Hétkezdő meditáció 2016.08.22. –Nagy Lajos áhitata

Hétkezdő meditáció 2016. augusztus 22-én, hétfőn reggelre

(Veszprémi Kórház, Belgyógyászati Centrum)

 

Olvasandó: Lukács 18:35-43

 

Történt pedig, amikor Jerikóhoz közeledett, hogy egy vak ült az út mellett, és koldult. Hallotta, hogy sokaság megy el mellette, kérdezősködött, hogy mi az. Megmondták neki, hogy a názáret Jézus megy arra. Ekkor így kiáltott fel: Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Akik elöl mentek, rászóltak, hogy hallgasson el, de ő annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vezessék hozzá. Amikor közel jött, megkérdezte tőle: Mit kívánsz, mit tegyek veled? Ő így szólt: Uram, hogy újra lássak. Jézus ezt mondta neki: Láss! A hited megtartott. És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent.

 

      Ez már az ötödik meditációnk a Lukács szerint evangélium 18. fejezetének egy-egy szakasza alapján. Sorozatunk indításakor, négy héttel ezelőtt, július 25-én reggel elhangzott, hogy a szerző, Lukács evangélista foglalkozására nézve orvos. Nem titkoltan ezért esett a választás ennek az evangéliumnak az Igéire, hogy a gyógyítás szent szolgálatában állók pont egy ókori kollégájuk hiteles szóval rögzített tudósítását hallják. Lukács autoritásáról – és „beazonosításáról” – a sorozatunk elején, július 25-i meditációnkban részletesen szóltunk. Mindez visszakereshető a világhálón rögzítettekből.

      Eddig nem „szakmai” kérdésekről volt szó. Lukács itt inkább történetíró, mint orvos. Az eddigi  perikópáink feletti címek ezek voltak: A hamis bíró, A farizeus és a vámszedő, Jézus megáldja a gyermekeket, A gazdag ifjú, A tanítványok jutalma,  Jézus harmadszor szól haláláról és feltámadásáról.

      Ezeket az imént felsoroltakat a Lukács evangéliuma 18. fejezetének 1-34. verseiben foglaltak szerint vizsgáltuk.

      Ma viszont – az eddigiek folytatásában, a 35-től a 43. versig terjedő szakaszban – változik a kép. Ez a cím áll a mai történet felett: A jerikói vak meggyógyítása. Végre tehát itt van már a „szakma” is. Az Áldott Orvos ezúttal megint „debütál”? Igen.

      Elhangzott már, hogy Lukácsnak vannak „saját” anyagai, amik másutt nem találhatók meg a Bibliában. Ez a mai gyógyítási történet nem tartozik ezek közé. Hanem az a helyzet, hogy ez a gyógyítási történet – vagy az ehhez nagyon hasonló másik – megjelenik a másik két szinoptikus evangéliumban, Máténál és Márknál is. Márk szinte szó szerint vagy majdnem szó szerint ugyanazt írja, mint Lukács. Mindössze annyi különbség van, hogy a márki tudósításban a vak ember neve is feljegyeztetett: Bartimeus a neve (Márk 10:46-52). Ezen kívül csak apróbb eltérések vannak a cselekmény leírásában. De ezek egyáltalán nem lényegesek.

      Nem így viszont Máté, aki a hasonló evangéliumi tudósításában egyenesen nem egy, hanem két meggyógyítandó vak emberről beszél, akik aztán mindketten meg is gyógyulnak (Máté 20:29-34). Ez a Máté szerint evangéliumi leírás egy egészen más megközelítésben 2014. május 19-i meditációnkban már szerepelt főtémaként. Ez az ötödik meditációs kötet 93-tól 96-ig terjedő lapjain olvasható.   

      Mindegy is, hogy milyen eltérést mutat a két evangéliumi leírás. A lényeg, hogy Jézus mindkét esetben gyógyít és megold minden kérdést. Merthogy – örökzöld a téma – az egészség-betegség kérdés itt a legnagyobb. Mert az szorosan összefügg az úgynevezett „jövendő”-vel. Jézus kérdése: „…Mit kívánsz, mit tegyek veled?…” egyáltalán nem érzéketlen – horribilediktu – feleslegesen „túráztató” kérdés.

      Jézus tudja, mit miért mond. Nagyon is tudatosan arra fókuszál, hogy egyáltalán van-e ígény a gyógyulásra? Ez a kérdés a részéről sokszorosan kiterjesztett értelemben teendő fel. Az ember – az emberiség – egyáltalán tisztában van azzal, hogy beteg? És azzal, hogy gyógyításra szorul? Jézus felteszi a kérdést, amely a tudatorientálás lényeges eleme:  „…Mit kívánsz, mit tegyek veled?…” Ó, vajon mit kiván – mondjuk – a magyar nemzet – ama egykori tizenkét pont szerint is: Mit kíván a magyar nemzet? – hogy cselekedjen vele a Nagy Gyógyító, az Áldott Orvos? Nem hiszem, hogy nem tudjuk! Később erre még visszatérünk.

      De elébb lássuk még tovább magát az Igét! Nem először fordul elő, hogy némelyek, akár a tanítványok is idegesek lesznek, ha valami improvizáció csúszik Jézus programjába. Igazából arról a gyengeségről is szó lehet, hogy sokan kicsit ki akarják sajátítani maguknak a Mestert és a sikereit.  Szigorúan vigyázni akarnak arra, hogy minden az ő forgatókönyvük szerint alakuljon. Egy perc se csússzon be, amely – úgymond –  feleslegesen rabolja a Mester idejét.

      Ám hiába minden fontoskodásuk, álságosságuk. Az intoleránsak Jézust kimélni akaró szándéka eltörpül Jézus magasabb szempontok szerinti szándéka mellett.

      Ő ugyanis annak szellemében él és dolgozik, amit Ő maga később így fogalmaz meg, amikor már az úgynevezett „morzsagyűjtögetés”- ről s azzal párhuzamosan természetesen a látható eredményekről van szó, ami pedig ugyebár egyáltalán nem a tanítványok érdeme, hanem egyedül a Nagy Gyógyítóé: „Vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem” (Máté 11:5,6) – mondja Jézus, a Világ Megváltója!

      Még egy – talán –  idevágó történet, ahhoz kapcsolódóan, hogy a tömeg nem akarja a vak meggyógyítását, mivel az – úgymond – nem illik bele forgatókönyvükbe.

  1. augusztusában olyan dolog történt, amihez hasonló azelőtt még soha a világtörténelemben. II.János Pál Pápa ellátogatott Debrecenbe, a Kálvinista Rómába.

      A debreceni Nagytemplomban az Úrasztala melletti Kossuth Lajos-székbe ültették. A Szentatya aztán az alkalmi ökumenikus istentiszteleten elmondta alázatos, ám világot átformáló szándékú, ökumenikus, megbékélésre hívó szelíd hangú, ám szenvedélyes beszédét. Hitet tett a világökumené mellett. Aztán amikor végetért az ökumenikus istentisztelet, akkor a pápai biztonsági szolgálat embereinek teljes elképedésére, a forgatókönyvtől eltérően, nem a Nagytemplomhoz közel álló Pápa-Mobil felé, hanem a Nagytemplom mögött lévő park felé indult. Aki esetleg  ismeri a helyszínt, az tudja: a Nagytemplom és a Kollégium közötti Bocskay parkban áll a Gályarabok emlékműve. Az ellenreformáció idején az uralkodó Római Egyház által gályarabságra ítélt protestánsoknak állít emléket. A Pápa egyenesen efelé tartott s alázatosan fejet hajtott a gályarab emlékmű előtt, amelyre koszorú is került. Így ért véget a történelmi jelentőségű 1991-es pápai látogatás.

      Miért is idéztük fel e különös pápa-látogatás eme forgatókönyvtől eltérő, megható epizódját? Azért, illetve azért is, hogy általa is szemléltessük: az igazi krisztusi szeretet nem gondolkodik sémákban, semmiféle forgatókönyvekben, szokásokban és beidegződésekben. Ellenben minden pillanatban képes készséggel és alázattal gyógyítani, ott, ahol arra szükség van. Lelki sebeket, beteg embert, beteg testet és lelket, valamint beteg társadalmat is akár. Merthogy súlyosan beteg a mai társadalmunk minden egyes porcikájában.

      Halljuk csak meg e gondolat kapcsán Ézsaiás szavait, aki népe Istentől való elpártolása miatti szomorúságában így kiált fel: „Jaj, vétkes nemzet, bűnnel terhelt nép! Gonosz utódok, romlott fiak! Elhagyták az Urat, megvetették Izráel Szentjét, elfordultak tőle! Minél több verést kaptok, annál jobban ellenkeztek! Egészen beteg már a fej, egészen gyenge már a szív. Tetőtől talpig nincs rajta ép hely, csupa zúzódás, kék folt és gennyes seb. Nem nyomták ki, nem kötözték be, olajjal sem gyógyítgatták. Országotok pusztaság, városaitokat fölperzselték, földeteket szemetek láttára idegenek tarolták le, pusztaság, mint ahol idegenek dúltak. Olyan maradt Sion leánya, mint kunyhó a szőlőben, mint csőszház az uborkaföldön, vagy mint egy ostromlott város.” (Ézsaiás 1:4-8)

      De tényleg, nem ilyen képet mutat a mai fejetetejére állott világunk? Dehogyisnem. Csakhogy ezt meg kell látni, észre kell venni. És ehhez látó szemekre van szükség. Nem vakságra. A János apostol mennyei jelenéseiről írott könyvben a feltámadott és megdicsőül Úr Jézus Krisztus azt mondja a lelki vakságban szenvedő laodiceai gyülekezetnek: „Azt tanácsolom néked, hogy…szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss.” (Jelenések 3:18) Ez a szemgyógyító ír személyesen maga a Megváltó Jézus Krisztus, az Áldott Orvos. Aki nem csak az egykori jerikói út mellett kolduló vak embert tudta meggyógyítani, hanem a huszonegyedikszázadi beteg társadalmat is. Az evangéliumi tudósításban azt hallottuk, hogy Jézus megkérdezi a vak embert:  „…Mit kívánsz, mit tegyek veled? Ő így szólt: Uram, hogy újra lássak. Jézus ezt mondta neki: Láss! A hited megtartott. És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent.” Szóval tehát ez a végkifejlet: dicsőíteni Istent a történtekért.

      A tizenhetedikszázadi francia költő és drámaíró Corneille Péter Áprily Lajos által magyarra fordított dicséret-énekének utolsó strófájában így fohászkodik Istenhez:

Szólj és csitítsd a bút, mert bú és kín gyötörnek,

Szólj, hogy legyen szavad ír s gyógyító erő;

Szólj, dicsőséged úgy még szebben tündökölhet,

És mindörökre nő, és mindörökre nő.

 

(Református Énekeskönyv, 512. dicséret 6.)

 

      A szemgyógyító ír, a gyógyító erő tehát – Jakab apostol megfogalmazása szerint – „…felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.” (Jakab 1:17)

      Tegnapelőtt ünnepelte a magyarság határokon  innen és túl országalapító Szent István királyunk napját. A nagy nemzeti ünnep tüzijátékos tündöklő fényei kihúnytak. Az a kérdés merülhet fel most már a magyar szívekben: mi maradt meg mára a keresztyénséget magyar földön meghonosító apostoli szent Királyunk határozott hangon meghirdetett keresztyén hitelveinek és Isten-hívő kormányzói életművének eszmeiségéből? Hagyjuk nyitva e költői kérdést. Helyette vegyük ajkunkra, mint egy imádságot, a fiatalon teljesen lebénult, de hitében annál inkább megerősödött, a tizenkilencedik században alkotó Elliot Sarolta dicséret-énekének 4. versét:   

Amint vagyok, – vak és szegény,

Hogy kincset leljek benned én,

S derüljön éjszakámra fény:

Fogadj el, Jézusom!

(Református Énekeskönyv, 460. dicséret 4.)

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész