Az Ige mellett – 52. hét

2019 – Ötvenkettedik hét (12.22-28.)

December 22.

(8) „…velünk lesz az Isten!” (Ézsaiás 8,1–15)

Joggal rettenünk meg az Úr nélkül (9). Minden tervünk csakis az Úrral lehet áldott, és minden szándékunk halálosan meghiúsul Őnélküle (10). Az akkori, gyarló emberi érdekszövetségeket is eltörölte az Úr. Asszíria legyőzte Szíriát, és elindult Izráel felé (Kr. e. 732). Ha megvetjük az Urat, és az Őtőle való kincseket, mint az akkoriak megvették a Silóah csendes vizét, akkor az Eufrátesz hatalmas áradata sodor el bennünket (5–7). Nincs rettenetesebb, mint amikor az Úr prédára ad bennünket (1–3). Ezeket nem én mondom, hanem a többezer éves prófécia, Isten szava.

– A lányaink megleptek bennünket az ünnepek előtt két jeggyel, a nyolcvanas évek elején alakult zenekar harmincötéves jubileumi koncertjére. Valóban, Feleségemmel még az udvarlás időszakában, Győrben, 1984-ben jártunk az akkor egy éve alakult zenekar élő koncertjén… Most a zsúfolt Arénában tizenötezer ember előtt szólaltak meg a fúvósokkal hangszerelt, egykori nagy dalok. Együtt énekelt, örült a rengeteg ember. A végén a „frontember” így zárta: – Mindenkinek köszönöm, de elsőként az Úrnak köszönöm ezt a harmincöt esztendőt. Dicsőség az Úrnak! – Egy emberként tapsolt, éljenzett mindenki!

Igen, bizonyossággal reméljük, hogy „Velünk az Isten”! Ahogy ellep minket a gonosz hitetlenség (9–10), úgy árad ki a kegyelem (Róma 5,20), és annál inkább védi kiterjesztett szárnyaival országát az Úr (8). Nem kell félni senkitől és semmitől, csakis az Urat kell félni (13). Népét sziklává teszi az Úr, amelybe sokan beleütközhetnek, de amelyre sokan építhetnek (14). Ahogy azon a bizonyos koncerten, annak végén mindezt hatalmas tapssal vallotta meg a sokaság: Dicsőség az Úrnak! Nem fárasztjuk az Urat, nem fárasztjuk egymást sem, mert tudjuk az Isten szerinti jót választani, hiszen jelet kaptunk az Istentől (7,13–15): Jézus Krisztus feltámadott! „– Budapesten béke van és Csikidam!”

Jelenések 2,18–29 326. dicséret

 

December 23.

(17) „És várom az Urat, aki… elrejtette orcáját, és benne reménykedem.” (Ézsaiás 8,16–22)

A próféta lezárja intelmeit, tanításait lepecsételi, tanítványai számára (16); miközben ODATESZI AZT AZ ISTEN KEZÉBE, ÉS KIFEJEZI AZ URAT VÁRÓ REMÉNYSÉGÉT (17).

– 1. Ez azt jelenti, hogy az intés továbbra is szól, de azzal az igehirdetői reménységgel, hogy az Úr megérkezik és megvált. Az Úr tanítványai pedig meghallják ezt a reménységet, még az intésben is; sőt, könyörgik ezt a reménységet maguk és sokak számára, az Úr kegyelme szerint. A „lezárás” azt is jelenti, hogy nekünk embereknek egy idő után el kell engednünk azt, aminek végső lezárása az Úr feladata. Ezt a hívő embernek különösképpen meg kellene tanulni: mi hűséggel tolmácsoljuk az Úr szavát, de nem mi zárjuk le azt; sem az intést, sem a tanítást, sem a reménységet. A mi lezárásunk annyi, hogy az Úr kezébe helyezünk mindent, aki egyedül képes tökéletesen lezárni mindent, és egyben új kezdetet nyitni.

– 2. Most elrejtette arcát az Úr (17). Testi szemekkel nem látjuk Őt, mint azt a gazdát, aki elutazott, de majd visszajön (Lukács 20,9). Közben sok a fájdalom. Meginoghat a reménység? Ez minden felelősen gondolkodó embert kísérthet. Hermann Hesse „A Pusztai farkas” című regényében döbbenetesen ír az értelemvesztettség modern formájáról. Azóta ennél még vadabb, posztmodern tünetei vannak ennek a megingásnak: a jóléti társadalmakban ezer hitetlen pótcselekvésben; a szegénységben agresszív és jogos kétségbeesésben ölthet testet az az értelemvesztett kísértés; a kettő között pedig egészen súlyos végletek is tombolhatnak. Ezeket döbbenetes tényszerűséggel írja le a próféta, mintha ma írná: okkult, hitetlen tévelygések (19–23), olyan dolgok, amiknek nincs jövője (20). De Hesse szerint ez az értelemvesztettség a megoldás reménységével kiált; egyébként tényleg a gonosz műve!

– 3. Karácsony előtt olyan jó meghallani a lényeget: Várjuk az Urat, és nem hiába várjuk Őt! (17) Ő eljött és eljön! Vegyük észre az intő jeleket (18), az Úr féltő szeretetének jeleit! Ő hamarosan megdicsőíti a „pogányok területét” (8,23). Most még testi szemeink elől sok minden elrejtett. De Jézus Krisztusban mégis mindent kijelentett az Isten. Bizonnyal eljön a színről színre látás (1Korinthus 13,12).

Jelenések 3,1–6 328. dicséret

 

December 24.

(4) „…minden dübörögve menetelő csizma és véráztatta köpönyeg elég…” (Ézsaiás 8,23–9,4)

A mi Istenünk erős Isten: aki örökkévaló, halált legyőző Atya (1); Ő csodálatos tanácsos, valamint Ő a BÉKESSÉG FEJEDELME. Az angyali seregek karácsonyi igehirdetése is így zengett: Jézus Krisztusban felragyogott Isten dicsősége, amely békességet teremt a földön (Lukács 2,14).

– 1. Általános értelemben ez a békesség azt jelenti, hogy Isten újjászületett népének, benne az egyes hívő embernek, minden körülmények között békessége van. Békességem van Istennel. Békességem van önmagammal, vagyis „rendben vagyok”. Békességem van a másik emberrel, különösképpen a Krisztusban testvéremmel, mert a konfliktusokat is tudom krisztusi szeretettel és bölcsességgel kezelni, olcsó kompromisszumok nélkül.

– 2. Ez a békesség az, amely ugyanakkor Jézus Krisztus ügyéért a békétlenséget is felvállalja. Ez a békesség vállalja a hitvallás bátorságát, Jézus Krisztus ügyének képviseletét, az ezzel járó próbatételeket is. Vagyis ez a békesség senkire nem emel kezet, védekezhet is egy határig, de az Istentől rendelt helyzetben felvállalja a szenvedést, Jézus Krisztus követségében járva. Isten Igéje kétélű, éles kard (Zsidókhoz írt levél 4,12), amely egyértelműen kettéválasztja a dolgokat; – aszerint, ami Istennek kedves, jó, helyes, akarata szerint való; – elválasztva attól, ami nem Isten akarata szerint való. Ez az elválasztás mindig megtörténik ott, ahol Isten Igéjét tisztán hirdetik. A békesség evangéliuma tehát békétlenséget válthat ki sok esetben. Ezt fel kell vállalni. Ez a bibliai békességfogalom teológiai dialektikája.

– 3. Ezek alapján azt is világosabban tudjuk értelmezni, amit a mi Urunk a Hegyi Beszédben hangsúlyozott, miszerint boldogok a békességszerzők (Máté 5,9). A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy merészeljem én megtenni az első lépést, még az ellenségem, még a haragosom felé is. Szólítsam meg én! Bocsássak meg én! Vállaljam én az alulmaradást! Valójában nincs más megoldás, egyébként felemésztjük egymást!

Sok a dübörögve menetelő csizma, a véráztatta köpönyeg mindenütt; Isten hívő népének körében is. Urunk, könyörülj! Áldott karácsonyt!

Jelenések 3,7–13 316. dicséret

 

December 25.

(5) „…Erős Isten…” (Ézsaiás 9,5–20)

A mi Istenünk ERŐS ISTEN!

– 1. A mi Istenünk a legerősebb, Őnála nincs erősebb, hiszen Ő páratlan az erejében.  Ő az egyetlen, aki erős. Ő az egyetlen erős Isten, Őrajta kívül nincs más; – ezt is Ézsaiás próféta hangsúlyozza (Ézsaiás 45,5). Éppen Őrá tekintve derül ki, hogy milyen erőtlenek vagyunk mi, emberek; – milyen erőtlen ez a bűntől rontott világ. Ez az erős Isten az Úr: az egyes hívő ember Ura, az egyház Ura, az egész teremtett világ Ura; – nemcsak e földteke Ura, hanem mivel Ő a seregek Istene, ezért Ő a teremtett világmindenség Ura is. Éppen ezért Ő a történelem, az események, a népek, mindenek Ura is. Ez az erős Isten teremtett, gondviselő szeretetével fenntart, és a bűntől rontott világban újjáteremt; – azaz megvált, mindenható erejével.

– 2. A fentiekből az is kiderül, hogy az erős Isten, az Ő erejét megváltó szeretetében mutatta meg, egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban; – az Ő golgotai kereszthalálában és feltámadásában. Ő az egyetlen, aki erejét szeretetében mutatja meg. Mi erőtlen emberek, akik ideigvaló látszaterőnket fitogtatjuk, nem vagyunk képesek arra, hogy erőnket szeretetben tegyük láthatóvá. Pedig, ahogy ezt Jézus Krisztus élete és váltsághalála is hangsúlyozta, csak ez lenne az egyetlen járható út. Mi azonban gyarlók vagyunk.

– 3. Hetente többször is áthaladok a Kőröshegyi völgyhídon, az M7–es autópályán. Sokszor már észre sem veszem, ahogy átsuhanok a mélység felett. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor Kőröshegy vagy Somogy belseje felé kell tartanom. Ilyenkor a völgyhíd alatt haladó útra fordulok. Ekkor csodálkozhatok rá arra, hogy milyen óriási ez a tereptárgy, amely roppant pilléreken, oszlopokon nyugszik, és biztos szilárdsággal tartja a szakadék fölött áthaladókat. Onnan alulról még a legnagyobb kamion is apró játékautónak tűnik. Ez a híd hordoz, „megtart”, vezet, biztos irányban terel. Ilyen az erős Isten megváltó, megtartó, hordozó és irányító szeretete is. Ne legyünk olyan ostobák, hogy nem vesszük észre, amikor áthaladunk ezen a „hídon”; – vagyis ne legyünk olyan ostobák, hogy nem vesszük észre Isten erős, megtartó szeretetét, amely folyamatosan hordoz és vezet bennünket.

Jelenések 3,14–22 315. dicséret

 

December 26.

(18) „…mintha sorvadás sorvasztaná.” (Ézsaiás 10,1–19)

Megdöbbentő látni A SORVADÁS JELEIT életeken: magunkon, másokon; olyanokon is, akiken testi szemekkel még nem látszik ez, és saját maguk sem vették észre a jeleket. Mindent megfordíthat az, amikor egyszerre csak testi fájdalmak jeleznek egy kezdődő betegséget. Kegyelmi állapot az, amikor valaki tudja, hogy sorvad, és orvosra van szüksége.

– 1. Hatalmas kísértés a szemrevaló külső megjelenés, a tehetséges, okos, sikeres élet; nem kevésbé az ezzel járó kapcsolati tőke, a gazdagság, az erő és a hatalom. Észre sem vesszük, hogy magunknak tulajdonítjuk ezeket a szolgálatra kapott ajándékokat (13), miközben a gonosz önzés és önhittség csapdájába estünk, és mások életét terheljük, sorvasztjuk (1–4).

– 2. Asszíria az Isten eszköze abban, hogy a hitetlen Izráelt megintse, megbüntesse (5–6); majd a próbatételekben megtérésre vezesse szeretett népét. Asszíria azonban elbízta magát (7–8; 11–14), és ahogy legyőzte Damaszkuszt (Kr. e 732), majd Izráelt (Kr. e. 722), egyre nagyobb dicsőséggel tört a világuralomra, mint aki megállíthatatlan (9–10). Sokféle élet-sorvadás van. Az az élet sorvad igazán, amelyik úgy gondolja, hogy pompázik és virágzik. A dicsőség sorvaszt igazán!

– 3. Az Úr azonban közbeszólt! Asszíriát eltörölte (12–16). Ugyanis nem dicsekedhet a fejsze a favágó ellenében, és a bot sem suhogtathatja azt, akinek a kezében van! (15) Bizony elsorvad mindenki és minden, ha az Úrban nem lel örök megváltásra (16).

– 4. Áldott legyen az Isten, hogy népét megtartotta, rajtunk könyörült, sorvadó életünket kézbe vette, megmetszette a próbák idején, megöntözte, majd magához kötötte azt, mint düledező növényt a karóhoz, hogy végképp el ne sorvadjunk; se az önhittségben, se a csüggedésben, és hogy végképpen el ne sorvadjon halandó életünk! Jézus Krisztust – aki karácsonykor született és húsvétkor feltámadott – az éltető víz, az élet kenyere, minden, egyébként elkerülhetetlen sorvadás egyetlen áldott, örök orvosa.

Jelenések 4 182. dicséret

 

December 27.

(21) „A maradék megtér…” (Ézsaiás 10,20–34)

– A helységnevek egy asszír előretörés nyomvonalát követik, északról dél felé, ahogy közeledik az ellenség, és eléri Jeruzsálemet (Kr. e. 733–701). Így közeledik Isten jogos ítélete, a baj, a betegség, a halál (28–32).

– Akik gőgösen hivatkoztak arra, hogy ők az Isten népének tagjai, ezért őket nem érheti baj, azok most elterülnek. Isten levagdal minden sudár termetű és magasra törő büszke embert, akár az Úrra, akár saját magára hivatkozva lett önhitten magabiztos. A gőg mindig hitetlenség (33–34).

Csak a megtérés segít! Az a megtérés: amikor az ember csakis az Úrra támaszkodik, és csakis Őtőle vár megoldást; nem pedig ellenséges hatalmakban bízik, akik csábosak, de valójában romlásba és ostorozó, önostorozó pusztulásba hajtanak (20). Az ítélet is a szabadulást készíti elő, amellyel Isten megrázza és felrázza népét a megtérésre; akárcsak az egyiptomi, úgy az asszír fogságban is, nem is beszélve a mai „fogságokról”, ideértve „a határtalan szabadság nagy fogságát” (23–27). A maradék tér csak meg; de tilos spekulálni erről a maradékról! Ehelyett könyörögjünk megtérésért (21–22).

–  Az erős Isten az egyetlen támaszunk. Őbenne bízzunk hűséggel! (20–21) Ő mindig elküldi szabadításának emberi eszközeit, akik nem ostoroznak, hanem segítenek, szeretnek, irgalmasok, hitet támasztanak. Itt azt olvassuk: „El van rendelve pusztulásod…” (22) Mit rendelt el az Isten eleve: pusztulást, vagy szabadulást? Nézzünk fel Jézus Krisztusra! (Zsidókhoz írt levél 12,2)

Jelenések 5,1–10 329. dicséret

 

December 28.

(3) „Az Úr félelme lesz a gyönyörűsége.” (Ézsaiás 11,1–10)

AZ ÚR FÉLELME ITT AZ ÚR ÜDVÖSSÉGES ISMERETÉT JELENTI. Ez gyönyörűséges ismeret. Isten ítélete levagdalt minden nagyra törő, sudár fát (10,33–34). Dávid házának törzséből pedig új hajtásként sarjadt a megígért Megváltó, akin az Úr Lelke nyugszik: akinek az Úr ismerete lesz a gyönyörűsége (1–3).

– 1. A Megváltó az Úr ismeretét, azaz üdvösséget ajándékoz népének. Mi az üdvösség? Ebből a leírásból megértjük. Isten azt ajándékozza nekünk Lelke által, ami csakis az Övé, amivel csakis Ő ajándékozhat meg bennünket. Életünk megmetszett csonkjain új hajtás fakad: mennyei bölcsesség, értelem, tanács és erő, ismeret és istenfélelem, valamint igazságosan irgalmas „ítélet” a szegények és szenvedők ügyében (1–5). Ezek közül is ki kell emelni egyet: nem hallomás után ítélni, nem látszat után dönteni (3).

– 2. De nemcsak Isten népét, hanem az egész teremtett világot betölti az Úr üdvösséges ismerete, ahogy a víz a tenger medrét borítja, mert a víz ott mindent teljesen kitölt. Ezért nem árt és nem pusztít a világban többé senki, sem az emberek, sem az állatok között. Szent heggyé lesz a világ (6–9), mert minden nép az Úr hegyéhez járul (10).

– 3. Isten népe zászlóként magaslik a népek között (10), de úgy, mint aki tudja, ez kegyelem, szolgálat, nem az ő érdeme, hanem Ura emelte magasra, a többieket segítve. Éppen az lesz az üdvösség, hogy végre meglátjuk az Isten által magasra emelt jelet: Jézus Krisztust! Gyönyörű látomás ez. Jézus Krisztusban már valóság, de még nem maradéktalanul az. Ez a látomás könyörgésre indít, hogy mielőbb jöjjön vissza a mi Urunk! (Jelenések 22,20) Ez a látomás reménység minden szenvedés közepette, hiszen a gyötrelmek behatároltak.

Jelenések 5,11–14 278. dicséret

Steinbach József