkrét értelemben is halad a kozmoszból káosszá átalakulás folyamata. Ezért hát ennek a mai Igének szó szerinti értelmében is, de metaforikus értelmezésében ugyanígy pozitív üzenete van. A konkrét ez: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad…” „…Aki el tudja fogadni, fogadja el!” (Máté 19:12) – mondja máshelyütt, más kontextusban, de ide is illőn Jézus. Aki viszont áttételesen és a nyitott gondolati transzponációja, valamint az intellektusának  koncentrációja révén, céltudatosan kereső lélekkel értelmezi a hallottakat, az elég, ha a kérdésre fókuszál: Mit tett az a bizonyos „örök életnek  beszéde” az emberiséggel? Felemelte. Emberré tette. Az embert nem az ember farkasává, hanem helyenként és alkalmasint angyalává tette, mert megtehette. 

Ezért aztán  a  menni  vagy  maradni  kérdése  most  már  – filozófikusan is és praktikusan is – pozitív irányú megfontolás felé terelgeti az ember pszüchéjét.       

     Végül Reményik Sándor: „Ahogy lehet” című verse grandiózusan hömpölygő gondolatfolyamának utolsó részletével zárjuk mai meditációnkat:


Láttad a Karsztok szirt-sivatagában
A liliputi termőföldeket?
Pár négyzetméter – amit a lavina,
A kőgörgeteg könnyen eltemet.
S a Karsztok boldogtalan magvetője,
A földmívelés madárijesztője
Ezt a kis humuszt mégis szereti,
Kicsi kőkeritéssel keríti.
Pedig szinte sírjának is kevés.
Ó, karszti sors; ó, karszti temetés..

Te is, testvérem, karszti sorsodat
Fogadd el, s védd meg karszti földedet,
Azt a sírodnak is kevés humuszt,
Azt a pár négyzetméternyi helyet,
S azt a fölséges Isten-lábnyomot,
Mit a lavina minden rohama
Eltörölni még sohasem tudott.
Védd ezt a talpalatnyi telkedet,
Cserépkancsódat és tűzhelyedet,
Utolsó darab száraz kenyered!
De azt aztán foggal, tíz körömmel.
Démoni dühvel és őrült örömmel –
Ahogy lehet…
Ahogy lehet… 

 

 Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

 

 Nagy Lajos kórházi lelkész