Az Ige mellett – 45. hét

2019 – Negyvenötödik hét (11.03-09.)

November 3.

(23) „…tudtul adtad, amit kértünk…” (Dániel 2,1–23)

– Felelősen él az az ember, aki éjszaka is nyugtalan. Kihez fordulunk ilyenkor? A babiloni király nem bízott már mágusaiban, igézőiben. Valóságos válaszra, megoldásra, nyugalomra vágyott, nem hitetésre, áltatásra és hazugságra (1–13).

– Dániel hallott a király helyzetéről. Társaival együtt irgalomért és megoldásért könyörögtek a menny Istenéhez, aki bölcsen kormányoz, elrendel időket és hatalmakat, kijelenti akaratát az Őhozzá fordulóknak, és azoknak erőt is ad (17–23).

Mi a megoldás? Csak ez! Együtt leborulni a menny Ura előtt; rendszeresen belevetni magunkat az Ő megtartó irgalmába! Közben hűséggel tenni a dolgunkat. Ő kijelenti az utat (23); nemcsak rámutat gyarló álmaink és álmatlanságaink okára, jelentésére; hanem konkrét megoldást, irgalmából megtartatást; Jézus Krisztusban megváltást ad.

– Többször megtapasztaltam már ezt a csodát. Előttem egy megoldhatatlannak tűnő probléma, az ember teszi a dolgát, Igére figyelve rendszeresen imádkozik, és egyszerre megadatik a konkrét megoldás. Elül az ügy. Aztán képződik más ezer. Mert az igazi megoldás az irgalmas, krisztusi megváltás. Ennek bizonyosságában van erő, bölcsesség, hit, hogy itt is helytálljunk, amíg tart az időnk.

*

Amikor megmetszünk egy növényt, levágjuk arról a felesleges ágakat, hajtásokat, kivágjuk a felszíni gyökereket, akkor ezzel a fontosabb hajtásokat és a mélyben megkapaszkodó gyökereket erősítjük. Egy növény átültetésénél még inkább ez a helyzet. A túlélésért folytatott küzdelem alkalmazkodik az új környezethez, fő gyökérzete és fő ágai megerősödnek.

Kolossé 1,24–29 73. zsoltár

 

November 4.

(30) „…hogy megtudd, amin magadban töprengsz.” (Dániel 2,24–49)

– Isten kijelentette azt a választ, ami az emberi élet alapvető töprengését okozza (30). Valójában minden kínzó, szűnni nem akaró „töprengés” oka egyetlen „nagy töprengés”. Minden rossz közérzet, nyugtalanság, vita és harc oka csak az: mi fog történni végül? (28)

A király helyzete és „látomása” okot ad a töprengésre. Az álom, a többféle anyagból formált szoborról, a korabeli birodalmak egymást váltó uralmát jelenti: Babilon, Méd, Perzsa birodalmak, Nagy Sándor hellén Birodalma, majd annak kétfelé szakadása, Egyiptomban és Szíriában. Ezek egymással, soha össze nem férnek. Az „istentelen” emberlét érdekeken alapuló összeférhetetlenségek feszültsége, míg „életünk szobra” porba nem hullik… Legyen az cserép, vas vagy arany; legyen az törékeny vagy erős, esetleg e-világban csillogó és értékes; mégis egyként múlandó (31–43). A történelem menete ez, benne az egyes ember története ugyancsak.

Önmagában valóban töprengésre ad okot a sokféle esemény halmaza. Ma említette nekem egy szakember, ahogy egyeztettünk, hogy tizennyolc évvel ezelőtt mindkét huszonéves gyereke meghalt autóbalesetben. Most ő vigasztalja a szomszédot, akinek tizenkilenc éves lányát, egy műtét fertőzése után, elevenen ette meg valami húsevő baktérium. Ezek még nem is a világtörténet nagy eseményei…

– Nem Dániel tárta fel ezt a titkot (29–30), hanem az élő Isten ajándékozott meg bennünket a válasszal, a feltámadott Jézus Krisztusban, mert Őáltala olyan országot ajándékozott nekünk, amely fennáll mindörökké (44). Mi fog történni? Mi lesz velünk? Ne félj, ne töprengj! Isten országa már itt van. A mai Ige ígérete beteljesedett, „odaát” pedig maradéktalanul kiteljesedik!

Kolossé 2,1–15 184. dicséret

 

November 5.

(17) „…ki tud minket szabadítani…” (Dániel 3,1–25)

– Az Isten szabadító Úr, mert Ő kiszabadít bennünket a tüzes kemencéből. Sokféle „tüzes kemence” van ebben a világban. Isten megmutatja szabadítását az Ő népén és az egyes hívő embernek életében. Ő képes kiszabadítani bennünket a mindennapok és az élet ezer küzdelmének kohójából.

– Igeszakaszunkban azonban az általános üzeneten túl, sokkal többről van szó! Isten minket, hitvalló hűségre szabadít meg. Mi csak az Úr előtt borulunk le, és nem hajtunk fejet, magukat istennek gondoló, gonosz hatalmasságok előtt! Fontos üzenet ez, de árnyalni kell. A babiloni király szobra előtti leborulás parancsa azt fejezi ki, hogy a világi hatalom, a sokszínű érdekek halálos káoszában, csak ezzel az engedelmességet követelő szigorral tud rendet tartani (1–7). Mi tiszteljük a „császárt” (Máté 22,21), de Istennek engedünk és nem embereknek (Cselekedetek 5,29), ha azok hűtlenségre kényszerítenének! Valóban hitvallók, hűek vagyunk? (13–16) Kinek hódolunk? Mit jelent krisztusi emberként ez a hitvallás? Vigyázzunk, nem akkor vagyunk hűségesek az Úrhoz, amikor folyton ellene szegülünk mindenkinek és mindennek! (18)

– A mi Urunk megszabadított bennünket a tüzes kemencéből, még akkor is, ha nem hoz ki onnan. Jézus Krisztus szabadítása mindenre kiterjedően, egyszer és mindenkorra a miénk!

– Nem vágyunk a tűzhalálra! Nem vágyunk szenvedni! Beteg az, aki szeret szenvedni. De Urunk, kérünk, tarts meg bennünket a hűségben, bármi történne is (17–18). Köszönjük, szabadító Istenünk, hogy Te „közöttünk vagy” (Máté 1,23), amint a tüzes kemencébe vetett három férfi között is ott voltál (24–25).

Kolossé 2,16–23 5. zsoltár

 

November 6.

(29) „Mert nincs más Isten, aki így meg tud szabadítani.” (Dániel 3,26–33)

– Ez a felismerés döntő. Ez a felismerés egy új látást ajándékoz, a hit látását. Ennek a felismerésnek külön csodája az, hogy ebben az igerészben ezt a felismerést egy birodalom királya hozza meg. Ez a felismerés Isten szabadító hatalmát tapasztalhatta meg, és ez a felismerés mindig a szabadító Isten ajándéka.

Ez a felismerés azonban soha nem „ködösít”. A hit látása nem beszél arról, ami számára ismeretlen, amiről nem kapott kijelentést. Ugyanakkor a kijelentés értelmezésében is alázatos, mert az értelmezésben mindig ott ólálkodik az Isten Lelke mellett a mi gyarló, zavaros lelkünk. Ezért a hívő ember két lábbal a földön jár, tudja, hogy itt „minden megtörténhet”, és számol is ezzel. Azzal is számol, hogy tüzes kemencébe kerülhet, mint a bibliai történetben, ahonnan emberileg nincs szabadulás.

A hit felismerése jogos emberi félelmekből fakadó alázattal mindig könyörög, és az Úr kezébe helyezi életét; szerettei, népe, a világ „sorát”, miközben hűséggel teszi, amit az Isten rábízott. A hit felismerése hálát ad azért, hogy minden nap kegyelem, és látja, hogy mennyi mindentől megkímélt bennünket az Úr, mennyi bajtól megmentett, mennyi veszélyből kihozott már megtartó Urunk. Amikor egy hosszú út után leszállunk itthon a repülőgépről, ugye megcsillan valami bennünk ebből a felismerésből?

A hit felismerése bizonyos abban, hogy Isten az, aki úgy tud megszabadítani, hogy nemcsak alkalmilag, hanem örökre cselekszik, maradandó megoldást ajándékoz népének. A feltámadott Jézus Krisztusban örökre megoldotta életünket. Ha itt már nem is adna megoldást, szabadulást – hiszen már eddig is sokat adott – akkor is Ő a szabadító Isten, aki már megszabadított (3,18). Csak Ő képes így megszabadítani.

– Ez a felismerés olyan, mint Lisszabonban feljutni a város egy-egy csúcsára, és letekinteni a városra, túl az óceánra, átlátni a részleteket egy összefüggő egészben, miközben minden a helyére kerül. Utána jöhet a mélypont, le kell jönni a hegyről (Máté 17,1–9), de jön újabb csúcs, miközben a völgyben is a csúcs látásával haladunk. Mondom, mint Lisszabonban, ahol pont ez a szép, mint az életben: hol fent, hol lent, de aztán újra fent, és lent sem hagy el bennünket a fenti látás bizonyossága. Már láttuk, már a miénk!

Kolossé 3,1–4 421. dicséret

 

November 7.

(14) „…a Felséges uralkodik az emberek királysága fölött…” (Dániel 4,1–14)

– Mivel a felséges Isten mindeneknek Ura, azért Ő a történelem Ura is, aki uralkodik az emberek királysága felett, és nem engedi azt soha egy határon túl növekedni.

– Minden „emberi növekedés”, bármilyen pazarnak tűnik is, egy idő után az „égig” ér (8), elbízza magát. Aki „növekszik”, hatalomban, sikerben, az úgy gondolja, hogy ő megszenvedett ezért, és az másoknak is gyümölcsöző, áldott. A babiloni király látomásában az égig növekedő fa sokakat táplál gyümölcsével, sokan pihennek meg szép lombjai alatt. Sokaknak ad biztonságot és reményt ez a fa, a föld széléről is látható, irányt adó nagyságával (8–9). Valóban, az emberi növekedés fontos, a hatalom is fontos, mert úgy adatik rend ebben a világban.

– Mégis, Isten azt mondja angyalának, hogy ezt a fát ki kell vágni, és akik onnan táplálkoztak, azok meneküljenek. Az emberi növekedés Isten szerint is fontos, de egy ponton túl veszélyes, mert az ember ilyenkor nem ismeri a határokat. Lám, amit az ember áldottnak gondolt, az az Isten látása szerint kivágandó. Amit mi teszünk, az még a legjobb szándékkal sem tökéletes, még akkor sem az, ha Isten megbízásából tesszük azt. Milyen lehet a „növekedésünk”, ha a magunk dicsőségére „pompázunk”?

Isten megaláz, hogy Őneki adjunk dicsőséget! Kegyelmi állapot, ha valaki, élete egy pontján megretten, mint itt a babiloni király. Pont így van ez jól.

A felséges Isten mindeneknek Ura! Ez az egyetlen örömhír, amely képes megnyugtatni az embert, és minden más igazi öröm is csak ebből fakadhat. Isten országának növekedése töretlen (Máté 13,31–32). Viszont a mi életünkön, még a szolgálatunkon is, ott emelkedik az ítélet fejszéje (Máté 3,10), hogy csakis az Úr kegyelmébe kapaszkodhassunk.

Kolossé 3,5–11 377. dicséret

 

November 8.

(23) „…mihelyt elismered, hogy a menny uralkodik.” (Dániel 4,15–34)

– Dániel milyen lelkigondozói tapintattal közli az Úr feddő üzenetét a királlyal: hűség Isten ránk bízott Igéjéhez, ugyanakkor tapintat és szeretet az emberek felé (16).

Az Úr feddő üzenete azonban megtérésre hív, ahogy itt a babiloni királyt is erre hívja az Úr. Isten ítélete addig tart, amíg el nem ismerjük, hogy Ő az Úr! (23) Ez a megtérés. Ez minden megújulás, békesség és öröm forrása, egyéni, családi, egyházi, közösségi, társadalmi méretekben egyaránt. Aki az Istent Uraként magasztalja, az az ember az Úr kegyelmében van. Isten ugyanis kegyelmes, megváltó Úr (17–23).

Az Úr nélkül viszont mi uralkodunk, és önhitten minden tönkreteszünk, beleértve saját magunkat is. A babiloni király büszkén járkált palotája teraszán, eltelve birodalmának nagyságával, saját hatalmától és sikereitől megigézve (23–29).

Isten éppen azzal könyörült a királyon, hogy kivágta „hatalmának óriásivá növekedett fáját”. A király ekkor nyomorúságában megtért: magasztalta az Urat. Vannak, akik a nyomorúságban még megátalkodottabbak lesznek. A megtérés kegyelem (30–34).

Kolossé 3,12–17 462. dicséret

 

November 9.

(6) „Közben a király arca elsápadt…” (Dániel 5,1–7)

– Nebukadneccár babilóniai király fia, Bélsaccar nagy mulatozásra hívja birodalma főembereit. A jókedv hevében előhozzák a jeruzsálemi templom szent edényeit, hogy abból igyák a bort, és közben istentelenül, nagyképűen hőzöngve, e-világi bálványokat istenítve beszéljenek (1–4).

– Amikor sem az élő Isten, sem a templom, amikor már semmi „szent” sem számít: amikor mindent megkérdőjelezünk, amikor minden vita tárgya lehet, akkor már ebben a nyomorúságos állapotban az Isten ítélete van rajtunk (5–6).

– De ahogy itt Isten Igéjében egészen konkrétan, olvashatóan és láthatóan kimondják az isteni ítéletet; úgy a mi életünkben is ezer történés, esemény, jel hirdeti: miszerint Isten megmért bennünket és könnyűnek talált minket. A közérzetünk, a türelmetlen, nyugtalan, ideges, vibráló életünk eleve Isten „ítéletet felíró” keze rajtunk (6).

Van-e, aki legalább belesápad ebbe az állapotba? Van-e, akinek legalább elkezd remegni a lába, és elernyedni az élete? Hiszen „jaj” nekünk, az Isten ítélete alatt vagyunk! Jó jel, ha érzed, megy ki belőled az életerőd: mert akkor talán Isten kegyelme után nyúlhatsz majd! (6)

Kolossé 3,18–4,1 466. dicséret

 

Steinbach József