Az Ige mellett – 47. hét

2019 – Negyvenhetedik hét (11.17-23.)

November 17.

(18) „Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a Te nagy irgalmadban bízva…” (Dániel 9,1–19)

– A legutóbbi gyülekezeti filmklubunk alkotása tényleg megrázó volt. A „Megmaradt Alice-nek” című film számos kérdéssel kényszerített őszintén szembenézni bennünket. Ezek közül az egyik így hangzott: meddig kell küzdeni valamiben, valamiért; és mikor kell elengedni a dolgokat?

– E-világban mindenki úgy gondolja, hogy neki van igaza, ő mond igazat, ő látja igazul a dolgokat, ő képviseli az igazságot és ő gyámolítja az igazságosságot; – hiszen ő egy igaz ember. Az ember küzd is az igazáért, vitatkozik, harcol, a végsőkig kitart. Az ember nem enged! Aztán egy pillanatban eltemetik, az igazságával együtt. Olyan abszurd az egész: igaza volt, küzdött érte, aztán legyőzte a halál. Végül is miben volt igaza az illetőnek?

– A fordulat ott kezdődik egy ember, egy nép életében, amikor megtanul elengedni, amikor már nem küzd, hanem csakis az Úrra hagyatkozik. Az ilyen ember tud úgy imádkozni, mint Dániel. Az ilyen ember tud imádkozó életet élni. Persze: hittel tesszük a dolgunkat, amíg tehetjük, de sem értelmetlen, piti presztízsharcban nem veszünk részt, sem olyan küzdelmekbe nem keveredünk, ahol az imádság nélküli, puszta nyers erő akar győzedelmeskedni. Cáfolnád: – De hát ez az egész élet! – Igen? Akkor gondold végig, hogy mit kellene elengedni, még mielőtt az Isten elengedni kényszerít, mint a filmbéli Alice-t, a betegsége által.

– Mi nem akarunk elengedni, nem akarunk engedni! Isten kegyelmi tette, hogy Ő elengedni tanít bennünket, Őrá hagyatkozni kényszerít bennünket. Vessük irgalmába magunkat! Bizony, meg fogjuk tapasztalni: akár élünk, akár halunk, életünk előtt és után, és közte mindenben, mindenkor az Övéi vagyunk (Róma 14,8). Ez az egyetlen igazság, az Úr igazsága, és kegyelméből a mi igazságunk is. Igazunk van Őbenne!

1Thesszalonika 3,9–13 100. zsoltár

 

November 18.

(24) „Akkor… eljön hozzánk az örökké tartó igazság.” (Dániel 9,20–27)

Dániel könyve olyan korban íródott, Antiokhosz uralma alatt (Kr. e. 175–164), amikor nem a zsidó nép ment fogságba, hanem a fogság jött a saját hazájukba. Antiokhosz sok szent könyvet megsemmisített, a görög istenek tiszteletét akarta bevezetni a zsidók között, betiltotta az áldozatokat, és „iszonyatos” bálványt helyezett el a szentélyben: Zeusz oltárát (27). Dániel próféta jelene: a válság mélypontja (Kr. e. 167).

Ma is válságban vagyunk. Másként, mint Dániel próféta idejében. Dániel korában még az jelentett szenvedést és próbatételt, ha a nép hitét, közösségi istentiszteletét bántás érte. Ma, egy jóléti, egyént kiemelő korban az jelent próbatételt, ha saját élet-élvezetinket éri korlátozás, anyagi lecsúszás, betegség, váratlan esemény. Nem a jóléttel van baj, nem is azzal, hogy figyelhetünk az egyes emberre is, hiszen az Úr az élet, a bőség és az egyes ember Istene is. Az a baj, és egyben az ember legnagyobb nyomorúsága, hogy a jólét gőgössé, hitetlenné, hűtlenné tesz.

– Dániel látomásának részletes elemzése most túlfeszítené a kereteket. A látomás lényegi kérdése ez: meddig tart a próbatétel? Mikor ér véget a hitszegés, mikor szűnik meg a vétek, mikor nyer engesztelést a bűn, és mikor érkezik el végre hozzánk az örökké tartó igazság?  (24) Ma már nem is kérdések ezek? Pedig mindenkor ezek az ember igazi kérdései, és addig ember az ember, amíg ezeket a kérdéseket fel meri tenni. Hitben jár az, aki ezt imádkozva teszi fel, az Úr előtt. Az ilyen ember megváltásért, az Úr segítségéért, Krisztusért kiált (26). Nem hiába kiáltunk! Velünk az Isten! (Máté 1,23)

1Thesszalonika 4,1–8 155. dicséret

 

November 19.

(14) „…elmondom neked, hogy mi fog történni…” (Dániel 10,1–11,1)

Dániel böjtölt, amikor a kijelentést kapta. Dániel felkészült a kijelentés fogadására, valamint arra, hogy figyelhessen a kijelentésre és megérthesse azt (2–3). Dániel megalázkodva, böjtölve rászánta magát az üzenet megértésére (11–12). Gondoljunk csak bele, mi minden elvonja ma a figyelmünket attól, hogy igazán az Isten Igéjére figyeljünk. Nem is sorolom… Mi pedig ezeket a zavaró tényezőket fontosabbnak tartjuk a kijelentésnél?

Dánielt elhagyta az ereje, ájultan esett össze, amikor találkozott a mennyei követtel, és meghallotta annak szavát (9), de a követ felsegítette (10), majd folyamatosan erősítette (15–19). Ahol az Úr szól, ott az ember összeroskad, hogy aztán a Megváltó megújultan felemelhesse őt és folyamatosan megtarthassa. Pál apostollal is ez történt (Cselekedetek 9,8). Isten embere, Isten népe tudja, hogy minden nap kegyelem.

Dániel előtt a mennyei követ felfedte, hogy mi fog történni Isten népével az utolsó időkben (14). A látomásokat tartalmazó, úgynevezett apokaliptikus bibliai iratok részletes pontossággal kiszámolják a végidők eseményeit. Isten kijelentése ezzel arra figyelmeztet bennünket, hogy Ő a történelem Ura akként is, hogy annak minden percét a kezében tartja, és népét a megérkezés felé vezeti. A részletek azonban ne fedjék el előttünk a lényeget: Jézus Krisztus eljövetelével már minden megtörtént, aminek meg kellett történni; üdvösséget nyert nép vagyunk, megváltott emberekként élhetünk. Ne számolgassunk, ne a részleteket firtassuk, hanem bízzunk! (Márk 10,49)

1Thesszalonika 4,9–12 121. zsoltár

 

November 20.

(2) „Most pedig elmondom neked a való igazságot…” (Dániel 11,2–20)

A próféta, közeledve saját korához, egyre gazdagabb történelmi adatok birtokában kapja a kijelentést. Az igeszakaszban leírt történeti ív 300 évet ölel át. A görögök visszaverik a perzsákat. I. Dáriusz Marathonnál Kr. e. 490-ben szenved vereséget a görögöktől. Tíz év múlva Xerxész hajóit verik tönkre a görögök Szalamisznál. Kr. e. 330-ban Nagy Sándor végleg szétzúzza a Perzsa Birodalmat, de a vezér korai halála miatt négy utódállamra hullik szét birodalma. Ebből az északi, szír, Szeleukida; és a déli, egyiptomi, Ptolemaisz király egymással való viaskodását részletezi a mai igeszakasz; hiszen az „ékes föld” (16) a két versengő közé ékelődött. Palesztina Kr. e. 198-ban jutott a Szeleukidák kezére, miközben a római hatalommal való súrlódás is megjelenik a színen (17–18).

Mi itt a való igazság? A szentíró részletes, de még az avatott olvasó számára is alig követhető eseményeket tár elénk. Ugyanakkor ezek az események a történészek szerint pontosan beazonosíthatók. Mégis; az események nevek, helyek, évszámok, konkrétumok nélkül szerepelnek az igeszakaszban.

Ebben a tartózkodó leírásban teológiai szándékosság és áldott üzenet fedezhető fel. Isten hívő népe ugyanis nem ezektől a nevesincs, követhetetlenül kaotikus, oda-vissza vágó királyoktól és harcoktól várja a megoldást.

Amíg az ember belesüllyed az érdekharcokba, bele is veszik azokba. Pedig csak átmenetileg birtokolhatunk és győzhetünk e-világban. Tíz évvel ezelőtti nagy és kusza harcaink egykori iratanyagát nézve értettem meg ezt igazán: micsoda küzdelem volt az egykor, mennyi sérüléssel és nyomorúsággal, de aztán letűnt a napirendről az egész, már a „szereplői” sem élnek. Miközben ma is ugyanúgy vívjuk a mai harcainkat, ami sok év múlva már nincs, nem érdekes, nem számít; – pedig nekünk majd számot kell adnunk azokról.

Az isteni üzenet rámutat az Úr szerint való igazságra. Dániel nem királyoktól, nem egyik, vagy másik oldaltól, nem is makacs zsidó lázadóktól (14) várta a megoldást, hanem csakis az Úr hatalmától és kegyelmétől. Az Úr nekünk adta „ékes földjét” (16), megtart ott, megtart a hitben, szeretetében, az Isten országában. Küzdünk, de csak egy határig, utána elengedünk, és az Úrra hagyatkozunk mindenben!

1Thesszalonika 4,13–18 353. dicséret

 

November 21.

(30) „…a szent szövetségen tölti ki dühét.” (Dániel 11,21–45)

A tehetetlen düh, az ember nyomorúságának, az emberlét kielégítetlenségének és tehetetlenségének, pótcselekvő önzésének, valamint a gonosz hatalmának nyilvánvaló jele. Ez a düh perlekedik az Istennel és isteníti bálványait, legfőképpen önmagát, valamint kudarcok esetén ez a düh tölti ki indulatát másokon. Ki ne tudná, miről van szó?

Antiokhosz, szír király, önmagára aggatott, önmagát istenítő melléknevét: „Epiphanész”; a háta mögött „Epimanész”nek, azaz őrjöngőnek nevezték át. Antiokhosz csak győzni akart, és ha valami nem sikerült, őrjöngve bosszút állt. Antiokhosz, a déli király, azaz az egyiptomiak elleni kudarcait (21–28), Isten népén töltötte ki: az áldozati oltárra Zeusz szobrot állíttatott, megbénította a szövetség népének hitét, istentiszteletét (29–31); – de más vallásokat sem kímélt (37).

A szorongatott helyzetben Isten népe nem egységes. Sokszor átéltük már ezt. Vannak olyanok, akik behódolnának, kiszolgálnák a fennálló rendszert. Vannak olyanok, akik lázadnak, mint a Makkabeusok (Kr. e. 167–164). Mindegyik csoporthoz csatlakoznak érdekből, számításból. De mindig vannak olyanok, akik hitben és reménységben kitartanak, mert nem az emberi behódolásban, de nem is az emberi lázadás „kevéske segítségében” bíznak (32–35), hanem csakis az élő Isten megváltó szeretetében. Ezeken könyörült az Úr, és emberi dühüket alázatos, imádságos bizonyossággá szelídítette a kiválasztó, megtartó, krisztusi kegyelem.

Az Úr könyörült népén: nem jogos dühét ontotta ránk, hanem kegyelmét ajándékozta nekünk, az Úr Jézus Krisztusban. Minden agresszivitás, őrjöngés, pusztító düh: ördögi. Lehiggadhatunk, kitarthatunk, Őbenne, Őáltala! Az Úr pedig megállítja az istentelenek dühét!

1Thesszalonika 5,1–11 488. dicséret

 

November 22.

(3) „…igazságra vezettek…” (Dániel 12,1–4)

– Áldott bizonyságtétel ez az Ószövetségben az örök életről. Olyan ez a néhány igevers, mint napfelkelte a halál árnyékának völgyében (Lukács 1,78), átívelő híd a túlpartra. Előttem van egy délnyugat-európai főváros: hatalmas híd ível át a széles tölcsértorkolattal óceánba ömlő folyó felett, ahol az áldó Krisztus tekint le ránk.

Ha nincs híd, akkor beszorítottan élek az egyik oldalon (12,5). Akkor csak szélsőséges lehetek, mindig kibillen a mérleg, és az mindig magam felé billen: a magam gondolata, érdeke, igaza, kegyessége… Nyomorúságos idők ezek (1). Olyanok, mint Dániel idejében voltak. Olyanok, mint ma. Olyanok, mint mindig lesznek, híd nélkül, élő hit nélkül, üdvösséges reménység nélkül, Jézus Krisztus nélkül: gyalázatosak, utálatosak, halálosak, kárhozatosak (2). Ezek a mai igeszakasz kijelentései, nem valami egyéni rosszkedv termékei.

Ha van híd, akkor a „kijelölt oldalam” is megtelik reménységgel, „szabadsággal”, tágassággal. Isten, népe mellé áll, hívei mellé, mellénk. Ő küld angyalt, követet, emberi eszközt, „Míkáélt”, aki által megerősít és megment. Ő elküldte Jézus Krisztust érettünk (János 3,16). Úgy élünk itt, hogy látjuk a hidat, reménységgel a túlpartot, az átmenetelt, miközben másokat is, mint a kivilágított híd, az életre, az örök életre, az igazságra vezethetünk; – nem a mi igazságunkra, hanem Krisztuséra (3). Az élet könyvében vagyunk, ezért a nyomorúság megerősít a bizonyosságunkban. Sokan vagyunk ilyenek (2). Kik ezek, mennyien vannak, mi lesz a többiekkel? Ne számolgassunk, ez nem a mi dolgunk, hanem bízzunk az Úrban! (János 5,28; Cselekedetek 1,7) Tekintsünk a hídra, tartsunk a híd felé, amely „kitágítja” az életet, és átvezet a „túlpartra”!

1Thesszalonika 5,12–28 484. dicséret

 

November 23.

(13) „Elpihensz majd, de fölkelsz…” (Dániel 12,5–13)

Isten lezárta a kijelentés könyvét és lepecsételte (12,4). Vegyük ezt komolyan. Ma is a lezárt, írott kijelentés a forrás, amely által az önmagát szüntelenül kijelentő Isten szavát meghallhatjuk. Tévelygünk, ha nem innen indulunk ki, mert akkor valójában magunkkal, és nem az Úrral lesz találkozásunk (Márk 12,24). De gyarapszik a hitünk és az ismeretünk, ha a Bibliát kinyitva keressük az Urat. A lepecsételt könyv azt is jelenti, hogy sok minden titok, és az is marad (5Mózes 29,28).

Ami biztos, ami nem titok, és Jézus Krisztusban nyilvánvalóan felragyogott, az elég! Itt vagyunk, az Úr követei vagyunk, elvégezzük szolgálatunkat, és elpihenünk! Jó lesz megpihenni! Kijelentett bizonyosságunk van arról, hogy felébredünk, és kijelölt sorsunkat, az üdvösséges örök élet örömében éljük majd. Részleteket nem tudunk, de azt igen, hogy ez jobb lesz mindennél (Filippi 1,23). Úgy élünk a folyó innenső partján, hogy hitben a folyó túlsó partján vagyunk (5).

Sok nyomorúság érhet minket közben; olyanok is, amelyeket nem értünk. Hiába kérdezünk vissza, mint Dániel tette, itt nem kapunk rá választ, hiszen a végső válasz már a miénk (6–11). Ismét mondom: nem számolgatunk (11–12), megyünk Urunk után, állhatatosan. Boldogok vagyunk, mert az Ő kegyelméből, állhatatosak maradhatunk! (12)

2Thesszalonika 1 447. dicséret

Steinbach József