Felemel – A tizenkét tanítvány elhívása – Igehirdetés 2021. január 10-én

Felemel – A tizenkét tanítvány elhívása

(13) Azután felment a hegyre, és magához hívta, akiket akart; ők pedig odamentek hozzá. 

(14) Tizenkettőt pedig, akiket apostoloknak is nevezett, kiválasztott arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az Igét, 

(15) és hogy a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket. 

(16) Kiválasztotta tehát a tizenkettőt: Simont, akinek a Péter nevet adta, 

(17) Jakabot, Zebedeus fiát és Jánost, Jakab testvérét, akiknek a Boanérgesz nevet adta, ami azt jelenti, mennydörgés fiai; 

(18) továbbá Andrást és Fülöpöt, Bertalant és Mátét, Tamást és Jakabot, Alfeus fiát, Taddeust és Simont, a Kananeust 

(19) és Júdás Iskáriótest, aki el is árulta Őt.

(Márk 3,13–19)

(Márk 3,13–15)

 

A tanítványok kiválasztásának híradásából számomra most az a szempont lett hangsúlyos, hogy Jézus felment a hegyre, és kiválasztva a tanítványokat, oda felvitte a tizenkettőt is.

 

Jézus felemelte magához a tanítványokat: kiválasztotta, elhívta, „felhívta” őket magához.

 

A mai, jól ismert Igét, most elsősorban nem a tanítványság szemszögéből vizsgáljuk – bár erről is szó lesz a mai igehirdetésben –, hanem azt a gyönyörű témát járjuk körbe, amit így fejezhetünk ki, hogy „felemeltetés”.

 

Jézus felemel bennünket.

*

JÉZUS FELEMEL (13).

 

Márk evangélista leírja, hogy Jézus, mielőtt kiválasztotta a tizenkét tanítványt, felment a hegyre, majd „felhívta” oda tanítványait is.

Lukács írása szerint tudjuk azt is, hogy Jézus imádkozva virrasztotta át az éjszakát a tizenkét tanítvány kiválasztása előtt (Lukács 6,12).

Az is ismert, hogy a hegy, a Bibliában, többnyire az Isten közelségének, az Isten jelenlétének kifejezője, szimbóluma.

Jézus felment a hegyre, az Isten közelébe. Ott könyörgött, imádkozott, hogy Isten akarata szerint hozhassa meg a döntést.

Ezután választotta ki azokat, akiket akart, összhangban az Isten kiválasztó akaratával.

Azok pedig, engedve az isteni hatalmas szónak, odamentek Jézushoz, felmentek Őhozzá a hegyre.

Isten elhívó hatalmának, kiválasztó kegyelmének ugyanis nem lehet ellent állni. Ez az ellenállhatatlan kegyelem.

Gyönyörű ez a jelenet! Jézus felment a hegyre, az Atya közelébe, és oda „felhívta” az övéit, a tanítványait is.

Ez a tanítványság lényege: Isten, Jézus Krisztusban, felemel bennünket az Ő közelségébe, az Ő színe elé, az Ő jelenlétébe.

 

Márk evangélista így írja: Jézus kiválasztotta a tizenkettőt, hogy Ővele legyenek, hogy az Isten közelében legyenek, és az Isten színe előtt egyre inkább krisztusivá formálódjanak, valamint az Isten jelenlétében átéljék azt az örömöt, azt az erőt, amelyet egyedül csak az Isten adhat.

Bizony, Isten közelsége oly igen jó nekünk (Zsoltárok 73,28).

Ez a felemeltetés lényege: Isten közelében lenni, Jézus Krisztussal lenni.

Az istentisztelet eleji dicséretünkben, ebben a gyönyörű imádságban, Johann Sebastian Bach dallamára, felemelt gyülekezetként énekelhettük: „A Te jelenléted megvidámít, éltet, bátor szívet ad.” (294. dicséret 1. verse)

Csodálkozzunk rá erre az ajándékra!

Örüljünk ennek az ajándéknak: Isten, Jézus Krisztusban, felemelt bennünket; az Isten közelében, az Isten színe előtt vagyunk! Nincs ennél nagyobb ajándék!

 

A döntő kérdés az, hogy felragyogott-e előttünk a csoda, rádöbbentünk-e arra, hogy Isten, Jézus Krisztusban, velünk van minden napon a világ végezetéig (Máté 28,18–20), ezért mi Ővele lehetünk, mint felemelt emberek.

Innen szemlélve a dolgokat, szinte eltörpül a kérdés, hogy ebben a világban, egy adott helyzetben, éppen ki kivel van a saját gondolatai, látásmódja, érdekei szerint. Itt nemcsak a közállapotokra gondolok, hanem munkahelyi viszonyokra, számos hétköznapi ütközetre vagy nagyobb harcokra is. Jézus Krisztus örök, megváltó és földi életünket is megáldó szeretetének bizonyosságában már mulandó és ideig való kérdés az, hogy egy adott helyzetben éppen ki kivel van.

A döntő kérdés tehát az, hogy felragyogott-e előttünk a csoda, rádöbbentünk-e arra, hogy Isten, Jézus Krisztusban, velünk van minden napon a világ végezetéig (Máté 28,18–20), ezért mi Ővele lehetünk, mint felemelt emberek.

Ez a velünk lévő Isten felemelt bennünket, mint Isten népét, és mi mindekor Ővele lehetünk.

 

Ebből az optikából szemléljük most ezt az igeszakaszt: Isten, Jézus Krisztusban, felemelt bennünket.

*

Akiket az Isten felemelt, azokat Ő FELÜLEMELKEDETTÉ FORMÁLJA, életük minden idejében (16–19).

Isten felemel bennünket, és mindenkor felülemelkedett emberekké formál minket.

Isten népe felemelt és felülemelkedett nép.

A mai Igében, a tizenkettő kiválasztásában, a tanítványok elhívásában egészen konkrétan megmutatkozik, hogy mit jelent ez a felülemelkedettség.

 

Először is azt, hogy Isten üdvösségesen újjászül bennünket, minden gyarló sokszínűségünk ellenére is. A sokszínűség persze, bizonyos tekintetben lehet áldott, de egy határon túl megmutatkozik abban a halálos gyarlóság.

Felülemelkedetté formál bennünket a mi Urunk, mert újjászül bennünket, akik olyan sokfélék vagyunk.

Ezek a tanítványok is, tizenketten, sokfélék voltak. Ennél színesebb palettát nem is lehetne összeállítani.

Ezek a tanítványok különbözőek voltak személyiségüket, anyagi helyzetüket, „közérzetüket” illetően. Egymástól egészen eltérő emberek voltak ezek, tizenketten, bizonyos tekintetben tűz és víz.

Isten megváltó szeretetének hatalma azonban felemelte őket, felülemelkedetté formálta őket; úrrá lett e sokféleség felett, az Ő újjászülő irgalma által.

Amikor Márk evangélista felsorolja a tizenkettő nevét, némelyik mellé tesz egy melléknevet, amely szintén azt a változást jelzi, amit Isten újjászülő hatalma végzett el az életükben: kik voltak, és Jézus Krisztus közelében kikké lehettek ezek a tanítványok.

Valóban újjászülettek, felülemelkedtek ezek az egyen-egyenként sokféle tanítványok.

Például a fellángoló, indulatos Simonból, Jézus Krisztusban, a kőszikla Péter lett.

Vagy a mennydörgés fia Boanérgeszt, a mennyei tágasságban látó Jánossá formálta. Jézus újjászülte Jánost, aki képes lett mennyei látásokra; arra, hogy mennyei tágasságban tekintsen mindenre. Boanérgesz azt jelenti: mennydörgés fia. Ez az elnevezés János régi és új, krisztusi természetére is utal. János, a mennydörgés fia volt korábban, gyarló emberi indulatait illetően, hiszen ő volt az, aki tüzet kért a samáriai falura, bosszús haragból, mert nem fogadták be Jézus Krisztust és a vele lévőket éjszakára (Lukács 9,54). A mennydörgés fia, Isten újjászülő hatalma által, mennyei látással élt és szolgált (Jelenések 1,1). Ilyen értelemben lett Boanérgesszé.

Jézus Krisztus a vámszedő Lévit, ezzel az újjászülő hatalommal, az evangélista Mátévá formálta.

Lehetne folytatni a sort.

Isten, Jézus Krisztusban, felemelt és felülemelkedetté formált bennünket földi életünkben, hiszen bennünket, sokféle embereket, isteni hatalmával újjászült, mint ezeket a tanítványokat.

 

Ez a felülemelkedettség megmutatkozik abban is, hogy Jézus Krisztus ezeket a sokféle tanítványokat eggyé formálta; újjászülte és eggyé formálta, egy néppé, egy közösséggé, Isten új népévé, egyházzá formálta őket.

Ettől ezek a tanítványok nem lettek egyenlőek, nem lettek egyformák – vannak olyanok, akikről alig tudunk valamit, másokról kiemelten sokat szólnak az evangéliumok –, de mégis Isten hatalma cselekedte azt a csodát, ebben a felemeltetésben, hogy eggyé tudjanak lenni.

A tanítványság csodája ez: közösségben lenni Jézus Krisztussal és közösségben lenni egymással is.

Jézus Krisztus nélkül szétesik minden, a gyarló sokszínűségben.

Ez az egyház csodája is: az újjászületés után sem leszünk egyformák, nem leszünk, bizonyos tekintetben, egyenlőkké; mégis eggyé tudunk lenni, minden nyomorúságunk ellenére közösségben tudunk lenni egymással. Ez az egyház csodája. Az egyház egy, szent és egyetemes.

Látva ezeket a tanítványokat; látva, hogy kik voltak és kikké lettek ők az Isten hatalma által, gondolhatunk az egyház gyengeségeire, hibáira, bűneire, mulasztásaira, kísértéseire. Mindezek ellenére bizonyosságunk az, hogy Isten népe – erre Jézus Krisztus megváltó szeretete a garancia – a kihívottak, a kiválasztottak, a megváltottak közössége, akik a sokféleségük ellenére is újjászülettek, eggyé lettek, közösségben Jézus Krisztussal és közösségben egymással.

Arra választotta ki tanítványait Jézus Krisztus, hogy Ővele legyenek közösségben és ezáltal közösségben lehessenek egymással is.

Egymással közösségben lenni!

Olyan jó ezt megtapasztalni, ebben a gyülekezetben is: tudunk egymásról, számontartjuk egymást, gondolunk egymásra, imádkozunk egymásért, segítjük egymást; erősítjük egymást, vezetjük egymást, vigasztaljuk egymást; örülünk az örülőkkel és sírunk a sírókkal (Róma 12,15). Micsoda ajándék ez a mai világban: a felülemelkedettség állapota!

Isten, Jézus Krisztusban, felemel és felülemelkedetté formál bennünket: újjászül minket, sokféléket, és eggyé, az Ő népévé igazgat bennünket, az Ő egyházává, amely egy, szent és egyetemes.

 

Ez a felülemelkedettség abban is megmutatkozik, hogy a tanítvány nem veszik el a részletekben, hanem mindig a krisztusi lényeg által tájékozódik ebben a világban.

A felülemelkedettség: ez a krisztusi lényeglátás.

Sok mindent tudhat az ember, sokféle tudásra juthat el az ember ebben a világban.

Nagy önhittségre vall elfelejteni azt, hogy minden tudásunk, minden ismeretünk Isten ajándéka, amit építésre, Isten dicsőségének és a másik javának szolgálatára kaptunk.

Egyedül Jézus Krisztus tanítványai ismerik az örökkévaló lényeget; egyedül ők láthatnak és értékelhetnek mindent az örökkévaló krisztusi lényeg szempontjából.

Hadd tegyek fel itt egy egészen gyakorlati kérdést! Melyek azok a helyzetek, amikor konkrétan állást kell foglalni egy adott helyzetben? És melyek azok a helyzetek, amikor pedig krisztusi szeretettel felül kell emelkedni a sokszor halálos részleteken? Melyek azok a helyzetek, amikor állást kell foglalni; és melyek azok a helyzetek, amikor krisztusi szeretettel felül kell emelkedni?

Hadd válaszoljak erre a kérdésre, teológiailag is pontosan! Állást kell foglalni, hitet kell vallani, ez a keresztyén ember küldetése, de csakis a krisztusi szeretet felemelt, felülemelkedett állapotában tehetjük ezt meg. Egyébként beleveszünk a halálos részletekbe, és beleveszejtünk abba másokat is.

A krisztusi, mennyei lényeglátás nélkül nincs felülemelkedés, hanem belehalunk – és beleöljük egymást is – az önző részletekbe.

*

A „Felemeltetés” címet adtam ennek az igehirdetésnek.

Isten, Jézus Krisztusban, felemel bennünket, hogy Ővele legyünk, az Ő közelében.

Így, életünk minden idejében, ezt a felülemelkedettséget éljük meg: Jézus Krisztus újjászül bennünket a sokféleségben; eggyé formál bennünket a sokszínűségben, hogy ne essen szét az életünk; valamint megajándékoz bennünket a mennyeien távlatos lényeglátás csodájával.

A mi Urunk azért teszi ezt, hogy mi, mint az Ő eszközei, FELEMELJÜNK MÁSOKAT (14–15); mi, akik részesültünk a mennyei felemeltetésben, az Ő eszközei legyünk, és felemeljünk másokat.

 

Jézus Krisztus kiválasztott tizenkettőt.

Ők voltak az első tanítványok. Ezeket az első tanítványokat nevezzük apostoloknak, azért, mert az ő helyzetük bizonyos tekintetben kivételezett, páratlan helyzet lehetett, hiszen ők szem- és fültanúi voltak a Krisztus-eseménynek, ezért apostoloknak csak őket nevezzük. Az ő páratlan és kivételezett helyzetük azonban csak történeti és nem minőségi.

Mi magunk is – ugyanúgy, mint ők –, minőségi értelemben, Jézus Krisztus tanítványai, elhívottai vagyunk. Ugyanabban a felemeltetésben és felülemelkedettségben részesülünk mi is, Jézus Krisztus Igéje és Lelke által, mint az első tanítványok. Ezért a feladatunk, a szolgálatunk is ugyanaz, mint az első tanítványoknak, az apostoloknak volt.

 

Ennek a tanítványi szolgálatnak a lényegét is látjuk itt, a mai Igében, mert Jézus felemelve tanítványait, és a felülemelkedettséggel megajándékozva őket, kiküldte azokat.

Először tehát a tanítványok megkapták azt az ajándékot, hogy Jézus közelében lehettek, az Ő közelében megerősödhettek, megvidámodhattak, átélhették „ott a hegyen” az üdvösség örömét.

Azután Jézus, ezzel az erővel és örömmel kiküldte tanítványait, hogy menjenek, hirdessék és éljék az evangéliumot, hirdessék az Igét és űzzék ki az ördögöket; hirdessék az Igét és gyógyítsanak.

Itt álljunk meg egy pillanatra! Mit jelent: ördögöket kiűzni? Sokszor szóltunk már erről, most csak egy mondatban összegzem a választ. A gyógyulás az, amikor Isten hatalmát megtapasztalva megszabadulunk a gonosz halálerőktől. Még akkor is, ha emberileg egyelőre feszítenek a halálerők, sajog a testünk és felindul a lelkünk, mégis bizonyossággal hisszük, hogy már megszabadultunk. Ez a gyógyulás. Ez a bizonyosság másokban is Isten szabadító hatalmát munkálja az élet konkrét „halálos helyzeteiben”, azaz gyógyít.

A tanítványság: hirdetni az Igét és élni az Igét; hirdetni az Igét és gyógyítani.

Amikor pedig elfáradnánk, még mielőtt megfáradnánk, akkor újból felemel bennünket a mi Urunk, újból odamenekülhetünk az Ő közelébe, újból Ővele lehetünk, újból megerősödhetünk.

Ez a keresztyén élet, a keresztyén szolgálat szívverése, pulzálása: Jézus Krisztus közelében lenni; aztán elindulni, lejönni a hegyről a völgybe, hirdetni az Igét és élni az evangéliumot; majd visszamenekülni az Úrhoz erőért, örömért, vezetésért, vigaszért, bizonyosságért.

Ezt a pulzálást minden nap újból és újból átéljük, minden héten újból és újból megtapasztaljuk, de vannak olyan helyzetek, amikor percenként meg kell tapasztalnunk: Jézus Krisztussal lenni, aztán üdvösségesen szólni és cselekedni, ekként dönteni és élni egy adott, konkrét, nehéz helyzetben.

A krisztusi felemeltetés és felülemelkedettség azért adatik nekünk, hogy ezt a szolgálatot végezzük, Isten Igéjét hirdetve, másokat gyógyítva, másokat felemelve. Ez a keresztyén szolgálat lényege.

Kedves Testvérem! Ne gondold, hogy ez valami olyan dolog, ami szépen hangzik, innen a szószékről, de olyan nehezen élhető meg a világban. Sokszor nem is tudod, hogy az Úr, rajtad keresztül, hány és hány embert emelt már fel, hány és hány ember szívének talajába vetette már el az evangéliumot, a gonosz halálerőktől való szabadulás csíráját.

Az Isten eszközei vagyunk, aki felemelt bennünket és felülemelkedettségünkkel másokat is felemel.

Áldott legyen az Isten ezért a csodáért!

 

Még azt hadd említsem meg, hogy ebben a szolgálatban járva, az Isten megvéd bennünket attól is, hogy bizonyos végletekbe essünk.

Az egyik ilyen véglet, amikor mindig direktben csak az Ige és a szolgálat körül forog az életünk. Amikor mindig csak áhítat, ima, kegyesség, Biblia, teológia, bibliázás tölti ki az életünket, még a munka közben is ez dominál. Egy példával érzékeltetem, mire gondolok; félre ne értsétek. Vannak olyan emberek, akikkel nem lehet másról beszélni, csak erről a témáról, és semmilyen más területet nem érinthetünk, mindig ide térünk vissza. Egyetlen emberi gondolatot, semmiféle őszinte szót, egyetlen „vox humana”-t nem lehet megpendíteni, csak erről lehet velük beszélni. Ez az egyik véglet, az álkegyes véglet, amitől megóvja az Úr azokat, akiket valóban felemelt.

A másik véglet – amitől szintén megóv bennünket a mi Urunk –, hogy Őt emlegetve ugyan, mi is csak Őnélküle akarjunk cselekedni, tevékenykedni, buzgólkodni, erőlködni, szorgoskodni. Ez a hitetlen véglet: az Urat emlegetjük, de valójában nem számolunk az Úrral, hanem mi akarjuk megoldani a problémáinkat a magunk módszereivel, technikáival; a tervezéseinkkel, a missziói programjainkkal, a stratégiáinkkal, és elfelejtünk odamenekülni az Úrhoz. Ez a technokrata egyházi szemlélet, amikor bürokrata, intézményes egyházzá silányul az egyház és elfelejti eredetének, létének, szolgálatának lényegét.

Mind a két véglet nyomorúságos.

Istenünk, Jézus Krisztus követésében, az Ő szolgálatában, amely által fel akar emelni másokat, megvéd bennünket ezektől a végletektől.

Örüljünk, ezen a januári, hideg vasárnapon, itt az év kezdetén, ennek a gyönyörű üzenetnek, és ez melegítse meg a szívünket!

 

Felemelt emberek vagyunk, Isten felemelt népe.

Isten felemelt bennünket, a Jézus Krisztusban, és felülemelkedetté tesz bennünket minden időben.

Ő azért emelt fel minket, hogy általunk felemeljen másokat, pont azokat, akiknek ott, mellettünk erre szüksége van.

 

Egy magyar dalszerző nemrégiben megjelent albuma jut eszembe.

Ezt az albumot meghallgatva, több dal gyönyörűséges imádság; verses, énekes imádság, amelyek pont arról szólnak, amiről a mai Ige üzenete és a mai igehirdetés is szólt.

Befejezésként ezekből a dalokból hadd idézzek néhány sort!

„Kérlek add, hogy ritkán bukjam el / Hogy karod felemeljen / A saját hibámból… Az árkokat betemetni nem lehet / Mert nyüzsögnek bennük az emberek / Megmenekül, aki felülemelkedett… Meghívja a bajt, aki térdet sose hajt, / A szívét sem emelheti fel, csak az, aki mást is felemel.”

 

Imádkozzunk!

Áldunk Téged, megtartó Urunk, azért a felemeltetésért, amivel csak Te ajándékozhatsz meg bennünket.

Köszönjük, hogy most is átélhettük ezt a csodát, hogy Teveled lehettünk, a Te Igéd közelségében, és megtapasztalhattuk, hogy a Te közelséged olyan jó nekünk: megvidámít, éltet és bátor szívet ad.

Köszönjük Teneked, hogy Te, aki felemeltél bennünket, felülemelkedett emberekké formálsz minket, és nem engeded, hogy belehajszoljuk önmagunkat és másokat a halálos részletekbe, ugyanakkor mégis hitvallóvá teszel bennünket, valamint a bizonyságtétel bátorságát ajándékozod nekünk.

Köszönjük, hogy a Te evangéliumodat, amely a gyógyítás egyedüli áldása ebben a világban, ránk bíztad, hogy azt hirdetve és élve, általunk felemelj másokat.

Köszönjük Teneked ezt a csodát!

Urunk, áldd meg következő hetünket, egész évünket, a felemeltetés, a felülemelkedettség és a mások felemelésének boldog örömében!

Így könyörgünk egymásért, szeretteinkért, hívő népedért, a világért, mindenkiért!

Külön imádkozunk, hálát adva, egy testvérünkért, aki a mai napon ünnepli 85. születésnapját. Urunk, Te áldd meg Testvérünk szolgáló életét, szeretteivel együtt, és a Te mindenre elégséges áldásod nyugodjék meg rajta.

Imádkozunk azokért a testvéreinkért, akik az elmúlt héten szerettüket kísérték, az örök élet reménységében, nyughelyére. Te adj nekik vigasztalást, élő Istenünk, Jézus Krisztusban, aki a feltámadás és az élet vagy!

Légy velünk, Urunk, hogy mi Teveled lehessünk, szolgálhassunk Teneked! Kérünk, hogy megváltó szereteted öröme járja át életünket, következő hetünket is!

Dicsőség Teneked, felemeltetésnek Ura!

Ámen.

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2021. január 10.

(Az illusztráció címe: „Ákos, Felemel, Idősziget album”, 2021. január 10.)

  1. hét – Vízkereszt ünnepe utáni első vasárnap.

Márk sorozat: 22.