Az Ige mellett – 44. hét

2020 – Negyvennegyedik hét (10.25-31.)

Október 25. vasárnap

(10) „…mint akiknek nincs semmijük és akiké mégis minden.” (2Korinthus 6,1–10)

A szolgáló élet kettősségeit sorolja az apostol: dicsőségben és gyalázatban, rossz hírben és jó hírben, ismeretlenek és jól ismertek, megfenyítettek és meg nem öltek, szomorkodók és mindig örvendezők, szegények és sokakat gazdagítók; mint akiknek nincs semmijük, és akiké mégis minden.

Minden ember, ebben a világban, ezeket a kettősségeket éli át, ha kapott rá az Úrtól valamiféle reflexiós képességet. De mégis más e kettősségek megélése a puszta emberlétben; és alapvetően más hitben járva, a Jézus Krisztusban.

Akik nem hitben járnak, azok menekülnek – amíg tehetik –, ezek elől a kettősségek elől, az élet, a tapasztalati testi-lelki jó irányába. Ez önmagában érthető, hiszen folyamatosan a problémákkal, a „halál árnyéka völgyének” nyers valóságával szembesülve elsorvad az életünk. Mégis ámítás minden ilyen menekülés. A bajokat – amíg tehetjük – elütjük magunktól; vagy emberi technikákkal, pszichológiai, vallásos és egyéb köntösbe öltöztetett önáltatással próbáljuk kezelni azokat. Hiszen valójában megváltásra van szükségünk!

Hitben járva azonban, Isten szolgái ezt a sok-sok kettősséget, reménységben élik meg. Ezek is látják a problémákat, két lábbal a földön járnak, nincsenek rózsaszín ködös illúzióik, de mégsem keserednek bele azokba, mert reménységük van, győzelmük van a Jézus Krisztusban.

Hitben járva tényleg olyanok vagyunk, mint akiknek semmijük sincs, mindent odaadnak; és akiké mégis minden az örök életben, az üdvösségben; így „onnan” visszafelé tekintenek erre a földi életre.

2Sámuel 18,19–32

 

 

 

Október 26. hétfő

(13) „…tárjátok ki ti is szíveteket!” (2Korinthus 6,11–18)

Isten, Jézus Krisztusban megnyílt felénk: kitárta a szívét, életét felénk, odaadta önmagát értünk. Ez a kiindulási pont, még akkor is, ha Jézus Krisztus isteni hatalmával tette ezt, mi pedig csak emberek vagyunk, akik újjászületetten is, e testben, távol vagyunk az Úrtól (5,6).

A szív az egész embert jelenti, az egész valónkat, az egész életünket (11). Mennyi hely van az életünkben a másik ember számára? (12) Nyilván egy emberként mindenkit nem tudunk befogadni. Ennek óhaja szép, de ebben a világban, minden tekintetben csak elméleti feltételezés lehet.

A kérdés az, hogy észrevesszük-e azokat az embereket, akiket az Isten ránk bízott, akiknek az életében mi vagyunk az Isten gondviselésének eszközei? Egyesek életében csak egy életszakaszt illetően, egy szűk kör életében pedig egy egész földi léten át. Ki a te embered? Te kinek vagy az embere? A bajban még egyetlen emberünk sincs, mint a harmincnyolc éve beteg embernek? (János 5,7) Döbbenetes, hogy milyen kevés a hely a szívünkben, az életünkben, a másik ember számára!

Az is kérdés, hogy merészelhetjük-e felvállalni a másik felé való nyitás kockázatát? (13) A mai Ige, és a teljes Biblia üzenete szerint, csakis ez az egyetlen járható út. Az apostol sem vár a még bezárkózott korinthusiakra, hanem ő lép, ő nyit, ő vállalja a krisztusi szeretet minden szent „rizikóját” (12). Ha ennek a vége „kereszt”, kudarc, önfeláldozás, akkor ezt is merjük vállalni? Persze nem az isteni megváltás teológiai értelmében említjük itt a keresztet. Súlyos kérdések ezek, amelyekben mi is mindig elbukunk, és kegyelemből még újra kezdhetjük.

Nincs más megoldás, csak a krisztusi szeretet. Nem elég érezni ennek szükségességét, hanem ezt ki is kell tudni mutatni, mondani és tenni: nemcsak a szívünkkel, hanem a szánkkal, a kezünkkel, a lábunkkal, egész életünkkel (11). Kezd el a tieiddel, akiknek te vagy az embere. Ott vállald fel a krisztusi szeretet kockázatát. Ez elég lesz ahhoz, hogy változzon a világ. A többi megy „magától”, azaz az Úr kegyelme által!

Egészen gyakorlati példa erre nézve. Soha ne cselekedjünk egy nehéz ügyben azonnal, imádkozzunk, gondolkozzunk, készüljünk, egy picit várjunk, higgadjunk. Az Úr közben pontosan jelez, mit kell tenni: nyitni, a másikért lépni, a másik érdekében visszalépni. Nincs ennél nehezebb, mert ez előmenetelben, pénzben, egzisztenciában fájhat. Úgy tűnhet, hogy ráment a krisztusi nagyvonalúságra az életünk! Figyeld meg, az Úr többszörösen kárpótol.

2Sámuel 19,1–9a

 

 

 

Október 27. KEDD

(5) „…kívül harcok, belül félelmek.” (2Korinthus 7,1–7)

Ez egy tömör diagnózis, amit az apostol a korinthusiakkal való küzdelmes viszonya kapcsán fogalmaz meg; de ami általánosságban az egész földi életünkre nézve érvényes: kívül harc, belül félelmek (5). A világban sem mindenütt vívják már fegyverekkel a háborúkat, hanem inkább politikai, gazdasági, virtuális harcok vannak, amelyeknek ugyanúgy vannak áldozataik, és bizony bármikor konkrét háborúvá robbanhatnak ki ezek. A mindennapok tapasztalatai is azonosak: sok harc, sok rettegés kíséri a hétköznapjainkat, noha nagy jólétben élünk, de recseg-ropog minden körülöttünk. Az is fél, aki nem tudja, hogy fél; vagy nem akarja beismerni, hogy ő fél.

Megrendít az apostol őszintesége, aki hívő emberként is le meri írni élettel és szolgálattal kapcsolatos tapasztalatainak összegzését: Kívül harc, belül félelmek! Mi nem beszélünk ilyenekről, még a testvéri közösségben sem. Elsősorban nem azért nem téma ez, mert nem akarjuk a másikat a saját gondjainkkal fárasztani, hiszen tesszük ezt bőven sok más ügyben; hanem főként azért nem téma ez, mert nem illik manapság a harcok okozta félelmekről beszélni. Erősek vagyunk; ha pedig hiszünk, akkor még erősebbek vagyunk, tehát nem félünk! Ennek a félelemnek pontos definícióját adja az apostol: „…semmi nyugalma nem volt testünknek, hanem mindenféleképpen gyötrődtünk…” (5) Mindenféle gyötrelem előbb-utóbb testi tünetekkel jár.

Ugyanakkor, ebben a harcokkal és félelmekkel teli helyzetben, csakis a megtartó Jézus Krisztusba vetett hit segíthet. A félelmekre nincs más gyógyszer, csak a feltámadott, megváltó, megtartó Úr! Ez nem azt jelenti, hogy a hívő ember nem fél, de nem lesz Úrrá rajta a félelem (Márk 4,40); hanem e-világ keretei között is átéli, egy sajátos kettősségben, Ura üdvözítő jelenlétét. Az apostol ezt így írja meg: „…minden nyomorúságunk ellenére, csordultig vagyok örömmel.” (4) Az Úr áldása az, hogy a félelmek helyett, az istenfélelem vezet bennünket, és az Ő ígéretei szerint (1), minden szomorúság ellenére, egyre inkább megvigasztalódunk (5–7), minden megalapozottnak tűnő bizalmatlanság ellenére, újból és újból, az egymás iránti bizalommal ébredünk (2–4), és minden tisztátlanságunkból egyre inkább megtisztulunk (1).

2Sámuel 19,9b–15

 

 

Október 28. szerda

(9) „…Isten szerint szomorodtatok meg…” (2Korinthus 7,8–16)

A világ szerinti szomorúság halálos. Isten őrizzen bennünket minden közömbösségtől, megkeseredéstől, megfáradással teli csalódástól, amely valóban megölhet (10). Ezért könyörögni kell, mert a világ szerinti szomorúság folyamatosan kísért bennünket. A világ szerinti szomorúság az is, amikor valaki emberi módon menekül ez elől, például úgy, hogy nem tud leállni akkor sem, amikor annak már régen eljött az ideje, és nem tudja másban megtalálni az örömöt, élete értelmét, mint amit korábban tehetett. Azzal is sok kárt tehetünk, ha nem hitben járva, hanem csak pótcselekvésként menekülünk az egyházban, hogy ott még tevékenykedhessünk, a magunk önző, zavart keltő aktivitásával.

Isten szerint megszomorodni azt jelenti, hogy mindenekelőtt a magam nyomorúságát látom meg, és az Úrhoz menekülök, kegyelemért. Ez a megtérés: az Úrhoz fordulás, elfordulva a bűntől. Ettől kezdve mindig az Urat látom, az Ő kegyelmes hatalmát, üdvösségre kiválasztó szeretetét, amelytől senki és semmi nem választhat el. Isten felől garantált, hogy megbánhatatlan a megtérésem; noha ebben a világban hátulról még mardos a bűn, a gonosz; de már nincs hatalmuk felettem (9–12).

Isten szerint megszomorodni azt jelenti, hogy az Úrhoz fordulva, rendezem az ügyemet a mellettem élő embertársammal – nemcsak a Krisztusban testvéremmel –, amíg egy úton vagyunk, amíg tehetem. Aki az Úrhoz fordul, az mindig a másik emberhez fordul; mégpedig úgy, hogy nem a másikra vár, hanem ő teszi meg, bűnbánattal, az első lépést a másik felé. A korinthusiak így látták be a saját hibájukat, tévesztéseiket abban, amit az apostollal szemben elkövettek, és igyekeztek azt rendezni. Miért nem tudja sok-sok megtért ember rendezni a dolgait, még a testvéreivel sem? (11)

Isten szerint megszomorodni azt jelenti, hogy megvigasztalódva örülünk, jó híreket hozunk egymásnak; jó híreket mondunk, híresztelünk egymásról; bízunk egymásban; hiszen eleve a jó hír, az evangélium követei vagyunk, így a mindennapokban sem bánthatunk, szapulhatunk senkit. A szeretettel teli intés és az építő kritika egészen más; mert bizony kiérzik, hogy milyen lélek van bennünk, amikor szólunk (Lukács 9,55–56). Titusz jó híreket hozott (13–16).

2Sámuel 19,16–31

 

 

 Október 29. csütörtök

(3) „…adakoztak…” (2Korinthus 8,1–15)

Nem tudok betelni ennek a bibliai fejezetnek a gazdagságával! Jézus Krisztus a menny gazdagságát ajándékozta nekünk megváltó szeretete által (9), ezért Isten népe és benne az egyes hívő ember is bővelkedő nép.

Bővelkedünk hitben, Igében, ismeretben, igyekezetben, szeretetben, adni tudásban (7).

Mindent megkaptunk az Úrtól, örök életünk van, ezért nem lehetünk olyan szegények, hogy abból ne tudnánk adni valamit másoknak is. Amikor adunk, Isten iránti hálával adunk, örömmel és önként; valamikor erő szerint; rendkívüli helyzetekben pedig erő felett. Ez a bővelkedő élet szeretetszolgálata (2). A hitben bővelkedő ember ad a látható egyház számára is, adakozik, fenntartja a gyülekezetét, mert neki szívügye a Krisztus ügye, annak látható egyháza. Ez a bővelkedő élet egyházfenntartása (3).

Folytathatnám, hogy ennek a mennyei gazdagságú Igének kincseit előhozzam. De tíz sorban nem írhatom le azt, amiről eddig, egymás utáni vasárnapokon, hét igehirdetést mondtam. Viszont egy kérdést nem feszegettem ezekben az igehirdetésekben: Meddig adhat az ember?

Először is akkor teljes az életünk, ha adhatunk, mégpedig nem várva érte semmit. Ez a krisztusi szeretet. Aki ad, az felüdül (Példabeszédek 11,25).

De egy ponton túl, ha én magam nem kapok, akkor nem lesz mit adnom sem. Az adásban mindig van egy szent kölcsönösség, ami nem üzleti viszony, hanem egymásra szoruló szeretet, Krisztus rendelése szerint.

Van-e olyan pont, amikortól kezdve már nem tudok adni, csak arra szorulok, hogy kapjak? Igen, lehetek beteg, tehetetlen, amikor látszólag már én szorulok másokra. Itt el kell mondanom, hogy súlyos betegek, haldoklók adtak nekem a legtöbbet, pedig ők erről nem is tudtak.

Ne kérdezd, mit adhatsz másoknak, csak imádkozz, hogy megmaradhass a hitben; és hited krisztusi gazdagsága, minden élethelyzetben túlcsordul majd mások felé.

2Sámuel 19,32–40

 

 

Október 30. Péntek

(17) „Mert megkapta ugyan a bátorítást…” (2Korinthus 8,16–24)

Ha kapunk bátorítást emberektől, az mindig megerősít a feladatunkban! Bátorítsuk bátrabban egymást! Ha intenünk kell valakit, azt is szeretettel tegyük, hogy az illetőnek, az Úr kegyelmébe kapaszkodva, legyen bátorsága újra kezdeni… Tehát inteni is lehet bátorítva. Ugyanakkor nekünk is legyen bátorságunk elfogadni az intést és a kritikát. Ezen keresztül is bátoríthat az Isten. Titusz kapott bátorítást testvéreitől. Akik testvéreink a Krisztusban, azok bátorítanak; és ha intenek, azt is szeretettel teszik (16).

Többnyire azonban kevés a bátorítás. Intés helyett is inkább durva támadásoknak lehetünk kitéve mai világunkban; az Úr követésében különösképpen. Ekkor gondoljunk arra, hogy az Úrtól kapott bátorítás nekünk mindenre elégséges, ahogy Titusz is buzgóbb volt feladatában annál, mint amire az emberi bátorítás felhatalmazta volna. Ezt az isteni bátorítást mindig megkapjuk az Igéből, napi kegyességünk által. Ez az isteni bátorítás buzgóvá tesz, de nem túlbuzgóvá. A buzgóság az Úrtól való és épít, a túlbuzgóság emberi érdekek és dicsőség kiszolgálója, és éppen ezért rombol (17).

Az Istentől kapott bátorítás mindig vigyáz arra, hogy hiteles legyen és annak is látszódjon: pénzügyekben különösen. Itt is adakozásról, gyűjtésről, pénzügyekről van szó. Minden ékesen és szép rendben történhet csak. Ezért rendelnek még két munkatársat a gyűjtés levezénylésére. Ugyanakkor, a gonosz ott lép akcióba a leginkább, ahol az Urat szolgálják. Még inkább támad a gonosz ott, ahol eredményes ez a szolgálat, hiszen ez esetben mindig felüti a fejét az irigység. Az Úr bátorítást ad akkor is nekünk, ha megrágalmaznak bennünket, vagy csak halványan sejtetnek velünk kapcsolatban valamit. Nekünk tiszta a lelkiismeretünk, és ez elég (1Péter 3,16). Ezért semmiféle gyarló és alantas bántás nem szegheti kedvünket. Isten bátorítása erre is elégséges (18–20)

2Sámuel 19,41–44

 

Október 31. szombat – A Reformáció ünnepe

(3) „…készen legyetek.” (2Korinthus 9,1–5)

Isten kijelentésének, az Igének ünnepén sokkal többről szól számunkra a mai igeszakasz, mint az egyébként nagyon fontos adakozásról, annak rendjéről, az arra való készség áldásairól.

Elsőrenden persze erről van itt szó: készen lenni a szentek iránti szolgálatra (1), amely olyan magától értetődő, hogy erről felesleges is írnia az apostolnak. Tényleg magától értetődő ez, miszerint először a ránk bízott testvéreinkért tartozunk felelősséggel az Úrnak? Tényleg magától értetődő számunkra az, hogy akik Jézus Krisztust Isten Fiának, Megváltónak tartják, azok nekünk testvéreink? Tényleg magától értetődő a Jézus Krisztusban testvéreink iránti szeretet és irgalom? Olyan kegyetlenek tudunk lenni egymáshoz is… Készségesek vagyunk, legalább egymás iránt? Készen állunk arra, hogy egymás iránti buzgóságunk, másokat is buzgóságra hangolva áldássá lesz és nem rombol? Tudunk-e dicsekedni egymással, a Krisztusban és nem hiábavalóságokban? Dicsekedhetünk-e egymással úgy, hogy közben dicsekvésünk nem vall kudarcot; mégpedig azért nem vall kudarcot az egymással való dicsekvésünk, mert számolunk a csalódásokkal, a gonosz munkájával, de mint a győztes Jézus Krisztusra tekintő, hívő emberek, akik Isten erejét kérve szeretettel teljes, egyértelmű szabályokkal is kordában tartják a gonoszt? Pál az adakozás kapcsán is ezt tette, amikor felügyelőket küldött az adakozás ékes és tiszta pénzügyi lebonyolítása érdekében (3–4).

A mai napon azonban sokkal mélyebben érint bennünket ez a felszólítás: Legyetek készen! (3) A mi Urunk felszólítása szólít meg itt minket: Legyünk készen az Ő fogadására mindenkor, mert nem tudjuk az időt! (Máté 24,44) Legyünk készen az Úr fogadására, hogy hálaadó hittel és bizonyossággal állhassunk meg a hétköznapi harcokban és piti provokációkban ugyanúgy, mint a próbatételek idején és halálunk óráján. A felszólítás kérdéssé lesz: Készen vagyunk-e? Könyörülj Urunk, óvj meg minket a felkészületlenségtől! (4)

John Rutter „Requiem” című művét hallgathattam a napokban, amelynek szépsége megrendített és felkészített… A zenemű mennyei ihletettséggel szólaltatta meg a halandó ember mélységből felkiáltó könyörgését megváltó Urához, aki egyedül adhat örök nyugodalmat neki, a feltámadás életes elevenségével. Igei bizonyossággal zengett a bibliai és liturgikus énekek feldolgozásában hitvallásunk: Jézus Krisztus a feltámadás és az élet (János 11,25).

Micsoda kegyelem: annyi minden nem kész bennünk és körülöttünk, de a mi Urunk készen áll elfogadni minket, és éppen ez az irgalom formál bennünket is késszé! Isten kinyilvánította felénk irgalmas készségét. Ő mindent elkészített nekünk! Jézus Krisztus feltámadott! (Lukács 24,34) Íme, minden kész! (Lukács 14,17) Nincs mitől félnünk, akkor sem, ha „itt” félbemaradtak a dolgaink; csak hűséggel fáradozzunk abban a munkában, amibe az Úr állított minket.

2Sámuel 20