Az ötezer ember megvendégelése — Igehirdetés 2021. június 27-én

Az ötezer ember megvendégelése

(30) Az apostolok visszatértek Jézushoz, és elbeszélték neki mindazt, amit tettek és tanítottak. 

(31) Ő pedig így szólt hozzájuk: Jöjjetek velem, csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé! Mert olyan sokan mentek hozzá, hogy még enni sem volt idejük. 

(32) Elhajóztak tehát egy lakatlan helyre magukban. 

(33) De sokan meglátták és felismerték Őt, amikor elindultak, ezért minden városból összefutottak oda, és megelőzték őket. 

(34) Amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok, és kezdte őket sok mindenre tanítani

(35) De amikor az idő már későre járt, odamentek hozzá a tanítványai, és ezt mondták neki: Lakatlan hely ez, és az idő már későre jár. 

(36) Bocsásd el őket, hogy a környező tanyákra és falvakba menve ennivalót vegyenek maguknak. 

(37) Ő azonban így válaszolt nekik: Ti adjatok nekik enni! De ők ezt mondták neki: Talán mi menjünk el, és vegyünk kétszáz dénárért kenyeret, hogy enni adhassunk nekik? 

(38) Jézus megkérdezte tőlük: Hány kenyeretek van? Menjetek, nézzétek meg! Amikor megnézték, ezt mondták: Öt kenyerünk van meg két halunk. 

(39) Ekkor megparancsolta nekik, hogy ültessenek le mindenkit csoportokban a zöld fűre. 

(40) Le is ültek százas és ötvenes csoportokban. 

(41) Jézus pedig vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, majd átadta a tanítványoknak, hogy tegyék eléjük; és a két halat is elosztotta mindnyájuknak. 

(42) Miután mind ettek, és jóllaktak, 

(43) összeszedték a kenyérdarabokat tizenkét tele kosárral; és azt is, ami a halakból maradt. 

(44) Akik pedig ettek a kenyerekből, ötezren voltak, csak férfiak.

(Márk 6,30–44)

(Márk 6,34–37)

 

Az ötezer ember megvendégelésének csodája egyrészt rámutat arra, hogy a Biblia mit mond az emberről, azon belül a tanítványokról.

Ennek az igeszakasznak van egy emberképe, illetve van egy tanítványképe.

 

Ugyanakkor ez az evangéliumi leírás hatalmasan szól arról, hogy kicsoda a mi Urunk, Jézus Krisztus.

Tehát ennek az evangéliumi szakasznak van egy Jézus-képe, egy Krisztus-képe.

 

Közben pedig elhangzik egy felszólítás, ami ezt a kettőt összeköti egymással, mozgásba hoz bennünket, amikor a mi Urunk, Jézus Krisztus így szól a tanítványokhoz: Ti adjatok enni, az éhező sokaságnak! (37)

 

Vizsgáljuk meg tehát ennek a szakasznak az emberképét, majd a Jézus-képét, és közben tapasztaljuk meg ezt az áldott mozgásba lendítő felszólítást, amely az embert – bennünket – elindít a megváltó Jézus Krisztus felé.

Erre az áldott mozgásra nekünk, tanítványoknak, is szükségünk van!

*

MIT TANÍT EZ A SZAKASZ AZ EMBERRŐL? (30–36)

Azon belül, mit tanít ez a szakasz Jézus tanítványairól, rólunk?

Milyen ennek a szakasznak az emberképe és tanítványképe?

 

Először is azt tanítja ez a szakasz az emberről, hogy az ember elfárad (30–32). Embernek lenni: elfáradni.

A tanítvány is elfárad, az Isten embere is elfárad, Isten népének tagjai is elfáradnak.

A tanítványok visszatérnek a küldetésükből, és elbeszélik Jézusnak, amit elvégezhettek. Ebből a rövid elbeszélésből kiderül, hogy Isten megáldotta a kiküldetést, a szolgálatot, és ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a szolgálatban, még az áldott és eredményes szolgálatban is, elfáradhat a tanítvány.

Az emberlét része az – egy kissé általánosabban fogalmazva –, hogy elfáradunk. Ez az emberlét sajátja. Elfáradunk, mert testből és idegből vagyunk, elfáradunk, mert sokszor erő felett való az út, és ahogy Ézsaiás próféta mondja: Elfáradnak és meglankadnak még a legkülönbek is (Ézsaiás 40,30).

Az emberlét sajátja, hogy elfáradunk.

Isten népének tagjai is elfáradnak, hiszen az áldott, krisztusi szolgálatban járva is elfáradhatunk.

Ezt látja a mi Urunk, Jézus Krisztus, mikor a tanítványok visszatérnek a küldetésből, ezért mondja nekik: Gyertek, látom, hogy fáradtak vagytok, menjünk el külön egy lakatlan helyre és pihenjünk egy kicsit!

A pihenés – bármilyen szolgálatban állunk is, a hívő ember legszentebb szolgálatában is, a tanítványságban is – nélkülözhetetlen.

A pihenés során az ember elvonul, kikapcsol, lekapcsol, elengedi egy időre azt, amiben egyébként benne van. Ezt hadd hangsúlyozzam, ez nagyon fontos. Bizonyos tekintetben még a szent szolgálatból is ki kell vonulni egy időre, hogy aztán újból, abban megerősödve tudjuk végezni ezt a szent szolgálatot.

Minden feladattal kapcsolatban érvényes a pihenés fontossága. Csak így lehetünk áldássá. Ez valójában a negyedik parancsolat komolyan vétele (2Mózes 20,8). Pihenni kell! Le kell tenni a terheket, a gondokat; ki kell kapcsolni – ennek manapság szószerinti értelme is van, offline kell lenni –, le kell kapcsolni! Engedd magad létezni! Örülj! Ne csinálj semmit! A léted igazolt, a tevékenységed nélkül is!

Ezek után hadd tegyem hozzá, hogy ez a kikapcsolás, ez a lekapcsolás természetesen úgy lehet áldott, ha ez a pihenés „szentlelkes pihenés”. Vagyis, ha úgy kapcsolódunk ki és kapcsolunk le, hogy közben bekapcsolódunk az Isten színe előtt, az örökkévalóság véráramaiba… Csak ezt másképp tesszük, mint a megszokott módon, nem feltétlenül egyházi közegben, nem is nagy közösségben, hanem családban, vagy egyes időszakokban egyedül, miközben „más, Istennek kedves áldásokból” is merítünk… Az ilyen pihenés közben is felüdülünk, az Isten közelében töltődünk, csak más módon. Kell ez a más módon való pihenés, közben nyílunk, felfedezünk más áldásokat is. Én képtelen vagyok egyházi közegben pihenni, más impulzusok kellenek ilyenkor.

Az emberlét része az, hogy elfáradunk, és szükséges a pihenés, az előbbiek szerint, hogy az elfáradásból ne legyen megfáradás, ne legyen kiábrándultság, vagy a mai, divatos kifejezéssel élve, kiégés. Az emberlét része, és a tanítványság része is az, hogy elfáradunk.

Elfárad, még a legkülönb tanítvány is, a szent szolgálatban. Ha a Biblia soha nem csinált „mitologikus hősöket”, még a hit hőseiből sem, rámutatva azoknak minden gyengeségére és kegyelemre szorultságára, akkor mi se nagyítsuk rendíthetetlenné hősökké a magunk hívő létét és szolgálatát!

 

A tanítványok elindulnak tehát egy lakatlan helyre, de nem tudnak pihenni, mert sok a szűkölködő, és nagy sokaság követi Jézust. Megtudják, hogy merre mennek, utánuk mennek, sőt megelőzik őket, előbb odaérnek a nyugalom helyére (33–34).

Ez is egy nagy üzenet, erre most nem térek ki, miszerint Jézus nem utasítja el a szűkölködő sokaságot, akik óhajtják, keresik Őt.

Ennek a szakasznak az emberképe arra is rámutat, hogy az emberlét része a szűkölködés. Elfáradunk és szűkölködünk. Embernek lenni: szűkölködni.

Sok a szűkölködő. Sokféleképpen szűkölködünk, mi magunk is. Te is gondolj arra, hogy éppen most miben szűkölködsz. Csak általánosságokat említek… Szűkölködünk, mert nincs kenyér, illetve valamiféle egzisztenciális problémád van, amelyeket a jóléti társadalomban egészen más dimenzióban élünk meg. Szűkölködünk azért, mert nincs egészségünk, mert betegek vagyunk. Szűkölködünk, mert magányosak vagyunk, nincs igazi közösségünk, és sok ember között forgolódva is magányosak vagyunk, sokan még a legkisebb és legszentebb közösségben, a házasságban is magányosak. Ez a szűkölködés az egyedüllét, az árvaság nyomorúsága, mert létem csak kis szelete osztható meg a másikkal. Szűkölködünk, ahogy most szűkölködik a nyugati társadalom, benne a keresztyénség is, mert nincs előttünk a jó pásztor, mert nincs áldott, örökkévaló értékek mentén való vezetés, így szűkölünk egy halálos rendetlenségben, mindent elnyelni akaró káoszban. Szűkölködünk az egyházhon belül is: nem akarom most sorolni az „egyházdiagnosztikát”. Sokféleképpen szűkölködünk!

Az emberlét része, a fáradság mellett, ez a szűkölködés. Ha elfeledkezünk az élő Istenről, akkor csak ezt a kínzó szűkölködést tapasztalhatjuk meg, minden körülményben.

A fáradtság és a szűkölködés között azonban van egy lényegi különbség: a fáradságot ki lehet pihenni, a szűkölködést azonban emberi bölcsességgel, módszerekkel, erővel megoldani nem lehet. A szűkölködés azt jelenti, hogy valami alapvető hiányzik, amin csak az élő Isten, a megváltó Jézus Krisztus tud segíteni, az Ő mennyei erejével és gazdagságával. Ez már az emberlét alapvető problémájára mutat rá, és az arra adott egyetlen, isteni gyógymódra, a Krisztusban.

 

A mai Ige szerint az emberlét harmadik alapállapota a behatároltság: a lehetőségek behatároltsága, még a jóindulat, a segítő szándék ellenére is.

Jézus tanította a szűkölködő sokaságot egészen estig. Amikor pedig beesteledett, akkor a tanítványok kérték az Urat: Hadd bocsássák el a sokaságot, hogy elmenjenek a környező falvakba, településekre élelmet venni maguknak, mert éhesek mind, és ők nem tudnak gondoskodni róluk (35–36).

Mi nem tudjuk megoldani a problémákat, még a szegénységnek, a nélkülözésnek a problémáját sem, végképp nem tudjuk kezelni a sokféle, ennél nagyobb szükségeket.

Itt vannak ötezren, csak férfiak, tehát lehettek tizezren, tizenötezren, az asszonyokkal, a gyermekekkel együtt.

Ebben a kérésben rejtőzik egyfajta önzés is, ismerjük ezt: Menjenek a környező falvakba, és gondoskodjon mindenki magáról. Igen, oldja meg mindenki a maga problémáját, kenyérgondját és mindenféle baját, mert bőven elég nekem a magam baja. Ez is ott van a tanítványok kérdésében, kérésében.

Ugyanakkor ennél több is ott rejtőzik ebben a tanítványi kérésben: nevezetesen az, hogy az emberi lehetőségek, a segítséget illetően, a világ nagy problémáit, kérdéseit, társadalmi, közéleti kérdéseit illetően is, teljesen behatároltak. Akkor még nem is beszéltünk a bűn, a halál nagy hatalmáról, amelyből minden más baj fakad… Szűkölködünk nagymértékben, és ki segíthet igazán?

Ezt a behatároltságot – benne akár az önzést is, hogy az ember nem tud másokon segíteni egy határon túl, így ki akar menekülni a problémákból, és csak magával akar törődni, noha jó esetben a felszínen próbálja a segítség látszatát fenntartani –; szóval ezt a behatároltságot nevezi a Biblia és a teológia: bűnnek. Az ember, az élő és éltető Isten nélkül ebben az állapotban van.

Elfáradni: az emberlét része. Tanítványként is elfáradunk, a szolgálatban is el lehet fáradni. Emberként és tanítványként is szűkölködünk, és bizony behatároltak a lehetőségeink még a legnagyobb jóindulat esetén is, nem is beszélve akkor az önzésről.

Lehetne folytatni még a sort, de legyen elég ennyi a mai Ige emberképét és tanítványképét illetően.

*

Jézus beleszól szűkös életünkbe!

JÉZUS KRISZTUS, ISTENI SZAVÁVAL, MEGSZÓLÍT ÉS FELSZÓLÍT MINKET: Ti adjatok nekik enni!  (37–38)

Hú, de magas ez a mérce!

 

Igen, ez a krisztusi szó egy életmegújító fordulat, ami nagyon sokat jelentett, nekem személyesen is.

Jézus beleszól emberlétünk és tanítványi létünk jelenlegi állapotába!

„Ti adjatok az éhezőknek enni, ti gondoskodjatok róluk!”

Ez a krisztusi küldetés lényege.

Vegyük komolyan ezt a felszólítást, a tanítványi lét küldetését, mert amikor Jézus Krisztus szól, amikor Isten Igéje szól, ott az Úr mindig valami csodát készít elő, hogy kimozdítson bennünket a holtpontról, a fáradságból, a szűkölködésből, a lehetőségek behatároltságából, és mennyei világának gazdagságával ajándékozzon meg bennünket.

 

Jézus megszólító szava azt a gyönyörűséges feladatot hirdeti – életünk méltóságát –, hogy Isten egymásra bízott bennünket: a tanítványt a tanítványra, és aztán a világot a tanítványra. „Ti adjatok nekik enni!”

 

Amikor ezt a krisztusi felszólítást végiggondoljuk, akkor megalázkodik bennünk a Lélek, és átéljük a magunk teljes tehetetlenségét.

Bizony, olyan keveset tudunk adni egymásnak, a lényeges helyzetekben szinte semmit! Alig tudunk enni adni a másiknak, sokféle éhségében. Tényleg elég nekünk a magunk baja, azt is alig bírjuk hordozni.

Igen magas a krisztusi mérce. Döbbenetes. Látjuk a tehetetlenségünket.

Ezt a tehetetlenséget a tanítványok ki is fejezik: Itt van tizenötezer ember, most vegyünk kétszáz dénárért kenyeret, de mi az ennyinek? Mi adjunk nekik enni? Mit? Hogyan? Nem tudjuk megoldani!

 

Fontos, hogy a tanítványok átélik azt, hogy „nincs”.

Uram, nekünk nincs. Annyi mindenben szűköl az emberlét, főként szeretetben és önzetlenségben. Uram, még az egyházban is megtapasztaljuk: nincs.

Az ember átéli Jézus megszólító, megmozgató felszólítása nyomán a teljes tehetetlenségét – a lényegi problémákat illetően mindenképpen – és ez nagyon fontos, mert először idáig akar bennünket eljuttatni a mi Urunk: megtapasztalni, hogy Őnélküle nincs!

Mennyi mindenben megtapasztaljuk, hogy nincs: sok helyen nincs elég kenyér, nincs elég víz; alapvető életfeltételek nincsenek. De a baj ennél is nagyobb: nincs erő, nincs egészség, nincs bölcsesség; nincs hit, remény és szeretet; nincs nyugalom, tisztaság, békesség. Hiányzik az élet teljessége.

Annyi minden hiányzik. Urunk! Könyörülj rajtunk!

 

Hallva ezt a nagy feladatot, „ti adjatok nekik enni!”, megtapasztalva a teljes tehetetlenséget, menekül oda az ember az élő Istenhez, a megváltó Jézus Krisztushoz.

Ezt akarja most is cselekedni velünk a mi Urunk: magához akar vonni bennünket, hogy a szűkölködésből bővelkedés legyen, és abból sokaknak jusson, miközben a saját életünk is bővelkedő életté lesz.

Hitben járva is magához akar vonni minket az Úr, hogy még erősebb és még hitelesebb, még bővelkedőbb lehessen a hitünk.

Nagymértékben szűkölködünk, segedelem nélkül; de hatalmas Urunk van, aki az egyetlen segítség!

*

MIT TANÍT EZ A SZAKASZ JÉZUSRÓL? (34; 39–44)

Milyen ennek a szakasznak a Jézus-képe, vagyis Krisztus-képe?

Itt szólal meg az evangélium, Jézus Krisztus felszólítása nyomán.

Miután Ő szembesített bennünket a tehetetlenségünkkel és emberlétünk minden sajátjával, felragyog az örömhír: Lám, milyen hatalmas Urunk van, aki mennyei világának minden gazdagságával ajándékozza meg szűkölködő életünket (Efezus 1,3).

Ezen a júniusi vasárnapon erre csodálkozzunk rá: mit mond ez az igeszakasz a mi hatalmas Urunkról!

 

Először is azt hangsúlyozza ez az igeszakasz, hogy Jézus Krisztus megszán bennünket.

Annyira szeret bennünket a mi Urunk, hogy megszán bennünket.

Jézus rátekintett a szűkölködő sokaságra, valamint a fáradt és tehetetlen tanítványokra, és megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli nyáj (34).

Urunk, köszönjük, hogy nem hagysz bennünket egyedül ebben a tehetetlenségben, és a mérhetetlen problémák között, hanem velünk vagy, megszánsz bennünket!

Ez a megszánás nem valami tehetetlen szánakozás, végképp nem valami gőgös lesajnálás.

Ebben a megszánásban ott mozdul az Isten hatalmas, megváltó, csodálatos, értünk cselekedni akaró ereje. Ez a szánalom ennek a hatalmas, isteni, cselekvő, megváltó szeretetnek a forrása.

De jó tudni, ebben a kemény, sokszor agresszív és durva világban, hogy Isten nagyon szeret bennünket, soha nem mond le rólunk, és nincs olyan helyzet, amelyben ne szánna meg bennünket.

 

De nem áll meg itt a mi Urunk.

Ő megszán. Ez a szánalom az Ő hatalmas, isteni cselekvésének forrása, amelynek nyomán csodát tesz az Úr.

Megkérdezte a tanítványokat, hogy mennyi kenyerük és haluk van? Öt kenyér és két hal került elő.

Jézus vette a kenyeret, feltekintve az égre, áldást mondott, hálát adott, megtörte a kenyeret, a tanítványoknak adta, a tanítványokon keresztül pedig a többieknek, miközben jóllakott tizenötezer ember.

Itt csoda történt, teremtés, új teremtés, amire csak az Isten képes.

Álljunk meg itt egy pillanatra! Csoda történt!

Nehogy elkezdjük ezt a csodát magyarázni, vagy emberi értelemmel tapogatni azt!

Ne akarjuk racionalizálni ezt a csodát, mert a csoda éppen attól csoda, hogy azokat a törvényszerűségeket, amiket az Isten beleteremtett ebbe a világba, azt isteni hatalmával Ő túllépi érettünk, hogy könyörüljön rajtunk. Ettől csoda a csoda. Ne akarjuk úgy racionalizálni ezt a csodát, ahogy egyes bibliamagyarázók próbálták megértetni az itteni eseményt, miszerint itt valójában apró darabokra törték a kenyereket, és mindenki kapott egy morzsányit. Egyfajta „úrvacsora” történt. Vagy egy másik magyarázat szerint mindannyian zarándokok voltak, ezek itt sokan, így az öt kenyér és a két hal mellett valami elemózsia mindegyiknek lapult a tarisznyájában, és ki-ki megette a magáét. Ezek nevetséges magyarázatok.

Itt csoda történt. Az Úr megszánta a sokaságot és csodát tett az öt kenyérrel és a két hallal, amelyet megszaporított, és jóllakatott, mi több, megelégített tizenötezer embert.

Ilyen bőségesen táplál bennünket a mi Urunk! A kenyércsoda után még maradt tizenkét tele kosárral. Ahol Jézus Krisztus hatalma munkál, ott a kevés sok lesz, elég lesz, bőséges lesz, és a maradékot is meg tudjuk becsülni, továbbadni sok szűkölködőnek. „Ti adjatok nekik enni!”

Ahol Jézus Krisztus táplál, ott Ő soha nem csak testileg táplál, mert Ő az élet kenyere (János 6,35). Ő lelkileg is táplál: a testünket, a lelkünket, az egész valónkat táplálja az üdvösségre, mert Ő az élet kenyere.

Nemcsak kenyérrel él az ember! (Máté 4,4) Jézus Krisztus tudja, hogy kenyérrel is él az ember – „…mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…” (Máté 6,11) – gondviselő szeretetével is körbeölel bennünket. De Jézus Krisztus hangsúlyozza, hogy több az élet (Lukács 12,23), hogy nem csak kenyérrel él az ember! Ezt vegyük nagyon komolyan! Sőt – Gyökössy Endre hangsúlyozza –, annyiban ember az ember, amennyiben nemcsak földi kenyérrel él, hanem mennyei kenyérrel, azzal a kenyérrel, amit Jézus Krisztus adhat nekünk, és amely üdvözítő részesedésünk megpecsételése, a hirdetett Ige mellett, a látható Ige, az úri szent vacsora sákramentuma által. Jézus Krisztus az egész embert táplálja, testét és lelkét, a teljes életre, az üdvösségre, amely: bűnbocsánat, új élet, örök élet.

A mi Urunk megszán bennünket, csodálatosan cselekszik érettünk. Ennek a csodának a csúcsa, hogy Ő meghalt és feltámadott, legyőzte a halált, ezáltal győzelmet aratott minden emberi probléma felett is.

Csakis Őbenne, a feltámadott Úrban, adatik megoldás, ha adatik megtérés, újjászületés, üdvösség, amit megélünk már itt, ebben az életben.

Ezért a csodáért könyörögjünk! Imádkozzunk a lelki tápláltatásért! Erre a csodára van szükségünk! Erre a csodára van szüksége az egyháznak is, a szolgálatban!

Jézus Krisztus megszánt. Jézus Krisztus csodát tett; a legnagyobb csodát tette velünk. Ebből élünk, hogy hirdethessük és élhessük ezt a csodát! „Ti adjatok nekik enni!”

 

Jézus Krisztus – ezt is kiemeli a mai igeszakasz – közösséget teremt az övéi között.

Az Isten népének áldott, szeretetteli közössége ez, ahol egy szívvel tudnak buzogni, hogy alkalmasak legyünk a feladatra, szolgálatra, hogy mi tudjunk táplálni, Krisztus követeiként, másokat. Olyan fontos ez a közösség: közösség az Úrral és közösség egymással. Minden szolgálat áldása ott kezdődik, hogy a szeretet közösségét megéljük a tanítványok közösségében, az Isten népe körében.

Ebben a közösségben megmutatkozik a rend, amelyben megjelenik az Isten üdvözítő rendje, miként a mágnest beteszik a vasreszelék közé. Nagyon nagy szükség van erre a rendre, egy kaotikus világban. Jézus leültette a sokaságot, ötvenes, százas csoportokba, a zöld fűre, és aztán cselekedte a csodát. A külső rendből adatik a belső rend. A belső rend pedig újból megerősíti a külső rendet. Mindegyik nélkülözhetetlen.

Közösség, rend és egység. Isten valóságos népe egységben élő nép, hiszen egyetlen Ura van: Jézus Krisztus. Ez az egység nem egyformaság, hiszen különböző habitusú emberek vagyunk, különbözőképpen éljük meg a hitünket is, különböző felekezetekben és kegyességi irányzatok szerint; de a mi Urunk egyetlen. Őbenne egyek vagyunk, noha nem vagyunk egyformák, de a mi Urunkat követve egy irányban haladunk. Ma is felülről való csoda ennek az egységnek a megélése, hogy Isten népe egy legyen, így ragyogtassa fel Jézus Krisztust, és tápláljon sokakat.

Összegezve: Íme, ennek a történetnek az emberképe és tanítványképe. Aztán hallhattuk a krisztusi felszólítást, amely elindítja az embert, és különösen bennünket, tanítványokat, Jézus Krisztus felé, aki megszánt, aki csodálatosan táplál az örök életre, és aki közösséggé formál bennünket, hogy be tudjuk tölteni a küldetésünket.

 

Nagy a feladat: annyi az éhes, sokféle módon szűkölködő, tehetetlen ember: Ti adjatok egymásnak enni, gondoskodjatok egymásról, szeressétek egymást, az Úr eszközeiként!

Vedd észre éppen azt az egyetlenegy embert, akinek most van szüksége Krisztus bőségesen tápláló hatalmára, rajtad keresztül. Adj neki mosolyt, konkrét segítséget, mondj érte való imádságot!

 

Áldott legyen az Úr, hogy ez lehetséges, mert Ő feltámadott a halálból! Ez az evangélium, ez a Biblia üzenete, ez a mennyei csoda: bőségesen, üdvösségesen táplál minket az Úr, egymás által.

Az egyháznak, minden igehirdetésben és minden mozdulatában, csak ezt kell hirdetnie!

Ez az üzenet egyetemes üzenet: hatalmas, üdvösségesen tápláló, megváltó Urunk van, akire minden embernek szüksége van!

 

Nagyon sokszor említettem már egy filmet. Most újból hadd hozzam ide, életem egyik legnagyobb filmélményét! Vagy tízszer megnéztem már ezt a háromórás alkotást, amelynek megtekintése közben nem számít az időtényező.

A mexikói rendezőnek, González Inárritunak a „Bábel” című filmje arról szól, hogy a marokkói sivatagban egy meggondolatlan puskalövés dördül el. Ez a puskalövés összehoz négy különböző kultúrát: Marokkóban, Mexikóban, Amerikában és Japánban. Ezek az emberek mindenben különbözőek egymástól, kultúrában, vallásban, identitásban, gyökerekben, nyelvben, tradícióban, életszínvonalban. Ezek valójában soha nem érthetnék meg egymást. A rendező szinte kimondja, hogy azért alkotta meg ezt a filmet, hogy ezekről az emberekről kiderüljön, hogy noha szinte mindenben különböznek egymástól, egyben, a lényegben ugyanazok, vagyis mind egyformán nyomorult emberek, és életük megváltás, isteni megoldás után kiált.

 

Ez a csoda, a megváltás, az üdvösséges megoldás bőséges csodája adatott nekünk Jézus Krisztusban, aki ennek a mennyei bőségnek továbbadását bízta ránk: Ti adjatok egymásnak és aztán a világnak enni!

Ez a feladat, áldott feladat, életünk értelme és öröme. Dicsőség ezért az élő Istennek!

 

Urunk, táplálj bennünket, hogy táplálni tudjuk egymást, és aztán együtt a világot, mennyei világod minden áldásával!

 

Imádkozzunk!

Dicsőség Teneked, Urunk, Jézus Krisztus, mert Te megváltottál.

Hála Teneked, Urunk, mert megtartottál, utat, örök célt, örök reményt, erőt, vigaszt adtál.

Áldott légy, hogy most is személyesen megállhattunk a Te színed előtt, Igédre figyelve, a gyülekezet közösségében, amely – most már ezt is tudjuk – szintén áldott csoda.

Köszönjük Teneked Igéd gazdagságát, a mennyei eledelt, amellyel bőségesen táplálsz minket most is az örök életre, és ezzel a bőséggel küldesz el bennünket a szolgálatra.

Köszönjük, ha nyár folyamán adsz pihenést, hogy hitünkben és szolgálatunkban erősödhessünk!

Kérünk, add nekünk naponta a megszabadított ember bizonyosságát, és add, hogy a Te népedként közösségben, rendben, egységben építhessük az Isten országát!

Így mondunk közbenjáró könyörgést egymásért, együtt a ránk bízottakért, a világért; magunkban, név szerint is megnevezve azt a valakit, akit most különösképpen is ránk bíztál ebben az imádságban.

Élő Istenünk, Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg minket!

Ámen.

 

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2021. június 27.

 

  1. hét.

Márk sorozat 43.

Szentháromság utáni negyedik vasárnap.