Az Isten akarata –Igehirdetés 2017.10.01

Az Isten akarata

„(1) Elment azért onnan Dávid, és az Adullám–barlangba menekült. Amikor meghallották testvérei és apjának egész rokonsága, elmentek hozzá.

(2) Odasereglett még hozzá mindenféle elnyomott, eladósodott és elkeseredett ember, ő pedig a vezérük lett. Mintegy négyszáz ember volt vele.

(3) Onnan a móábi Micpébe ment Dávid, és ezt mondta Móáb királyának: Hadd jöjjön közétek apám és anyám, amíg meg nem tudom, hogy Isten mit akar tenni velem.

(4) És odavitte őket Móáb királyához, és ott maradtak nála mindaddig, amíg Dávid a sziklavárban volt.

(5) Gád próféta azonban ezt mondta Dávidnak: Ne maradj a sziklavárban, hanem eredj, menj el Júda földjére! Dávid el is ment, és megérkezett a hereti erdőbe.

(6) Saul pedig tudomást szerzett erről, mert felismerték Dávidot és az embereit. Saul ekkor Gibeában volt a magaslaton, a tamariszkuszfa alatt. Lándzsája a kezében volt, és udvari emberei mind mellette álltak.

(7) Akkor ezt mondta Saul a mellette álló udvari embereknek: Idehallgassatok, Benjámin fiai! Hát Isai fia adott itt mindenkinek mezőt és szőlőt, és ő tett talán benneteket ezredesekké és századosokká?

(8) Hiszen ti mind összeesküdtetek ellenem, mert senki sem leplezte le előttem, hogy a tulajdon fiam kötött szövetséget Isai fiával. Senki sem szánt meg engem, és nem mondta meg nekem, hogy a tulajdon fiam lázította ellenem a szolgámat, hogy leselkedjék rám. Bizony, így van ez!

(9) Megszólalt erre az edómi Dóég, aki ott állt Saul udvari emberei mellett, és azt mondta: Én láttam, amikor Isai fia Nóbba érkezett Ahímelekhez, Ahítúb fiához.

(10) Ő megkérdezte érdekében az Urat, ellátta útravalóval, sőt a filiszteus Góliát kardját is odaadta neki.

(11) Ekkor hívatta a király Ahímelek papot, Ahítúb fiát és egész rokonságát, a nóbi papokat. Azok el is jöttek mindnyájan a királyhoz.

(12) És ezt mondta Saul: Hallgass ide, Ahítúb fia! Ő pedig így felelt: Itt vagyok, uram.

(13) Saul megkérdezte tőle: Miért esküdtetek össze ellenem Isai fiával, amikor kenyeret és kardot adtál neki, sőt az ő érdekében Istent is megkérdezted?! Azért, hogy fellázadjon ellenem, és leselkedjék rám? Bizony, így van ez!

(14) Erre így felelt Ahímelek a királynak: Van–e olyan megbízható ember összes szolgád között, mint Dávid, a király veje, testőrséged parancsnoka, akit nagyra becsülnek udvarodban?

(15) Vajon most kérdeztem meg először az Istent vele kapcsolatban? Egyáltalán nem! Ne vádold mással sem szolgádat, sem egész rokonságomat, királyom, mert szolgád mindezekről a dolgokról semmit sem tudott.

(16) A király azonban így szólt: Halállal kell lakolnod, Ahímelek, neked és egész rokonságodnak!

(17) A mellette álló fegyvereseknek pedig ezt mondta a király: Fogjátok körül és öljétek le az Úr papjait, mert ők is Dávidot segítették. Hiszen tudták, hogy szökésben van, mégsem jelentették nekem! A király szolgái azonban nem akartak kezet emelni és rátámadni az Úr papjaira.

(18) Ekkor Dóégnak parancsolta a király: Gyere ide, és támadj rá te a papokra! Az edómi Dóég oda is ment, rátámadt a papokra, és megölt azon a napon nyolcvanöt embert, akik gyolcs éfódot viseltek.

(19) Fegyverrel tört Nóbra, a papok városára is: kardélre hányt férfit és nőt, gyermeket és csecsemőt, ökröt, szamarat és bárányt.

(20) Ahítúb fiának, Ahímeleknek egyik fia azonban, akit Ebjátárnak hívtak, elmenekült, és Dávidhoz szökött.

(21) Ebjátár hírül vitte Dávidnak, hogy Saul megölette az Úr papjait.

(22) Dávid ezt mondta Ebjátárnak: Tudtam én már aznap, amikor ott volt az edómi Dóég, hogy el fog ez árulni Saulnak. Én okoztam apád egész háza népének a vesztét.

(23) Maradj nálam, ne félj, mert aki az én életemre tör, az tör a te életedre is. Ezért biztonságban leszel nálam.”

(1Sámuel 22,1–23)

(Textus: 1Sámuel 22,3)

 

Úgy ragyog fel ebben a sötét fejezetben a harmadik vers, mint reggel a napfelkelte.

 

Amint ennek a versnek szemszögéből tekintünk az egész felolvasott fejezetre, egyszerre érthetőbbé, világosabbá lesz ez a megdöbbentő bibliai fejezet, miközben reménység szerint mára is aktuális, Istentől való üzeneteket kapunk a felolvasott igeszakaszból, amelyben felragyog az evangélium.

 

Dávid menekül a megzavarodott Saul elől, aki megszállottságában tömegmészárlást rendez.

A szorongató, nyomorúságos helyzetben Dávid idegen földre menekíti a családját, testvéreit és szüleit, majd azt mondja nekik, hogy maradjanak ott, amíg meg nem tudják, hogy mit akar Isten cselekedni velük (3).

 

Tekintsünk mi is Sámuel próféta első könyvének 22. fejezetére úgy, hogy ebből a harmadik versből indulunk ki, amely a szorongatás idején is keresi Isten akaratát.

1.

MI AZ ISTEN AKARATA? (3)

 

Felüdítő a nyomasztó sorokat olvasva az a tény, hogy van itt valaki, mégpedig Dávid, aki legalább megkérdezi Isten akaratát a próbatételek idején.

Dávidban legalább felvetődik ez a kérdés, megáll, elcsendesedik, nem esik kétségbe, nem cselekszik azonnal és indulatból, hanem Isten akarata után tudakozódik.

Dávid óhajtja az Isten akaratát, amely az egyetlen, tökéletes akarat.

Ehhez az isteni akarthoz igazodni az ember számára az egyetlen, üdvözítő lehetőség, amely valóságos és végső megoldást ajándékozhat nekünk.

 

Ha figyelmesen hallgattuk a felolvasott igeverset, bizonyára feltűnt Dávid pontos megfogalmazása, hiszen ő így szól: Várjunk egy kicsit, amíg megtudjuk, mit akar cselekedni velünk az Isten.

Vagyis Isten akaratának megismerésére várni kell, azt el kell kérni.

Ugyanis önmagunktól, az önmagunk bölcsességéből nem tudjuk meghatározni egy adott helyzetre vonatkozóan az Isten akaratát.

Sőt, folyamatosan azt a hibát követhetjük el, hogy a saját vágyainkat, érdekeinket, akaratunkat összekeverjük az Isten akaratával, és mindezeket Igékkel alátámasztva Isten akaratának tüntetjük fel, de valójában semmi másról nincs szó, mint a saját érdekeinkről.

Isten akaratának megismeréséért imádkozni kell, azt folyamatosan el kell kérni (Máté 7,7).

Közben, azért is könyörögni kell, hogy az előbb említett gyalázatos tévedést egyre ritkábban kövessük el.

Isten akaratáért úgy kell, úgy lehet imádkozni, hogy konkrét kijelentést, akár jeleket kérünk, hiszen a történelem és az események Ura saját népének életében az események alakításával is megmutathatja akaratát, miközben Igéjében folyamatosan megszólít bennünket az Ő akaratát illetően.

Ez az imádság direkten vonatkozhat arra is, hogy Urunk, ne nyiss meg olyan ajtókat, amelyeken nem szabad bemenni, és nyisd meg azokat az ajtókat, amelyek a Te kedved szerint való utakra vezetnek.

Isten akarata a konkrét, nehéz helyzetekben történő útmutatásokon túl, örökkévaló, maradandó értelemben is megfogalmazza azt, ami Istennek kedves.

Tehát nem tudjuk, hogy mi az Isten akarata, de imádkozhatunk ezért az akaratért.

 

Végül is ebben az imádságban csak oda érkezhetünk meg, amit a mi Urunk ezzel kapcsolatban tanított nekünk: „Legyen meg a Te akaratod!” (Máté 6,10)

Valóban legyen meg mindenben az Ő akarata, mert az Ő akarata mindenkor egy, konkrét helyzetben ugyanúgy, mint az örökkévalóság szempontjából is a javunkat akarja; – azt, hogy életünk legyen, és bőségben éljünk (János 10,10).

Akár örömöket, akár nehézségeket, akár elviselhetetlennek tűnő helyzeteket tapasztalunk, soha ne felejtsük el, hogy Isten ezeken keresztül is az Ő üdvözítő akaratát munkálja életünkben; – mert, ha most nem is értjük, hogy Ő mit miért tesz, később majd megértjük és áldani fogjuk nevét (János 13,7).

2.

A fenti, harmadik versből kiinduló, teológiai tisztázás után, az egész fejezetre figyelve, annak gondolatmenetét csoportosítva, egyértelműen megfogalmazhatjuk, hogy MI AZ, AMI BIZTOSAN NEM AZ ISTEN AKARATA. (1–23)

 

Biztosan nem az Úr akarata szerint való az a nyomorúságos helyzet, ami itt ebben a fejezetben olvasható, amit a fejezet szereplői okoznak egymásnak, és amely mögött a gonosz hatalma áll.

 

Nem kedves Istennek, nem az Ő akarata szerint való Dávid menekülése.

Részletesen leírja Dávid menekülésének állomásait Isten Igéje.

Leírja azt, ahogy a nóbi szentélyben Dávid hazugsággal rászedi Ahímelek papot, aki kenyeret és kardot ad neki; – majd Dávid onnan tovább menekül a korábbi ellenséges filiszteus földre, ahol Ákis királlyal a bolondját járatja; – innen az Adullám–barlangba menekül; – aztán ismét idegen földre kényszerül, a móábitákhoz, ahol Gád próféta közvetíti felé Isten szavát, miszerint ne meneküljön gyáván, hanem menjen vissza a hazájába, ahol nem lesz könnyű, de megőrzi őt az Úr; – így végül Dávid visszatér Júda földjére, a hereti erdőbe (1–5).

Dávid menekülése kapcsán számos kérdés merül fel. Ezeket most csak érinteni tudom.

Mindenekelőtt felvetődik a hűség és a menekülés lehetőségének nagy teológiai, elvi kérdése: – Mikor menekülhet a hívő ember, mikor menekülhet az Isten népe; – és mikor kell hűséggel kitartania, ott, ahová az Isten állította, a maga helyén.

Gád próféta kijelentése egyértelmű választ ad erre a kérdésre (5). Isten akarata; – az általa meghatározott kivételektől eltekintve, amikor menekülnünk kell, hogy aztán később visszatérve a küldetésünket be tudjuk tölteni; – szóval a kivételtől eltekintve Isten akarata az, hogy hűséggel a helyünkön maradjunk, a legnehezebb helyzetekben is.

Minden menekülőt úgy segíthetünk, ha azt támogatjuk, hogy az otthonában, a saját kultúrájában élhessen emberi életet.

Ez a világ közös felelőssége a mindenkori menekültekkel kapcsolatosan, mint egyetlen járható út a problémát illetően.

Ennél azonban sokkal többről van itt szó. Feltehetjük a kérdést: Éppen mi elől, ki elől menekülsz; – vagy éppen megfordítva: mit kergetsz, kit kergetsz éppen?

Nem kell direktben aktualizálnom a kérdést, hogy értsük, felismerjük, bizony hétköznapjaink, közéletünk, a világpolitika mind–mind erről szólnak: hol engem kergetnek, hol én kergetek másokat, helyzettől függően.

Egyértelműen kimondhatjuk tehát, a mai Ige és a teljes Írás összefüggésében, hogy nem Isten akarata ez az állapot; nem kedves Istennek az, hogy egymást kergetjük, és nyomorúságos helyzetet teremtünk ez által a világban.

 

Tovább haladva, kimondhatjuk azt is, hogy bizonyosan nem Isten akarata szerint való Saul király megszállott, gyilkos indulata; – amely már nem is indulat, hanem megzavarodott, ahogy említettem, megszállott állapotról van itt szó.

A gyanakvás gyűlöletbe, a gyűlölet gyilkos indulatba torzult a már elvetett Saul király életében, személyiségében, amely végül is tömegmészárláshoz vezetett.

Amikor ugyanis az edómi Dóég beárulta Saulnál a gyanútlan és félrevezetett Ahímelek papot, pedig az teljes lojalitással, mint a király vezérének és vejének segített Dávidnak, most az életével fizetett ezért.

De Saul nem állt meg itt, hanem kiírtatta Ahímelek családját, az összes nóbi papot, szám szerint nyolcvanötöt, és Nób városának egész lakosságát, beleértve az asszonyokat, a gyermekeket és a csecsemőket is, még az állatok sem kaptak irgalmat (9–19).

Ugyanakkor Saul megszállottsága nemcsak gyilkos indulatában, hanem szánalmasságában is megmutatkozott. A kis király nagy udvartartást vezetett, ennek leírása komikus (6). Komikusan szánalmas, ahogy ez a jelentéktelen, valójában már elvetett király még mindig tündökölni akar királyi hatalmában, valójában pedig már senki sem veszi komolyan.

Ugyanakkor szánalmas az is, ahogy Saul panaszkodik, mert úgy érzi, hogy teljesen egyedül maradt, és mindenki hálátlan vele szemben, sőt senki sem szánja meg őt, hanem még a saját fia is a lázadók közé állt (7–8).

Ahogy az előző jelenet komikusságában szánalmas, ez a jelenet pedig szívszorítóan szánalmas.

Saul megszállottsága tömegmészárláshoz vezetett.

Az is a megszállottság jellemzője, hogy nem ő gyilkol, hanem úgy gyilkoltat (16–19). Itt már vannak, akik erre nem hajlandók, de mindig akad aljas ember…

Csak zárójelben említem meg, mert félrevinné a gondolatmenetet, hogy noha ez a tömegmészárlás megdöbbentő, amely a nóbi papok és családjaik halálához vezetett; – de ha teológusként nézzük az eseményeket, ez a történés sem véletlen. A nóbi papok ugyanis Éli fiainak utódai voltak, akiket az Isten megítélt (1Sámuel 2,27–34). Semmi sem történik tehát Isten tudtán kívül, sőt ebben az esetben az Ő ítélete teljesedett be, Éli fiainak utódain, akik az istentiszteletet, Isten ügyét a saját javukra fordították.

Vegyük komolyan Isten ítéletét, mert, ha késik is az ítélet, bizonnyal eljön, ahogy ezt az Apostoli Hitvallásban megvalljuk. Mindannyian csak kegyelemből állhatunk meg Őelőtte.

Arról nem is beszélve, hogy milyen sokan használják ma is Isten ügyét csupán a saját javukra. Az önmegvalósítás legkiválóbb terepe az egyház.

E teológiai kitérő után, ennek ismeretében is állíthatjuk, hogy noha Isten ítélete nem késik, Saul gyilkos indulata, megzavarodott megszállottsága, az ebből következő nyomorúság soha nem lehet Isten akarata. Viszont az ilyen nyomorúság megtérésre hív.

 

Bizonyosan nem Isten akarata az a megosztottság sem, ami ebben a fejezetben elénk tárul.

Szinte belefájdul az ember feje, ahogy olvassuk ezt a fejezetet, mert itt akkora a káosz, hogy elég kihámozni, hogy ki kicsoda, és hova tartozik.

A nagy „szétdobáló” műve ez.

Említhetem Dávidot, most abszolút negatív értelemben, akihez menekülése közben négyszáz elnyomott, eladósodott, elkeseredett ember társul, és akiknek ő a vezére lett (2). Olyan itt Dávid, mint egy ügyeletes „Messiás” aki köré mindig elégedetlenek gyülekezenek, az eladósodottak, a szegények, az állandóan újat és jobbat várók, és noha azt mondja a közmondás, hogy „a szegénynek mindig igaza van”, ez az állítás erősen vitatható, mert sokan a tevékeny élet helyett inkább lázadoznak és nyavalyognak az éppen ügyeletes „megmondó és ígérgető” mellett.

A másik véglet pedig Saul brancsa, a lefizetett tisztségviselőkkel, akik meg lettek fizetve a hűségükért (7–8).

Semmit nem változott a világ azóta. Ma is így működnek a dolgok.

A két véglet, Dávid szegényei és Saul brancsa között pedig ott találjuk a félrevezetett Ahímelek papot, és a helyezkedő, mindenre képes edómi Dóégot.

Ez a Dóég idegenből került ide, és most mindent elkövet, hogy megtalálja a számítását az új helyén, elmegy a templomba, aztán a templomos Dóég leselkedik, majd az igazságra hivatkozva szól, beárulja Ahímelek papot, és amikor erre az aljasságra más senki nem hajlandó, akkor a király parancsára ő az, aki öl is.

Cseri Kálmán így fogalmaz: Íme, egy templomos ember, aki mindenre képes a saját érdekeiért. Lenne miben önvizsgálatot tartanunk.

Dóég, ahelyett, hogy hallgatna, szól; – az igazság nevében szól, mert aki spicliskedik, az mindig az igazságra hivatkozik, meg arra, hogy bűn hallgatni. Valójában azonban azért jár a szája, mert csak magát képviseli, és mindent, mindenkit feláldoz saját előbbre jutásáért. Erről egy külön prédikációt lehetne mondani.

Tehát megállapíthatjuk, nyomorúságos helyzetet teremt ez a megosztottság. Szinte kárhozatos állapot ez, amit itt olvasunk, látunk, tapasztalunk.

Ez a megosztottság jellemzi ma is a világot, kicsiben és nagyban is egyaránt.

 

Tehát bizonnyal nem Isten akarata szerint való, bizonnyal nem kedves Istennek az: – hogy egymást kergessük; – hogy gyilkos indulattal támadjunk a másikra eszelős megszállottságunkban; – a világ megosztottságának nyomorúságos konfliktusai között.

3.

A mai igeszakaszban Dávid rákérdez Isten akaratára.

A kérdés nyomán, a felolvasott igeszakaszból kiindulva, tisztáztuk, hogy mi az, ami bizonyosan nem az Isten akarata szerint való; – hogy aztán feltehessük a teljes Írás összefüggésében, az Újszövetség fényéből megválaszolva azt a kérdést, hogy MI AZ, AMI BIZONYOSAN AZ ISTEN AKARATA SZERINT VALÓ. (1–23)

 

Isten akarata az üdvösség (Timóteus 2,4).

Ez a sötét fejezet is illeszkedik Isten szabadító tervébe. Nevezetesen abba, hogy a nem tökéletes, de kiválasztott Dávid megmeneküljön, és annak utóda, az Úr Jézus Krisztus eljöjjön erre a világra, és megváltson bennünket.

Ez a nehéz és megdöbbentő fejezet is ezt a biztos, üdvösséges jövőt készíti elő számunkra; – annak a Jézus Krisztusnak az eljövetelét munkálja, aki szenvedései és kínhalála közepette is „ura a jelenetnek”, és akit nem lehetett megölni, mert feltámadásával legyőzte a halált (1Korinthus 15,20).

Őbenne, Jézus Krisztusban világossá válik, hogy a mai igeszakasz összefüggésében taglalva mi az, ami bizonyosan Isten akarata és kedve szerint való.

 

Bizonyos, hogy az Isten akarata szerint való az, hogy menekülés és egymás üldözése helyett, minden ebből fakadó nyomorúság helyett a maradandó város bizonyosságával éljük meg földi életünk idejét.

Valóban nincs itt nekünk maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14), de a maradandó, örök város bizonyosságával élve zarándok életünk is értelmet, üdvösséges távlatokat nyer; – hiszen nem csavargók vagyunk ezen a világon, hanem biztos, végső cél felé igyekvő utazók.

Ezt a végső célt pedig a mi Urunk, Jézus Krisztus megváltó szeretete garantálta.

Tehát Isten akarata a menekülés helyett a maradandó város bizonyossága.

 

Továbbá Isten akarata és kedve szerint való bizonyosan, hogy a gyilkos indulattal teli megszállottság helyett, az Isten igaz rendjét képviselő irgalom, könyörület, részvét hassa át az életünk minden területét, kultúrától függetlenül.

Nehéz téma ez, pedig krisztusi…

Nehéz az irgalmasságról beszélni, egy olyan világban, ahol – noha kultúránként másként – az erő nyelvén tudnak csak kommunikálni, és valójában mindenféle irgalmassággal visszaélnek.

Ezért fontos a megfogalmazás, hiszen aki Isten igaz rendjébe tagozódott be, az a maga helyén boldog és teljes életet él, Isten kezéből fogadja el egy időre „a többre bízatás” kegyelmét, de az Istentől rendelt időben elengedni is tudja azt; – vagyis nem úgy cselekszik, mint Saul.

Az ilyen, isteni igaz rendbe betagozódott ember tud irgalmas lenni a legszorongatottabb helyzetben is másokkal, mivel ő maga is irgalmat nyert.

Ez az irgalom azonban nem egy elvtelen könyörület, hanem Jézus Krisztus kegyelméből fakad, akiben Isten bűnt megítélő igazsága már érvényesült.

Csakis Őrá tekintve mondhatjuk ki, de Őrá tekintve kimondhatjuk, hogy nincs az az „igazság”, nincs az a vallás, kegyesség és teológiai rendszer sem, amelyre hivatkozva valakit is bánthatnánk.

A védekezésnek természetesen a keresztyén etikában, Isten Igéjéből levezetve van létjogosultsága. De Jézus Krisztusra tekintve, a védekezésre is csak egy határig van lehetőségünk.

Ha elszabadul a gonosz, akkor csak abban bízhatunk, hogy Isten majd megfizet azoknak, akik átlépnek minden határt (Róma 12,19), és gyilkos indulatukban tobzódnak, akár a hétköznapokban, akár szó szerinti értelemben.

Ugyanakkor mindig abban a bizonyosságban „adjuk meg magunkat”, hogy a gonosz utolsó tombolása ez, mert őt véglegesen már legyőzte a mi Urunk.

 

Tehát bizonyosan Isten kedve és akarata szerint való, hogy menekülés és egymás üldözése helyett a maradandó város bizonyosságával éljünk, Isten igaz rendjének irgalmában.

Istennek kedves továbbá, hogy a megosztottság helyett Jézus Krisztusban egyek legyünk.

Ez az egység nem szervezeti, nem intézményi egység, nem is egyformaság, de mégis annak látható kifejeződése, hogy aki Jézus Krisztust Úrnak és Megváltónak, Isten Fiának tartja, az nekünk testvérünk, bármely felekezetben is élje meg a hitét.

A „Reformáció 500” évében különösen fontos lenne a tartalmilag meghatározatlan „megújulás” szükségessége helyett erről szólni, hiszen a körülöttünk lévő eseményeken keresztül is egyre inkább erre kényszerít bennünket Istenünk.

A „re–formáció” egyébként egészen pontosan ezt jelenti: nem megújulást, hanem visszatérést az eredeti alaphoz, az eredeti formához; – és ez az eredeti forma Jézus Krisztus.

Az Ő képére formálódni, újjászületni, ez minden „re–formáció” lényege, és minden megújulás folyamatos és egyedüli forrása is.

Igen, ez is az Ő akarata szerint való lenne, bizonyosan.

Olyan sokféle megosztottság terheli ezt a világot, egyházakat, közösségeket, amelyek elhordozhatatlan terheket jelentenek, és „puskaporral töltötték meg a levegőt”.

Ennek legtényszerűbb dokumentuma és bizonyítéka az internetbejegyzések sorozata, a hozzászólásokkal együtt.

Csak annyit mondhatunk: Uram, irgalmazz!

*

Lám, ez a nehéz igeszakasz gyönyörűen kibomlott a harmadik vers optikájából;

– mert rákérdezve Isten akaratára, ahogy ezt Dávid is tette;

– egyértelműen megfogalmazhattuk, hogy mi az, ami bizonyosan nem az Isten akarata szerint való;

– és ennek ellentételezéseként azt is megfogalmazhattuk, hogy mi az, ami bizonyosan az Úr kedve és akarata szerinti ebben a világban.

 

Boldog az az ember, ahogy az első zsoltárban olvastuk, aki az Isten Igéjében, az Ő tökéletes akaratában gyönyörködik, mert az ilyen ember olyanná lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében meghozza másokat is tápláló gyümölcsét.

Láttam már ilyen fát, folyóvíz mellett: valóban gyönyörű látvány. Kedves helyemen áll, igyekszem arra járni, minden évszakban lefotózom, még „pőrén is gyönyörű”…

Isten kegyelméből ilyenekké lehetünk.

Áldott legyen az Isten ezért.

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. október 1.