Az Ige mellett – 41. hét

2019 – Negyvenegyedik hét (10.06-12.)

október 6.

(24) „…Bolond vagy te, Pál!” (Apostolok cselekedetei 26,24–32)

ISTEN MINDEDDIG MEGSEGÍTETTE PÁLT!

– 1. Isten megsegítette Pált. Az apostol ezt hálaadással fogalmazta meg beszéde végén. De az ő számára az Isten megsegítő kegyelme nem a saját személyes életére vonatkozott, hanem az evangélium ügyére, amit képviselhetett. Ezért állhatott ott a helytartó és a király előtt is, „másként nem tehetett”. Pál hatalmas tudással, kristálytiszta logikával, valamint élő hittel bizonyságot tett a világi hatalmasságok előtt, ahogy tette ezt eddig is, kicsiknek és nagyoknak, minden népnek (22).

– 2. Isten megsegítette Pált, hogy az Ószövetség alapján hirdesse a Krisztust, mert az apostol semmi mást nem mondott, hanem csak azt, amit Mózes és a próféták szóltak: Krisztusnak szenvednie kellett, és elsőként támadt fel a halottak közül; – elsőként, de nem egyetlenként (22–23). Jézus maga is így tekintett az Ószövetségre, mint amelyek Őróla tesznek bizonyságot (János 5,39).

– 3. Isten megsegítette Pált. Így amikor Fesztusz zavarba jött, Pál okos, hiteles hitét tapasztalva, és ezért lebolondozta őt (24), akkor ezt Pál tisztelettel visszautasíthatta (25). Majd Agrippa király felé fordulva Pál kifejezhette azon reménységét, hogy bizonyságtételét nem teszi hiábavalóvá az Isten (26–29). Csak ezzel a reménységgel lehet hirdetni a feltámadott Krisztust. Még akkor is, ha bolondnak tartanak ezért, és cinikusan visszavágnak: – Te, annyira mondod, hogy még a végén elhiszem, amit mondasz, és keresztyénné leszek! – Még ezeknél is lehet remény!

– Az Úr megsegített és meg is fog segíteni! (1Sámuel 7,12)

Prédikátor 8,9–17 37. zsoltár

 

Október 7.

(1) „…hajón szállítanak bennünket Itáliába…” (Apostolok cselekedetei 27,1–8)

HAJÓZNI MUSZÁJ…

– 1. Pált Rómába viszik, hiszen fellebbezett a császárhoz. A hajóút hosszú és viszontagságos volt Rómáig. Először az ázsiai partvidék mentén hajóztak (2): Cézárea, Szidón, Ciprus szigete, valamint Cilícia és Pamfília partjai mentén haladva a líciai Mira következett (2–5). Mira egy fontos kikötőváros volt, amely az egyiptomi Alexandriából érkező hajókat fogadta, akik itt vizet és élelmet vettek magukhoz, majd folytatták az útjukat Rómába. Egy ilyen hajóra szállították át Pált és a vele lévőket (6). Azután elindultak Kréta szigete felé, megkerülték annak Szalmóné nevü fokát, majd a sziget déli partjai mentén jutottak el az ún. Szépkikötőbe. Hosszú és viszontagságos a „hajóút”, a part mentén és a nyílt vizeken, kiszolgáltatva embereknek, helyzeteknek, széliránynak, időjárásnak, évszakoknak, a víz és a természet szeszélyeinek… Hajózni kell! Menni kell!

– 2. Az Úr nagy ajándéka, hogy Ő mindig ad igaz testvéreket, akik krisztusi szeretettel mellettünk állnak a „hajózás” során. Pált így kísérhette el Lukács, e könyv és e részletes útijegyzet írója, valamint a thesszalonikai, macedón Arisztarkhosz. Pálnak voltak testvérei Szidónban is, akiket meglátogathatott, amikor a hajójuk kikötött (3). Milyen nagy ajándék, ha egymásra testvérként tekintünk, és szorult helyzetben gondoskodunk egymásról. Az Úr nagy ajándéka az is, hogy utazásunk során Ő olyan embereket is mellénk állít, akik még nem hívők, nem keresztyének, de emberségesek (3). Ilyen volt Júliusz százados, akire Pált rábízták. Isten kegyelmének általános megnyilvánulása ez. Isten gondviselő szeretetének jelei ők, akiket az Úr egy ponton bizonnyal megnyer a hitnek és az üdvösségnek is.

– 3. Az Úr legnagyobb ajándéka azonban az, hogy noha „hajózni” kell, és sok a bizonytalansági faktor a tényleges megérkezést illetően; – mi mégis azzal a bizonyossággal „hajózunk”, hogy a megérkezés, Jézus Krisztusban már a miénk. Ez a bizonyosság segít, hogy amikor a „többi fogollyal” együtt „átadnak” minket másoknak (1), és oda visznek bennünket, ahová nem akarnánk (János 21,18), akkor sem esünk kétségbe. A többi fogoly is mind halálra szánt volt ezen a hajón, cirkuszi mulatságokra szánták őket, mások élvezetére. Mi már megérkeztünk, Jézus Krisztusban vagyunk, még egy kicsit cipelgetnek itt minket, közben is végezzük a szolgálatot, amíg lehet, de már a megérkezett ember nyugalmával.

Prédikátor 9,1–12 255. dicséret

 

Október 8.

(10) „…a további hajózás nemcsak a rakományra és a hajóra, hanem életünkre nézve is kezd veszélyessé válni.” (Apostolok cselekedetei 27,9–26)

EZ EGY FONTOS FIGYELMEZTETÉS. Gondoljuk át!

– 1. Az a hajó, amellyel Pált és a vele lévőket Rómába akarták vinni, egy gabonát szállító alexandriai hajó volt (27,6). Ez a hajó átszelte a Földközi-tengert, és a túloldalon található Mirában töltötték fel a hajót újból vízzel és élelemmel, majd így haladt további Itália felé. Amikor Kréta szigetének déli csücskéhez, Lázea városába értek, már közeledett a tél, és a hajózás is veszélyessé vált. Ekkor figyelmeztette Pál, rajta keresztül az Úr, a hajó vezetőit és a legénységet, hogy ne menjenek tovább, mert az már életveszélyes, mindenkire nézve. A kormányost és a hajótulajdonost azonban a rakomány és a haszon érdekelte, valamint a mielőbbi célba érkezés (9–13).

– 2. Isten Igéje megállít bennünket, figyelmeztet, és nemcsak mérlegelésre indít, hanem egy határon túl konkrétan int, hogy meg kell állni, mert nagy baj lesz. Sőt, Isten sokszor próbatételes eseményeken keresztül érvényesíti kegyelmét rajtunk, amelyek által kényszerpihenőt iktat be az életünkbe. Ezt élték át a hajón lévők. Ugyan a figyelmeztetés ellenére továbbhajóztak. Arra hivatkoztak, hogy a biztos áttelelés helyét kell megkeresniük. Igazából külső érdekek mozgattak mindent (12–13). Így működik ez ma is: valamire hivatkozva többnyire mások a valós mozgatórugók. Ezért a hajón utazók forgószélbe keveredtek, támpont nélkül sodródtak, miközben reményvesztetten mindent ki kellett dobálniuk a hajóból… (14–20)

– 3. Reménységre kapjuk az ilyen figyelmeztetéseket. Az a baj, hogy nem igazán vesszük komolyan ezeket sem. Istennek azonban övéire gondja van (21–26). Akinek van füle, hallja (Jelenések 2,11).

Prédikátor 9,13–18 166. dicséret

 

Október 9.

(35) „…vette a kenyeret, hálát adott…” (Apostolok cselekedetei 27,27–44)

Tizennégy éjszaka sodródtak már a nyílt tengeren. Ilyenkor más időszámítás kezdődik, hiszen másként halad az idő. Teljes bizonytalanságban, az életben maradás csekély reménységével, mindössze egy fogoly ígéretével sodródni (27,21–26), tizenegy éjszakán át: igen hosszú idő (27–32).

– Ez a fogoly, Pál apostol azonban újra szólt, és a megdermedt csapatban már senki nem intette le. Pál életre, evésre buzdította őket (33–34), majd hálát adott, megtörte a kenyeret és tovább adta nekik. Mindenki szeme láttára adott hálát Pál az Istennek. Ezzel a nyílt és nem provokatív hitvallással a kenyér túlmutatott a kenyér Urára, az élet Istenére, a szabadító Jézus Krisztusra. Ettek mind, kétszázhetvenhatan, némán, szinte imádkozva, mennyei erőt nyerve ott, ahol az emberi erő már kevés. Isten embere csak így állhat elő: nem látványosan, nem öncélúan, hanem segítő, reményt ajándékozó, másokat mennyei erővel is tápláló hittel (35–36).

A reménység már jobban látja a közeledő „partot”. A reménység már könnyebben engedi el a felesleges „dolgokat”. A rakományt, az árut a tengerbe vetették mielőtt a hajót a partra futtatták. – Nem számít semmi itteni „kincs”, minden ócska lim-lommá lesz, ha az élet kerül veszélybe! – mondanánk. Igazából ez nem így van, mert csak a hit reménysége tud elengedni, amikor Isten szerint annak itt van az ideje (38). Egyébként az utolsó pillanatig ragaszkodunk…

– Csakhogy óvjon meg bennünket az Úr attól, hogy amikor lábunk ismét partot fog, ne kezdjük ugyanott, ahol abbahagytuk. Mindenki megmenekült, és lám, máris öldösni akarták a foglyokat, nehogy megszökjenek, nehogy szabadokká legyenek a váratlan helyzetben. Hálaadás, megtérés helyett zsigerből kezdődik minden előröl. Ez a nyomorúságunk megváltás után kiált! (39–44)

Prédikátor 10,1–15 25. zsoltár

 

Október 10.

(1) „…megmenekültünk…” (Apostolok cselekedetei 28,1–10)

CSODÁKAT tapasztalunk folyamatosan: Isten szabadító, megmenekítő kegyelmét. Vegyük észre!

– 1. A hajótöröttek csodálatosan megmenekültek Málta szigetén. Isten szabadítása minden megmenekülés: a mindennapok kegyelmi csodái ugyanúgy, mint a nagy bajokból való szabadulás, az azokban való hívő helytállása, és mindenekelőtt a halálon túlmutató örök élet. Megmenekültek vagyunk (1).

– 2. A mai igeszakasz hemzseg a csodáktól!

Csoda az ottani népek emberséges viselkedése. Ez mindig Isten kegyelmének csodája, mert tarol az istentelen embertelenség (2).

Csoda, hogy Pál a munkában, a rőzsegyűjtésben élen járva, nem retten meg, amikor eközben megmarja egy kígyó. Nem tudjuk, valóban megmarta-e a vipera, vagy csak rátekeredett a kezére, amit aztán a tűzbe rázott.

Csoda, hogy az apostolt – a kígyómarás este után – nem bizonytalanítja el az őt befogadók véleményének hullámzása: ez a fogoly gyilkos, akit most a kígyómarással ért utol a büntetése; majd, amikor Pál nem esett össze holtan, akkor istenként akarták tisztelni. Isten kegyelmének csodája, amikor szolgáját nem zavarja meg sem a durva szapulás, sem a hízelgő és eltúlzott dicséret (3–6).

Csoda a máltai első ember, Publiusz vendégszeretete. De éppen abban csoda, hogy nincs eltúlozva. Publiusz vendégszeretete három napig tart, és a hajótöröttek egy küldöttségének szól. Krisztusi vendégszeretetünknek határai vannak, időben, számban. Csoda, ha valaki belátja a korlátokat, és azon belül cselekszik, illetve azon belül formál elvárásokat mások felé is. Isten kegyelme többnyire az itteni világ keretei között teszi a csodáit (7).

Az Úr, rendkívüli helyzetekben azonban, az Ő akarta szerint, szétfeszíti a világ és az emberi lehetőségek kereteit, megmutatva az Ő erejét, gyógyító, szabadító hatalmát. Így gyógyul meg Pál imádsága és kézrátétele által Publiusz elöljáró apja, akit máltai láz gyötört. Itt Lukács, az orvos csak statiszta lehetett, még akkor is, ha a görög szöveg egy esetben orvosi szakkifejezést, „terápiát” említ. A máltai láz ugyanis minden akkori gyógykezelés ellenére is hónapokig, akár évekig tarthatott, ha adatott is gyógyulás (7–8).

– 3. Megmenekültünk! A legszükségesebb csoda már megtörtént. Isten, aki feltámasztotta Jézus Krisztust, mindenható, és ma is munkál. Ugyanakkor Jézus Krisztus feltámadása óta erre a csodára tekintünk. Így hagyatkozunk teljes bizonyossággal az Ő szabadító kegyelmére, nem a rendkívülit várva, de azt mindig remélve, hiszen az már a miénk!

Prédikátor 10,16–11,8 24. zsoltár

 

Október 11.

(15) „…Pál meglátta őket, hálát adott Istennek, és megtelt bizakodással.” (Apostolok cselekedetei 28,11–15)

Pál, viszontagságok között, de RÓMÁBA ÉRKEZHETETT az Úr kegyelméből (14). Rómában akkor már volt gyülekezet. Az ottani testvérek az apostol elé siettek (15).

– 1. Ekkor Lukács, nagyon őszintén „elszólja” magát. Áldott legyen az Isten, hogy a Bibliában van bőven emberi hang, „vox humana”. Isten Lelke ezeket is felhasználja, üzenetté formálja.

– 2. Pál hálát adott, újra megtelt bizakodással, ahogy megérkezve, meglátta a római testvéreket. Lukács végig Pál mellett volt, a hajótörés idején is. Lukács többet tudott Pálról, mint bárki más. Nyilván látta Pál emberi arcát is: azt, amikor az apostol is elszomorodott, esetleg elcsüggedt, és a bizakodás is halványult benne. Pál nem egy „hívő gép” volt, nem is egy isten, nem is egy mitikus hős volt, hanem Pál ember volt. Ő is elgyengült, elerőtlenedett, hitében is meggyengülhetett a próbatételek során. Hiszen az telik meg újra bizakodással, akit a viszontagságok idején majdnem elhagyott a remény.

– 3. Éppen ezért fontos ez az üzenet, mert ennek ellenére Pál a saját gyengeségét, félelmeit, bizakodásának törékenységét az Úr elé tette le, nem mutatta ki azokat másoknak. Hiszen küldetése az volt, hogy másokat erősítsen, biztasson a hajón, a feltámadott Jézus Krisztus evangéliumával.

– 4. Ez az, amit kegyelmi állapotnak nevezünk, vagyis amikor már nem mi, hanem az Isten ereje tart meg bennünket a halálig való hűségben. Még akkor is, amikor a mi szívünk már elhagyott bennünket, szívünknek, életünknek kősziklája akkor is az Úr marad. Őelőtte lehetünk gyengék, de az ügy érdekében az Úr nem engedi, hogy ezt mások is észrevegyék rajtunk. Ez nem képmutatás. Ez kegyelmi állapot. „Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” (Zsoltárok 73,26)

Prédikátor 11,9–12,8 33. zsoltár

 

Október 12.

(23) „…igyekezett őket meggyőzni Jézusról…” (Apostolok cselekedetei 28,16–31)

– Pál Rómában is a zsidókat szólította meg először. Ennek bevezetőjeként elmondta, miként került fogolyként Rómába. Pál kiemelte, hogy sem népe, sem népének ősi szokásai ellen nem vétett, de Izráel reménysége miatt esett fogságba, mert azt hirdette, hogy Jézus a Krisztus (16–20). Az ottani zsidók elmondták Pálnak, hogy eddig semmi rossz hírt nem hallottak róla (21), de azt hallották, hogy ez a nazarénus „szekta” mindenhol ellenzésre talált (22).

– Pál másnap részletesen, egy egésznapos szolgálatban hirdette nekik a Krisztust és az Isten országát, az Írások alapján (23). Majd házi őrizetében ugyanezt tette, mindenki előtt nyitottan, két éven át (29–31). Pál igyekezett őket meggyőzni Krisztusról (23).

A mi igyekezetünk fontos, de csak akkor áldott, ha azt felhasználja az Isten. Igyekezetünk önmagában hiábavaló, az Úr áldása nélkül (Zsoltárok 127). Voltak, akik hittek, és voltak, akik nem hittek (24), ezek egymással is vitába szálltak (29). Csak hirdessük az Írások alapján Jézus Krisztust és az Isten országát, az eredmény pedig az Isten kezében van (24–28). Isten Szentlelke adja a hallás nyomán az értést, a nézés nyomán a látást, a megtérést és a gyógyulást (Ézsaiás 6,9–10).

Gondoljunk csak bele, mekkora ajándék Jézus Krisztus! Mi érthető, mi látható Őnélküle? Lehetséges-e valóságos fordulat a világ sorában Őnélküle? Adatik-e tényleges gyógyulás Őnélküle? Bizony Őnélküle minden érthetetlen, rettenetes, visszafordíthatatlan és halálos. Elnézést a tényszerű diagnózisért. Jöjj, Szentlélek Úr Isten!

Prédikátor 12,9–14 277. dicséret

Steinbach József