Az Ige mellett – 39. hét

2019 – Harminckilencedik hét (09.22-28.)

Szeptember 22.

(20) „…dicsőítették az Istent…” (Apostolok cselekedetei 21,17–26)

– Amikor Pál beszámolt a jeruzsálemi gyülekezetben a pogányok megtéréséről, akkor azt hangsúlyozta, hogy mit cselekedett Isten általuk. A küldött soha nem homályosíthatja el a küldő Urat. Ahol pedig Isten cselekszik, ott az Ő népe mindig az Urat dicsőíti (Máté 5,16). Ez azt jelenti, hogy Isten népe a krisztusi megváltó evangélium örömhírének továbbadását tartja a legfontosabbnak, és hálát ad ott Isten cselekvéséért, ahol ezt az örömhírt befogadhatták emberek, népek, bárkik is azok (17–20).

– Az evangéliumi lényegen belül vannak sajátosságok, hiszen mindenki máshonnan jön: a zsidókeresztyén is, meg a pogánykeresztyén is. Egy ponton túl azonban el kell engedni azt a „régit”, ami akadályoz az Isten dicsőítésében és a Jézus Krisztus követésében. A pogányoknak el kell hagyni az istentelen szokásokat, a zsidóknak pedig a törvény imádatát. Más megtartani Isten mindenkor időszerű törvényét, és más rajongani a mózesi törvényért. Egyáltalán: életveszélyes rajongani bármiért, vagy bárkiért is. Istent is imádjuk, és nem rajongunk érte. Az Istent imádó leborul az Úr előtt, kegyelmére bízza magát; a rajongó pedig gyarló indulattal a törvényből, Istenből, de még az evangéliumból is bálványt csinál (20).

– Pál aláveti magát a mózesi törvénynek (21–26). Pál szabad a Jézus Krisztusban, még arra is, hogy így dicsőítse az Istent. Mégis felvetődik a kérdés: meddig mehetek el a másik szokásainak tiszteletében, ahol már azokat igazolom, és nem a krisztusi szabadságot? Ebben a világban, ahol az emberek az „igenekből” és a „nemekből” értenek, egyértelmű példák kellenek (Máté 5,37). Ugyanakkor ez rettenetes is, mert nem lehet mindent „igenekkel” és „nemekkel” elintézni. Éppen ezért szorulunk kegyelemre.

Prédikátor 1,1–11 79. zsoltár

 

Szeptember 23.

(27) „Fellázították az egész sokaságot…” (Apostolok cselekedetei 21,27–40)

MIRE KÉPES AZ EMBERI INDULAT!

– 1. Az apostolt gyilkos indulattal elfogták, és vádolták (31–36): mindenki a maga vélt panaszát olvasta rá. A zsidók azzal vádolták, hogy pogányt vitt be a templomba, és megszentségtelenítette a templomot (27–30). A rómaiak pedig azt hitték róla, hogy az apostol egy egyiptomi szervezkedő, aki fellázította a szélsőségeseket Róma ellen (38). Mi mindent gondolunk, beszélünk a másikról, mert mi azt hisszük, hogy… Sőt, hitelt adunk a szóbeszédnek, amelyek gyarló indulatból fakadnak, és azt szítanak (27).

– 2. Az apostol nem indulatos, mert bízik az Úrban, aki szolgáját most az örökölt római polgárjogán keresztül védett meg a korbácsolástól és a kínvallatástól (39). Pál élt ezzel a jogával, vagyis hálával fogadta a kegyelmi időt. Ő elfogadta a mártíromságot, de soha nem kereste azt, a zsidó Nagytanács elé pedig félelem nélkül állt. Amikor Urunk „elrejt”, fogadjuk el az Ő védelmét; amikor azonban az Úr „előállít”, akkor hisszük, a hitvalló hűséget is megadja hozzá.

– 3. Akinek a mennyben van polgárjoga, az nem lesz indulatos (Filippi 3,20–21), hanem üdvbizonyossággal, az erő, a szeretet és a józanság Lelkétől vezetve él meg minden helyzetet. Hányszor lesz úrrá rajtunk a gyarló, másokat elemésztő, és minket megemésztő indulat? Urunk, vegyél birtokba bennünket!

Prédikátor 1,12–18 265. dicséret

 

Szeptember 24.

(3) „…így rajongtam Istenért…” (Apostolok cselekedetei 22,1–21)

RAJONGVA…

– 1. Pál bűnbánattal visszatekintett a korábbi, a mózesi törvényhez, vallási örökségéhez hajthatatlan szigorral ragaszkodó óemberére. Nyilvános bűnvallás volt ez: szigor (3); mások gyilkos üldözése (5), megkövezése (17–20); rajongás, mégpedig rajongás az Istenért (3).

– 2. Nincs rettenetesebb a rajongásnál; főleg, ha valaki Istenre hivatkozva rajong, miközben gyűlöl másokat, és imádja magát. Akin az Úr Jézus Krisztus könyörült, mint Pálon a damaszkuszi úton, az megtér, megújul, és sokféle gonosz dolgából is megtér, legelsőként vallásos és kegyes rajongásából, túlhajtott, embertelen buzgóságából (6–16).

– 3. A józanság Lelkével megáldott ember (2Timóteus 1,7) pedig hűséggel tanúságot tesz mindenkor, minden népnek, Isten megváltó szeretetéről (15), rajongás és ítéletes szigor nélkül, de prófétai bátorsággal.

Prédikátor 2,1–11 28. zsoltár

 

Szeptember 25.

(24) „…vigyék a várba…” (Apostolok cselekedetei 22,22–30)

Pál beszéde bűnbánattal teli hitvallás volt, bizonyságtétel Isten megváltó szeretetéről, amelyet Jézus Krisztusban kijelentett minden nép számára (22,1–21).

– Az óember számára azonban elviselhetetlen, ha más is részesül valamiből, amiről úgy gondolja, hogy az csak neki jár. Pált félbeszakították, és a halálát követelték. Kimondatlanul, de így vagyunk az Isten üdvözítő gazdagságával is. Ezzel nem azt mondjuk, hogy mindenki üdvözül, de nem is akarunk a kérdésbe, azaz Isten kiválasztó kegyelmének titkába belekukucskálni; hiszen ezeket Ő elzárta előlünk (22–23).

–  A pogány, római ezredes tűnt irgalmasabbnak, aki védelmébe vette Pált, és a várba vitette a feldühödött zsidók elől (24; 30). Itt ugyan megkorbácsoltatta az apostolt, de mi ez a megkövezéses kínhalálhoz képest. Sőt, ez a próbatétel sem volt hiábavaló, Isten gyermekeinek életében nincsenek véletlenek, mert közben kiderült, hogy Pál római polgár. Ez pedig jogi védelmet adott neki. Isten így sietett most az apostol segítségére (25–29).

Ki tudja, mitől ment meg bennünket a mi Urunk, amikor testi szemekkel értékelve valami rossz történik velünk, mert nagy kín volt a megkorbácsoltatás; de sokkal rosszabb következett utána. Sőt, Isten ezen keresztül készítette el most a szabadulást!

–  Bevehetetlen vár a mi szabadító Istenünk (Zsoltárok 46).

Prédikátor 2,12–26 454. dicséret

 

Szeptember 26.

(11) „Bízzál…” (Apostolok cselekedetei 23,1–11)

Az apostol egy kínzó nap után még nehezebb nap elé néz. Éjszaka ilyenkor a legrosszabb és legreménytelenebb gondolatokkal kísérthet a gonosz. Jézus Krisztus azonban hatalmasabb mindeneknél. Ilyenkor az Úr övéi segítségére siet. Így állt oda éjszaka az elgyötört Pál mellé is, és BIZTATTA, hogy vele van, megőrzi őt, mert bizonyságtétele nemcsak Jeruzsálemben, hanem Rómában is fel fog hangozni (11).

– 1. Bízhatunk, noha sok aggasztó ember, jelenség, tünet, esemény, baj vesz körül bennünket mindenütt. Sok a „meszelt falú” ember – főpap és nem főpap, vezető és vezetett között egyaránt –, akikről nem is derül ki, hogy kik is ők valójában, mit akarnak… Csak azt látjuk rajtuk, hogy egyelőre valami, valaki védi őket, noha méltatlanok, hiteltelenek, agresszívek, mindennel visszaélnek. Nem az a vigaszunk, hogy ezek élete egyszer majd beomlik, Isten ítéleteként, mint a szépre meszelt vályogfal az esőben, ahogy az ellentmondásos Anániás főpapé is beomlott (1–5). Nekünk a feltámadott Jézus Krisztus jelenléte, mellénk állása, szava az egyetlen vigasz és biztatás, ezért megadjuk a vezetőknek a tiszteletet, imádkozunk minden emberért, és cselekszünk a ránk bízottakért.

– 2. Bízhatunk, noha minden emberi igazság, gondolatrendszer, eszmerendszer, teológia olyan gyarló, mint amilyen az emberi érdekrendszer. Amíg van közös ellenség, összefogunk, ezért néha közös ellenséget gyártunk, de utána, vagy még aközben, egymásnak esünk, szakadunk, hasadunk, széttépjük egymást, mint itt a farizeusok és a szadduceusok teszik ezt egy teológiai vita közben (6–10). Nekünk a feltámadott Jézus Krisztus jelenléte, mellénk állása, szava az egyetlen biztatás. Az Úr az egység Ura, abban az értelemben mindenképpen, hogy a mi gyarló, öncélú szakadásainkat nem támogatja, és erre a nyomorúságos helyzetre tekintve, bennünket is békességszerzővé tesz (Máté 5,9), hogy aztán megszólalhasson az evangélium öröme és igazsága. Gyűlöletes káoszban ugyanis minden csak hamisan szólhat.

– 3. Bízhatunk, mert megőriz bennünket az Úr, mert szolgálatunk van, mert az Ő ügyében járunk (11). Megőriz akkor is, amikor már elerőtlenedett életünk csak erőtlen szolgálatra képes, vagy mások szolgálatára szorul. Megőriz az Úr akkor is, amikor elvisz ebből a világból. Megőriz, mert kegyelem alatt vagyunk! (Filippi 4,7)

Prédikátor 3,1–8 90. zsoltár

 

Szeptember 27.

(12) „…átokkal kötelezték magukat, hogy nem esznek és nem isznak addig, amíg meg nem ölik Pált.” (Apostolok cselekedetei 23,12–22)

– Amikor valaki a saját nézetét csak mások ellenében tudja megfogalmazni, ott ártó hatalmak kezdtek munkába. Innen már csak helyzet, alkalom, habitus függvénye, hogy az adott kulturális keretek között miként mondunk nemet és hatástalanítjuk a másikat. Ennek legszélsőségesebb formája az a magatartás, amit itt azok a radikálisok gyakoroltak, akik fogadalmat tettek, hogy addig nem esznek és isznak, amíg meg nem ölik Pált (12–15).

– Jézus Krisztusra, Igékre hivatkozva, a keresztyénség nevében is sok gyarlóság történt már, hiszen a gyarló ember, nép, mindent csak „használ” a maga céljaira… De éppen ezért kimondhatjuk, hogy Jézus Krisztus követése, ügye nem mások ellenében határozza meg saját magát, végképp nem bánthat, nem emelhet kezet senkire sem, csak szolgálhat. Ebben van a keresztyénség sebezhetősége. De üdvözítő Urunknál nincs nagyobb, ezért nem félünk! Nagyon leegyszerűsítve kimondhatjuk: soha nem támadhatunk, de védekezhetünk!

– Tökéletes megoldás, recept, etika itt nincs: megváltás kell, és az Úr naponkénti, segítő irgalma, amit Pál is megtapasztalt és mi is bizonnyal tapasztalunk… (16–22).

Prédikátor 3,9–22 225. dicséret

 

Szeptember 28.

(31) „…a kapott parancs értelmében átvették Pált, és elvitték az éjszaka folyamán…” (Apostolok cselekedetei 23,23–35)

Az események külső kerete az, hogy Klaudiusz Liziász, a helyi római ezredes Pált Jeruzsálemből Cézáreába, Félix római helytartóhoz vitette, egy levél kíséretében (23–30). Félix megállapította, hogy az ügyben Ő az illetékes, és Pál vádlóinak jelenlétében meghallgatást tart (31–35). A száraz kereteket lehetne részletezni kortörténeti, jogi ismeretekkel, hiszen például Félix helytartó élete önmagában egy regény. De ez még mindig csak a cirádázott keret.

Az események belső folyamata pedig azért veszélyes, mert ez mindenkinek a saját ügye. Éppen ezért, amikor olvassuk a sorokat, talán a saját mostani gondjaink nyomasztanak bennünket, de igen nehezen gondolunk bele abba, hogy micsoda kiszolgáltatottságot kellett újból, nem először, átélnie Pálnak. Tehetetlen állapot ez: katonák, fegyveresek között, parancsokat teljesítve, miközben éjszaka cipelték az apostolt fogolyként, innen oda, meghallgatásokra. Abszurd, hogy éppen ezzel védelmezték Pált, mert már agyonverte volna a másik oldal. Mit érezhetett Pál? Ez nem is téma. Pedig a kiszolgáltatottság senkinek sem jó. Az emberlét legnyomorultabb tapasztalata a kiszolgáltatottság. De nem önmagában a kiszolgáltatottságról van itt szó. Pál az evangélium ügye miatt vállalta ezt a kiszolgáltatottságot. Tehát nem csak úgy „általában” sodródott. Ez lényeges szempont.

Az események „felülről” való értelmezésére azonban csak „a hit szeme” képes. Ez felülír mindent. Pál tudta, hogy nem Liziász, nem Félix, hanem az Úr Jézus Krisztus áldott, óvó, megtartó kezében van az élete (23,11). Ez a bizonyosság mindenre elégséges!

Prédikátor 4,1–6 129. zsoltár

Steinbach József