Bővelkedünk a hitben — Igehirdetés 2019.09.29

Bővelkedünk a hitben

(1) Hírt adunk nektek, testvéreim, Istennek arról a kegyelméről, amelyet Makedónia gyülekezeteinek adott. 

(2) Mert a nyomorúság sok próbája között bőséges az ő örömük, és nagy szegénységükből a tisztaszívűség gazdagsága lett. 

(3) Tanúskodom arról, hogy erejük szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, 

(4) és erősen sürgetve kérték tőlünk, hogy a szentek iránti szolgálatban adakozással részt vehessenek. 

(5) És nemcsak azt tették, amit reméltünk, hanem először önmagukat adták az Úrnak, és aztán nekünk, az Isten akaratából.

(6) Úgyhogy bátorítottuk Tituszt, hogy amint már előbb elkezdte, fejezze is be nálatok ennek az adománynak az összegyűjtését.

(7) Ezért ahogyan mindenben bővelkedtek: hitben és Igében, ismeretben és minden buzgóságban, és a tőlünk rátok áradó szeretetben, úgy ebben az adakozásban is legyetek bőkezűek. 

(8) Nem parancsként mondom, hanem azért, hogy mások buzgósága által a bennetek levő szeretet valódiságát is kipróbáljam. 

(9) Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét: hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok. 

(2Korinthus 8,1–9)

(2Korinthus 8,7)

 

Folytatjuk a Korinthusi második levél magyarázatát.

 

Még mindig ennél az igeszakasznál tartunk.

Olyan gazdag a Korinthusi második levél nyolcadik fejezete, hogy még nem tudunk továbbhaladni.

Maradnunk kell itt, el kell csendesednünk ismét a már többször hallott igeszakasz felett!

A felolvasott igeversről néhány héttel ezelőtt egy átfogó magyarázatot hallhattunk, illetve a nyolcadik fejezet első szakaszáról ez már a negyedik igehirdetés, ha jól emlékszem.

 

Most azonban, erre az istentiszteletre készülve, ez a tagmondat különösképpen megszólított: Bővelkedtek a hitben!

Így a kapott üzeneteket kötelességem – mint Isten méltatlan, de elhívott szolgája – tolmácsolni felétek.

Három héttel ezelőtt részletesen szóltunk már arról, hogy mit jelent bővelkedni a hitben.

Azt apostol azt mondja a korinthusi gyülekezetnek, hogy bővelkednek a hitben.

Bővelkedünk a hitben!

Egyrészt örüljünk ennek, hogy bővelkedünk a hitben!

Bármilyen állapotban vagyunk is itt – legyen ez az evangélium, legyen ez a mai igehirdetés fő üzenete – ebben a kegyelmi állapotban vagyunk: Bővelkedünk a hitben.

Bővelkedünk a hitben, és nem tőlünk van ez, hanem Isten ajándéka ez, hogy senki se kérkedjék (Efezus 2,8–9).

 

De, hogy mit jelent pontosan ez a néhány szó, ezt szeretném kifejteni a mai igehirdetésben: Bővelkedni a hitben…

*

Bővelkedünk A HITBEN.

 

Mi a hit?

Közelítsük meg a fenti kérdésre adandó választ először általános értelemben! Szóljunk a hitről mindenekelőtt vallásfilozófiai értelemben. Vagyis most általánosan közelítem meg a választ.

Mikor beszélünk a hitről? Akkor beszélünk hitről, amikor az ember, élete egy pontján, rádöbben „embervoltára”; rádöbben arra, hogy ő is ember, bűnös ember, törékeny, halandó és bizonyos problémákkal szemben emberileg tehetetlen ember. Még akkor is így van ez, ha sokan szeretik őt, emberek állnak mellette, szeretettel segíteni akarnának neki, és egy határon túl mégsem tudnak segíteni.

Akkor beszélünk hitről – hangsúlyozom, vallásfilozófiai, vallásfenomenológiai értelemben –, amikor az ember rádöbben arra, hogy törékeny, halandó ember ő maga; ezért emberen túli, „felülről” való segítségre van szüksége.

Akkor beszélünk hitről, ha az illető olyannyira rádöbben erre, hogy ettől kezdve nem akar ez elől a tény elől, különböző pótcselekvésekkel, hamis illúziókba menekülni.

Vallásfilozófiai értelemben is, mindig, ha hitről beszélünk, akkor valójában erről van szó: Emberek vagyunk és emberen túli, „felülről” való segítségre van szükségünk. Tehát nem próbálunk ez elől a tény elől menekülni.

 

Amikor az ember erre rádöbben, akkor az is világossá lesz előtte, hogy a bölcseletek, a bölcseleti tudományok a hitnek eme felismerését gyönyörűen előkészítették; mintegy a bölcseletek megágyaztak ennek a felismerésnek, ennek a hittel kapcsolatos, általános felismerésnek.

Csak néhány példát tudok említeni, a bölcseleti tudományok közül, erre nézve.

Gondoljunk csak bele, hogy a filozófia, folyamatosan megfogalmazta ezt a kérdést. A görögök – Szókratész, Platón – szerint a filozófia a halál tanulása.

Ez a filozófiai kijelentés persze bonyolult jelentéstartalmú, de mindenekelőtt azt hangsúlyozták ebben a meghatározásban, már a görögök is, amely aztán a középkori keresztyén szerzetesi lelkiségben kicsúcsosodott: „Memento mori!”, azaz „Emlékezzél a halálra!”, emlékezzél halandó embervoltodra; emlékezzél arra, hogy ember vagy és emberen túli segítségre van szükséged!

De megemlíthetem a modern egzisztencialista filozófust, Heideggert is, aki szerint az emberlét „halál felé való lét”, annak minden nyomorúságával, problémájával.

Ezek tények. Halandó emberek vagyunk, lényegi dolgokban emberen túli segítségre van szükségünk.

De a művészetek, azaz minden valamirevaló művészet folyamatosan ezzel a kérdéssel foglalkozik, csak ez izgatja igazából. A valós művészetek küldetése az, hogy az embert a maga valóságos – nyomorúságos, törékeny, halandó – helyzetében állítsák elénk. Ez a helyzet pedig szabadulás, isteni megváltás után kiált.

Természetesen említhetném a példák özönét erre nézve a képzőművészetek, a filmművészet, az irodalom megannyi területéről.

Engedtessék meg, hogy a magyar irodalom gyönyörűséges kincsestárából hozzak ide néhány példát. Olyan példák ezek, amelyeket meg tudunk jegyezni, mert mindannyian ismerjük ezeket a verseket. Csak tartalmi idézeteket tudok most itt a szószéken, szabadon előhozni.

Arany János: „Az életet már megjártam, nem azt adta, amit vártam!”

Kosztolányi, a „Hajnali részegségben” így kiált fel: „Hol a kincs, amire vágytam; hol a kincs, amiért porig égtem!”

József Attila ihletett sorai is bennünk zengenek: „Íme, kész a leltár, éltem és ebbe más is belehalt már!”

Folytathatnánk a sort.

A hit általános definícióját illetően, az Istennek kedves bölcselet, a filozófia és a művészetek minden ága előkészíti az imént részletezett felismerését: Emberek vagyunk és emberen túli, „felülről” való segítségre van szükségünk.

 

Az már tényleg vallásfilozófiai és vallásfenomenológiai kérdés, hogy a hitnek eme felismerése különböző korokban, különböző kulturális keretek között, miféle vallási köntösben jelenik meg.

Ugyanis amikor ez a hitbéli felismerés, a „hasadt” világban, a különböző korok és különböző kultúrák keretei között ölt testet, akkor ebben a vallási testet öltésben az emberi gyarlóság is tekintélyes szerepet játszik.

Tehát sokféle faktor összetevője, eredője az, hogy a hitbéli felismerés vallásként hogyan ölt testet.

De ez most egy igehirdetés, nem pedig egy vallásfilozófiai előadás, ezért ezen a szálon nem megyek tovább.

Abban egyetérthetünk, hogy a hit alapvető felismerése ez: Halandó emberek vagyunk, ezért emberen túli segítségre van szükség, és ez elől a felismerés elől senki sem menekülhet. Egyszer szembe kell néznünk ezzel a ténnyel.

*

Az evangélium, az örömhír, az igazi megoldás ott kezdődik, hogy az apostol nem csak ilyen általános értelemben szól a hitről.

Az apostol nem vallásfilozófus, hanem az Úr elhívott apostola, küldötte, igehirdetője, aki kijelentést kapott.

Ezért Pál apostol nem általában szól a hitről, hanem – én így fogalmazom ezt meg, az egyház nyelvén – az apostol az élő hitről szól.

Vagyis bővelkedünk a hitben úgy, hogy bővelkedünk AZ ÉLŐ HITBEN.

 

Bővelkedünk a hitben, mert bővelkedünk az élő hitben.

Az élő hitben való bővelkedés azt jelenti, hogy bővelkedünk az Igében és s az ebből fakadó ismeretben.

Vagyis a hit nem azt jelenti – igazat adva ugyan az általános felismeréseknek, miszerint mi, emberek elégtelenek vagyunk önmagunk számára, ezért emberen túli megoldások kellenek –, hogy akkor majd mi, emberek, kreatív módon teremtünk magunknak „istent”, létrehozzuk a különböző vallásokat, és próbálunk emberi erőlködéssel, valamilyen kreatív megoldást – önmagunkat „transzcendentálva” – kitalálni.

 

A teológia, a teljes Szentírás alapján, azt hangsúlyozza, hogy a halandó, gyarló embertől, alulról felfelé nincs út az Istenig, hanem csakis fordítva: akkor ismerhetjük meg az élő, egyetlen Istent, ha Ő kijelenti magát nekünk.

Bővelkedünk a hitben, mert bővelkedünk Isten Igéjében, bővelkedünk Isten konkrét kijelentésében!

Ismét hangsúlyozzuk: Csak akkor ismerhetjük meg az Istent, ha Ő kijelenti magát nekünk; ha az egyetlen, élő Isten könyörül rajtunk, kilép elérhetetlen világosságából és kijelenti magát nekünk. Csak ezen a módon lehet az embernek találkozása az élő Istennel.

Isten kijelentette magát nekünk.

Ebből a definícióból nem engedhetünk: Az élő, egyetlen, teremtő, fenntartó, megtartó Isten kijelentette magát nekünk, egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban, a krisztus-eseményben.

Ez Isten Igéje, a krisztus-esemény.

Ennek dokumentuma a Biblia, a teljes Szentírás.

Ezért mi rendszeres kegyességgel, imádságos szívvel, Isten Igéjén tájékozódva nyerjük el az élő hitet.

Nem általában hitről beszélünk tehát, hanem az élő hitről szólunk itt.

Ezáltal lehet az élő Istennel és a megváltó Jézus Krisztussal találkozásunk: Bővelkedve az Igében, bővelkedhetünk az élő, igaz hitben.

Itt újból szólni kell a rendszeres kegyesség fontosságáról. Nagyon nagy baj testvérek, hogy beszélhetünk hitről, de alig beszélhetünk élő hitről. Mindig mi magunk akarjuk kitalálni a magunk számára a hitet és a hitünk tárgyát; holott ez fordítva működik.

Ennek a nyomorúságnak egyik oka, hogy nincs rendszeres, Isten Igéjén tájékozódó kegyességünk.

Bocsássatok meg a direkt kérdésért, nem akarok tapintatlan lenni: Imádkoztál ma reggel, imádságos szívvel kinyitottad a Bibliát, elolvastad a napi Igét, elcsendesedtél a napi Ige felett, csak öt percet szántál erre?

A posztmodern ember elfelejti ezt; így a gyermekeinek, az unokáinak sem adja tovább az élő hitet. Korunkban nagy igény van a lelkizésre, egyfajta spiritualitásra, de ez nem nevezhető élő hitnek, mert az élő hit mindig az Isten kijelentésén, az Igén, a Biblián tájékozódik, ezáltal van találkozása az élő Istennel és a Megváltó Jézus Krisztussal.

Emlékszem, a sokak által szidott népegyházi keretben, még a sokat szapult múlt rendszerben is, meg előtte is: a nagyapáink, meg a dédapáink, mielőtt elindultak a kukoricaföldre kapálni, a család közösségében imádkoztak – elővették az öreg Szikszai imádságos könyvet, ha nem tudtak a saját szavaikkal imádkozni –, kinyitották a Bibliát, felolvastak egy bibliai Igét, áldást kértek az új napra, és ekként indultak el.

Mi meg rohanunk bele a kihívásokkal teli napba, úgy óemberi indulattal, mindenféle áldás nélkül. Mit várhatunk így? Még külsőleg felöltözünk ugyan, rendbe hozzuk magunkat; de a lelki felöltözés már nem történik meg. „Nincs rá idő!” – hangoztatjuk.

 

Bővelkedünk a hitben – hangsúlyozza az apostol –; mert bővelkedünk az élő hitben, hiszen bővelkedünk az Isten Igéjében. Rendszeres kegyességünkből fakadhat ez az igei bővelkedés.

Az igei bővelkedésből pedig ismeret fakad: hitismeret.

Ezt is kiemeli az apostol: bővelkedünk a hitben, az élő hitben, mert bővelkedünk az Igében, és bővelkedünk az ebből fakadó ismeretben.

Erről a hitismeretről sok mindent lehetne tanításként átadni.

Három héttel ezelőtt szóltam erről részletesen.

Ezért most ennek a hitismeretnek csak egy fontos aspektusát emelem ki.

Ez az Igéből fakadó ismeret most arra figyelmeztet bennünket, hogy az élő hit soha nem érzelem.

Óriási probléma, Testvéreim, hogy manapság az egyházak – egyre inkább a történelmi egyházak is, nem csak a kisegyházak –, úgy akarnak hatni az emberekre, hogy különböző emberi technikákkal, módszerekkel, az emberi érzelmeket célozzák meg.

Az emberi „pszüché”, az emberi lélek, mint az emberi érzelmek „tárháza”, hullámzó, bizonytalan.

Gondoljatok bele, hogy milyen ingatag az emberi érzelem!

Lehet arra alapozni; lehetséges arra élő hitet felépíteni?

Az érzelmi keresztyénség mindig a gyarló énről szól: mi az énre akarunk hatni, az egyes ember lelkére.

Az istentiszteleteinken is így akarnánk hatni. Többek között ezért is próbáljuk az istentiszteleti liturgiánkat újra átgondolni. Természetesen, számos elemében indokolt a liturgiánk átgondolása, ha nem emberi, hatásvadász, „pszichikus”, hanem igei és teológiai szempontok vezérelnek bennünket. Ha azonban csak azért kell a liturgiai reform, mert a „pszüchére”, az emberre akarunk hatni, és ennek nyomán lelkeket akarunk halászni magunknak, akkor ez az érzelmi keresztyénség jellemvonására utal. A lelkek magunknak való halászgatása egészen más, mint amiről Jézus Krisztus beszélt, amikor missziói értelemben, szent értelemben emberhalászatról szólt (Máté 4,19).

Az az ismeret, amiről itt az apostol említést tesz, nem valami gyarló, emberi érzelem, hanem az Isten Lelke által igénybe vett ember ismerete, aki bővelkedik az élő hitben, mert bővelkedik az Isten Igéjében és az abból fakadó ismeretben. Isten Lelke az egész embert igénybe veszi: az értelmet, a lelket, a szívet. Isten Lelkének uralma megtisztítja az egész embert, többek között a gyarló és megbízhatatlan emberi érzelmektől is.

Félre ne értsük, nagyon fontosak az emberi érzelmek – rettenetes az, ha valakinek nincs érzelmi intelligenciája –; de nem irányíthatnak minket a gyarló emberi érzelmeink. Végképp nem irányíthatnak minket az érzelmeink a hit terén. Ne az ember hasson, hanem az Isten Lelke hasson; az istentiszteleten végképpen csak az Úr hasson, ne valami gyarló emberi manipuláció!

Ez a gyarló emberi érzelmektől megtisztított ismeret az, amit hitvallásaink így neveznek: szívbéli bizalom. Az igaz hit: ismeret, szívbéli bizalom és engedelmesség. Erről az utóbbiról mindjárt szólok majd.

 

Ugye milyen gyönyörű ez az Ige; ugye milyen gazdag? Néhány szó az egész, és mégis teljes üzenetekkel!

Bővelkedni a hitben: emberek vagyunk és emberen túli megoldások kellenek.

Mi azonban nemcsak általános értelemben bővelkedünk a hitben, hanem tudjuk, hogy kiben hiszünk (2Timóteus 1,12). Mi bővelkedhetünk az élő hitben, mert Isten Igéjén tájékozódunk; ezért az élő Istennel, a Megváltó Jézus Krisztussal lehet találkozásunk. Mi úgy bővelkedhetünk a hitben, hogy bővelkedünk az Igében és bővelkedünk az Igéből fakadó ismeretben, amely a gyarló emberi érzelmet is kristálytiszta szívbéli bizalommá, Istenre való ráhagyatkozás csodájává formálja.

Bővelkedünk a hitben, mert bővelkedünk az élő hitben, a Jézus Krisztusba vetett hitben. Ez kegyelmi állapot!

*

Az apostol folytatja, és itt lesz gyakorlativá az igehirdetés: Bővelkedünk A HITELES HITBEN!

Az élő, feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit mindig a hiteles hitben ölt testet.

 

Mondjuk ki, hogy ez hiteles hit teljes egészében Istentől való ajándék.

Ettől hiteles ez a hit, hogy nem tőlünk való, hanem az Úr munkálkodása bennünk.

Ez a hiteles hit nem tőlünk való, de éppen ezért valós, tetten érhető.

Ez a hiteles hit teljes egészében az Isten ajándéka; de egyre inkább kiteljesedik bennünk.

Éppen ezért valós és tetten érhető ez a hit.

Ebben a világban soha nem leszünk tökéletesek, de egyre inkább megtisztul az életünk. Így a „megszentelődés” útját járva egyre hitelesebb a hitünk: láthatóvá lesz az, konkréttá lesz, testet ölt a mindennapokban.

Igen: azért hiteles ez a hit, mert teljesen Istentől való, így egyre inkább teljessé lesz ez a hiteles hit, a mi gyarló életünkben.

Ez a hit élő és hiteles hit.

 

Ez a hiteles hit: igyekvő hit.

Bővelkedünk az igyekezetben! – emeli ki az apostol.

Péter levele részletesen kitér arra, hogy mit jelent ez a bővelkedő igyekezet (2Péter 1,3–11).

Isten adja a kegyelmi állapotot, hogy hihetünk, élő hittel hihetünk, és ez hitelesen megjelenhet a mindennapjainkban.

Isten azonban az akarásunkat, igyekvésünket is igénybe veszi, az Ő Lelke által, hogy tudatosan akarjunk jobbá lenni.

Ez például azt is jelenti, hogy imádságban és Isten felvértező Igéjével induljak el reggel egy nehéz, sok kihívást, feszültséget, próbatételt tartogató nap előtt: „Uram, a mai nap nehéz nap lesz; ezért kérem, legyen ott a Te vezetésed, a Te áldásod, így a mindennapok kihívásaiban kiformálódhasson bennem az élő és hiteles hit!” Ez a rendszeres kegyesség, amit már említettem.

Ha örömeink vannak, ha „sikerek” elébe nézünk, akkor pedig azért kell könyörögni, hogy el ne bízzuk magunkat.

Ez a hiteles hit az Istentől való, egyre teljesebbé lesz. Azért hiteles ez a hit, mert az Úr ajándéka, mert Ő tartja a kezében, aki e hiteles hit megjelenésében az emberi igyekezetet, az emberi akartot is igénybe veszi.

 

Ez a hiteles hit életünk konkrét helyszínein ölt testet.

Ettől is hiteles ez a hit.

Szépeket tudunk mi prédikálni. Valóban a hit hallásból van, ez nagyon fontos (Róma 10,17).

De aztán kimegyünk a hétköznapokba és az életünk ellene mond mindannak, amiről itt beszéltünk, meg amit innen magunkkal vittünk.

Ezért kell hangsúlyozni, hogy ez a hiteles hit konkrétan megjelenik az életünk különböző helyszínein és változó körülményei között.

Ez a hiteles hit megjelenik a házasságban, a családban, a gyermeknevelésben, a gyermekeinkhez való viszonyunkban; megjelenik a munkahelyen, a konfliktusokban, a konfliktuskezelésben; megjelenik a próbatételek idején, amikor betegek és elhagyatottak vagyunk, amikor kudarcot szenvedünk és próbatételeket hordozunk. Sokan vagyunk ilyenek, itt a gyülekezetben is.

Ez a hiteles hit egészen extrém helyzetekben is testet ölt, amikor valami váratlan fordulat történik. Isten erejével még ilyenkor is látszik rajtunk ez a valóságosan élő, hiteles hit. Ez, ilyen rendkívüli helyzetekben, csak az Úr mindenekre elégséges, rendkívüli erejével lehet valósággá.

 

Ez a hiteles hit konkrét gyümölcsökben realizálódik, életünk különböző körülményei között.

A hiteles hit ehető és másokat tápláló gyümölcsöket terem.

Olyan lesz ez a hiteles hit, mint a jó fa, amely jó gyümölcsöt terem. Így mondja ezt a mi Urunk, Jézus Krisztus is (Máté 7,17).

A hiteles hit a Lélek gyümölcseit termi (Galata 5,22–23).

Ennek a területnek kifejtése egy külön igehirdetést igényelne. Most csak felsorolom ezeket a gyümölcsöket.

Gondoljuk végig, önvizsgálatot tartva, hogy mennyire hiteles a mi hitünk.

A Lélek gyümölcseit sorolva csak imádkozhatunk: „Jövel, Szentlélek, Úristen!”

A Lélek gyümölcsei ezek: Szeretet, öröm, béke, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. „Jövel Szentlélek Úristen!”

 

Összegezve az eddigieket: Bővelkedünk!

Bővelkedünk a hitben!

Bővelkedünk az élő hitben! Azaz nemcsak általános értelemben bővelkedünk a hitben, hanem bővelkedünk az élő hitben; vagyis bővelkedünk az Igében és az ismeretben; bővelkedünk a megváltó Jézus Krisztussal való közösségben.

Bővelkedünk a hiteles hitben! Ez a hiteles hit az élet különböző helyszínein, konkrét, látható és tápláló gyümölcsükben ölt testet, a megszentelődés útját járó igyekezetben. Hiszen úgy bővelkedünk a hiteles hitben, hogy bővelkedünk az igyekezetben is.

Csak arról beszéltem, amire a felolvasott igevers felhatalmazást adott.

*

Végezetül, zárszóként emeljük ki ezt a gyönyörű kifejezést: BŐVELKEDÜNK!

 

Bővelkedni a hitben, az élő hitben, a hiteles hitben: milyen nagy ajándék!

Az életünk egyetlen boldogsága, az életünk értelme ez.

Bővelkedni a hitben, kegyelmi állapot, amelyben megtapasztaljuk a mennyei jót, az Isten mennyei gazdagságát, már ebben a világban.

Bővelkedni a hitben azt jelenti, hogy Isten közelsége jó nekünk; a legjobb (Zsoltárok 73,28).

 

Pál apostol a Filippi levél végén hangsúlyozza, hogy szűkölködve is megtapasztaljuk ezt a bőséget; mert tudunk bővelkedni és tudunk szűkölködni is; vagyis szűkölködni is úgy tudunk, az Úr kegyelméből, hogy bővelkedünk ebben az élő és hiteles hitben (Filippi 4,11–12).

 

Tudjátok mit jelent bővelkedni?

Bővelkedni azt jelenti, hogy átéljük az örökkévaló jelent.

Ez a bővelkedés: üdvtapasztalat.

Ne haragudjatok az ezzel kapcsolatos profán példáért; félre ne értsétek: a vén vizslánk jut eszembe. Már nem lát, nem hall, tele van daganattal, alig kap levegőt, szinte a végét járja, olyan állapotban van; mégis olyan zavartalanul tud örülni a jelennek, a falatnak, a gazdinak, a simogatásnak.

Ez a beteg vizsla mintha képes lenne átélni azt az örökkévaló jelent, amit a nagy evangélikus teológus, Pannenberg az ember üdvösségével kapcsolatban hangsúlyozott: Az üdvösség az örökkévaló jelen, amely betör ebbe a földi életbe. Ekkor az üdvösséges jövő megjelenik ebben a földi életben. Az üdvösség az Isten örökkévaló jelene.

Az a mi nyomorúságunk, hogy mi soha nem tudunk a jelenben élni.

Egyrészt azért nem tudunk az örökkévaló jelenben élni, mert bánt a múlt, mert elfelejtjük, hogy van bűnbocsánat, és bűneink, mulasztásaink következményeitől nem tudunk megszabadulni, nem tudjuk azokat letenni a Jézus Krisztus keresztjéhez.

Másrészt azért nem tudunk az örökkévaló jelenben élni, mert aggódunk a jövő miatt: Jaj, de bizonytalan az élet, a jövő, mi lesz holnap és egyáltalán mi lesz velünk?

Soha nem tudunk a jelenben élni.

Pannenberg arra hívja fel a figyelmünket, hogy az üdvösség, a bővelkedés az Isten örökkévaló jelene, amely jobb mindennél (Filippi 1,23).

Az üdvösség, a mai igevers szerint, a bővelkedő ember bizonyossága; miszerint a múlt Jézus Krisztusban elrendezett, még akkor is, ha annak következményeit e-világban hordoznunk kell; a jövő pedig tele van reménységgel, mert az örökkévaló jövő betört a jelenbe.

Tehát nincs semmi baj!

Ezt egyre inkább tanulom én is, Kedves Testvéreim.

 

Egyetlen személyes példát mondok még erre.

Ne haragudjatok a személyes kitárulkozásért! Nem illik ez egy igehirdetésben, szakmailag tilos is. De most vétek a szabály ellen.

Amikor az ember elkezd visszafelé számolni, rádöbben, hogy rohanó életében mi mindenre nem jutott ideje, egészen fontos dologokra sem.

Mondom a feleségemnek: „Majd nyugdíjban!”

Aztán ahogy sorban halnak meg körülöttem a kortársaim, egyszerre csak az Isten megtanított arra, hogy noha tele vagyunk reménységgel a jövőt illetően; de nincs „majd”!

Nem „majd”, hanem „most”! Nem a „carpe diem” pogány értelmében halljuk meg ezt a parancsot, hanem keresztyén értelemben. A mának, a mostnak ugyanis felkiáltójeles, minősített ideje van azok életében, akik bővelkednek a hitben.

A hitben való bővelkedés: az üdvösség, az Isten örökkévaló jelene, a mennyei jó, amit hit által már e-világban megtapasztalunk.

Az Úr áldjon meg bennünket, mindannyiónkat ezzel a bővelkedéssel!

Bővelkedünk a hitben!

Bővelkedünk az élő hitben, az Igében és ismeretben!

Bővelkedünk a hiteles hitben, mert bővelkedünk az igyekezetben.

Úgy legyen!

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. szeptember 29.

(Illusztráció: „Mérleg”, 2019. szeptember 29.)

  1. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 17.

Szentháromság utáni 15. vasárnap