Az Ige mellett – 45. hét

2020 – Negyvenötödik hét (11.01-07.)

November 1. vasárnap – halottak napja

(7) „…a jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2Korinthus 9,6–15)

Isten jó, azaz tökéletes, szent, igaz és igazságos (Zsoltárok 112,9). Isten jóságából következik az, hogy Isten jókedvű (9). Ez az Isten alapvető természete. Ezért Isten jókedvűen, bőséggel, kegyelmesen ad mindenkinek (8–10); hiszen felhozza napját jókra és gonoszokra egyaránt (Máté 5,45). Isten „jókedvű jóságának” legnagyobb áldása Jézus Krisztus, akiben megváltást ajándékozott nekünk kegyelméből, hogy megszabadítson minden rossz hatalmától. Egyelőre még sok rosszat tapasztalhatunk, de ezeknek már nincsen hatalma rajtunk. Ezzel a bizonyossággal, ebből fakadó reménységgel járjuk ma a temetőkerteket, elköltözött szeretteinkre emlékezve. Isten hívő népe tudja, hogy az Úr nemcsak gondviselő, hanem megváltó Úr is.

Isten jósága, jókedve, Jézus Krisztusban közölt szeretete minket is jókedvre hangol. Isten gyermeke jókedvű ember, nem kedvetlen, hiszen reménysége van. Ez a jókedv nem egy felszínes, sok-sok bajt palástoló, „vidámkodó vibrálás”, hanem ez a jókedv a megváltott, üdvösséget nyert ember mennyei öröme, ebből fakadó hálája (11). Ez a jókedv mennyei öröm, de mégis valóságos emberi jókedv, amellyel a hívő ember mer ember lenni, így szentsége nem valami elérhetetlen, „embertelen” fenségben mutatkozik meg. A jókedv rámutat arra, hogy emberek vagyunk, az Úrra szorulunk, aki egyedül mindenható; ezért nekünk nem szabad mindent komolyan venni, hanem csak azt, amit az Úr az adott időszakban ránk bízott; egyébként megzavarodunk. A jókedv rámutat arra, hogy az Úréi vagyunk, kegyelemből, akik el tudják engedni azt, ami felett csak az Úrnak van hatalma, és mindenben az Úrra bízták magukat. A jókedv – beleértve a vicces jókedvet is – azt hirdeti rólunk, hogy nem vagyunk tökéletesek, de mégis lehetünk hitelesek. A jókedv jelzi, hogy nem az erkölcs tart meg, hanem csakis az Úr kegyelme, de ebből a kegyelemből csakis jókedvűen megélt, Istennek kedves erkölcs következhet. Egy hívő testvérem említette nekem a napokban: „Nekem minden nap imádkoznom kell, és Isten erejét kérve tennem is kell, ezért a jókedvért. Nekem ezt a jókedvet naponta el kell kérnem, hogy úrrá ne legyen rajtam a halálos kedvetlenség.”

Isten jósága, jókedve arra indít minket, hogy jókedvűen adjunk másoknak. Amit kaptunk, annak csak egy kicsiny része a miénk, a többit azért kaptuk, hogy továbbadjuk; vagyis az nem a miénk. A jókedvű adakozó a hálatelt szívű adakozó, akinek gondja van a szeretteire, a látható egyház fenntartására, a szentek – azaz a testvérek – szükségeire. De a jókedvű adakozó nemcsak a hozzá hasonlók szükségeit hordozza, hanem másokét is (12). Ki az az ember, a szeretteiden, a testvéreiden kívül, aki egészen más, mint te, és mégis rád bízta őt az Isten, hogy jókedvűen cselekedj érte? Nem vár sokat az Úr, nem a világ összes baját bízta rád: egy ilyen embered legyen mindig! A jókedvű adakozó hálából ad és nem jutalomért, mert a jutalom, az üdvösség – azaz „minden” (1Korinthus 3,21) – már eleve az övé, a Jézus Krisztusban. Aki jókedvűen ad, az még jobb kedvű lesz, mert az isteni természet részesévé lesz ezáltal. Próbáljuk csak ki! Aki jókedvűen ad, az másokat is jókedvre hangol, azaz általa mások is megtapasztalják az Isten gondviselő szeretetét, és dicsőítik az Urat. Aki kapott, az nem az adakozót dicséri majd, hanem az Urat! Ha adunk, ne mi várjunk dicséretet, emlegetést! (13–14)

2Sámuel 21,1–14

 

 

November 2. hétfő

(1) „A Krisztus szelídségével és gyöngédségével kérlek titeket…” (2Korinthus 10,1–11)

Most csak a „felszínét” tudom érinteni ennek a gyönyörűséges igeszakasznak, de ez a felszín is fontos üzeneteket láttat.

Kérem, félre ne értsék: a személyes hang, csak példa, eszköz, hogy megszólaljon az üzenet. Gyerekkori házunk utcájából, az egykori lakók közül, szinte mindenki kihalt. Az édesanyám házával szembeni épületet is új lakók vették meg, ahol minden családtagnak külön autója van. „Ezek” teleparkolják az előttünk húzódó utcaszakaszt, és nemhogy nincs esélyem megállni, még a házunk közelében sem; de ami ennél nagyobb probléma, hogy azóta egyszer sem tudtam beállni az udvarunkba, mert nem tudok ráfordulni a nagykapunkra. Ez évek óta gond. Többször udvariasan kértem őket, jelezve a problémát, ám olyan választ kaptam, aminek sem a tartalmát, sem a hangnemét nem részletezem itt.

Átélem a teljes tehetetlenséget! Mit tegyek, mert a krisztusi szelídséggel semmire sem megyek: legyek erélyesebb, ami ilyen helyzetben szintén kockázatos; veszekedjek, pereskedjek?

Ez Pál apostol dilemmája is, amit őszinte nyíltsággal részletez ebben az Igében. A Krisztus szelídségével és gyöngédségével kérleli a korinthusiakat; de nem lát eredményt (1). Ezért felveti az erélyesség lehetőségét, amivel nem szeretne élni, mert minden emberi erélyességben ott a kísértés, hogy az a gonosz játékszerévé lesz: testi hadakozássá (2).

Az apostolnak azonban van egy bizonyossága, amelyet könyörgésként naponta megfogalmazhatunk: e testben élve sem hadakozhatunk test szerint, hanem várunk az élő Isten hatalmas cselekvésére, hiszen aki a halál tehetetlen állapotából kiszabadított bennünket, hogyne tudná a hétköznapi, tehetetlen helyezetek erődítményeit bevenni! (2–6) Engedjünk csak a mi Urunknak, maradjunk krisztusiak, és az Úr majd megbünteti az engedetleneket! Vagyis kellő időben „magától” – az Úr által – megoldódik az ügy (5–6).

Bizony, ez mindig így van: sokszor megtapasztaltam már az efféle szabadítást. Tehát imádkozom és várok. Jó tudni, hogy az Úr nem dob oda a testi indulatnak; noha éles helyzetekben ez gyakran csak egy hajszálon múlik…

2Sámuel 21,15–22

 

 

 

November 3. KEDD

(17) „Aki pedig dicsekszik, az Úrral dicsekedjék…” (2Korinthus 10,12–18)

Sok küzdelme volt az apostolnak Korinthusban, az itteni gyülekezettel. A helyzet tipikus: az apostol vitte nekik az evangéliumot, és az így alakult gyülekezetben máris létrejött egy belső mag, aki saját maga belső körét tartotta igazán Krisztushoz tartozónak, másokat nem (10,7–11), valamint ez a csoport a gyülekezet valódi születését is magának tulajdonította. Ezek önmagukat ajánlgatva, önmagukkal dicsekedtek, a maguk mértéke szerint; valójában lenézték Pált: erőtlen alkatát, görög mérték szerint szánalmas beszédét, de ezek szerint a hitét is (10,9–12).

Az apostol egyrészt megfelel ezekre a kihívásokra, mert szó nélkül hagyni alapvető tévedéseket: bűn. Válaszában hangsúlyozza az apostol, hogy neki és a vele lévőknek üdvbizonyossága van, hogy ők is a Krisztuséi (10,7). Ezzel nem mondja azt Pál, hogy csak ők a Krisztuséi, de ők is! Feleletében azt is kiemeli az apostol, hogy az ő mértékük az az isteni mérték, amely alázattal ismeri a saját határait, de az Úr által, számára kijelölt feladatot is ismeri; sőt, annak is tudatában van, hogy minden eredmény kegyelem – a hit terén különösen –, az Úr ajándéka, ezért nincs mivel dicsekedni, de hálával meg lehet említeni azt, amit általuk végzett el az Úr (12–14).

Milyen jó, hogy van egy rajtunk túlmutató, biztos mérték, amit az Úr jelentett ki számunkra, amelyhez bizton igazodhatunk, és amely reménységgel tölti el a szívünket, mert ez a mérték egyben biztos irány is, az üdvösség felé (12–13). Ezért az apostol, noha megfelelt kihívóinak, nem vitatkozott velük, hanem minden további fejleményt az Úrra bízott, és energiaemésztő, meddő viták helyett, hűséggel végezte tovább szolgálatát. Az apostol nem dicsekedett mások eredményeivel, és a magáét is az Úrnak tulajdonítva említette meg. Aki az Úrban dicsekszik, az nem maradhat néma, de nem is veheti fel a kesztyűt eleve értelmetlen viták és harcok provokálásakor, sem a hétköznapokban, sem a szent szolgálatban (15–17).

2Sámuel 22,1–25

 

 

November 4. szerda

(3) „…úgy tántorodnak el a ti gondolataitok is a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől.” (2Korinthus 11,1–15)

Milyen gyarlók vagyunk! Milyen könnyen eltántorodnak a gondolataink a Jézus Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől (3). A gondolat összevissza csapong – leginkább itt vagyunk kísérthetők –, de éppen abban mutatkozik meg a hitünk, hogy csak az Istennek kedves gondolatainkból lesznek szavak és tettek; miközben a mi Urunk hatalma még a gondolatainkat is megtisztítja és megőrzi a Krisztusban (Filippi 4,7).

A korinthusiaknak nemcsak a gondolataik, hanem a szavaik és a tetteik is eltántorodtak Jézus Krisztustól, ahogy gyakran mi is hasonlóképpen bukunk el. A korinthusiak nyitottak voltak, mindenre nyitottak voltak; és aki mindenre nyitott az életveszélyes állapotban van, testi és lelki értelemben egyaránt. Ez a nyitottság maga a kár és a halál. Igenis van, amibe soha nem szabad belegondolni; van, amit soha nem szabad kimondani és soha nem szabad kipróbálni… Aki annyira szabad a nyitottságában, hogy még az erősáramú vezetéket is megragadja, az biztosan ottveszik (3–6; 12–15).

A korinthusiak, a Pál által hozott evangélium mellett más evangéliumra, más Krisztusra, más lélekre is nyitottak voltak. Már az első keresztyének idején ugyanazokkal a problémákkal küzdöttek, amivel ma küszködünk. Ahol hirdetik Jézus Krisztust, az Ő evangéliumát, a Lélek által; ott azonnal „idegen hatalmak” is munkálni kezdenek, amelyek abban is megmutatkoznak, hogy maguk a hívők is versengésbe kezdenek: az én evangéliumom az igazi, a másiké hamis; én vagyok az igazi hívő, meg még ő, ezek meg nem igaz hívők. Valaki egyszer azt mondta nekem egy lelkészre: „Az csak ezüst, nem arany…”

Ennek a megkülönböztetésnek persze nagyon is lehet alapja. De mi a kritérium, amivel azt mondjuk: ez a valaki más Jézust hirdet; más lélek által, más evangéliumot szól (4). Egy ilyet biztosan megfogalmazhatunk: Hamis evangélium az, amikor hozzátesszük, hogy üdvözülni fogsz, „ha…” Jézus Krisztus evangéliumában nincs: „ha”. Zákeusnak sem mondta az Úr: „Szeretni fog téged az Isten, ha vagyonod felét a szegényeknek adod!” Amikor Zákeus befogadta az Isten megváltó, üdvözítő szeretetét, akkor vagyona felét a szegényeknek adta, mert Isten Lelke erre indította őt, amikor vette az evangéliumot. Isten feltétel nélkül szeret, ezt mutatta meg a Krisztusban.

2Sámuel 22,26–51

 

 

November 5. csütörtök

(33) „Ablakon át kosárban eresztettek le a falon, és megmenekültem…” (2Korinthus 11,16–33)

Pál apostol tizennégy évet tevékenykedett Szíriában, amelyről semmi feljegyzésünk sincs, csak ez a szakasz (32–33) és a Galata levél első fejezete (1,17–24). A zsidók itt felbőszítették Pál ellen az akkor, ott uralkodó Aretász királyt, aki lezáratta Damaszkusz kapuit, hogy Pált elfogassa. Ekkor az apostolt ismeretlen kezek engedték le egy kosárban, a várfalon. Ezek az ismeretlen kezek, az ő feltámadott Urának eszközei voltak. Pált mindig a feltámadott Úr keze tartotta, hordozta. Ez a kéz soha nem enged el, bennünket sem!

Az apostol, megváltó Ura kezére hagyatkozva sorolja fel szenvedéseit. Az apostol a gyengeségeivel dicsekszik (30). Csak tényeket sorol az apostol, amelyeket így összegez: fáradozások, bebörtönzések, verések, halálos veszedelmek (23). Ezeket mind Jézus Krisztus ügyéért élte át az apostol; tehát ezek nem a puszta emberlét szenvedései voltak az életében. Aki azonban megtartó Ura kezére hagyatkozik, az bizonyossággal vállalja a próbatételeket. Megrendülök, amikor leírom ezeket. Beleremegünk a saját, totális gyengeségeinkbe. Csak az Úr megtartó kezére hagyatkozhatunk!

Mi számít a Jézus Krisztus szolgálatáért elhordozott szenvedésnek? Azok a szenvedések tartoznak ide, amelyekben az indítékaink nemcsak a magunk ügyét vezérlik, hanem mindenekelőtt az evangélium ügyét mozdítják elő; ezért vállalva próbatételeket, fáradtságos küzdelmeket, gyötrelmeket. A Jézus Krisztus szolgálatáért szenvedő ember a saját emberlétéből fakadó szenvedéseket is hittel hordozza, és mások szenvedései előtt mindig imádságos, irgalmas, segíteni akaró szeretettel áll. Könnyű ezekről írni, beszélni; de csakis mennyei erővel, az Úr kezébe kapaszkodva, lehet mindezeknek töredékét is megvalósítani.

2Sámuel 23,1–7 Énekszám még nem ismert

 

 

November 6. Péntek

(8) „…háromszor kértem az Urat…” (2Korinthus 12,1–10)

Háromszor könyörgött az apostol azért, hogy Isten szabadítsa meg nyomorúságából. Ez a „háromszor” azt jelenti, hogy nagyon sokszor imádkozott ezért az apostol.

Ám az apostol, aki másoknak a gyógyulás és a szabadulás evangéliumát hirdette, és másokat meg is gyógyított az Isten akarata és hatalma által, maga beteg és megalázott maradt.

Mi győzedelmes keresztyénséget akarnánk, látványos diadalt, megtérő tömegeket, ébredéseket, szabadulásokat, gyógyulásokat.

Isten gondolata azonban egészen más erről: e-világban maradunk a megtépázott, ellentmondásos emberlétünkben, gyarló és törékeny testünkben, érzékeny lelkünkben, zilált idegrendszerünkben; és az Úr mégis tud használni bennünket. Ez egy nagy evangélium.

Az Ő kegyelme elég nekünk, minden nyomorúságunkban; üdvösségesen elég! Mire elég ez a kegyelem? Három dolgot említek most erre nézve.

Elég az Úr kegyelme arra, hogy megbéküljünk Ővele. Elég az Úr kegyelme arra, hogy megbéküljünk az Ő döntéseivel, amellyel gyakran úgy intézi sorsunkat, hogy emberi ésszel azt nem vagyunk képesek felfogni. Elég az Úr kegyelme arra, hogy megbéküljünk másokra is kiterjedő szeretetével.

Elég az Úr kegyelme arra, hogy megbéküljünk önmagunkkal, azokkal a keretekkel, amelyeket az Úrtól kaptunk, és abban hálatelt örömmel, boldogan, elégedetten mozogva sáfárkodjunk az Őtőle kapott javainkkal.

Elég az Úr kegyelme arra, hogy a munkánkat el tudjuk végezni. Elképzelhető, hogy szerényebb ez a szolgálati terület, mint amit magunknak megálmodtunk. Isten előtt azonban nincs különbség feladat és feladat között, mert amit Őtőle kaptunk, amit az Ő dicsőségére végzünk, az fontos, értékes, áldott, akármilyen apró és mások által felejthető legyen is az a „dolog”. A lényeg az, hogy amit Isten kiszabott ránk, annak elvégzéséhez Ő elég erőt és időt ad. Ő tudja, mi az elég! Áldott legyen ezért az Úr!

2Sámuel 23,8–39

 

November 7. szombat

(17) „Vagy valamelyik küldöttem révén csaltalak meg titeket?” (2Korinthus 12,11–21)

Az apostol harmadszor is készül arra, hogy meglátogassa a korinthusi gyülekezetet. Ezért a vendéglátás részleteit tisztázza itt. Az apostol ismét a saját költségein él majd Korinthusban, mint ahogy korábban sem volt a korinthusiak terhére, noha ezt a gesztust is Pál számlájára írták az ottaniak. A korinthusiak szerint ugyanis ez is azt bizonyítja, hogy Pál nem apostol, hiszen az apostolok elfogadták a vendéglátást, Pál pedig nem fogadta el azt (11–13). Pál a köztük lévő szeretetviszonnyal indokolja ezt, amely olyan, mint a szülő és a gyerek közötti viszony. Minden szülőnek sokkal nagyobb öröm adni a gyermekeinek, mint kapni azoktól (14–15).

Itt látunk meg az apostol lelkében egy mélyre szakadt tövist. Ravasz László magyarázatára utalok itt. Az apostol szinte hallja, ahogy valamelyik görög – magából kiindulva – azt mondhatta: „Ah, ismerem én a vén rókát! Hivalkodik azzal, hogy nem fogadja el a vendégbarátságot, két keze munkája után él, de küldi ide embereit, azok teméntelen pénzt gyűjtenek össze állítólag a jeruzsálemi szegényeknek, de valójában az egész összeg, vagy annak egy jó része, a Pál zsebébe vándorol.” (16–18)

Ez az apostol nagy fájdalma a korinthusiak kapcsán. Az apostol látja közöttük a gonosz munkáját, a rágalmazást, és nincs az az erkölcsi tisztaság, amit be ne sározhatna a gyanakvás és a rágalom. Titusz fosztott ki titeket? – kérdezi Pál. Mi teljesen megbízunk Tituszban, két munkatársat is elküldtünk vele, hogy a pénzekről két vagy három ember számoljon be. Az apostol szomorú, hogy megtéretlennek találja a gyülekezetet, nyilvánvaló bűnökben, amit pedig nem hagyhat következmények nélkül (19–21).

2Sámuel 24,1–10