Az Ige mellett – 43. hét

2019 – Negyvenharmadik hét (10.20-26.)

október 20.

(1) „Történet Ahasvérós idejéből.” (Eszter 1,1–9)

– Eszter könyve egy történet elbeszélésével szól Isten szabadító hatalmáról, egy, a korábbitól eltérő kulturális közegben, miközben Isten nevét ki sem ejti, de egyértelműen Őrá utal. A történet, az elbeszélés az a mód, amelyet Jézus Krisztus is alkalmazott igehirdetéseiben. Akinek adatott, az értette a történet üzenetét (Máté 13,11). Bizonyos esetekben történettel (elbeszéléssel, példázattal); máskor nyíltan kell bizonyságot tenni az Úrról, miközben életünk története is az Úr szabadító irgalmára mutat.

A történet háttere az, hogy amikor Círus perzsa király Kr. e. 538-ban engedélyezte, hogy a fogságban élő zsidók hazatérhessenek, a zsidóknak csak egy része élt a lehetőséggel. Aztán a következő évtizedekben több csoport tért még haza Júdeába és Jeruzsálembe. Sokan azonban az idegen országban maradtak. Róluk szól Eszter könyve, a perzsa Ahasvérós, azaz Xerxész király idejében (Kr. e. 485–465), aki az apját, Dáriust követte a trónon.

Kezdődjék hát a történet: mégpedig egy lakomával! Ahasvérósnak, uralkodása első két évében sok lázadást kellett legyőznie. Most a harmadik évben eljött az ideje annak, hogy demonstrálja hatalmas tartományának gazdagságát, erejét, egységét, az összes hozzá tartozó nép és tartomány vezetője előtt (1–4). A fél évig tartó, célzott „bemutató” egyhetes lakomával zárult, Susán várában. A mai Irán területén található, egykor virágzó város, Szúza, ma rommező.

Elkezdődött a történet, de mi lesz a vége? A lakoma a látszat, a csillogás; de mi van mögötte? Mindig ez a kérdés: mi van mögötte, mi lesz a vége? Elégedjünk meg azzal, hogy vannak mesés „happy-end” történetek, és időlegesen szép napok? De a történet vége mégiscsak pusztulás. Ezért ragadd meg a jelent, a pillanatot! „Az, hogy itt vagy, hogy van élet és egyéniség, hogy zajlik a nagy színjáték és te is hozzáírhatsz egy sort.” (Whitman) Ennyi lenne a történetünk? Susán egykor lakomázó városa ma szánalmas rommező. A válasz csak a feltámadott Jézus Krisztusban adatik nekünk! Őrá mutat Eszter története is, akin keresztül, mint Isten eszközén keresztül, az Úr szabadítást ajándékozott népének.

Jakab 1,1–8 84. zsoltár

 

Október 21.

(11) „Meg akarta mutatni…” (Eszter 1,10–22)

– Ahasvérós király mutogatta (1,4) a gazdagságát, a hatalmát, az erejét, a felesége szépségét (11). Van egy ilyen csúnya kifejezés: „mutogatós”. Ma is hányféleképpen műveljük ezt, kinek mije van, azt mutogatja. Pontosabban fogalmazva, gyakran blöffölős mutogatósok vagyunk, szinte függetlenül attól, hogy mink van ténylegesen: fitogtatjuk az erőt, a hatalmat, a gazdagságot, az okosságot, a tehetséget, a szépséget. Borral fűszerezve ez a lelkület még hatékonyabb (10). Az egész életünk arról szólna, hogy meg akarjuk mutatni, hogy mi kik vagyunk?

A mutogatás nem tűri a kritikát. Ezért, ha valaki ellentmondana nekünk, akkor vége a jó viszonynak? Csak addig van jó viszony, amíg valaki enged? Főleg abban a korban és társadalmi berendezkedések között: egy nő, Vasti királyné ellentmond a királynak! Ilyen nincs! A médek és perzsák megmásíthatatlan törvénye (19), hogy nem tűrjük az ellentmondást, még akkor sem, ha mi vagyunk az alárendeltek, és kényszerhelyzetben éppen megjuhászodnunk kellett egy időre. Ha fordulna a kocka, jön a visszavágás. Meg kell fordítanom a gondolatot: Manapság már súlyosabb ez az állapot, hiszen a nagy szabadságban mindenki mindenkinek ellene mondhat, nők is, nem csak férfiak: érdekből, erőből, öncélú élvezkedésből… A nők jogai is teljesek. De nem ez itt most a fő téma. Ma már az a nagyobb baj, hogy hitből is csak kevesen tudnak megalázkodni és alul maradni (1Korinthus 6,7).

De jó lesz egyszer végleg kiszállni ezekből a mutogatós játszmákból, amivel tele van egyház és világ. Ezzel telítettek a munkahelyek, a konferenciák, az emberi kapcsolatok, a presztízsharcok, a kegyességi villongások. Ettől hemzseg a világháló, minden közösségi oldal. Micsoda mutogatásokat művelünk! A szociológia tudománya azért telitalálat, mert tudományos szinten mutat rá – az ember viselkedésén, viszonyulásain, közösségi tereinek vizsgálatán keresztül – arra, amit a teológia bűnnek nevez, amit igeversünk mutogatásnak, önhitt dicsekedésnek bélyegzett.

Aki igazán hisz, az csakis Jézus Krisztussal dicsekszik (2Korinthus 1,12). Új fejezet kezdődött a Jézus Krisztusban, ember és ember, férfi és nő viszonyában (Efezus 5,21–23).  Ebben a rendben nem egymás fölött, hanem az Isten színe előtt egymásért élünk, mindenki a maga helyén, a maga feladatában, az Isten kedve szerint. Örömhír, hogy mi Jézus Krisztusra mutathatunk (János 3,30). Megváltott életünk erre újul meg, ebben teljesedik ki, így nyeri el értelmét.

Jakab 1,9–18 434. dicséret

 

Október 22.

(17) „…királynévá tette…” (Eszter 2,1–18)

Hogyan maradhatunk meg a kiszolgáltatottságban? Hol a határ, amelynél tovább a hívő ember nem mehet? Meddig köthetünk kompromisszumokat, hogy nehéz helyzetünkben is életben maradhassunk, illetve „jobban lehessünk”? A zsidó Eszter története – a perzsa idegenben, teljesen árvaként indulva, szépségével királynévá növekedve – milyen válaszokat ad a fenti kérdésekre?

Eszter igyekezett megállni abban a helyzetben, amelybe került. Nem veszítette el a fejét, hanem okos gyámjára hallgatva, származását eltitkolva, az adott körülmények között szépségével és kedvességével megnyerte környezetét. Másként viselkedett Eszter, mint a direkten hitvalló Dániel és társai (Dániel 1). Azok őrizkedtek a pogány király ételétől is, Eszter elfogadta a királyi szépítőszereket. Ami Dánielék esetében bűn lett volna, az Eszter esetében szükségszerű volt, mert Esztert Isten azért emelte királynői méltóságra, hogy azzal egy nehéz helyzetben szolgálhasson népe számára. Isten sohasem „méltóságra” választja ki övéit, hanem mindig szolgálatra. Isten gyermeke a legnagyobb méltóságot is szolgálatra, és nem saját céljaira kapja. Így történt, hogy Eszter csillaga csakhamar magasan ragyogott. A perzsa Eszter név is ezt jelenti: Eszter a királyi hárem csillaga lett. Idáig is elmehetünk a „szent ügy” érdekében?

– Amit eddig mondtunk az igaz és szép, de ki kell mondani, hogy a helyzet a valóságban sokszor prózaibb. Az ember az életéért mindent odaad, és adott helyzetben a jobb életért is igen sok mindent odaadunk. Ne felejtsük el, ez bármennyire valós, de gonosz szándék (Jób 2,4). Urunk megszabadít a gonosztól!

A „Félvilág” című filmből megmaradt bennem az a jelent, amikor az elkényeztetett. „kitartott” úrinőnek nem fogad szót a kiszolgáltatott cselédlány, mert olyanra akarja kényszeríteni, ami túl van a határon. Az úrinő megfenyegeti: – Akkor mész vissza a jéghideg utcára! – A cselédlány gondolkodás nélküli határozottsággal válaszolja: – Megyek vissza az utcára! Megyek vissza a teljes kiszolgáltatottságba, de ezt nem! Még valamiféle nemes ügy szolgálatára sem hivatkozom!

Jakab 1,19–27 170. dicséret

 

Október 23.

(19) „…másodszor is gyűjtöttek össze szüzeket…” (Eszter 2,19–23)

– Elgondolkodtató a feljegyzés: amikor a király számára ismét összegyűjtötték a szüzeket, Eszter ismét közéjük került. A szentíró fontosnak tartotta ezt a verset, annak ellenére, hogy ez az igevers a történet menetében törést és ellentmondást okoz.

– A szentíró számára fontos ez a kiegészítés, mert kifejezi a tisztasághoz való szilárd ragaszkodást. Azt hangsúlyozza ez a vers, hogy Eszter tiszta maradt, noha végigjárta a királyhoz való bemenetel éves, „szépítő” kálváriáját, majd a királlyal töltött egy éjszakát; és ennek ellenére tiszta maradt.

Olyan ez, mint a kegyelem, amely a puszta tények fölött kimondja rólunk az Isten eredeti gondolatát, és minden körülmények között megőriz abban. Az Úréi vagyunk (Róma 14,8), tiszták vagyunk, egyre inkább azok leszünk! Eszter Isten népéhez tartozott. Ez megmásíthatatlan kegyelmi tény, amely minden más körülményt felülír. Eszter az Úr népéhez tartozott, noha azt most parancsra el kellett titkolnia (20).

– Eszter Isten népéhez tartozott, annak ellenére, hogy a fentieken túl is annyi kínzó ellentmondás van az életében. Eszter árulkodik, beárulja a királynak két ellene lázadni készülő őrét, akiket a király felköttet. Ki tud itt okos lenni: védem a jótevőmet, ezzel védem magamat; de hűségem, lojalitásom két ember halálát okozza (21–23).

A körülmények bemocskolnak, de az Úr nem engedi, hogy elnyeljen bennünket a mocsok, kegyelme megtart, majd kiemel!

Jakab 2,1–13 117. zsoltár

 

Október 24.

(1) „Ezek után nagy méltóságra emelte Ahasvérós király az agági Hámánt……” (Eszter 3)

– Hámán az ismeretlenségből lépett elő, amikor a perzsa király közvetlen helyettese lett (1–5). Senkiből lett ez a Hámán hirtelen valaki. Élvezi, ahogy leborulnak előtte az emberek, szereti mutogatni magát, szeret hatalmaskodni, és ellentmondást nem tűrő diktátor. Félelmetes, ahogy nem ismer határt a gonoszsága. Megbosszulja azokat, akik nem imádják őt, akik ellene mondanak neki. A kollektív vád alapján egy ember, a zsidó Mordokaj „engedetlensége” miatt – aki csak Istene előtt borul le, Hámán előtt nem hajlandó – Hámán egy egész népet akar eltörölni (6). Mennyi beteg, őrült embert hordoz ez a földteke. Ezek pedig láttatni akarják magukat. Mindig ezek nyüzsögnek a királyok körül, meg mindenhol. Uram, irgalmazz, hogy ezek közül egy is hatalmat kapjon!

Félelmetes az is, hogy mi vezetett idáig. Mondhatnánk, hogy a király hibázott, mert minden tekintetben alkalmatlan, gonosz embert állított maga mellé, a birodalom második emberének (1). Ugyanakkor nem ismerjük a részletes hátteret: miért éppen ezt a Hámánt. Az okok összetettek. Az okok karmaiból az sem tudja kicibálni magát, aki korábban nagy „elméleti kritikusként” elvi szinten zengedezte, hogyan kell jobban csinálni. Aztán amikor csinálhatta volna, akkor az okok karmai őt is elkapták. Rettenetes azt olvasni, látni, tapasztalni, hogy a király észleli a bajt, és már „nem tud” közbelépni. A bűn tehetetlenségi ereje a legszörnyűbb! Olyan ez, mint a zuhanás, a gravitációs erő! Totális tehetetlenség. Krisztus kegyelmezz! Add kegyelmed ejtőernyőjét!

Valóban félelmetes ez a fejezet. Evangéliumot! Hisszük, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus nemcsak kegyelme ejtőernyőjét adhatja nekünk a tehetetlen zuhanás során, hanem az Ő kegyelme még jóval előbb munkálkodik. Az Ő szeretete: minket megelőző szeretet. Minket már elkapna a sodrás, minket már markolásznak az okok karmai: Ő pedig gátat vet, „megállj”-t parancsol övéinek, egyszerűen nem enged tovább! Olyan ez, mint amikor kezdjük leengedni a koszos fürdővizet, amit magába szippant a lefolyó. Ekkor, ha az örvénylő nyílásra újból rákerül a dugó, azonnal nagyot „szürcsölve” megáll az „alázuhanás”. Kegyelem az is, ahogy az Isten folyamatosan kiveszi belőlünk még a legkisebb – egészségtelen és sok bajt okozó – vágyát is annak, hogy önmagunkat másoknak megmutassuk. Az Úr kegyelmi ideje az az egy év, ami még adatott: nem a pusztulásig, a megoldásig (13). Az Úr kegyelme munkál akkor is, amikor a gonosz mások halálos ítéletét írja alá, majd elkezd harsányan mulatozni (14–15).

Jakab 2,14–26 487. dicséret

 

Október 25.

(8) „…menjen be a királyhoz, kérjen tőle kegyelmet…” (Eszter 4)

Nagy félelem támadt Hámán rendeletének kiadása után, miszerint gyilkoljanak le a Perzsa birodalomban mindenkit, aki Isten népéhez tartozik (3,13). A félelemből keserves, nyilvános segélykiáltás fakadt fel, a király palotája előtt, imádkozva, böjtölve, annak minden látható külsőségeivel együtt (1–3). Mára odáig jutottunk, hogy imádkozni elfelejtettünk – tisztelet a kivételnek –, a valóságos bajban alig akad, akitől érdemi segítséget kérhetnénk; nyilvános jajveszékelésről pedig szó sem lehet, egyszerűen nem illik. Mennyien szenvednek e percekben is halálsoron, halljuk a hangjukat, kiálthatnak egyáltalán? Leegyszerűsítve: mindenki a maga baját érzi nagynak; mi lenne, ha mindenki jajveszékelne… Jóléti társadalmakban persze kialakult ennek a jajveszékelésnek a modern, öntelt, egyéni formája, hiszen mindenki mondhatja a magáét. Szigorú, közösségi társadalmakban elfojtják az egyéni jajveszékelés lehetőségét, de a közös kiállást lehetővé teszik.

A félelemnél azonban nagyobb volt Isten népének bizonyossága. Ez a bizonyosság tette imádsággá a puszta, noha jogos jajveszékelést. Mordokaj és a vele lévők tudták, hogy az Isten szabadítást ad nekik (14). Valójában Őhozzá fordultak segítségért, mégpedig úgy, hogy azonnal felismerték az Úr szabadításának emberi eszközét, Esztert, aki által Isten ezt a szabadítást előkészítette (4–8). Esztert nemcsak megszólították, hanem egyenesen ráparancsoltak, hogy vigye véghez azt a szolgálatot, amért az Isten nagy hivatalra emelte (13–17). Eszter ettől kezdve megértette, hogy nem önmagáért él, és nem véletlenül van ott, ahol van: vállalnia kell minden kockázatot (9–12), és be kell mennie a királyhoz, kegyelmet kérni!

A kegyelem Jézus Krisztusban készen van. Az egyetlen, nagy király nem fog elutasítani. Őhozzá bármikor odajárulhatunk, minden keservünkben (8). Kitől kapunk segítséget? Csakis az Úrtól! Feleslegesen ne jajveszékeljünk, ne fárasszunk másokat, de vegyük észre az Úr felelős eszközeit, forduljunk hozzájuk, figyelmeztessük őket. Vigyázat! Ne gondold azt, hogy mindig a másik a felelős, akihez te szüntelenül odafordulhatsz az elvárásaiddal! Te kinek vagy az Istentől rendelt segítője, akin keresztül az Úr szabadítása nyilvánvalóvá lesz a másik ember életében? Mindig innen kezd! Ezzel a te bajod is gyógyul, és már lehet, hogy nem is kell jajveszékelned.

Jakab 3,1–12 53. zsoltár

 

Október 26.

(2) „Akkor odament Eszter, és megérintette a pálca végét.” (Eszter 5)

A gyarló ember visszaél a hatalommal. Hámán látszólag sokra jutott, hiszen a hatalmas Perzsa birodalom második embere lehetett. Most, Eszter királynő lakomáján, a király oldalán győzelemittasan élvezi hatalmát. Tudni kell, hogy az akkori keleti államjogi szerkezet szerint a király, mint istenség, elzártságban élt. A valódi hatalom a második ember kezébe került. Hámán egyelőre nem akart király lenni, hiszen élvezte ezt a tényleges hatalmat, amely csillogó, látványos lakomákon és az emberek sorsa feletti döntésben nyilvánult meg. Hámánnak azonban ez nem elég, több kell (13). A gyarló ember visszaél a hatalommal.

– De a fordítottja is igaz. Az emberi gyarlóság abban is megmutatkozik, hogy azonnal káoszba fullad minden, amint hiányzik az erős, biztos hatalomgyakorlás. A káosz megöl mindent. A káoszban lubickol a gonosz, és rettenetes dolgok történnek. Tehát itt nem csak az a probléma, hogy a gyarló Hámán önmagának él és önélvezettel uralkodik, ezért neki még több kell a hatalomból; így azt sem tűrheti, ha valaki nem hajt térdet előtte (9). Itt felvetődik az a kérdés is, hogy tűrheti-e a hatalom, hogy bárki is ellene szegüljön a meghatározott rendnek? Hiszen abban a pillanatban szétesik minden. Persze nem mindegy a hatalomgyakorlás mértéke, módja, mikéntje (14).

– A legnagyobb kérdés azonban az, hogy a világ gyarlósága lehetővé teszi-e a szolgáló hatalomgyakorlást? Ha a hatalom gyakorlója az Isten küldötte, akkor tudja, hogy hatalmát szolgálatra kapta, amivel el kell számolnia. Ettől kezdve ez az egész helyzet már nem is olyan élvezetes! A csillogás fárasztó, az emberek feletti döntés pedig kínzó felelősség, amely meggyötör. A legnagyobb kín pedig az, hogy hiába akarnánk jobban, felelősebben, még érzékenyebben szolgálni, a mérhetetlen emberi életproblémák áradata mindig a tényleges lehetőségek alá gyűrik a szolgáló vezetőt. Az ilyen vezető legalább abban bízhat, hogy az egyetlen igaz király, az Úr, valóban „kegyelmének aranypálcáját” nyújtja felé, amikor megjelenik színe előtt, ahogy itt a történetben Ahasvérós király fogadta a színe elé járuló Esztert (1–2).

Jakab 3,13–18 101. zsoltár

Steinbach József