Az Ige mellett – 46. hét

2020 – Negyvenhatodik hét (11.08-14.)

November 8. vasárnap

(5) „…Jézus Krisztus bennetek van?” (2Korinthus 13)

Telnek az évek, mégpedig gyorsan. Ez az esztendő is a vége felé jár. Ilyenkor számadásra késztet az idő múlása. Ha valaki számadást készít, ez a legfontosabb kérdés: Jézus Krisztus bennem van-e, én pedig Jézus Krisztusban vagyok-e, él-e bennem a Krisztus, hitben járok-e, közelebb kerültem-e Krisztushoz? Ez a számadás nemcsak bűnbánat és megalázkodás, hanem Isten kegyelméből hálaadás is, miszerint ahogy telnek az évek, egyre közelebb kerülünk az Úrhoz és egyre inkább értjük a Krisztus titkát. Erre a kérdésre üdvbizonyossággal is lehet válaszolni, az Urat magasztalva, hogy kegyelem alatt vagyunk, és él bennünk a Krisztus.

A bennünk élő Krisztus munkájának egyik jele, hogy a külső eseményeket hitben dolgoztuk fel. Nem az a fő kérdés, hogy milyen külső események történtek velünk eddigi életünk során, hanem hogy ezeket a külső eseményeket hitben dolgoztuk-e fel? A siker nem tett bennünket önhitté, és a kudarcok miatt nem lettünk megkeseredettek. Bármi történt velünk, mindent Isten megváltó szeretete felől értelmezhetünk így, hitben és bizonyosságban járva, nem pedig az Úr haragja felől. Szeret az Isten! Úgy megyünk a halál felé, hogy az örökkévalóság felé haladunk.

A bennünk élő Krisztus munkájának sok más jele is van. Most legyen elég ennyi. Ezt is elég megfontolni. Vizsgáljuk meg magunkat, próbáljuk meg magunkat, hogy Jézus Krisztus bennünk van-e! Micsoda kegyelem, hogy minden nyomorúságunk ellenére üdvbizonyossággal, Isten megváltó szeretetének gazdagságában tekinthetünk magunkra és másokra is…

2Sámuel 24,11–17

 

 

 

November 9. hétfő

(10) „…megítélhessétek, mi a helyes, hogy tiszták és kifogástalanok legyetek a Krisztus napjára…” (Filippi 1,1–11)

A mi Urunk napja, a kegyelem teljességének napja, amikor életünk tisztátalanságát maradéktalanul eltörli, megbocsátja az Ő kegyelme.

Isten kegyelmére szorulunk, amelyet Ő megmutatott Jézus Krisztusban. Hiszen nem vagyunk tiszták és kifogástalanok: sok vétek terhel bennünket, gondolatban, szóban, cselekedetben, mulasztásban. Hitünk olyan sokszor elvérzik a hétköznapok próbái alatt…

Isten kegyelme azonban őriz bennünket, és nem engedi, hogy vétkeink megbotránkoztató határt lépjenek át. Isten kegyelme őriz minket az üdvösségben (1Péter 1,5). Urunk az eseményeknek is az Ura, nem véletlen, ha Ő bezár egy ajtót, ugyanakkor egy másikat meg kinyit. Ez is annak bizonyossága, hogy az övéi vagyunk.

Isten kegyelme egyre inkább megtisztít bennünket. Az Úr kegyelme megszenteli életünket. Jézus Krisztus követésében járva egyre inkább megtisztulunk, megérünk: elhagyjuk a vétkeket, letesszük a felesleges batyukat, kidobjuk a régi, koszos lomokat az életünkből, és nem engedjük, hogy a figyelmünket, értelmünket és szívünket bármi is elvonja a mi Urunk megváltó szeretetének örömétől.

Isten kegyelme arra indít, hogy naponta imádkozzunk, hogy egyre tisztábbak és kifogástalanabbak lehessünk, és mindennapi döntéseinkben is az Úr akarata szerint éljünk, mígnem megérkezünk az Ő örök boldogságához.

*

Mi a helyes? Megnyugtató, hogy ezt nem mi határozzuk meg, hanem az Isten, aki mindent tökéletesen tud és örökkévaló összefüggésekben lát. Ha mi, emberek határozzuk meg, hogy mi a helyes, az mindig csak a saját önző érdekeinket szolgálná. Urunk azonban pontosan tudja, hogy nekünk mire van szükségünk, és azt is látja, mi jó a másiknak, meg az egész teremtett világnak.

Isten kijelentette nekünk akaratát. Az a helyes, ami kiváltképpen szolgálja Isten dicsőségét és az emberek javát: szeretni az Urat, és szeretni felebarátunkat, mint önmagunkat (Márk 12,30–31). Nagy teológiai vitákat lehet folytatni arról, hogy ki a felebarátom? Hát az, akit az Isten a látókörödbe helyezett, függetlenül attól, hogy ki is ő, hogyan gondolkodik és mit hisz. Azokat elég szeretned, akik között élsz és dolgozol.

Bizony, nehéz a hétköznapok kusza és bonyolult történései között helyesen élni, dönteni. Minden nap imádkozni kell az Isten tökéletes akaratának az érvényesüléséért, hogy ne történhessen más velünk és ne tehessünk mást, csakis azt, ami Istennek kedves, ami helyes, ami minden gyarlóságunk ellenére is megőriz az Úr rendelte mederben.

A mi tisztaságunk és kifogástalan voltunk az Úrban van. Önmagunkban nem vagyunk tiszták. Olyan ez, mint amikor a Duna megmarad a medrében, haladva a megérkezés, a torkolat felé, addig szép, addig nem kavarodik fel, addig nem bukkan elő a sok-sok hordaléka, addig nem rombol, áttörve gátakat. Urunk, tartsd meg életünket a Te medredben, haladva a Jézus Krisztus napja felé, amikor is életünk megérkezik a Te üdvösséges szeretetedhez!

2Sámuel 24,18–25

 

 

 

November 10. KEDD

(12) „…az én helyzetem…” (Filippi 1,12–17)

A saját helyzetem, összefüggéseiből kiragadva, vagy önhitté torzít, vagy kétségbeesetté nyomorít. Gondolj bele a saját helyzetedbe, abba, amiben most vagy… Vannak hétköznapi helyzetek, sikerek és kudarcok; és bizonyos esetekben átélhetünk kirobbanónak tűnő győzelmeket és halállal fenyegető, kétséggel kísértő testi-lelki mélységeket.

A saját helyzetem csak az összefüggéseibe visszahelyezve értelmezhető, múltam, kapcsolataim, vágyaim, tévesztéseim eredőjeként. Legalábbis a bölcselők egy része ezt mondja. Ez az összefüggés azonban édeskevés. Vannak ugyanis olyan helyzetek – a lényegi helyzetek mind ilyenek – amikor az emberi összefüggések nem elégségesek, sem a tudományosan empirikus eredmények, sem a nagy formátumú bölcseleti és teológiai gondolatok nem elegendők.

A saját helyzetemet egyedül a feltámadott Jézus Krisztus által elhozott, örökkévaló összefüggésekből szemlélve érthetem meg. Olyan ez, mint amikor egy régóta keresett könyvet megtalálok és végre feltehetek a helyére, a polcra. Ilyenkor szabályosan megnyugszom. Évek óta őrizgettem a gyerekeink kiskorú rajzait egy dobozban, a megszokott helyen. Egyszer csak eltűnt onnan az a doboz. Hosszú évekig nem találtam, már lemondtam róla, amikor a dobozt meglelve, visszatettem a helyére, a szemem elé, ahol mindig látom azt. Boldoggá tett ez a „rátalálás”.

Ilyen az, amikor a saját helyzetemet a krisztusi, örök, megváltó összefüggésekben szemlélem. Ilyenkor a múlt bocsánatot nyer, a jövő megtelik értelemmel, és ez az örökkévaló jövő reménységgel erősíti meg az akármilyen jelent is: alázatos hálát ajándékoz a sikerekben, és bizonyosságot a nyomorúságokban. Ennek az örökkévaló összefüggésnek tágassága elhordoz minden emberi irigységet, versengést, önzést, szándékolt gyötrést – még az egyházban, a Krisztus ügyében forgolódva is –; de ez a krisztusi látás meglátja a jóakaratot és a szeretetet is (15–16).

Mennyei örökségünk van, ezért helyzetünk mindenkor az evangélium terjedését szolgálja, akárcsak Pál fogsága Filippiben, ahol még a testőrség is meghallotta a Jézus Krisztus Igéjét (12–14).

Isten minden helyzetünkben lát bennünket, Ő megtalált, a szemei előtt vagyunk.

Jób 1

 

 

November 11. szerda

(20) „…várom és remélem, hogy semmiben sem fogok szégyent vallani…” (Filippi 1,18–30)

„Semmiben sem fogok szégyent vallani!” – ez az apostol reménysége; sőt, ezt kéri, ezt várja Urától; ez reménységének és imádságának tárgya. Hangsúlyos ez a szó: „semmiben” sem fog szégyent vallani az apostol. Sok mindenben megszégyenülhetünk Jézus Krisztus követésében, de végül nem vallhatunk szégyent. Más megszégyenülni, és más szégyent vallani.

Az apostol tudja, ki is mondja, hogy minden megaláztatás, megszégyenülés, csakis az üdvösségét szolgálja a hívő embernek. Az Úr ad erőt a megaláztatások hívő, méltóságteljes, vissza nem vágó elhordozásához.

Ugyanakkor az Úr nem engedi, hogy övéi szégyent valljanak; még akkor sem, ha ebben a világban szégyen és gyalázat lesz az osztályrészünk. Ő sokkal inkább jót, mindennél jobbat készített nekünk. Erre vágyik az apostol. De amíg feladata van, addig hitben elhordozza a megaláztatásokat. Csak ráadás, ha az Úr már ebben az életben kiemel a megaláztatásokból és igazságot szolgáltat nekünk. Ez azonban csakis az Ő jótetszésén múlik.

Ma már nemcsak bármit gondolhatunk, hanem bármit mondhatunk és írhatunk is a másikról, sok mindent művelhetünk a másikkal nagy szabadságunkban és önző önhittségünkben, ha éppen mi vagyunk helyzetben. Üdvösségesen jó olvasni, hogy az apostol bizonyossággal vallja, hogy Ura végezetül semmiben sem hagyja őt szégyent vallani. Ez a bizonyosság örvendezővé tesz, amely még annak is tud örülni, ha Jézus Krisztust színből hirdetik, de legalább az Urat hirdetik!

Persze mindezek ellenére nagy ajándék lenne, ha legalább a hívők közösségében nem aláznánk meg egymást!

Jób 2

 

 

 November 12. csütörtök

(11) „…Jézus Krisztus Úr…” (Filippi 2,1–11)

Valljuk, hogy a megváltó Jézus Krisztus az egyetlen Úr (11). Ő a múlt, a jelen és a jövő Ura. Ő az egyén, a közösség, az egyház, a világ, a kozmosz Ura. Ő az élet, a halál és a történelem Ura. Ő a hívő ember életének Ura is. Számunkra ez nemcsak tény, nemcsak ismeret; hanem szívbéli bizalom és engedelmesség. Vagyis számunkra ez a tény már itt megtapasztalt, megélt valóság, amely újjászüli az életünket, láthatóan megváltott emberekké formál bennünket (Galata 4,19).

Jézus Krisztus az egyetlen Úr, abban az értelemben is, hogy Ő az egyetlen, aki az „úr” voltát, másokért aláhajló szeretetében mutatta meg (6–8). Ez a szeretet: megváltó szeretet, mivel Jézus Krisztus, isteni hatalmával, egyedül képes bennünket megmenteni a bűntől, a haláltól, a kárhozattól. Jézus Krisztus ugyanis magára vette a halált, de isteni hatalmával győztesen vette magára a halált: legyőzte azt (9–11).

Jézus Krisztus megmutatta azt is, hogy minden „uraság” szolgálat; ugyanakkor minden krisztusi szeretetből való szolgálatot megáld és végül felmagasztal az Isten. Bizony, az Úrtól elszakadt világban ma is halálos kockázata van a szeretetnek. Ugyanakkor nincs más járható út, mert nem jó egy olyan világban élni – mondjuk ki –, rettenetes egy olyan világban élni, ahol meghidegül a szeretet.

Hisszük, hogy Jézus Krisztusban, minden emberlétből fakadó szomorúság, reménytelenség, valamint minden itt megélt tragédia ellenére is: van vigasztalás. Az Úrban, minden rideg és határtalan emberi kegyetlenség ellenére is van irgalom és könyörület. Jézus Krisztusban, minden önzés és hiú dicsőségvágy ellenére is: van alázat; minden gyarló széthúzás, szétszóratás, kárhoztatás ellenére is: van Istennek kedves egység és üdvösség (1–5).

Olyan a Jézus Krisztusban megújult élet, mint amikor mágnes kerül a szétszórt vasreszelék közé. Akkor a legkisebb vasreszelékszemcse is, minden vita nélkül, az igazodás boldog szabadságában találja meg a helyét, az isteni üdvösséges rendben. Ilyen a megváltott ember, ilyen az Isten megváltott népe.

Jób 3

 

 

November 13. Péntek

(15–16) „…ragyogtok, mint csillagok a világban, ha az élet Igéjére figyeltek.” (Filippi 2,12–30)

Akkor ragyoghatunk, mint a csillagok a világban, ha az élet Igéjére figyelünk. Ha az Isten Igéjének, Jézus Krisztusnak, a világ világosságának fénye ragyog ránk, csak akkor ragyoghatunk mi magunk is (János 8,12). A mi ragyogásunk nem a mi fényünk, hanem az Úré az, de mi ragyogtathatjuk azt tovább (15).

Ebből következően értelmezhető az összes többi, nem könnyű tétel, amit itt az apostol felsorol. Ahogy a világosságunk nem a miénk, hanem az Úré, úgy az engedelmességünk (12), az üdvösségünk (12–13), a feddhetetlenségünk, a romolhatatlanságunk, a hibátlanságunk (14–15) is mind az Úr ajándékai, amelyekkel zúgolódás és vonakodás nélkül teszünk mindent. Csak így lehet „életszerű” az, ami egyébként életszerűtlennek és valótlannak tűnik, hiszen az Úr ragyogása nélkül az életünk tele van sötét hibákkal, zúgolódásokkal és vonakodásokkal, miközben félelmeink és rettegéseink sem az üdvösségünket munkálják (12).

Pál, önmaga feláldozásáról, „italáldozatáról” szól (17–18). Önmagunktól, önmagunkat feláldozni is képtelenek vagyunk, csak ha az Úr ehhez kegyelmet és erőt ad; és bizony nem mindenkinek ad ehhez erőt és kegyelmet; tehát azoknak nem is kell magukat másokért feláldozni. Jézus Krisztus áldozata egyszeri és tökéletes áldozat, ami mellet a mi önfeláldozásunk semmit nem old meg, legfeljebb adott helyzeteket kezel, ha ez az Úr akarata. A krisztusi önmegtagadás más, mint az önfeláldozás: a krisztusi önmegtagadás kizárja az önmegvalósítást, de nem egyenlő az önfeladással.

Isten jótetszése munkálja ki ezeket (13). Bizonyosságunk, hogy ami Istennek tetszik, az nekünk is jó, mert az Úr jót akar az övéinek. Ebből fakad mindenkor a mi valódi örömünk (18).

Jób 4

 

November 14. szombat

(8) „…Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért.” (Filippi 3,1–14)

Jézus Krisztus ismerete páratlan, semmihez sem hasonlítható, egyetlen ajándék.

Jézus Krisztus ismeretének páratlansága abban van, hogy ez mindenestől ajándék, Istentől való kegyelemi állapot (9). Az apostol minden igyekvése, futása, nekifeszülése csakis ebből a kegyelemből fakad (10–14). Ő azért ragadhatja meg Krisztust, mert Jézus Krisztus megragadta őt (12).

Jézus Krisztus ismerete páratlan abban is, hogy az Úr ismerete üdvbizonyosság: halálból való feltámadás, örök életből fakadó „lét-bátorság” már e-világban, mennyei erő a szenvedések elhordozásához, nemcsak a szolgálatból fakadó szenvedések, hanem a földi lét gyötrelmeinek krisztushittel való megéléséhez (10).

Jézus Krisztus ismeretének páratlansága az a nyereség, ami nem hasonlítható semmiféle földi haszonhoz. Az apostol kimondja, hogy ehhez a nyereséghez képest minden e-világi kincsünk kár és szemét. Bizony az apostol a korábbi „teológiai ismereteit” is ide sorolja: vallási buzgóságát, testben való dicsekedését, feddhetetlen voltát és önigazultságát. Mindez szintén kár és szemét, a Krisztusban. Aki Jézus Krisztusban van, az soha nem dicsekedhet, egy makulátlan teológiára hivatkozva, test szerint, hiszen nem a teológiai ismeret üdvözít, hanem Jézus Krisztus ismerete. Igazából azok a tévtanítók – az apostol kemény jelzőkkel illeti őket (2) –, akik mindenben tévtanítást látnak, azonnal azt nézik, hogy mivel nem értenek egyet, ezt azonnal ki is fejezik, és másokkal kapcsolatban nem tudnak örülni Jézus Krisztus ismerete páratlanságának (1–9).

Jézus Krisztus ismeretének páratlansága nélkül valóban, mit sem érnek az itteni, mulandó földi kincseink, mert Jézus Krisztusba vetett hit nélkül mindenünk kidobandó szemétté lesz itt, avul, kopik, megfakul, elrothad; mi magunk is. De fordítva is fogalmazzuk meg az üzenetet: az Úrban minden e-világi kincsünk megtelik mennyei tartalommal, áldottá lesz, hiszen azokat az Úrtól kértük és kaptuk egy időre, ezért örömmel és reménységgel élünk itteni javainkkal (8–14).

Jób 5