Hétkezdő meditáció 2016.10.17. –Nagy Lajos áhítata

    Hétkezdő meditáció 2016. október 17-én, hétfőn reggelre

(Veszprémi Kórház, Belgyógyászati Centrum)

 

Olvasandó: Lukács 20:27-40

 

Azután odamentek hozzá néhányan a szadduceusok közül, akik tagadják, hogy van feltámadás, és ezt kérdezték tőle: Mester, Mózes elrendelte nekünk, hogy ha valakinek meghal a testvére, akinek volt felesége, de gyermeke nem, akkor annak a testvére vegye el az asszonyt, és támasszon utódot az ő testvérének. Volt hét testvér. Az első megnősült, de maghalt gyermektelenül. Ekkor a második vette el az asszonyt, aztán a harmadik, majd sorban mind a hét, de mind úgy haltak meg, hogy nem hagytak maguk után gyermeket. Végül meghalt az asszony is. Ez az asszony melyikük felesége lesz a feltámadáskor, hiszen mind a hétnek felesége volt? Jézus így válaszolt nekik: E világ fiai házasodnak és férjhez mennek, de akik méltónak ítéltetnek ama eljövendő világra, hogy részük legyen a halottak közül való feltámadásban, azok nem házasodnak majd, és férjhez sem mennek. Sőt meg sem halhatnak többé, mert az angyalokhoz lesznek hasonlók, és Isten fiaivá lesznek, mivel feltámadnak a halálból. Arra pedig, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is rámutatott a csipkebokorról szóló részben, amikor az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákób Istenének mondta. Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az ő számára mindenki él. Néhány írástudó ekkor így szólt: Mester, jól mondtad. És többé semmit sem mertek kérdezni tőle.

 

      Ezzel a mai meditációnkkal lezárjuk a maival együtt 13 részes sorozatunkat és elköszönünk a Lukács evangéliumától. Mához egy hétre reménység szerint egy új sorozatot kezdünk.

Mai perikópánk felett ez a cím olvasható: Kérdés a feltámadásról. Az előzményekben, egy héttel ezelőtt Az adópénzről szóló történetről volt szó. Benne a Mester az őt csalafinta módon tőrbecsalni akarók beugrató kérdésére frappánsan válaszol: „…Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené!” (Lukács 20:25) Erre a bölcs megfogalmazásra aztán már nem is lehetett más fejlemény, minthogy „Így tehát nem tudták tőrbe csalni a nép előtt, hanem elcsodálkoztak válaszán, és elhallgattak.” (Lukács 20:26)

Ez után következik a mai perikópánk által elbeszélt újabb epizód. Ez az evangéliumi idézet – ahogy sorozatunk több korábbi alapigéje is – megtalálható a másik két szinoptikus evangéliumban is, Máténál, illetve Márknál. Ma Lukács önálló üzenetére vessünk pillantást.

Idézetünkben a változatosság kedvéért egy különleges korabeli náció tagjai provokálják Jézust: a szadduceusok, akik közismerten tagadták a feltámadást. Alattomosan arra számítanak, hogy Jézus a feltett kérdésre adandó válaszával majd azonosulni fog a farizeusok feltámadásról alkotott vélekedésével. Előállnak egy mesterkélt, kitalált, erőteljesen életszerűtlen és majdhogynem valószínűtlen történettel. Eszerint hét férfi testvér egymás után eltávozik az élők sorából. Előzőleg mindegyikük – a vonatkozó mózesi törvény általuk vélt intencióinak megfelelve – elveszi feleségül elhalt fivére özvegyét. Egyik házasságból sem származik utód. „…Végül meghalt az asszony is. Ez az asszony melyikük felesége lesz a feltámadáskor, hiszen mind a hétnek felesége volt?…” – hangzik a szadduceusok beugrató kérdése. Céljuk a kérdéssel, hogy Jézust a feltámadás-hitével minimum nevetség tárgyává tegyék és – ami ugyanilyen kritikus helyzetet teremthet – hogy a mózesi törvény ellen nyilatkozzék.

A Mester azonban egyáltalán nem jön zavarba. Hanem frappánsan válaszol. „…E világ fiai házasodnak és férjhez mennek, de akik méltónak ítéltetnek ama eljövendő világra, hogy részük legyen a halottak közül való feltámadásában, azok nem házasodnak majd, és férjhez sem mennek. Sőt meg sem halhatnak többé, mert az angyalokhoz lesznek hasonlók, és Isten fiaivá lesznek, mivel feltámadnak a halálból. Arra pedig, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is rámutatott a csipkebokorról szóló részben, amikor az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákób Istenének mondta. Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az ő számára mindenki él…”

Tény, hogy Mózes vonatkozó törvényében tényleg pontosan körül van írva, hogy a férfi nevét tovább kell vinni halála esetén. Ellenben a halottak feltámadásáról ott nem esik szó. Tehát: mesterkélt a két kérdés bonyolult összevetése. Jézus egy korának a feltámadással kapcsolatos téveszméjét oszlatja el. Ezt követően pedig épp Mózesre hivatkozva halad tovább gondolatmenetével. Azok, akiknek megadatott, hogy élő kapcsolatban legyenek Istennel, akiknek Ő ígéretet tett és akiknek neve Isten nevével egyszersmindenkorra összekapcsolódott, azok valójában nem látnak halált. Hanem átélik Isten ígéreteinek végső beteljesülését. Az angyalokra történő utalás ismét megütközés, megbotránkozás tárgya lesz a szadduceusok számára, mert ők nem hittek az angyalok létezésében sem. A kor mégis uralkodó gondolkodásmódja szerint az angyalok halhatatlanok s ennél fogva nem létformájuk a házasság és nem is kell gondolniuk a szaporodásra s az utódokban való továbbélés kérdésére. Fontos Jézus válaszában az utalás azokra, „…akik méltónak ítéltetnek ama eljövendő világra, hogy részük legyen a halottak közül való feltámadásban…”

Ők a valódi Krisztus-követők. Ellenpárról van szó, nevezetesen: a világ fiainak nevezettekkel szemben az Isten fiairól, a feltámadás gyermekeiről. Ez utóbbi a lehető legszorosabb életközösséget feltételez Istennel. Pál apostol pont erre utal a Római levélben: „Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai.” (Róma 8:14)   

„…Néhány írástudó ekkor így szólt: Mester, jól mondtad. És többé semmit sem mertek kérdezni tőle.” Így zárul a történet. A farizeusokkal rokon gondolkodású írástudók közül némelyek tehát örülnek, hogy Jézus megvédte a feltámadás-hitet a szadduceusokkal szembeni szóharcában. A Mester ellenfelei pedig megállapíthatják, hogy alakoskodó provokációjukkal leginkább önmagukat hozták kellemetlen helyzetbe. Ahelyett, hogy tervük szerint „megfogták” volna a Názáretit, el kell hallgatniuk.

Ez a mai történet is abban erősít meg bennünket, hogy a hitünket mindennel és mindenkivel szemben védenünk, oltalmaznunk kell.

Ebben az összefüggésben idézünk ma is, a már korábban említetteknek megfelelően dr. Márfi Gyula veszprémi érsekkel a Magyar Hírlapban megjelent interjúból:

      Újságíró: Sokan éppen a muszlim radikalizmus, az ilyen szabályok elől – hogy tudniillik a moszlimoknál a házasságtörésért halál jár menekülnek Európába.

      Dr. Márfi Gyula érsek:  Nem hiszek benne, hogy emiatt menekülnének. Hiszen ezt tanulják, ebben nőnek fel. A háború persze más, az lehet oka az elvándorlásuknak. Ugyanakkor a gyermekek, akik velük jönnek, sokszor nem is a sajátjaik, csak tolják őket maguk előtt, hogy sajnálatot ébresszenek, aztán otthagyják a szerencsétleneket, vagy éppen átdobják a határkerítésen. Még egyszer mondom: tudnunk kell, hogy mások,  mint  mi,  s  ha   ezt   nem   vesszük   figyelembe,  rossz döntéseket hozhatunk. Lehet, hogy én tévedek, de ezernégyszáz év tanulságai alapján nem tartom valószínűnek, hogy lehetséges őket integrálni. A multikulturalizmusnak éppen az a gyengéje, hogy mi befogadnánk őket, de ők nem fogadnak el minket. Saját képükre és hasonlatosságukra akarnak alakítani bennünket. Még azok is, akik menekültként érkeznek. Nem tisztelik, hanem megvetik a másságot, azaz minket, sőt egyfajta felsőbbrendűségi tudat van bennük. És még valami. Az iszlám nem csak vallás, hanem totalitárius politikai rendszer, ahogy azt az iráni Homeini ajatollah is megmondta már…

A migrációs veszély tehát éppen az elhangzottak miatt nem csak a kultúránkat, de a keresztyénséget is támadja.

Milyen kísérteties egybeesés, hogy az egy év híján félévszázados reformáció jubileumi esztendejéhez közeledve, megfontolhatjuk a reformáció eszmeáramlata elindítójának, Luther Mártonnak a dicséret-énekét:

E világ minden ördöge

Ha elnyelni akarna,

Minket meg nem rémítene,

Mirajtunk nincs hatalma.

E világ ura

Gyúljon bosszúra:

Nincs ereje már,

Reá ítélet vár:

Az Ige porba dönti.

 

(Református Énekeskönyv, 390. dicséret 3.)

 

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész