Az Ige mellett – 42. hét

2019 – Negyvenkettedik hét (10.13-19.)

október 13.

(5) „…minden igyekezetetekkel törekedjetek…” (2Péter 1,1–11)

HITBEN FELELŐSEN!

– 1. A hitben felelős ember hiteles ember, akin látszik, hogy Isten dicsőségére éli életét, dobpergés nélkül, csendben igyekezve, látható áldásokkal tevékenykedve. A felelős embert bántja a világ romlottsága: nem menekül ki abból; nem köt alkut azzal; nem is játssza el, hogy ő mindenben tökéletes; hanem a világban szolgálva hirdeti és éli a Krisztust. A felelős ember minél többet tesz, annál inkább terheli a bűnös világ ellentmondása, és a gyötrő dilemma: hogyan, meddig képviselhetem a Krisztust anélkül, hogy „bedarálnának”, vagy nagyképűen félreállnék… Okos, tehetséges, zseniális emberünk bőven van. A mai igeszakasz is azt kérdezi, hogy hitbéli értelemben felelős emberünk mennyi van?

– 2. Megajándékozottak vagyunk. Isten ereje ajándékozott meg bennünket azzal, hogy megismerhessük Őt, higgyünk Őbenne: így életre, üdvösségre jussunk. Ez mindenestől kegyelem (1–3).

– 3. Ennek a minket megelőző kegyelemnek azonban látható gyümölcsei vannak. Hét erényt sorol fel a levél írója, az akkori erények rendje szerint, mint az elnyert kegyelem konkrét gyümölcseit (5–7). Ezeket aztán összegzi az igeszakasz: igyekezzünk ezekre! Ez az igyekezet is Isten kegyelmi ajándéka, amelynek áldott gyümölcsei vannak, és amely ott munkál láthatóan Jézus Krisztus gyülekezetének, Isten választottjainak életében, minden területen (8–11). Nem azért igyekszem, hogy üdvözüljek, hanem azért, mert üdvözültem (11).

Malakiás 1,1–5 174. dicséret

 

Október 14.

(12) „…ezekre mindig emlékeztetni foglak titeket…” (2Péter 1,12–21)

Földi porsátorban élünk (13). A kép azt jelenti, hogy földi életünk rövid, sérülékeny, lebontandó, ideiglenes. Az élet önmagában védtelen, minden viszontagságnak „kitett”, mint egy sátor. Ez a kép azonban nem csupán a földi élet szimbóluma, hanem ebben az elvadult világban a keresztyén üzenet, a krisztusi élet szimbóluma is.

– A sátor sérülékeny, de még ebben az „átmeneti” valójában is bizonyságot tesz lakójáról, ahogy a levél írója bizonyságot tesz Jézus Krisztusról. Az apostol emlékezteti a második század elejének keresztyén gyülekezeteit az evangéliumra (1Korinthus 15,1), amely nem kitalált mese, hiszen szemtanúk adták tovább az örömhírt, akik látták Jézus megdicsőülését, hallották az Atya szavát a Fiáról (16–18).

Ma is életfontosságú ez az emlékeztető bizonyságtétel. Mi nem a szemtanúk miatt hiszünk, hanem mert Isten Lelke megnyitotta az értelmünket és a szívünket. Isten Lelke által lesz számunkra bizonyossá az üdvösség, az egyetlen megoldás evangéliuma (21), mint sötét helyen világító lámpás, amíg felragyog az örök élet teljessége (19–20).

Malakiás 1,6–14 15. zsoltár

 

Október 15.

(7) „Viszont az igaz Lótot megszabadította…” (2Péter 2)

– Ez a fejezet, mint Júdás levele, az ún. „szabados” tévtanítók ellen íródott, akik megjelentek a keresztény gyülekezetben, nagy veszélyt okozva ezzel.

A „szabadosok” azt hirdették, hogy a lélek számít, a test nem. Ezért kicsapongó életet élve csakis az élvezetekre igyekeztek (13–14), haszonlesők és elbizakodottak voltak (10), szép szavak kíséretében mindent kifosztottak (3), pénzért mindent megtettek, akárcsak Bálám (15). Mindenki megtagadja az Urat, aki így viselkedik, illetve az Úrhoz valójában semmi köze, hiába hivatkozik Őrá (2). Ezeknek semmi érzékük a tisztaságra, akárcsak a disznóknak (22). Ravasz László hozzáteszi: „A teljes elállatiasodás a vég.” (12) Félelmetesen aktuális sorok ezek, mert mindenütt arat az élet élvezetére koncentráló, gőgös, lázadó haszonlesés, ezer alakot öltve; – közöttünk is.

A levél írója azonban biztatja olvasóit. Isten Igéje biztat bennünket: ahogy Nóé és Lót napjaiban is megszabadította az Úr az övéit, most sem fogja elengedni a kezüket (4–9). Az Úr övéit abban is megakadályozza, hogy bármikor is túllépjék az Őáltala meghúzott határt.

Malakiás 2,1–9 486. dicséret

 

Október 16.

(13) „De új eget és új földet várunk az Ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik.” (2Péter 3,1–13)

– Igen, a mi gondolkodásunk számára szinte elhordozhatatlan ez az igeszakasz. Még azok számára is, akik jártasak a Biblia világában, üzenetében, szóhasználatában.

Pedig nagy örömhírt olvashatunk a sorok mögött. Hittel olvasva halljuk meg ezt az evangéliumot. Az Úr időszámítása más, mint a miénk. Őelőtte egy nap ezer esztendő, és ezer esztendő egy nap (8). Ő nem késik az ígérettel. Ő türelmes hozzánk, mert Ő a megtérés és az élet Istene, nem pedig a pusztulásé. Most ne zavarjon minket, hogy mit jelent: mindenki megtér (9). Ő új eget és új földet teremt a mostani helyett, amelyben az Ő igazsága lakozik (13). Ez nagyon jó lesz, maradéktalan, hiánytalan (Filippi 1,23), ahol Ő letöröl minden könnyet (Ézsaiás 25,8; Jelenések 7,17). Ehhez ennek a „hasadt” világnak fel kell bomlani (10–12). Ez a bomlás nagy nyomorúság, de Jézus Krisztusban, hitben szemlélődve és élve itt, mi már az új világot munkáljuk, éljük.

Kipakoltunk egy régi épületet, amely már beázott, belül szétrohadt a berendezés, értékes könyvek vesztek oda. Mi azonban azzal a reménységgel munkálkodtunk, hogy az új már garantált, így a régire az új reménységével tekintettünk (Róma 5,5)

Malakiás 2,10–16 143. zsoltár

 

Október 17.

(15) „…üdvösségnek tartsátok…” (2Péter 3,14–18)

– Az Urat várjuk. Azt az Urat várjuk, aki hosszútűrő, vagyis kegyelme hordoz minket az üdvösségben, mint ahogy a madár szárnyal a levegőben (Ézsaiás 40,31). A levél írója kiemeli: Pál is az Úr kegyelmes türelmét, a kegyelmi időt, az üdvösség bizonyosságát hangsúlyozta, minden levelében. Valóban, kigyűjthetők az igehelyek erre vonatkozóan, miközben tanúi vagyunk annak, ahogy kialakul az újszövetségi iratok rendszere (1Korinthus 13,4; 1Thessz 5,14; Róma 2,4; 2Korinthus 6,6; Galata 5,22; Efezeus 4,2; Kolossé 1,11).

A kegyelmi idő, azaz az Úr türelme, üdvbizonyosságot ajándékoz, amelynek látható gyümölcsei vannak: igyekezet a tisztaságra, feddhetetlenségre, békességre (14), vagyis növekedés ebben a kegyelemben (18). A kegyelmi idő nem tehet önhitté, hanem csakis örvendezővé és felelősen alázatossá, ugyanakkor hitvallóvá!

Akinek üdvössége van, az minden nappal érik a hitében, tisztul, és nem sodorhatja el sem a világ, sem a sokféle kegyességi körök leszűkült írásértelmezése, sem a nehezen érthető bibliai részek cinikus, támadó kiferdítése. Akinek üdvössége van, az a lényegre, a Jézus Krisztusban közölt kegyelemre, az üdvösségre koncentrál, a többit az Úrra bízva. Csak ez az egy „optika” létezhet, amely „élesen” exponál a világra, mindenre.

Malakiás 2,17–3,5 461. dicséret

 

Október 18.

(4) „…akik a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra használják…” (Júdás 1,1–16)

Kaptam egy fotót Dubaiból, egy kedves családtól, akik ott dolgoznak kiküldetésben. A fényképen az apa és kétéves kisfiúk látszik, a háttérben a dúsgazdag város ragyog, a világ legmagasabb toronyházával, üvegpalotájával. A kisfiú eleven figyelemmel gyönyörködik az idehaza tőlünk ajándékba kapott VUK-mesekönyv rajzaiban, amit már sok százszor látott. De számára most is csak ez a fontos, az érdekes, a lényeges, a gyönyörűséges, és nem a látványosan emelkedő torony.

– Szóval, lehetne itt Júdás leveléről, annak hátteréről hosszú fejtegetésbe bocsátkozni. Ehelyett most legyen elég annyi, hogy gyermekek lehetünk az Úr kegyelméből (Máté 18,3), akiknek egyetlen gyönyörűségük Jézus Krisztus megváltó szeretete, ahogy azt Isten Igéjére támaszkodva, egyházunk értelmezése szerint, közös hitükben megvalljuk (3). Csak Őrá figyelünk, nem élünk vissza az Ő kegyelmével, nem bűvöl el bennünket az itteni „tornyok” ideig való igézete.

– Vigyázzunk, mert Júdás levele éppen arra figyelmeztet, hogy – amiként az első és második század fordulóján is – a kegyelmet emlegetve, a krisztusi szabadsággal visszaélve, mindenki a saját hasznára, élvezetére „működik”. A mi Urunkba vetett hitnél persze a hívő ember számára nincs hasznosabb és élvezetesebb. Kicsapongó önzésünk azonban megtagadja az Urat! (4) Ennek jeleit hosszan sorolja a mai igeszakasz. Tartsunk önvizsgálatot! Csapjon pofon a mai Ige!

– Köszönjük, hogy kegyelmed gyermekké tett minket, Urunk!

Malakiás 3,6–12 13. zsoltár

 

Október 19.

(19) „…testi emberek…” (Júdás 1,17–25)

KI A TESTI EMBER?

– 1. Ez azért fontos kérdés, mert mégiscsak ebben a testben élünk, és testünk minden rezdülése kihat ránk valamiként. Soha nem felejtem el azt a remek előadást, amit Moliere „Nők iskolája” című műve alapján vittek színre egy neves teátrumban. Az őszinte Ágnes nem értette, hogy miért nem szabad örülnie kedvese simogatásának, amikor az olyan jó. Sokat nevettünk a darabon, amely ugyanakkor mélyre is hatolt. A nevetés, a test pillanatnyi öröme mellett azon az előadáson megtapasztaltam a test fájdalmát is, mert közben olyannyira fájt a fogam, hogy vallathattak volna vele…

– 2. A ma embere megkérdezi tőlünk, hogy mit jelent testi embernek lenni, akikről a mai igeszakasz azt mondja, hogy ezekben nincs Szentlélek, és ezek csak a szenvedélyeiknek élnek? Meddig örülhet, minek örülhet a krisztusi ember, hogy az ne legyen szenvedélyévé, amely aztán tényleg veszélyes sodrássá dagadhat? Azért azt veszem észre, hogy mesterei vagyunk mi annak, hogy véka alá rejtsük a saját szenvedélyeinket: persze van is csúfolódás, szakadás közöttünk is bőven.

– 3. Az Ige azt tanácsolja, hogy imádkozzunk naponta a hitben és kegyelemben való épülésért (20), várva a mi Urunk, Jézus Krisztus irgalmát az örök életre (21), emlékezve az Úr ígéreteire (17), közben pedig könyörüljünk azokon, akik körülöttünk élnek (22). Az Úr pedig megőriz bennünket a botlástól (24), nem enged olyanokkal érintkezni, akik minket elsodorhatnának (23). Közben pedig az Úr annyi örömöt ad testünknek és lelkünknek, ami pont elég arra, hogy hálaadással kibírjuk ezt az életet. Higgyük el, nincs más út! Látjuk azokat, akik tobzódnak az életben, meg „lelki” emberekként tobzódnak a „saját hitükben” (nem szentlelkes, hanem saját lelkükkel bűvészkedő emberek ezek). Valójában „ezek” mind igen szánalmas életet élnek, önmagukban.

Csak az Úrban, az Ő irgalmában megmaradni, testben és lélekben!

Malakiás 3,13–24 93. zsoltár

Steinbach József