Az Ige mellett — 2021. negyvenegyedik hét

2021 – Negyvenegyedik hét (10.03.–10.09.)

Október 3. vasárnap

(14) „Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet…” (Kolossé 2,8–15)

Sokféle adósság terhelhet bennünket, a „kamataival” együtt. Nagy nyomást jelenthet egy banki kölcsön, amelyet évtizedekig törlesztünk vissza, a kamataival együtt. Először alig kopik a felvett tőke a törlesztés során, szinte csak a kamatot fizetjük. Életünk adósságai azonban ennél sokkal nyomasztóbbak: elromlott emberi kapcsolatok, eltékozolt évek, rossz döntések, megtévedések, szenvedélyek, gyengeségek; bűnök, konkrét vétkek sora: gondolatok, szavak, cselekedetek, mulasztások… Életünk egy pontján mindezek ránk ülnek, az évek alatt felhalmozott „kamataikkal”, mindenféle következményeikkel együtt, és követelnek, vádolnak minket (14).

Kegyelemnek vegyük, ha nyomaszt minket az adósság követelése. Mert ezzel már elismertük az Isten rendjét. Ugyanakkor halljuk meg az evangéliumot: Isten eltörölte az adósságunkat, mindazt, ami terhel bennünket; nem követel, nem vádol az Isten, pedig joggal tehetné ezt. Isten odaszegezte az adóslevelünket a keresztfára. Ez nagypéntek evangéliuma. Ez Jézus Krisztus megváltó halálának ajándéka számunkra. Nagy dolog, ha terhelnek az adósságaink, a bűneink; de halljuk meg, fogadjuk el, hogy Isten, Jézus Krisztusért megbocsátott nekünk, felmentett bennünket; és miként Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból, Ővele együtt minket is életre keltett, új és örök életre (11–13). Nincs adósságunk; nincs, ami nyomasszon, ami vádoljon és követeljen; hiszen Krisztus diadalmaskodott minden rossz gondolat, minden emberi elvárás és minden ártó hatalmasság felett (15). Kegyelem alatt vagyunk, ha ezt meghallhatjuk és elfogadhatjuk. Ez a világon hangzó üzenetek legfontosabbika.

Kegyelmi állapot az is, ha meghalljuk az apostol intését: Csak Jézus Krisztusban adatik ez a csoda! Őbenne, akiben az Isten kegyelmének teljessége maradéktalanul megjelent. Őbenne jutunk el mi is a teljességre. Ez a teljesség: teljes megoldás, teljes szabadság, teljes élet. Aki Jézus Krisztusban van, az nincs kiszolgáltatva emberi elvárásoknak, noha új emberként is betagolódik e világ rendjébe. Aki az Úrban van, azt sem kegyes bölcselkedők, sem emberi hagyományok, sem élettelen pogány elemek – „a világ elemei” –, sem ártó fejedelemségek és hatalmasságok nem ejthetik rabul (8–10).

Október 4. hétfŐ

(17) „Hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság.” (Kolossé 2,16–23)

Mindig izgatott, hogy mennyire tud közel kerülni a keresztyén üzenet a „valósághoz”, az emberek valós, mindennapi és életfontosságú kérdéseihez. Hiszen az apostol azt mondja Krisztusról, hogy Ő a valóság. Ez pedig itt nem egy filozófiai fogalom, hanem azt jelenti, hogy Jézus Krisztus az emberek valóságos, őket érintő kérdéseire akar választ adni, amely egyben kapaszkodó minden helyzetben. A keresztyénség tehát vétkezik, ha elbeszél az emberek feje fölött, ha árnyékokkal, azaz nem valós ügyekkel foglalkozik. Jézus Krisztus örökkévaló valóság, de ez a valóság beragyogja ezt a földi életet, a mindennapjainkat is, hogy észrevegyük, szeressük, támogassuk egymást.

Jézus Krisztus ügyét is egyből kegyességi versennyé akarta torzítani a kísértő. Már az első keresztyének küzdöttek ezzel a problémával. Pál ezek ellen a tévtanítók ellen hadakozott a Kolossé levélben. A tévtanítók feltették a kérdést: Ki a jobb, az igazabb keresztyén? Máris támasztották a követelményeket, és ezzel az emberi teljesítményre tették a hangsúlyt: ószövetségi és egyéb rítusok, szabályok, törvények betartása, étkezési előírásokhoz, ünnepek megtartásához való igazodás, alázatoskodás, kegyeskedés, a test sanyargatása; és aztán a többi, véget nem érő módon, úgymint angyalok tisztelete, látomások, bölcsességek, tanrendszerek (16–18; 23). Ezt nem szabad, azt sem szabad; sem látni, sem érinteni, sem megízlelni nem szabad; sem közösséget vállalni nem szabad… (21) Minden korban más és más a feltétel, a kötöttség (20).

Bele sem gondolunk, hogy ez a tévelygés ma is mennyire kísért bennünket, amely felekezeteken belül is jelen van: a névleges keresztyének, a hagyományos keresztyének és a hívők. De közöttük is azonnal létrejön a polarizáció: hívők, még hívőbbek, leghívőbbek, szuperhívők, sztárhívők… Ebben nincs semmi cinizmus, kimondatlanul is ebben vagyunk.

Ebben a versenyben észre sem vesszük, hogy egyre inkább nem az Úrhoz, nem a Főhöz ragaszkodunk, pedig Ő tartja össze az egész „testet”, csak Ő tarthat meg bennünket, csak Ő adhat növekedést (19–20). Észre sem vesszük, hogy az árnyékokra figyelünk, nem pedig arra, akiről vetül az árnyék; és észre sem vesszük, hogy végképp nem figyelünk a „naptámadatra”, a Világ Világosságára, a Krisztusra, aki a valóság (17). Észre sem vesszük, hogy ebben a versenyben – Pál nem véletlenül említi itt a versenydíj kifejezést – felfuvalkodottak lettünk; embertelenekké és istentelenekké torzultunk; embertársaink és az Úr helyett árnyékokra figyelünk, nem pedig a valóságra (18). Így lehet a hit, és maga az egyház is olyanná, ami egyre távolabb kerül az emberektől, a való élettől, az emberek valós problémáitól.

Pál kimondja: mi meghaltunk, a Krisztussal együtt (20). Így ezeknek az emberi elvárásoknak sem kell megfelelnünk, mert ezek csupán emberi parancsok és rendelések (22), valójában azonban semmi értékük és hasznuk nincs azoknak, miközben öntelt felfuvalkodottsághoz vezetnek és eltávolítanak az Úr kegyelmétől (23).

Imádkozzunk! Urunk! Adj növekedést az igaz hitben, amely aztán növekszik az emberszeretetben, a reménységben, az örömben! Urunk! Add, hogy egymás mindennapjaiban is hasznosan, áldottan, erőt és örömöt adóan lehessünk jelen. Örök élet Ura, jöjj, ragyogd be az életünket, a hétköznapi terepet, a mai napot is! Te vagy a valóság, járd át és formáld át a valóságot! Ámen.

Október 5. Kedd

(3) „…a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt Istenben.” (Kolossé 3,1–11)

Áldott legyen az Isten ezért a szent elrejtettségért! Olyan ez az elrejtettség, mint az életmentő bárka, az özönvíz idején azoknak, akik abban védelmet nyertek. Olyan ez az elrejtettség, mint a kalitka a madár számára, az akvárium a halak számára; amelyeknek ez nem rabság, hanem védő, oltalmazó, gondoskodó szeretet, miközben odakint életveszélyes minden. Aki Jézus Krisztusban van, az burokban él; Isten megváltó szeretetének védőburka ez, amit soha senki nem törhet át, még akkor sem, ha azt tapasztaljuk, hogy kiszolgáltatottakká lettünk. Soha ne feledjük: az Isten védelmez minket, akinél nincs hatalmasabb! (3)

Ez a védelem testet ölt házasságban, családban, gyülekezetben, egy ihletett alkotás hatása által, de testet ölthet egy időre való elvonulásban is, ahogy ezt Jézus is gyakorolta, tanítványaival és egymagában is (Márk 6,31). Vannak védett helyek és védett idők, amelyben ez az oltalom konkrétan is megtapasztalható: ház, egyház, haza, kultúra, identitás mind-mind az Isten oltalmazó szárnyai; nem véletlen, hogy nagy támadásoknak vannak most kitéve mindezek. Saját házunk, kertünk, szőlőnk és fügefánk, Isten oltalmának látható jelei (Mikeás 4,4).

Ugyanakkor ez a védelem nem egy kivonulás a világból. Ez a védelem azt jelenti, hogy Isten elküld bennünket a világba, de ezzel a mindenre elégséges védelemmel küld el minket. A világban minden megtörténhet velünk, de Isten tudtával, akaratával, a szent elrejtettség biztonságában. Ezért mi az odafennvalókkal törődünk, nem a földiekkel! Vagyis nem az határoz meg bennünket, ami e-világban történik velünk, hanem a krisztusban nyert bizonyosságunk (2).

De ebből kiindulva nagyon fontos a mai igeszakasz helyes értelmezése. Szolgálatunk lényege ugyanis az, hogy nagyon is kell törődni a földiekkel, mégpedig krisztusi, gondoskodó, evangéliumi szeretettel. De nem a földiek, nem az itteni események, kudarcok, rossz tapasztalatok határozzák meg szolgálatainkat, hanem csakis ez a krisztusi bizonyosság. Az odafentiek megáldják a földieket. Isteni védelmünk mindig erőt, örömöt, reménységet ad nekünk az úton.

Bizony, ezt a bizonyosságot naponta el kell kérnünk. Naponta oda kell menekülnünk az Úr közelébe, hogy ez a soha el nem múló védelem nyitott szeretettel vértezzen fel minket a földön, és a menny dicsősége ragyogjon fel általunk. Így a mennyei hasson a földire.

Feltámadtunk a krisztussal, élünk is Ővele (1), megjelenünk Ővele (4), vagyis az Ő védelme bevehetetlen vár, történjék is bármi. Ezért földi életünk, szolgálatunk erő-, öröm- és reményteli!

október 6. szerda

(12) „Öltsétek tehát magatokra…” (Kolossé 3,12–17)

Milyen a krisztusi ember?

A krisztusi ember „levetkőzte” a régi embert (3,9), megöldökölte tagjaiban a régi ember bűneit (3,5), elvetette azokat magától (3,8). Az apostol pontosan meghatározza, hogy miért bűnös tulajdonságok azok, amelyeket felsorol. Egyrészt azért bűnök ezek, mert ezekért haragszik az Isten, ezeket az Isten rossznak nevezte meg, hiszen ezek a bűnök az Isten, mindent jónak teremtő rendjét teszik tönkre, ezért magát az emberi életet zilálják szét (3,6). Másrészt pedig azért bűnös tulajdonságok ezek, mert azok csak erre a földre irányulnak (3,5), nem keresik az Isten dicsőségét és a másik ember javát, hanem csak az önérdeket követik. Ezek a bűnök: a paráznaság, tisztátalanság, szenvedély, gonosz kívánság, kapzsiság, bálványimádás, harag, indulat, istenkáromlás, gyalázatos beszéd, hazugság (3,5–9).

A krisztusi ember felöltözte az új embert. A krisztusi ember életének gyümölcsei: könyörület, jóság, alázat, szelídség, türelem, egymás elviselése, megbocsátás, szeretet, békesség, hálaadás, krisztusi beszéd. A krisztusi ember, amit szól és tesz, azt hálaadással, az Úr nevében teszi, mert ez valójában az Úr cselekvése őáltala (12–16). Az apostol tehát hangsúlyozza, hogy ezek nem bennünk rejlő tulajdonságok. Ezek Jézus Krisztus „tulajdonságai”; itt az Ő szeretetéről, az Ő békességéről, az Ő beszédéről van szó (15–17). Isten választottjaiként, Isten szentjeiként és szeretteiként azt a csodát éljük át – ez tényleg csoda –, hogy Krisztus kezd el élni, mozdulni, szólni bennünk (12); Ő formálódik ki tagjainkban és megújítja azokat. Nekünk, a saját erőnkből, csak az előbb említett bűnlistára futja. Csak Krisztusban, Krisztus által lehetséges megújulni, egyébként minden marad a régiben! (3,11)

Érdemes lenne önvizsgálatot tartani: a régiek voltunk, és már az újak vagyunk? Könyörögjünk azért, hogy Teremtőnk képmására megújuljunk, és egyre jobban megismerhessük Őt, egyre inkább Ő vegyen lakozást bennünk, Ő legyen az életünk Ura, Ő legyen minden mindenekben! (3,11) Csak így lesz jó! Csak ez a megoldás!

 

október 7. csütörtök

(23) „Amit tesztek, lélekből végezzétek…” (Kolossé 3,18–4,1)

Miként tesszük a dolgunkat? Miként végzünk, cselekszünk bármit is? Fontos kérdés ez.

Lélekből, azaz lelkesen tenni valamit azt jelenti, hogy abban ott vagyok én is, mint aki odaadóan nyitott a másik ember felé, és nemcsak „kimért, hivatalnoki hűvösséggel” cselekszik. Ez az „odaadás”, vagy gyakran inkább annak hiánya, azonnal érezhető, amint a másik emberhez fordulok. A „hivatalnok” korrekt a paragrafushoz, a sémához, a „rendszerhez”, és nem lép túl a másik emberért az előíráson, a „kurzuson”, a „kánonon”, még egy bátorító mosollyal sem. Az ügy megeszi az embert. Ilyen lelketlen hivatalnokokká kezdünk torzulni mindannyian.

Az apostoli intésben szereplő lelkesedés azonban több, mint saját lelkünk buzgósága. Ez a lelkesedés sokkal több a saját lelkünk hangulattól, helyzettől, érdekektől függő érzelmi kitöréseinél, és több annak gyakori fárasztó túlbuzgóságánál is. A saját lelkünk intenzitásával ugyanis nem odaadóvá leszünk a másik ember számára, hanem azzal csak saját magunkat erőltetjük a másikra, mi magunk telepszünk a másikra.

Ez a lelkesedés – amiről az apostol szól – akkor áldott, ha abban Isten Lelke munkál. Így az Úr eszközei lehetünk, és megörvendeztethetjük mások életét, miközben nem marad el a viszonzás (24), hiszen aki ad, az maga is felüdül (Példabeszédek 11,25). Nem emberektől várunk viszonzást; bár a viszonzás jólesik és sok erőt ad, ezért erre is odafigyel a szentlelkes ember: visszajelezni, megköszönni, valamit önzetlenül és örömmel viszonozni, a másikra ugyanúgy odafigyelni, ahogy rám odafigyeltek. Ha pedig nem kaptam viszonzást, akkor éppen azért adok másoknak, mert megtapasztaltam, ez milyen rettenetes állapot.

Odaadó lelkületünk mozgatója azonban nem a viszonzás, hanem a hála, hiszen mi már mindent megkaptunk az Úrtól, örök örökségünk van. Minden odaadó lelkület, „Lélekből lelkesen”, ebből a bizonyosságból fakad. Mi már megkaptuk az örökséget, ezért minden odaadó lelkesedésünkkel az Úr Jézus Krisztusnak szolgálunk (24).

Isten majd viszonozza a dolgokat: és ebben az ítélet hangja is jelen van, mert nem maradnak kiegyenlítetlenül, rendezetlenül a dolgok (25). Ennek módja az Úr bölcsességének titka. Mi tudjuk, ez is bizonyosságunk része, hogy a mi lelketlen cselekedeteinket kiegyenlítette az Isten. Éppen ez indít bennünket hálára, odaadó szentlelkesedésre.

A nyugalom napját – hétről hétre – azért kapjuk, hogy Isten Lelkének ereje, szeretete, józansága betöltsön bennünket a hétköznapokra nézve.

Imádkozzunk! Urunk! Adj lelkesedést, adj szentlelkesedést, hogy rideg, kelletlen, lelketlen hivatalnokokból másoknak örömmel odaadó segítői lehessünk. Ehhez segíts minket. Lelkeddel tölts be bennünket! Ámen!

Október 8. péntek

(2) „Az imádkozásban…” (Kolossé 4,2–6)

Egy ponton a hívő ember nemcsak belátja az imádság egyetlen lehetőségét, hanem életének nélkülözhetetlen részeként gyakorolja is, mintegy ráhagyatkozik az Isten megtartó kegyelmére, mint amikor este fáradtan beledől az ágyba. A hit embere és Isten hívő népe másokat is, közbenjáró könyörgésben, az Úr megtartó kegyelmére bíz (2).

Az imádságban kitartók vagyunk (2), mert a szüntelen imádságban (1Thesszalonika 5,17) éppen azt valljuk meg, hogy az Úr elé járulva a legreménytelenebb helyzetet is reménységben éljük meg, illetve ezért a reménységért könyörgünk, miközben rábízzuk magunkat az Úr tökéletes akaratára, aki csakis jót akar nekünk. A szüntelen imádságban betagolódunk az Isten örökkévaló, üdvözítő rendjébe.

Az imádság nyitánya, forrása a hálaadás (2), hiszen Isten szabadítása már a miénk. Isten, Jézus Krisztusban már mindent szépen elintézett. Erről a szabadításról indirekten olvasunk Ézsaiás próféta könyvében, a terméketlen szőlőről szóló próféciában: „Hagyom, hogy elvaduljon, nem metszem, nem kapálom, felveri a tövis és a gaz.” (Ézsaiás 5,6) A figyelmeztetésben ott rejlik az evangélium, ami Jézus Krisztusban felragyogott: Nem hagyja az Isten, hogy elvaduljunk, metsz, kapál – még ha ez adott ponton fáj is –, nem engedi, hogy életünket felverje a szúrós, sebeket ejtő tövisek rengetege. Ő az Úr, de Ő kegyelmes, szabadító Úr! Nem hagy el az Úr minket, történjék bármi: életben maradunk, fel vagyunk írva az élők közé, örökké megoltalmaz az Úr (Ézsaiás 4,3–6). Az imádkozó közösségnek, az imádkozó embernek bizonyossága van efelől, és imádságunk során, ebben a bizonyosságban erősödünk meg.

Az imádságunk tárgya, a hálaadásból kiindulva, könyörgés másokért, és rendszeres könyörgés az Úr ügyéért, az evangélium hirdetéséért, a látható egyház szolgálatáért és szolgáiért, a krisztusi örömhírért (3). Bizony szabad és kell önmagunkért is könyörögni, hogy hirdethessük a Krisztus titkát, és saját ügyeinken is – amelyek összeforrtak a szent üggyel –, Krisztusban, ott legyen az áldás; valamint, ha kell, akkor áldozatot is tudjunk hozni a Krisztusért, mint a fogoly Pál.

Aki imádkozó ember, az megkapja a bölcsességet, az Úrtól való kedvességet, a legfeszültebb helyzetben is, hogy mennyeien megfűszerezett szóval mindenkinek helyesen tudjon felelni, a kedvező alkalmat meglátva, felhasználva… (5–6)

Október 9. szombat

(8) „…hogy megbátorítsa szíveteket.” (Kolossé 4,7–18)

Jézus Krisztus evangéliuma személyes. Pál, a Kolossé és a Római levél végén, gazdag személyes üzenetekben köszön el a levél címzettjeitől. Itt, személyesen említ testvéreket, munkatársakat, szolgatársakat, fogolytársakat, sokakat; de ideöleli a Kolossé környékén található gyülekezeteket is (15). A mi Urunk személyesen ismer bennünket; még mielőtt az anyaméhben megformált, már ismert minket (Jeremiás 1,5); és az élet Ura, a testi halál után is megtart minket (János 11,25). Nincs ennél nagyobb személyesség. A hívő embernek ez áldott bizonyossága. A személyes bizonyosság a bizonyosság. Ez a bizonyosság személyes, de nem önző bizonyosság: „Ismer az Úr engem, és másokat is, sokakat; és azon munkálkodik, hogy az Úr kegyelméből minél többen ébredhessenek rá erre a boldog felismerésre!” Ezért Isten Igéjének megszólalása csakis személyes lehet, amely az egyes embert, mint Isten megváltott népének tagját, megszólítja. Ez a személyesség kizár minden durvaságot, indulatot, felülről való kioktatást, embertelen és lelketlen hangot. Ez a személyesség krisztusi szeretetből fakad.

Jézus Krisztus evangéliuma bátorít (8). Szükségünk van erre a bátorításra: Pálnak is (11), az említett testvéreinek, szolgatársainak is; és nekünk is, akiket ma érint meg az Isten Igéjének örömhíre. A világ sokat változott azóta, de az élet nem lett könnyebb, ugyanúgy halálosan veszélyes utazás, mint akkoriban volt. Nincs bátorítóbb üzenet Jézus Krisztus evangéliumánál, aki feltámadott a halálból és megajándékozott minket az örök élettel. Csak ez az, ami igazán bátoríthat; minden egyéb csak ámítás, időleges terápia, átmeneti módszer… Ebből azonban az következik, hogy Isten Igéjét csak úgy szabad hirdetni, hogy abban felragyogjon az evangélium, és annak végső kicsengése a bátorítás legyen. Rudolf Bohren írja az igehirdetésről, hogy a prédikáció – és minden keresztyén bizonyságtétel – végső mércéje csakis az, hogy abban megszólal-e, a hallgató számára is megragadható módon, a krisztusi bátorítás: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (Márk 6,50) Egy igehirdetés, dogmatikailag is csak akkor helyes, ha ennek a szempontnak megfelel.

Jézus Krisztus evangéliuma testvéri közösséggel ajándékoz meg. Ez a testvéri közösség számontartja a másikat, tud a másikról, ahogy az apostol tudott a kolossébeliek dolgairól (15–17), és azok is tudtak Pál helyzetéről (7–9). Ez a testvéri közösség akkor áldott, ha az egy tapintatos testvéri közösség, amelyben tudomásul vesszük, hogy minden tekintetben különböző emberek vagyunk, és együtt mégis testvérek vagyunk az Úrban. Vagyis a Jézus Krisztusban újjászületett életünk nem számolta fel a személyiségünket, valamint a helyzetünk is különböző maradt. A testvéri közösségben nem lehetnek olyan dominanciák, amelyek ráülnek a közösségre és megfojtják azt. Bizony, buzgó testvérek miatt hányan maradtak el a gyülekezetekből, akiknek minden vágyuk csak az volt, hogy leülhessenek a hátsó padba és megpihenjenek az Úr lábainál, hallva az evangéliumot; de nem hagyták őket békén… Ez a testvéri közösség lehet munkatársi, szolgatársi közösség, mint az Igében is. De nem csak így ölthet testet ez a testvériség; a puszta jelenlét már szolgálat, már áldás, ajándék, az ügy felvállalása. Majd az Úr adja a többit is, kellő időben.

Ebben a személyes, bátorító, testvéri; azaz evangéliumi közösségben a Lélek kimunkálja a hűséget, az állhatatosságot, az Úrban (7; 9; 12; 17).