Az Ige mellett – 47. hét

2020 – Negyvenhetedik hét (11.15–21.)

November 15. vasárnap

(20) „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk…” (Filippi 3,15–21)

Áldott bizonyosság: Nekünk a mennyben van polgárjogunk! Az üdvösség már most a miénk. Üdvösségünk azonban, Jézus Krisztus visszajövetelével maradéktalanul kiteljesedik, amikor egész életünk, testünk és lelkünk megszabadul minden gyarlóságtól és részesül az Isten dicsőségében, örömében, boldogságában (1Timóteus 1,11). Jézus Krisztus halált legyőző, gonoszt, mindeneket maga alá rendelő ereje képes megcselekedni ezt a csodát. Áldott bizonyosság: Jézus Krisztusban üdvösségünk van (20–21).

Ez a bizonyosság tudja azt is, hogy Jézus Krisztuson kívül nincs üdvösség, mert Jézus Krisztus az üdvösség életeleme, mint a halnak a víz, a gyümölcstermő fának a talaj, a madárnak a levegő, minden élőnek az oxigén. Jézus Krisztus nélkül, minden igyekezetünk ellenére is, kárt vall az életünk, gyalázatos dolgokkal dicsekszünk és istenünk a hasunk lesz, meg minden más, ami enni, inni, élvezni, birtokolni, uralkodni való. Aki Jézus Krisztus megváltó keresztjén megbotránkozva a maga erejéből, ügyességéből remél megoldást, megváltást, az Isten ellenségéve lesz, és aki az Úr ellensége, az csakis elveszhet (18–19).

Ugyanakkor vegyük észre Pál alázatát, határozottsága ellenére is szomorúságát, amikor erről beszél. Az apostol sírva beszél azokról, akik ebben az állapotban vannak, és ebben a sírásban ott rejlik az érettük való könyörgés, a velük kapcsolatos üdvösséges reménység (18). Az üdvbizonyosságból ugyanis soha nem következhet mások kárhoztatása. Hitünkben és üdvösségünkben legyünk bizonyosak, de soha ne felejtsük el, hogy mindez ajándék, ezért senki sem kérkedhet (Efezus 2,8–9). Ebben az imádságos alázatban is legyünk Pál követői! A hívő gőgnél nincs visszataszítóbb, és ez egyben az elvetett állapot beszédes jele. Az Úr óvjon bennünket ettől! (15–17)

 

Jób 6

 

 

 

November 16. hétfő

(5) „Az Úr közel!” (Filippi 4,1–9)

Az Úr közelsége: jó; nincs ennél jobb (Zsoltárok 73,28). Az Úr közelsége az üdvösség, amire valójában szükségünk van.

Az Úr közelsége: tény. Isten megváltóan közel jött hozzánk egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban. Isten üdvözítő ígéretei beteljesedtek. Ezek az ígéretek Jézus Krisztus visszajövetelével maradéktalanul kiteljesednek majd. Erre várunk: „Jöjj, Uram Jézus!” (Jelenések 22,20) Az Úr közelsége tehát már „itt” beteljesedett, „odaát” pedig kiteljesedő valóság. Itt van Isten köztünk! A látható egyház, a gyülekezet „puszta léte” is ezt a közelséget hirdeti, beleértve még egy templomtornyot is. Ne becsüljük le a látható egyházat, hanem szeressük azt, imádkozzunk érte, szolgáljunk abban, a mi hitünk töltse meg az „intézményes egyházat” élettel! (5)

Az Úr közelsége: áldás. Az Úr közelségéből valóságos, konkrét áldások fakadnak: öröm, megnyugvás, bizonyosság. Az öröm az Úr kegyelméből fakad, ezért soha el nem múló öröm ez, amely független a külső körülményektől. A megnyugvás az Úr kegyelmére hagyatkozva megszabadít bennünket attól, hogy úrrá legyenek rajtunk az aggodalmak. A bizonyosság az Úr kegyelmében bízva mindenkor tudja, hogy az Úr megőriz, megtart bennünket, még a halálon túl is, és a világ végezetéig megtartja az Ő népét is (4–7).

Az Úr közelsége: szolgálat. Aki ugyanis megtapasztalta az Úr közelségét, annak jósága, szelídlelkűsége ismert lesz minden ember előtt (4). Az Úr szolgálata önmegtagadás (Máté 16,24): felvállalni a krisztusi jóság és szelídség kockázatát a durva világban. Ez az önmegtagadás azt jelenti, hogy nemcsak önmagamnak élek, hanem másoknak is, és éppen ebben a szolgálatban teljesedik ki a saját életem is. Ez az önmegtagadás nem önmegvalósítás, de nem is önfeladás. Ez a szolgálat ismert, azaz hiteles, konkrét, láthatóvá lesz azok előtt, akik között élek. Úgy lehet láthatóvá minden ember előtt a szolgálatunk, hogy a mieink között szolgálunk, ugyanis nem a világ összes emberét kéri rajtunk számon az Isten. Minden ember a sajátjait szeresse krisztusian, és akkor az Úr közelségéből fakadó jóság és szelídség ismert lesz minden ember előtt (5).

Jób 7

 

 

 

November 17. KEDD

(19) „Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket…” (Filippi 4,10–23)

Az apostol arról írt, hogy a fogsága és a tényleges nyomorúsága ellenére, bővelkedik a hitben (18), ezért bővelkedik az örömben (4,4), a békességben (4,7), az elégedettségben (11), az erőben (13). Ez a bővelkedés a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hitből fakadó bővelkedés a szükségben (19), amelynek elhordozásához krisztusi erő kell (13).

Ezzel az apostol rámutat ennek a világnak minden szükségére. Az apostol a reménységében sem feledkezik el a tényleges valóságról. Ez a világ nyög és sóhajtozik, benne mindenki és minden (Róma 8,22). Szűk ez a világ, szorít, szorongat. Hiányos ez a világ, tátongó mélységekkel. Töredékes ez a világ, nem teljes, éppen ezért fájdalmas, veszélyes, félelmetes. Olyan ez a töredékes világ, mint egy üvegtábla, amely csak addig töltheti be rendeltetését, amíg egyben van; amint megreped és megpattan, használhatatlanná, sebzően életveszélyessé élesedik.

Az apostol azonban túllát a tényleges valóságon. Vallja, hogy itt tükör által homályosan látunk: a tükör visszatükrözi és tágítja ezt a világot, de a tükörben csakis önmagamat láthatom, mulandó örömeimet és itteni szükségeimet is felnagyítva (1Korinthus 13,12). Ne a tükörbe nézzünk, hanem az Úrra tekintsünk! Csak az Úr tart meg és az Úrba vetett hitből fakadó reménység. Íme a reménységünk: A mi Istenünk be fogja tölteni minden szükségünket, az Ő gazdagsága szerint (19). Nem is tudom, miként lehet elhordozni az élet terheit enélkül a reménység nélkül! Urunk, tarts meg bennünket ebben az egyre inkább növekedő reménységben! (1Korinthus 13,13)

Csak az Úr töltheti be az emberi élet tényleges szükségeit. Megváltásra szorulunk! Az Úr betöltötte minden szükségünket! Megváltott emberek vagyunk! Reménységünk tény, hitben már „itt” megtapasztalható valóság.

Jób 8

 

 

November 18. szerda

(2) „…az örök élet reménységére…” (Titusz 1,1–9)

Az örök élet reménysége hitünk lényege. Isten örök életre teremtette az embert, és Jézus Krisztusban az örök életet ajándékozza vissza nekünk az Isten. Az örök élet mindenestől Isten ajándéka. Az örök életet Isten megígérte, és Ő nem hazudik, ezt meg is adja nekünk (2). Az örök életről annyit tudunk, hogy az sokkal jobb mindennél (Filippi 1,23): a rend és a szabadság egysége ez, az emberi élet zavartalan kiteljesedése Isten oldalán. Az örök élet ebből a „hasadt” világból kiindulva meghatározhatatlan (1Korinthus 2,9), ha csak akként nem, ahogy azt Bach a gyönyörűséges 21. kantátában, bibliai igeversekkel, megénekli, miszerint életünk sokféle nagy fájdalmaiból kiáltunk fel az örök élet Urához.

Az örök élet bizonyságaként ajándékozta nekünk Isten az Ő Igéjét. Isten Igéje ígéretként előre; beteljesedésként pedig visszafelé: Jézus Krisztusra mutat, aki az örök élet evangéliumát hozta el nekünk (3).

Pál az örök élet evangéliumának, azaz a feltámadott Jézus Krisztus evangéliumának hirdetésére kapott megbízatást az üdvözítő Istentől (3). Ezt a megbízatást kapjuk mindannyian, akik hihettünk az Úr beszédének, és akiket ez a beszéd újjászült. Isten beszéde újjászül és szolgálatba küld.

Hirdetjük az evangéliumot, és kik hisznek a mi beszédünknek? Állandóan ezt kérdezzük, ez a fő témánk: milyen stratégiát tudnánk alkotni arra nézve, hogy hatékonyabbak legyünk.  A kérdésre a mai igeszakasz világos választ ad: Isten választottai (1) hihetnek Jézus Krisztusban, ők ismerhetik meg az igazságot (János 14,6), az igaz, közös hitet és kegyességet (4). Ők örvendezhetnek az igazságban, az ebből következő igaz tanításban és kegyes életben. Ők boldogok az ebből fakadó rendben, mert ők nem öncélú szabadságban tobzódnak, amely élvezettel mindent feszeget, mindent kimond, mindenre rákérdez, mindent vitat, mindennek ellentmond, és közben önmaga életének éltető rendjét számolja fel. Nem jó egy ilyen világban élni, de éppen egy ilyen világban van küldetésünk, hogy bátran hirdessük az Isten éltető rendjét, amíg el nem jön az örök élet teljességének szabadsága.

Jób 9

 

 

 November 19. csütörtök

(12) „A krétaiak…” (Titusz 1,10–16)

Félelmetes tükröt tart elénk az a jellemzés, amit itt az akkori krétaiakról olvasunk. Ahol nincs élő hit, ott minden szétesik, mert felemészti a hitetlenségből fakadó, világias szabadság az életet kiteljesítő, isteni rendet. Ahol pedig élő hitre jutnak az emberek, ott annál nagyobb bevetéssel támad a gonosz, és tévtanításokkal, vagy tanbéli és kegyességi vitákkal, meg sok más módon szabdalja szét Isten népét. Mindegyik nyomorúság gyötört bennünket, itt „az öreg kontinensen”. A krétaiak most mi vagyunk. Ilyenkor nagyon kellenek Jézus Krisztus elhívott, feddhetetlen szolgái, mint amilyen Titusz lehetett Krétán. Könyörögjünk, hogy az Úr küldjön nekünk is Tituszt!

Titusznak nem volt könnyű dolga az ottaniak között. A krétaiak engedetlenek, fecsegők, ámítók, aljasan nyerészkedők, családokat feldúlók, hazugok, gonoszok, lusták, falánk népség voltak (10–12); utálatosak és jó cselekedetekre teljesen alkalmatlanok (16). Az apostol megerősíti ezt a róluk alkotott véleményt (13), hiszen saját prófétájuk vélekedett így róluk (12). A diagnózist csak súlyosbítja az, hogy a hitre jutottak is hamarosan eltévelyedhettek a krétai kavalkádban.

Titusz a krétaiak között szolgált, amikor Pál ezt a levelet írta neki. Pál azért hagyta Krétán Tituszt, hogy rendezze az elintézetlenül maradt gyülekezeti ügyeket, feddhetetlen, tapasztalt testvérek, presbiterek szolgálatba állításával (1,5), és közben hirdesse az evangéliumot a szigeten. Az apostol ezért azt kéri Titusztól, hogy határozott, kímélet nélküli, feddő keménységgel szolgáljon a krétaiak között (13), hogy azok ne értelmetlen emberi mondákkal, bölcselkedésekkel foglalkozzanak (14), hanem hitben járva az Isten Igéjéből következő igaz tanítás mentén tájékozódjanak (1,9). Valóban, mi mindenen tud agyalni az ember, és nem veszi észre, hogy mindezek a saját gyarló szüleményei… Isten kijelentése nélkül tévelygünk, majd végérvényesen eltévelyedünk. Vannak olyan történelmi helyzetek, amikor olyan folyamatok zajlanak, hogy határozottan szólni kell, prófétai intéssel rámutatva a tévelygésre. Most ennek az ideje van. Ilyenkor csakis ebben az intésben mutatkozhat meg az életmentő, krisztusi szeretet.

Titusznak nehéz szolgálata lehetett közöttük. Bizony Titusznak nem éppen könnyű rész jutott a szolgálatban. Egyrészt Krétán nagy kihívás lehetett az evangéliumot hirdetni, másrészt a már hívőket is erősen kísértette a régi életük megannyi maradványa, valamint számos tévtanítás is. Most nekünk is fel kell vállalni a szolgálat nehezebb részét, amikor is nem a rajongó, érzelmes, hatni akaró, dédelgető keresztyénség ideje van.

Jób 10

 

 

November 20. Péntek

(10) „…üdvözítő Istenünk tanításának díszére váljanak mindenben.” (Titusz 2,1–10)

A valóságos dísz – ellentétben a giccsel – nem önmagára hívja fel a figyelmet, hanem túlmutat önmagán a viselőjére, még inkább az alkotójára. A dísz ékessége a viselőjének és alkotójának egyaránt. Vannak olyan drága „díszek”, amelyeket mi magunk soha nem tudnánk megvásárolni, csak ajándékba kaphatjuk meg azokat.

Minden dísz ócska giccsé lesz, ha csak a díszen magán akadunk meg, és nem látunk túl azon. Mondjuk egy méregdrága nyakék láttán csak a pénzt szagoljuk ki, és igazából annak sem a viselője, sem az alkotója nem érdekel minket. A giccs az öncélú, tobzódó, embertelen, gonosz, kárbaveszett élet kiábrázolója. Kár, hogy ebben a világban többnyire minden csak erről szól: giccses, öncélú életet élünk. Így élve, az ilyen élet csak kárt hoz ránk! Istenünk azonban nem akarja, hogy ez így legyen és így maradjon!

A keresztyén tanítás és élet olyan ékesség, amely üdvözítő Istenünkre mutat (10). Üdvözítő Istenünk van. Ez a keresztyén üzenet. Ez az evangélium. Ez a karácsonyi üzenet is: Isten az élet Istene, aki Jézus Krisztusban cselekedett érettünk, aki megszabadított és visszaadta nekünk az élet teljességét (János 10,10). Az üdvösség az Úr jelenlétének minden áldását magában foglalja, amelynek nyomán kivirul az emberi élet. Az üdvösség: az, ami maradéktalanul jó nekünk (Máté 17,4; Filippi 1,23). Az üdvösség már ebben a világban a miénk, az Úrban.

Minden egészséges keresztyén tanítás az üdvösség evangéliumának örömét hordozza (1), és az nem pusztán öncélú, szigorú tanrendszer, vagy erkölcsi viselkedési kódex. Ha hitünk tartalma és életünk hitelessége az üdvözítő Isten szeretetére mutat, akkor hitünk és életünk „díszes ékességgé” lesz, amely túlmutat rajtunk a mi megváltó Urunkra (1–9). Az ilyen hit és élet képes arra, hogy még az ellenfelét is szeretettel győzze meg, mert az igaz hit által mindig a szabadítóan éltető Isten munkál (8). Az igaz hit nem tan, hanem szabadulás, gyógyulás, élet! Éppen ezért, a Jézus Krisztusba vetett hitünk és életünk – valamint keresztyén bizonyságtételünk, prédikálásunk (8) – soha nem válhat olyan „giccsé”, amely öncélú tanrendszer és képmutató életmód csupán, így az félelmetessé lesz, nélkülözve minden elevenséget, szent és szabad örömöt.

Ugyanakkor a keresztyén élet rendezettsége, állhatatossága, mértékletessége olyan „dísz”, minden korosztály és társadalmi osztály számára (1–9), amit csak ajándékba kaphat az Úrtól a mi örökké nyughatatlan életünk. Érdemes a kijelölt bibliai igeszakaszban olvasható tulajdonságokat átgondolni: mértékletesség, tisztesség, józanság, szeretet, állhatatosság; tiszta és nem rágalmazó, nem gyalázkodó beszéd; jóság, rendezett házassági és családi élet a férfi és nő, szülő és gyermek viszonylatában; komolyság, engedelmesség, készség mindenféle feleselés nélkül, megbízhatóság, tisztaság. Olvasva ezeket a tulajdonságokat, legfeljebb szépnek tartjuk azokat, de nem megélhetőnek. Többnyire azonban zsigerből tiltakozunk ezek ellen a tulajdonságok ellen; életszerűtlennek tartjuk azokat, sőt korlátozónak, amelyek nem engedik szabadon megélni, kiélni az életet. Manapság már sok egyéb kifogást is emelünk ezekkel szemben… Mivé lett az emberi élet!

Isten kegyelme úgy elevenít meg, hogy közben az Ő üdvözítő rendje szerint megtisztítja és lenyugtatja sokféleképpen tobzódó és dagonyázó életünket. A keresztyénség ezen a téren is paradigmaváltást hozott: a boldog emberi élet egyetlen lehetőségét, amelyet azóta sem fogadott be a világ. Hiszen az Isten üdvözítő rendjében lenyugodni és valóban boldoggá lenni, csak a megváltott ember képes (10). Ez az üzenet is a karácsonyi evangélium része.

Apám, egykor saját kezével áttört, herendi vázája ott ékesedik a polcomon. A hatalmas váza minden millimétere szép rendben áttört, amit apám egyenként szeletelt ki az ékes váza alakjából. Hatalmas, felfelé karcsúsodó, hófehér, gyönyörűséges váza ez, amelyben az ezernyi áttört pontocska – előre megtervezett, eleven rendben – szinte gyöngyökként ékesíti a vázát, pedig semmiféle kristály nem ragyog abban. Nem látni át a vázán, hanem a vázát magát látom, és azon túl az alkotót, a tervezőt. Ez a váza dísz és nem giccs, mert akármilyen törékeny is, mégis túlmutat önmagán, nemcsak apám emlékére, hanem még inkább arra az alkotóra, aki apámat magát is megalkotta, és már negyedévszázada örökkévaló hajlékába, az üdvösségbe hazahívta. Olyan drága egy ilyen, manufaktúrában készített, herendi váza, hogy megvásárolni nem tudnám, apám emlékeként kaptuk ajándékba.

Az üdvösség is ajándék, de ékesíti törékeny és sokféleképpen áttört, megtört életünket, hogy rajtunk keresztül, üdvözítő Istenünkre tekintsenek mások is, valamint arra az üdvösségre, ami már „itt”, ebben a világban boldoggá és ékesen, elevenen is rendezetté formálja az emberi életet. Igen, ez az üzenet is a karácsonyi evangélium része: „Üdvözítő, megtartó született nekünk!” (Lukács 2,11) Gondoljuk végig: milyen gazdagon megtapasztaltuk törékeny, „áttört” testünkben, ebben az esztendőben is, az Úr megtartó kegyelmét, üdvözítő irgalmát! Sőt, Istenünk arra méltatott bennünket, hogy az örök élet kincsét törékeny életünk során hordozzuk, hirdessük és éljük, így üdvözítő Istenünk díszére váljunk mindenben (10). „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van…” (2Korinthus 4,7) Karácsony ünnepe csak akkor nem giccs, ha túlmutat önmagán, a karácsonyi evangéliumra, a szabadító Úrra, üdvözítő Istenünkre, aki minket is az üdvösség díszes ruhájába öltöztetett.

Legyen most olyan karácsonyunk, amikor elővesszük a Bibliát és kikeressük az olvasandó igeszakaszt – Pál levele Tituszhoz, második fejezet első tíz verse – amelynek alapján ez az ünnepi meditáció született.

Jób 11

 

November 21. szombat

(11) „Mert megjelent az Isten kegyelme minden ember üdvösségére…” (Titusz 2,11–15)

Megjelent az Isten, megmutatta magát nekünk. Az élő Isten folyamatosan jelen van az ember számára, csak az ember értelme és szíve nem nyitott arra, hogy ezt észrevegye. A teremtett világ, a történelem, a lelkiismeret, a valódi művészet folyamatosan utalnak a mindenek Urára, az élő Istenre. Isten megjelenik ezekben az úgynevezett „általános kijelentésekben”.

Megjelent az Isten, egészen konkrétan megmutatta magát nekünk, miután sokféleképpen szólt a próféták által, a legkonkrétabban egyszülött Fia által szólt hozzánk (Zsidókhoz írt levél 1,1). Jézus Krisztusban testet öltött az Isten. Jézus Krisztusban bebizonyította az Isten, hogy Ő van, megmutatta, hogy Ő milyen, és megváltotta az Ő népét. Isten szava ugyanis mindig szabadító tett. Isten az egyetlen, aki amit mond, azt azonnal és isteni hatalmával cselekszi is. A 19. zsoltár ihletetten szól Isten általános, konkrét és legkonkrétabb kijelentéséről.

Megjelent az Isten kegyelme. Isten mindig úgy jelenik meg, hogy megmutatja hatalmát, Úr voltát. De Isten hatalma mindig kegyelmes népéhez. Isten hatalma a megváltó, szabadító szeretet hatalma. Ez az egyetlen hatalom, amely a bűn, a halál, a gonosz hatalmát is képes megtörni. Jézus Krisztusnak adatott minden hatalom (Máté 28,18), hogy Isten kegyelmét isteni hatalmával érvényesítse, és bennünket megváltson. Isten megjelenése mindig hatalmasan kegyelmes jelenlét, szabadítás az ember számára. Ez a hatalom lehet ítéletté is a hitetlenség felett. Nekünk azonban csak arra van mandátumunk, hogy ezt hirdessük: Megjelent az Isten kegyelme!

Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme. Az üdvösség az élő Isten jelenléte az életünkben, amelyből minden körülmények között áldás fakad. Az üdvösség: a legfőbb jó (Filippi 1,23). Az üdvösség az örök élet bizonyossága, amely beragyogja ezt a földi életet. Azt írja a mai Ige, hogy minden ember üdvösségére jelent meg az Isten kegyelme (11). Soha nem tehetjük elmélet, teológiai vita alá, hogy itt a „minden ember” mit jelent. Ugyanakkor merjük komolyan venni az üdvösség ígéretét, magunkra és másokra nézve is! Kezdjük mindig onnan, hogy ez rám nézve reménység, és hitben járva üdvbizonyosság. Aztán folytassuk azzal, hogy a „minden ember” számomra az enyémeket jelenti, a szeretteimet; azokat, akik között élek; könyörögjek értük, és bátran tegyek bizonyságot előttük mindenkor. Mi mindenkire csak reménységgel tekinthetünk, nekünk mindenki felé bizonyságtevő szolgálatunk van. A többi a szuverén Isten cselekvése, és Ő mindent jól intéz.

Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme, és akik számára felragyogott a Krisztus (Efezus 5,14), azok újjászületnek, minden törékenységük és gyarlóságuk ellenére is (2Korinthus 5,6), mássá lesznek, megtisztulnak az Istennek kedves életre (12–15). Már megújultunk, de majd akkor tisztulunk meg teljesen, ha a mi Urunk Jézus Krisztus visszajön, és teljessé teszi rajtunk a megváltás művét. Ezért várjuk a mi boldog reménységünket! (13)

Jób 12