Bővelkedünk a szeretetben (2) – Igehirdetés 2019.10.13

Bővelkedünk a szeretetben (2)

Az adakozásról

 

(1) Hírt adunk nektek, testvéreim, Istennek arról a kegyelméről, amelyet Makedónia gyülekezeteinek adott. 

(2) Mert a nyomorúság sok próbája között bőséges az ő örömük, és nagy szegénységükből a tisztaszívűség gazdagsága lett. 

(3) Tanúskodom arról, hogy erejük szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, 

(4) és erősen sürgetve kérték tőlünk, hogy a szentek iránti szolgálatban adakozással részt vehessenek. 

(5) És nemcsak azt tették, amit reméltünk, hanem először önmagukat adták az Úrnak, és aztán nekünk, az Isten akaratából.

(6) Úgyhogy bátorítottuk Tituszt, hogy amint már előbb elkezdte, fejezze is be nálatok ennek az adománynak az összegyűjtését.

(7) Ezért ahogyan mindenben bővelkedtek: hitben és Igében, ismeretben és minden buzgóságban, és a tőlünk rátok áradó szeretetben, úgy ebben az adakozásban is legyetek bőkezűek. 

(8) Nem parancsként mondom, hanem azért, hogy mások buzgósága által a bennetek levő szeretet valódiságát is kipróbáljam. 

(9) Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét: hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok. 

(10) Tanácsot is adok ebben az ügyben, mert ez hasznos nektek, akik nemcsak a cselekvésben, hanem tavaly óta a szándékban is elöl jártatok. 

(11) Most pedig a cselekvést is vigyétek véghez, hogy amilyen készséges volt a szándékotok, olyan legyen a véghezvitele is, erőtökhöz mérten! 

(12) Mert ha megvan a szándék, az aszerint kedves Istennek, amitek van, nem aszerint, amitek nincs. 

(13) Ugyanis azért, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek ne legyen nyomorúságotok. Ellenben az egyenlőségnek megfelelően 

(14) a mostani időben a ti fölöslegetek pótolja azok hiányát, hogy máskor azok fölöslege is pótolja majd a ti hiányotokat, hogy így egyenlőség legyen; 

(15) amint meg van írva: „Aki sokat szedett, annak nem lett többje, és aki keveset, annak nem lett kevesebbje.

(2Korinthus 8,1–15)

(2Korinthus 8,7)

 

Említettem a Testvéreknek, hogy a Korinthusi második levél 8. fejezetéről egy sorozat hangzik el, amelynek a címe: Bővelkedünk.

Isten segítségét kérve előre kidolgoztuk ennek az igehirdetés-sorozatnak az ívét.

 

Az apostol azt hangsúlyozza, hogy bővelkedünk a hitben, az élő hitben, a Jézus Krisztusba vetett hitben.

Ezért bővelkedünk az Igében, amely Jézus Krisztusról tesz bizonyságot.

Bővelkedünk az élő, hiteles hitben úgy is, hogy bővelkedünk az ebből fakadó hitismeretben.

 

Ebből a bővelkedő hitből szeretet fakad.

Bővelkedünk a hitben; ezáltal bővelkedünk a szeretetben.

Egy héttel ezelőtt is ezt a témát jártuk körül a felolvasott Ige és kontextusa alapján: Mit jelent bővelkedni a szeretetben.

Röviden összefoglalom az egy héttel ezelőtt elmondottakat; azért, hogy erre aztán építeni tudjuk a folytatást.

Bővelkedünk a hitből fakadó szeretetben, mert ennek a szeretetnek kiapadhatatlan forrása Jézus Krisztus. Nem belőlünk táplálkozik ez a szeretet, hanem Isten Krisztusban közölt, megváltó szeretetéből, amely soha el nem múlik (1Korinthus 13,8). Isten, Jézus Krisztusban önmagát adta érettünk. Ő a bővelkedő szeretet forrása.

Abban a kegyelmi állapotban vagyunk – ez a bővelkedő szeretet lehetősége –, hogy Jézus Krisztus, aki önmagát adta érettünk; elvégezte, hogy mi önmagunkat adhassuk Őneki, válaszként erre a szeretetre. Ő elvégezte, hogy újjászülethessünk, és ebben az újjászületésben, a megszentelődés útját járva, folyamatosan megerősödhessünk. Így egyre inkább megerősödjék bennünk az új ember, kiformálódjék bennünk Jézus Krisztus (Galata 4,19).

Bővelkedhetünk a szeretetben, mert aki ivott a Jézus Krisztus szeretetének örökkévaló forrásából, és aki ezáltal újjászületett, önmagát adva az Úrnak, az tudja, hogy mennyi mindene van. Vagyis az ilyen ember bővelkedő szeretetben él, mert tudja, hogy minden szűkölködése ellenére milyen gazdag, mennyi mindene van, és ebből a gazdagságból hálatelt szívvel tud adni másoknak is; még egy önző világban is.

 

Innen folytatjuk most.

Hiszen nagyon sok üzenet rejtőzik még ebben a tagmondatban: Bővelkedünk a szeretetben.

Persze, ehhez a tagmondathoz hozzá kell tennünk a hetedik vers egészét, annak folytatását, valamint magunk előtt kell látnunk a teljes nyolcadik fejezet kontextusát, amit sokszor felolvastam már itt a gyülekezetben.

Igen, van még mit mondanunk erről a bővelkedő szeretetről.

A BŐVELKEDŐ SZERETET KONKRÉTUMA.

 

Ennek a bővelkedő szeretetnek van egy konkrétsága. Mindjárt megmagyarázom, hogy mire gondolok.

Ezt a konkrétságot az apostol egy másik helyen így fogalmazza meg: Egymás terhét hordozzátok, így töltsétek be a Krisztus törvényét! (Galata 6,2)

A bővelkedő szeretet konkrétsága, hogy az egyház és benne az egyes hívő ember odafordul a szűkölködők felé.

Egymás terhét hordozzátok, így töltsétek be a Krisztus törvényét!

 

A mai Igének hátterében pontosan ez áll.

Az igen szegény makedóniai gyülekezetek gyűjtést szerveztek a még szűkösebb helyzetben élő jeruzsálemi gyülekezet tagjainak, az ősgyülekezetnek (2Korinthus 8,1–15; 1Korinthus 16,1–4).

A Közel-Keleten soha nem volt egyszerű a keresztyénség sorsa; akkor sem volt az és ma sem az.

A makedóniai testvérek elhatározták, hogy céladakozást szerveznek az ősgyülekezet megsegítésére; pedig ők is szegények voltak. Ehhez a gyűjtéshez csatlakozott Görögország másik tartománya, Akhája; azon belül a korinthusi gyülekezet.

Az apostol hangsúlyozza, hogy ezt a gyűjtést nemcsak elhatározták a makedóniai testvérek, hanem az akarásukból konkrét cselekvés lett. Amit elhatároztak, ti., hogy segítenek, azt el is kezdték megvalósítani: a szándékot tett követte. Ez a bővelkedő szeretet konkrétsága. Minden vasárnap, a hét első napján, az erre szánt céladományokat, kinek milye volt, erő szerint (3), a „feleslegükből” (14), valamit betettek a közösbe, hogy ezt a céladakozást teljesítsék. Hit kérdése, hogy ki mit tart „feleslegnek”.

Ma is vannak ilyen céladakozások, a gyülekezeti perselypénz, az egyházfenntartás és egyéb gyülekezeti adományok mellett. Céladakozást hirdetünk minden évben például a Biblia fordításának és terjesztésének ügyére, a szórványmisszió céljára. Rendkívüli szükség idején is céladakozást hirdetünk a rászorulók megsegítésére. Legutóbb, amikor a Ráday Kollégium leégett, országos céladakozással hordoztuk egymás terhét. Gyülekezeti célokra is, akár évente lehetséges a céladakozás.

A távolabb élő, üldözött, keresztyén testvérek megsegítésére is gyakori és folyamatos a céladakozás. A makedóniai gyülekezet tagjai ezzel is kifejezték azt, hogy a testvéri közösség, a szűkölködőket illetően is túlmutat minden határon, földrajzi és lelki értelemben egyaránt. A testvérek közössége a szeretetszolgálat által lesz látható módon a testvérek közösségévé.

Arról nem is beszélve, hogy a jeruzsálemi gyülekezetnek való gyűjtés során egy fontos szempontot is kifejeztek az adakozók: fontos megbecsülni az ősgyülekezetet, az első gyülekezetet, ahonnan az evangélium örömhírét ők is kapták. Igen, fontos megbecsülni az elődöket; azokat, akik előttünk jártak, akik által mi is hallhattunk az evangéliumról.

 

Ez a bővelkedő szeretet konkrétsága.

A szeretetszolgálat: megsegíteni a szűkölködőket, adni a szűkölködőknek; nemcsak elhatározni, hanem ténylegesen cselekedni is azt.

Itt kérdéssé formálom ezt az üzenetet. Észrevesszük-e a szűkölködőket magunk között?

Először mindig azokra tekintsünk, akik a közvetlen környezetünkben élnek. Ezt mindig elmondom, de nem lehet elégszer hangsúlyozni: először mindig a ránk bízottakra kell tekinteni. Amíg a házastársad valamiben szűkölködik melletted, esetleg szenved tőled, addig ne akard a világ nagy problémáit megoldani, a szükséget szenvedők tekintetében sem. Amíg a saját házad népén belül szorongat bármiféle szükség, addig ott van feladatod (1Timóteus 3,5). Így haladhatunk „kifelé” a koncentrikus körökben: házasságom, családom, gyermekeim, gyülekezetem, egyházam, Krisztus ügye, munkahelyem, népem, nemzetem; a teremtett világ.

Észrevesszük a szűkölködőket?

Jöjj, Szentlélek Úristen: adj nekünk nyitott szemet, nyitott szívet, nyitott értelmet, mert olyan sok a szűkölködő! Itt is, ebben a gyülekezetben is sokan szűkölködünk.

Most csak általánosságokat mondok.

Gondoljunk a testben szűkölködőkre, nemcsak a betegekre, hanem mindazokra, akik valamilyen formában, testi értelemben, hiányt szenvednek. Ez a test nagyon tud fájni, nagyon tud szenvedni. Akinek már volt testi fájdalma, az tudja, hogy mit jelent, bármilyen értelemben is, a testi szükség.

Gondoljunk azokra is, akik lelki értelemben szenvednek szükséget, akik elmagányosodtak, akik elfáradtak, akik a kelleténél több terhet hordoznak. Lássuk meg azokat, akik egyedül maradtak; és ahelyett, hogy segítenénk – figyeljétek meg a gonosznak ezt a kísértését –, inkább még mi is taszítunk egyet rajtuk. Döbbenetes, szinte „élvezzük” a mások baját, csámcsogunk azon, még az egyházban is. Valójában alig érdekel bennünket a másik…

Vegyük észre azokat, akik testben szűkölködnek, akik lélekben gyötrődnek, hiszen ezt a kettőt nem lehet egymástól elválasztani. Mindig az egész emberről beszél a Szentírás. A test szenvedésével együtt gyötrődik a lélek is, és a lélek fájdalmába belesajdul a test is.

A lelki szűkölködésnek létezik egy speciális fajtája, amikor valaki idegileg kimerült, elfáradt, mentálisan lett beteggé, valamilyen formában mentálisan lett defektusa. Persze, nagy kérdés az, hogy ez testi, vagy lelki szükség? Nem most kell eldöntenünk. Valószínűleg mindkettő, a test és a lélek szüksége együttesen okozza az idegi, a mentális nyomorúságot, amelynek hátterében genetikai és környezeti okok egyaránt rejtőzhetnek.

Annyiféle szükség, annyiféle hiányérzet van. Az ember, ebben a hasadt világban hiánylény, és a hiánylényünk megoldás után, a megváltás után kiált. Minden szükség valójában az élő Isten, a Megváltó Jézus Krisztus után könyörög; akár beismerjük ezt, akár nem.

Mennyi a szűkölködő! Észreveszed-e azt, amikor a közvetlenül melletted élő szűkölködik?

 

A kérdés azonban ennél is konkrétabb.

A szűkölködőket nem csak meglátni kell.

Nem elég az sem, hogy elhatározod: valamit tenni kellene…

Az a valódi kérdés itt, hogy valami érdemi segítséget, a lehetőségeid keretei között, ténylegesen nyújtasz-e egy adott, éppen melléd küldött szűkölködő megsegítésére?

Ez az elhatározás, a szándék; valamint a cselekvés azonnali elkezdésének és véghezvitelének egysége (6; 10–11).

Ne emeljük lehetetlenül magasra a mércét!

Az apostol is nagyon higgadtan, a józanság Lelke által vezéreltetve, a „realitások” talaján marad.

Tehát az a kérdés, hogy minden életszakaszodban van-e egy-egy embered, akit az Isten a szűkölködők közül különösképpen rád bízott?

 

A konkrét segítségnek konkrét sorrendjét, szempontjait határozhatjuk meg.

Bocsánat, hogy ennyire „belemegyek” ebbe a kérdésbe, de muszáj a szeretetszolgálatról gyakorlati tanítást adni, hogy segítsünk, mégpedig jól és áldásosan segíthessünk.

A szűkölködőnek először adni kell, mégpedig a konkrét testi szükséget kell legelsőnek megelégíteni. Jézus Krisztus korából vett képpel élve: ha melletted éhezik a testvéred, akkor adj neki halat.

Tovább folytatva a gondolatot: nem elég csak úgy segíteni, nem elég, ha halat adsz a szűkölködőnek, hanem tanítsd meg utána halat fogni, tanítsd meg gondoskodni önmagáról! A cél az, hogy a kelleténél jobban ne terheljük egymást. Egymás terhét hordozzuk, de egy ponton túl mindenkinek a maga terhét kell hordoznia (Galata 6,5).

A szeretetszolgálat cselekvő szempontjai mentén haladva, felvetődik a kérdés: Milyen közös vállalásaink lehetnek a tekintetben, hogy más legyen ez a világ, hogy kevesebb legyen a szükség, a nyomor, testi és lelki értelemben egyaránt? Milyen közös vállalásaink lehetnek azért, hogy – akármilyen kemény körülöttünk ez a világ – kevesebbet bántsuk egymást?

A szeretetszolgálat végzését illetően nagyon fontos szempont, hogy hit által jól lássuk: hol szenvednek valóban szükséget és hol tapasztalunk ténylegesen hiányt. A jóléti társadalmakban egyre inkább mindent a szükség, a hiány, a betegség polcára helyezünk; miközben soha ilyen jól nem éltünk, mint manapság. Mi az, ami valóban „hiány”? Ugyanis sok a jóléti nyavalygó is. Hit által lehet tisztán látni ebben.

Összefoglalva az adakozó, szeretetszolgálattal teli cselekvés szempontjait, Jézus Krisztus szavait idézhetem, Mária és Márta történetéből (Lukács 10,42): Kevésre van szükség! Valójában csak egyre van szükségünk. Igen, az élő Isten ismeretére van szükségünk. Az Úr ismeretéből fakad minden. Őtőle kapjuk a bővelkedő, cselekvő, krisztusi szeretetet; a valódi bajok és a ténylegesen szenvedők felismerésének képességét. Kevésre van szükség! Ez azt is jelenti, hogy tudom: sokkal kevesebb elég lenne nekem, mint amennyim van, így a többit továbbadhatnám. Kevésre van szükség, abban az értelemben is, hogy nem tudunk mindig adni, valamikor nekünk is töltődnünk kell. Amikor tehát te magad is nagyon kizsigerelt és fáradt vagy, és igazából azt mondanád, hogy elég neked a magad baja, akkor a szükséget szenvedőket illetően elég lenne a „kevés” is. Ilyenkor elég lenne egy mosoly, egy bátorítás, egy jó szó. Ezt a keveset mindenki adhatja! Adott helyzetben egy kedves szó is életmentő lehet, a szükséget szenvedőket illetően.

Ez a bővelkedő szeretet konkrétsága, amely először is a szükséget szenvedők felé irányul.

*

A bővelkedő szeretetnek, eme konkrétságán túl, van egy másik nagyon fontos jellemvonása, amit én most ekként tudok röviden elétek tárni: A BŐVELKEDŐ SZERETET EGYHÁZIASSÁGA.

Ne haragudjatok meg rám, ha most ez az igehirdetés hosszabb lesz a kelleténél, de ezt most már muszáj lezárni.

Itt egy nagyon fontos szempontját szeretném érzékeltetni ennek a bővelkedő szeretetnek.

 

A bővelkedő szeretet egyháziassága először is azt jelenti, hogy a bővelkedő hitemből fakadó bővelkedő szeretetem által szívügyem, legfontosabb ügyem, az Isten ügye, a Jézus Krisztus ügye, a gyülekezetem, az egyházam ügye, a „Krisztus testének” ügye, ebben a világban.

Szívügyed ez?

Meggyőződésünk, hogy ha az egyház ügye, a Krisztus ügye szívügyünk, akkor azon keresztül lehet szívügyünk a másik ember ügye és aztán a társadalom ügye, a köz ügye is.

Most, amikor önkormányzati választások vannak, igenis, tessék elmenni és kifejezni azt, hogy a hívő és egyházias ember hol áll! Ez a fentiekből következő felelősségünk.

Szívügyünk a Krisztus ügye, ezáltal lehet szívügyünk a másik ember ügye, a sajátjainkon kezdve, aztán a köz ügye, hogy a keresztyén értékek megjelenjenek a társadalomban, a közéletben, a mindennapokban.

Szívügyünk a Krisztus ügye?

 

Mondjuk ki: hisszük és megvalljuk, hogy ebben a bűnnel terhelt, bonyolult világban egyedül a Jézus Krisztus evangéliuma; a krisztusi megváltó szeretet képes a világot is megváltoztatni, semmi más.

Az evangéliumi hit, az ebből következő életrend minden méltó és teljes emberi élet, minden „normális” társadalom és közélet alapja. Igen, csakis ez a minden határokat ismerő „jólét” és „jóllét” fundamentuma.

Ez az evangélium az egyházra bízott örömhír.

Az egyház pedig ezt – minden gyarlósága ellenére is –, az Úr kegyelméből ma is az evangéliumot képviseli, szólja és cselekszi. Azért teheti ezt, mert valójában az Úr cselekszik az egyházban, Lelke által.

Jézus Krisztus evangéliuma nélkül, minden – ahogy Szabó Lőrinc versének sorait egy héttel ezelőtt idéztem –: Két önzés és sok önzés, titkos párbaja, semmi egyéb.

 

Itt még felvetődik egy nehéz kérdés.

Tudjuk-e ezt a krisztusi szívügyünket emberszeretettel képviselni a világban?

Csak érintem a problémát. Ez engem folyamatosan izgat.

A világban számos identitás létezik; számos kultúra, szubkultúra.

Ebben a sokaságban mindenki védi a saját identitását, akár úgy is védi a sajátját, hogy más identitásának nekimegy.

A Krisztus ügye az egyetlen olyan ügy, amely csak krisztusi emberszeretettel képviselhető. Vagyis a Krisztus ügyét nem lehet úgy képviselni, őrizni, védeni, hogy azzal bántom a másikat.

De mégis hűnek kell lenni Krisztusunk ügyéhez mindhalálig, mert ahogy mondja a gyönyörűséges igevers: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jelenések 2,10)

*

Ezután jön egy nagy zárójel. Ez a nagy zárójel most kiemeli ezt az üzenetet.

A BŐVELKEDŐ SZERETET EGYHÁZFENNTARTÁSÁNAK nevezhetném ezt a zárójeles, mert „kényes”, noha fontos, éppen ezért kiemelt tanítást.

 

A jeruzsálemi gyülekezet számára meghirdetett konkrét adakozásról van szó ebben az igeszakaszban.

A hetedik vers záró tagmondata is ehhez illeszkedik: „Bővelkedtek a szeretetben, úgy ebben az adakozásban is legyetek bőkezűek.”

A bővelkedő szeretet egyháziassága megmutatkozik a látható egyház egy-egy látható gyülekezetének fenntartásában.

 

Kérek tehát még egy kis figyelmet, mert az Úr szívemre helyezte az egyházfenntartásról szóló tanítás fontosságát.

Alapigénk is felhatalmaz erre.

Mikor beszéljünk, ha nem most, az egyház fenntartásának lényegi és gyakorlati kérdéseiről?

Személy szerint nekem komoly lelkiismeret-furdalást jelent, bűnömként ismerem el azt, hogy harminc év óta szinte alig adtam tanítást erről a fontos témáról.

 

Rádöbbenek arra, hogy felnőtt egy olyan generáció, akinek az egyházfinanszírozás kérdéseiről fogalma sincs; illetve teljesen hamis, alaptalan – kimondom –, olykor határozottan rosszindulatú és egyházellenes meglátásai vannak a témát illetően.

 

Nézzük tehát először az egyházfenntartás teológiáját!

Az egyház – Jézus Krisztus teste – nem e-világból való, de ebben a világban él.

Az egyház jövője Jézus Krisztus kezében van. Jézus Krisztus az Ő egyházát megtartja, a világ kezdetétől fogva annak végéig (Heidelbergi Káté 54. kérdés-felelet).

De Urunknak mégis úgy tetszett, hogy ebben a világban felelősen ránk, hívő népére bízza az egyház, azon belül a saját gyülekezetünk fenntartását.

 

Az egyházfenntartás ebből következő gyakorlata egy „egyszerű képlet”.

Bocsássatok meg nekem a szimpla, de közérthető megfogalmazásért!

Ha jöttök, lesz egyház!

Ha adtok, akkor lesz egyház!

Ha jöttök istentiszteletre és alkalmakra, akkor lesz egyház.

Ez a kitétel a nyugati egyházakra különösképpen érvényes.

Mi, itt Balatonalmádiban el vagyunk kényeztetve; hálásak vagyunk értetek! Soha nem azoknak szól ez az észrevétel, akik rendszeresen itt vannak, és akik folyamatosan adakoznak, mások helyett is, a gyülekezeteinkben. Sokan vagyunk ilyenek! Hála legyen érte az Úrnak!

Hálát adva, mégis megismétlem az imént mondottakat!

Ha jöttök, lesz egyház!

Ha adtok, akkor lesz egyház!

 

Az egyházfenntartásnak különböző módozatai vannak.

Mindegyik egyaránt fontos. Egyikkel nem válthatjuk ki a másikat.

Egyházfenntartás már a puszta jelenlétünk is. A látható egyházban a puszta jelenléted: hitvallás. Köszönjük ezt is nektek. Én személy szerint is mindig megköszönöm az Úrnak, hálatelt szívvel, a gyülekezeteimet; személy szerint benne téged, Testvérem, aki rendszeresen itt vagy, évek, évtizedek óta.

Egyházfenntartás az is, hogy egy-egy területen konkrét szolgálatot vállalunk a gyülekezetünkben. Köszönjük azt is, ebben a gyülekezetben. Ezen a területen is elkényeztetett helyzetben vagyunk. Fel sem tudom sorolni, hányan és hányan végeznek konkrét szolgálatokat közöttünk. Hála azért, hogy nemcsak jelen vagy a gyülekezetünkben, hanem valami szolgálatot is vállalsz a gyülekezetünkért. Bármilyen „picinek” is gondolod ezt a szolgálatot, valójában nagy áldás az a „pici rész” is. Ez is egyházfenntartás.

Egyházfenntartás az is – a bővelkedő szeretet egyháziassága –, hogy pénzbeli és egyéb adományokkal támogatod az e-világban élő gyülekezet, egyház fenntartását. Hiszen itt is ugyanúgy, mint minden más, látható intézmény esetében, vannak kiadások, költségek, fizetések; fizetni kell a járulékokat, fenn kell tartani az épületeket, rendezni kell a rezsit…

Amit adományba kapunk, természetesen annak egy részét továbbítjuk a szükséget szenvedőknek, de közben önmagunkat is fenn kell tartanunk.

 

Azért kell erről beszélnünk, mert döbbenetesek a tévképzetek az egyházfinanszírozást illetően.

A legtöbb esetben semmi, de semmi valóságalapja nincs annak, ami közszájon forog a kérdés kapcsán.

Magyarországon az egyházaknak nincs „működő vagyona”. Ezt nem kaptuk vissza.

Ezért az egyház, a közoktatási és szociális tevékenységét, mint közfeladatot, csak külső támogatásból tudja ellátni. Elnézést kérek azoktól, akiknek ez magától értetődő. Ez lenne a helyes gondolkodás.

Továbbá, ha az egyház a – jórészt műemlék jellegű, településképileg is nélkülözhetetlen – templomait, kiemelt épületeit meg akarja újítani, akkor rászorul a külső támogatásra.

Nagyobb fejlesztések sem valósíthatók meg külső támogatás nélkül.

Folytathatnám a sort.

Nincs olyan vagyonunk, ami pénzt hozna. Nonprofit tevékenységet végzünk, szolgálunk, ezért csak külső támogatással létezhetünk ezeken a területeken; mint mindenki más ebben az országban. Ebben az egyházfinanszírozási rendszerben mindenképpen csak ez a megoldás.

Az egészségügy, vagy a rendőrség szolgálata, ugye nélkülözhetetlen? Eszünkbe sem jut, hogy megkérdőjelezzük a külső támogatásuk jogosságát; sőt, azt hangsúlyozzuk, hogy sokkal többet kellene juttatni bizonyos területekre, saját magunk érdekében is. Persze ezek bonyolult kérdések; nem is bonyolítom tovább.

A kérdés az, hogy az egyház létét, üzenetét, szolgálatát fontosnak tartjuk-e, vagy sem?

 

Ugyanakkor – mindenfajta külső támogatástól függetlenül – mégis ki kell mondanunk, hogy az egyházfenntartás, az egyházfinanszírozás kérdése elsődlegesen hit kérdése.

Az ébredéses idők idején ezt nagyon egyszerűen így mondták: ahol megnyílnak a szívek, ott megnyílnak a pénztárcák is: a tized és a tized tizedének befizetése az Úr ügyére; ahogy ezt a kisegyházak komolyan veszik (Zsidókhoz írt levél 7,2).

Senkitől nem várunk lehetetlent, de ez a biblikus szempont, mert valójában ott van gyülekezet, ott van egyház, ahol az egyháztagok fenntartják a saját közösségüket, hiszen ez nekik szívügyük.

 

A teljesség kedvéért, valamint a korrektség okán hadd tegyem hozzá, hogy a Magyarországi Református Egyházon belül a gyülekezetek még mindig, a működésüket illetően, önfenntartók; egyetlen ilyen egységként a társadalomban.

Külső támogatásokat ugyanis nem fordítunk működésre.

Kis gyülekezeteinket közalapból segítjük, valamint belső szociális alapból visszaosztunk a szegényebb gyülekezetek számára.

Ezek a támogatások mind adományból képződött egyházi pénzek és nem külső juttatások.

 

A saját gyülekezeteinket illetően pedig egyetlenegy gondolatot engedjetek meg!

A mi gyülekezeteink a „semmiből” jöttek létre: se temploma, se parókiája, se szőlője, se pincéje; egyszóval semmije sem volt ezeknek a gyülekezeteknek. Tehát nem volt mit mozgósítani, „játékba” hozni, kiadni, értékesíteni, visszakérni, ingatlanjáradékba konvertálni… Itt minden a hívek adományából jött létre. Ezért csodaként éljük meg azt, hogy vagyunk.

Jelentős külső támogatást – a közelmúlt támogatásán kívül – soha, senkitől nem kaptunk.

Most nagyon őszinte leszek hozzátok. Saját gyülekezetünk anyagi helyzetére nézve említek egy „sematikus” példát. A pénzügyeket tekintve kétféle lelkipásztor van. Az egyik folyamatosan panaszkodik, hogy nem elég, nem elég, nem elég, segítség kell! A másik pedig maga megoldja, ha hiányt tapasztal: még vállal valamit, tesz az ügyért, hogy az anyagiakat előteremtse.

Itt nyolcvan éve ez az utóbbi a bevett gyakorlat. Itt a lelkipásztor maga megoldotta, ha a gyülekezet saját bevétele nem volt elég a kiadások fedezéséhez.

Itt, a mi gyülekezetünkben, minden panasz nélkül, külső és közegyházi támogatás nélkül, a gyülekezeti tagok kelleténél jobban való megterhelése nélkül megoldottuk a kérdést, hogy az egyházközség bevételeit kiegészítsük. Elég csak a nyaraltatásra gondolni, amikor tíz héten át ötven gyerek zörgött fölöttünk, akik szabályosan szétbarkácsolták a berendezést, átmentek a gipszkartonfalon, a tetőablakokon keresztül elkezdték lebontani a tetőt. Szabályosan kiszorultunk a garázsba, kiszorultunk a saját udvarunkból, egész nyáron imádkozva rettegtünk, hogy ne történjék baj. A gyülekezet ebből csak a bevételt látta. Megoldottuk, megkerestük azt, ami hiányzott. Soha nem panaszkodtunk. A harminc év alatt egyszer hirdettünk céladakozást.

Ma másként oldjuk meg ugyanezt; illetve másként oldotta meg a hiányzó összeg pótlását az Úr! De ez az állapot sem tart örökké.

Mindegyik időszakot kegyelmi állapotként élhettük meg.

Gyarlón összegezve mindezeket, a saját gyülekezeteinkre nézve, elmondhatom: én nem szeretek kérni, panaszkodni. Akit az Úr indít, az majd ad. A többit megoldom magam, az Úr kegyelméből! Az Úré legyen a dicsőség, hogy mindeddig ebben a kegyelemben hordozta ezeket a gyülekezeteket.

Mégis, be kellett látnom, felelősséggel tartozom a jövőt illetően azért, hogy nyíltan szóljak erről a kérdésről.

Imádkozom azért, hogy az Úr továbbra is kegyelmesen hordozza buzgó kis gyülekezeteinket, hálát adva minden jelenlévő, szolgáló, adakozó testvérért!

Ugyanakkor – emberileg szólva mégis ki kell mondani – nagy feladat lesz az itt megnövekedett igényekhez, elvárásokhoz, infrastruktúrához; a biztos anyagi hátteret megteremteni.

Ezért kellett most ezt a tanítást, ilyen „nyersen”, elmondanom.

Továbbra is bízunk az Úr megtartó kegyelmében!

 

Tehát, mindig azt kell nézni, hogy egy adott gyülekezet fenn tudja-e tartani magát, teljes egészében, a saját adományaiból!

Ahol bővelkednek a hitben, ott bővelkednek a szeretetben is.

Ez a bővelkedő szeretet, a mai igehirdetés gondolatmenete szerint azt jelenti; hogy a bővelkedő szeretet konkrét, a szűkölködők felé irányuló szolgálatban; a bővelkedő szeretet egyházias, beleértve a látható egyház fenntartásának fontosságát.

*

A bővelkedő szeretet konkrétsága, valamint a bővelkedő szeretet egyháziassága után, hadd szóljak pár szót A BŐVELKEDŐ SZERETET VALÓDISÁGA kapcsán! (8)

 

Igen, aki bővelkedik a szeretetben, az nemcsak szépeket mond erről a szeretetről, hanem cselekszi is ezt a szeretetet.

 

Ez a bővelkedő szeretet valódi szeretet, a Szeretethimnusz üzenetének értelmében, miszerint Jézus Krisztus soha el nem múló szeretete munkál bennünk (1Korinthus 13,8); nem pedig a mi gyarló szeretetünk manipulál…

 

Ez a bővelkedő szeretet azért valódi szeretet, mert „felső” parancsra, vagyis az Isten Lelke által valósul meg, nem pedig külső parancsra (8).

Nem vagyunk hatóság! Az egyház nem adhat külső parancsokat.

Nem külső parancsra, nem is a mi gyarló, hullámzó lelkünk „belső” parancsára hallgatva vállalhatjuk fel a krisztusi szeretet minden rizikóját ebben az önző világban; hanem „felső” parancsra, hit által szerethetünk, mert újjászületett emberek vagyunk.

 

Ez a bővelkedő szeretet, a szeretet valódiságában, mindig buzdítja a másik igyekezetét (8).

Ebben a valódi, krisztusi szeretetben járva nem oltjuk ki a másik ember igyekezetét, gyarló irigységgel; hanem bátorítjuk a másikat; kivéve, ha az illető igyekezetének célja nem kedves az Úrnak.

Ilyen esetben a krisztusi szeretet határozottságával intünk.

 

Ebben a bővelkedő szeretetben élve, nem várunk a másikra: majd, ha ő megbocsát; majd, ha ő kezdeményez; majd, ha ő ad; akkor én is…

Az apostol így fogalmaz: a tőlünk felétek irányuló szeretetben (7).

Ne várjunk a másikra, mi tegyük meg az első lépést a másik felé; amíg lehet, amíg a másik egy úton van velünk (Máté 5,24).

 

Ez a bővelkedő szeretet erő szerint ad (3).

Erőnk szerint kér tőlünk az Úr! Nem vár tőlünk lehetetlent. Nem azt várja, hogy mi nyomorogjunk azért, hogy a másiknak jobb legyen (13).

Az apostol így mondja: „A feleslegetekből adjatok!” (14); tehát abból adjunk, amink van; abból nem adhatunk, amink nincs (12).

Sokat kaptam, abból egy pici az enyém; a többit azért kaptam, hogy továbbadjam.

Közben érvényesül a krisztusi szeretet e-világi csodája, az „egyenlőség” és a „kölcsönösség” elve: Aki sokat kapott, annak nem lesz többje; aki keveset kapott, annak nem lesz kevesebbje (15).

Erő szerint adhatunk. Persze vannak olyan időszakok, amikor erő felett kell adni, a rendkívüli helyzetekben. Akkor azonban ehhez is megadja a mi Urunk, Jézus Krisztus, az erőt (3).

 

A bővelkedő szeretet örömmel adhat (2); önként, önzetlenül; készséggel (12).

Bővelkedünk a hitben!

 

Bővelkedünk a hitből következő szeretetben.

Szóltunk a bővelkedő szeretet konkrétságáról, a szűkölködők felé végzett szolgálatunkban.

Szóltunk a bővelkedő szeretet egyháziasságáról, az egyház fenntartásának gyakorlati kérdéseiről, a közegyház és a mi saját gyülekezeteink tekintetében.

Szóltunk a bővelkedő szeretet valódiságáról; hiszen a krisztusi szeretet nemcsak prédikál a szeretetről, hanem cselekszi is ezt a szeretetet.

 

Köszönöm, hogy bírtátok türelemmel, szent figyelemmel ezt a hosszú és nehéz tanítást.

 

Áldom az Urat, hogy adott koncentrációs képességet és Szentlelket, hogy mindezt én magam is végig tudtam mondani.

Áldjon meg mindnyájunkat az Úr ebben a bővelkedésben!

 

 

 

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. október 13.

(Illusztráció: „ORH missziói nap”, 2019. október 13.)

  1. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 19.

Szentháromság utáni 17. vasárnap