Az Ige mellett -38. hét

2020 – Harmincnyolcadik hét (09.13–19.)

Szeptember 13. vasárnap

(2) „…Isten gyülekezetének…” (1Korinthus 1,1–17)

Kik tartoznak Isten népéhez, egy adott helyen belül található gyülekezetéhez?

Azok tartoznak Isten népéhez, akik felé Isten tette meg az első lépést, akiket az Úr a saját népévé tett, kiválasztó, elhívó, megszentelő kegyelme által (2).

Azok tartoznak Isten népéhez, akik segítségül hívják Jézus Krisztus nevét (2). Aki segítségül hívja az Úr nevét, az üdvözül (Róma 10,13). Nincs ennél bátorítóbb Ige. Ha hittel és imádsággal sóhajtasz fel, „Istenem!”, már segítségül hívtad az Úr nevét; üdvösséged van! Aki az Úrhoz menekül, annak életében nem marad el az üdvözítő védelem. Ennek testet öltése viszont teljesen az Úr döntése. Az Úr segítségül hívása egyben az Úr visszajöveteléért való buzgó imádságot is jelenti (7).

Azok tartoznak Isten népéhez, akik együtt hívják segítségül Jézus Krisztus nevét, bárhol a világban. Ez a hitünk egyetemessége. Az ő Urukat és a mi Urunkat együtt hívjuk segítségül mindenütt, mert ugyanahhoz az Úrhoz fordulunk (2).

Éppen ezért, azok tartoznak Isten népéhez, akik nem támasztanak egymás között szakadásokat; akik nem pártoskodnak, akik nem engedik, hogy ki-ki a maga vallásos sztárját istenítse; akik nem viszálykodnak; hanem egymáshoz igazodva követik az Urat (10–17).

Azok tartoznak Isten népéhez, akik a gyülekezetben aktív szolgálatot vállalnak, mindenki a maga kegyelmi ajándékai szerint. Nem nélkülözünk semmiféle kegyelmi ajándékot a szolgálatban; a mi gyülekezetünkben sem. De mégis, kell a könyörgés, mert nagyon sok az ötletelő, kreatív, progresszív kegyelmi ajándékokkal megáldott testvér, akik kitalálnak valami újat és odébbállnak. Nagyon kevés a vezetést elfogadó, önzetlen, kétkezi segítő. Ezért a kegyelmi ajándékért kell imádkozni, hiszen mindenkinek az alkotásra, a vezetésre és a dolgoztatásra van karizmája; a templomtakarításra, kertrendezésre már alig… (4–9)

1Sámuel 25  

 

 

 

Szeptember 14. hétfő

(29) „…egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt.” (1Korinthus 1,18–31)

A mi dicsekvésünk.

Mivel dicsekedhetnénk? Amit elérhettünk, az Úrtól kaptuk. Az Úr ajándéka minden javunk, képességünk, lehetőségünk. Ő adja a talentumokat (Máté 25,14–30). Mink van, amit nem az Úrtól kaptunk volna? (1Korinthus 4,7) Az Úr nélkül semmit sem cselekedhetünk (János 15,5). Személyes bizonyságtételem: Visszatekintve eddigi életemre, csak hálát adhatok az Úrnak, mindenért. Az idő múlásával kiderül, hogy az Úr nélkül senkik és semmik vagyunk, mindnyájan (28). Farkas József említi az egyik igehirdetésében: „Nem kellünk mi senkinek, legfeljebb amíg van valamink, addig az kell tőlünk…” Döbbenetes látni, hogy „margóra került” emberek miként magányosodnak el. Semmik vagyunk, megkopunk, megbetegszünk, meghalunk.

Mégis dicsekedhetünk! Nem önmagunkkal, hanem az Úr szeretetével dicsekedhetünk. Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék! (31) Aki tisztában van elesettségével, minden tehetsége ellenére is töredékességével, bölcsessége ellenére is tudatlanságával, vitázóképessége ellenére is végességével, ereje ellenére is erőtlenségével, előkelő csúcsai ellenére is a zuhanás lehetőségével (27–28); az az ember kegyelem alatt van, azt az Isten kiválasztotta. Dicsekedhetünk az Úr kiválasztó kegyelmével (26–27).

Dicsekvésünk Jézus Krisztus keresztje, amely a bolondság és megbotránkozás a világnak, de nekünk az Istennek ereje (18). Ott a kereszten látjuk igazán, hogy milyen nyomorúságosan sebezhető az ember és milyen hatalmas az Isten, az Ő megváltó szeretetében és emberi nyomorúságot, feltámadásával legyőző irgalmával.

1Sámuel 26,1–12  

 

 

 

Szeptember 15. KEDD

(1) „…amikor megérkeztem hozzátok testvéreim…” (1Korinthus 2,1–5)

Személyes vallomás a szolgálatról, az apostol nyomán.

Amikor megérkeztünk a szolgálati helyünkre… (1) Itt számos emlék „száll meg” minket. Ezek az emlékek szépek, fontosak; de nem szabad engedni, hogy egy határon túl úrrá legyenek rajtunk. Mert nem ez a lényeg. Ha az emlékek között valami lényeges lehet, az a gyülekezeteinkért való nagy hálaadás, akkor is ma is…

Amikor megérkeztünk szolgálati helyünkre, tele voltunk elhívásunkból fakadó lelkesedéssel; bízva abban, hogy ez a lelkesedés a Szentlélek által vezérelt.

Amikor megérkeztünk, tudtuk azt, hogy ezen a szolgálaton csak akkor lehet áldás, ha az Isten bizonyságtételét, Jézus Krisztus evangéliumát hirdetjük, akit megfeszítettek és aki feltámadott (2). A megfeszített Jézus Krisztusra tekintve látjuk azt, amit Isten az Ő feltámadásával mindenkorra megpecsételt, hogy ott valójában a bűn, a betegség, a halál, a gonosz feszíttetett meg, győzetett le. A kereszt hirdeti a legnagyobb örömhírt: Isten megváltó szeretetét az embervilágnak.

Tudtuk, hogy szolgálatunkon csak akkor lehet áldás, ha minden gyülekezeti tevékenység ezt az örömhírt adja tovább, hirdeti, éli, hitelesíti, erősíti (2).

Tudtuk, hogy ezt az örömhírt nem megnyerő ékesszólással, nem bölcsesség fölényével lehet meghirdetni, hanem csakis a Szentlélek bizonyító erejével (4).

Mindezeket tudtuk? Ez így nem pontos kifejezés. Igyekeztünk folyamatosan könyörögni azért, hogy mindezeket mindenkor tudjuk, hogy soha el ne felejthessük, és meg ne fáradjunk a szolgálatban. A magunk alkalmatlanságát átélve tele voltunk félelemmel, rettegéssel, erőtlenséggel (3). Ez harmincegy év után még inkább így van. A félelmen és a rettegésen naponta csak az Úr elé, Igéje elé való könyörgő odajárulás segíthet. De segít, hogy a feltámadott Jézus Krisztus keresztjét szem elől ne tévesszük és egy teljesen megváltozott közegben is miénk maradjon a szolgálat kezdeti öröme, gyülekezeteink szeretete és a maiakhoz való „kulcs” megtalálása. Még akkor is, amikor az idő előrehaladtával a testi és lelki lehetőségek kopnak, az elvárások nőnek (amelyek nem mindig a megfeszített Krisztust szolgáló elvárások), és a „piszkálódás” is fokozódik, miként a világban mindenütt.

Áldott legyen az Isten a bizonyosságért: minden változhat, de az Úr ugyanaz! (Zsidókhoz írt levél 13,8)

1Sámuel 26,13–25  

 

 

Szeptember 16. szerda

(12) „Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket…” (1Korinthus 2,6–16)

A „lelki” emberről.

Így kiált fel az apostol: „Mi pedig nem a világ érzéki lelkét kaptuk, hanem az Isten Lelkét, hogy megismerjünk mindent, amit az Isten ajándékozott nekünk!” (12) Ebben a szózatban Isten magasztalása zendül és az Úrnak való hálaadás. Isten ajándéka Jézus Krisztus, a megváltó szeretet, a kegyelemből nekünk ajándékozott új és örök élet teljessége: amit szem nem látott, fül nem hallott és emberi értelem (szív) el sem gondolt (9). Isten ajándéka nem érzékkel és értelemmel ragadható meg, és teljességében túlmutat minden emberi érzékelésen és értelmi összefüggésen.

Isten, az Ő Lelke által kijelentette az Ő előre elrendelt bölcsességét és ajándékát. Isten bölcsessége az Ő megváltó szeretete, amelyet Jézus Krisztusban mutatott meg (10).

Ez a bölcsesség azonban elrejtett az érzéki, értelmi, saját lelke által vezérelt emberek előtt, mert számukra ez a bölcsesség bolondság (14). A világ bölcsessége ennyi: teljesíts és valamennyit fizetnek érte, ha teljesítesz, majd Isten is fizet. Isten bölcsessége pedig a kegyelem, a megbocsátó szeretet, amelyből odaszánt élet fakad. Ez elfogadhatatlan a világ számára.

A lelki ember itt az Isten Lelke által vezérelt embert jelenti, nem pedig a saját lelke, értelme és érzékei által vezetett embert (12). A lelki emberben a Krisztus gondolatai vannak, nem pedig a saját gyarló és részrehajló gondolatai (16). A lelki ember a Krisztus gondolatait adja tovább, mint igehirdető és bizonyságtevő, nem pedig „a magáét” szajkózza (6–7; 13). A lelki ember nem a maga gondolatai, hanem a Krisztus gondolatai alapján „ítél” meg mindent, ekként vizsgál, lát, hall, érzékel, értékel, véleményez, összegez.

Tehát: ez az isteni bölcsesség és ajándék az érzéki-lelki emberek előtt elrejtett. A világ bölcsessége arra koncentrál, ami szemmel látható, füllel hallható, értelemmel vizsgálható. Látom, hallom, érzékelem a teremtett világot, az értelmemmel összegzek is valamit a látottak és a hallottak alapján, de ez csak egy kis szelete az egésznek: az én szemléletem. Az érzékeim is Isten ajándékai, de ezek gyakran becsaphatnak, és az értelmemmel is csak a valóság egy kis darabját ragadhatom meg. Nem becsüli le az apostol az érzékelést és az értelmet, de önmagában alkalmatlannak tartja azokat a teremtett világ Teremtőjének és Megváltójának megismerésére. Az érzéki-lelki ember, mindig magából kiindulva szemlél mindent, és ezt a szemléletet abszolút igazságnak könyveli el. A világ fejedelmei is itt tévednek, mert mulandó életük önzően mulandó bölcsességét isteni kijelentéssé, messiási szabadítássá akarják tenni, és a vége csakis pusztítás és pusztulás lesz (6–8).

1Sámuel 27  

 

 

 Szeptember 17. csütörtök

(1) „…mint a Krisztusban kiskorúakhoz.” (1Korinthus 3,1–5)

A viszálykodás…

Hány gyülekezet sorvad azért, mert abban viszálykodnak a testvérek (3). A viszálykodás gyökere az irigység, aminek pedig „lelki kiskorúság” az oka. Az apostol ezt a lelki kiskorúságot így nevezi: „még testiek vagytok” (3), „a Krisztusban kiskorúak” (1).

Különösen szomorú ez a viszálykodás akkor, amikor a szolgák, az igehirdetők közötti versengés okoz viszályt, amelyet a kiskorú gyülekezet azzal táplál, hogy egyik csoportjuk az egyiket, másik csoportjuk a másikat „bálványozza”. Olyan modern ez: a celeb lelkész, a celeb igehirdető… Pedig kik ők? Szolgák csupán, akik az Úrtól kapott ajándékaikkal végzik az Ige szolgálatát, miközben az eredményt csakis az Úr adhatja (4–6).

A lelki kiskorút, akárcsak a pici babát, tejjel lehet táplálni és nem kemény eledellel (2). Itt nemcsak arról van szó, hogy nem lehet felfedni az Ige mélységeit, mert az egyszerűség legszimplább foka is befogadhatatlan számukra, hanem arról, hogy Jézus Krisztus evangéliuma nem érthető, nem emészthető, nem fontos, nem életszükséglet. Így marad az ékesszólás, közéleti témákkal, izgalmas képekkel, buzgó közösségszervezéssel, sokféle pótcselekvéssel, a lényeg nélkül.

Az apostol a Krisztusban kiskorúaknak nevezi a korinthusiakat. Ez azt jelenti, hogy ők már az Úr kegyelmében vannak, ezért az Úr nem engedi őket elveszni, és nem engedi azt sem, hogy ilyenek maradjanak.

1Sámuel 28  

 

 

Szeptember 18. Péntek

(9) „…Isten épülete vagytok.” (1Korinthus 3,6–23)

Kik vagyunk? Képekkel felel erre a kérdésre az apostol: Isten szántóföldje, Isten munkatársai, Isten épülete vagyunk, összegezve; a Krisztuséi vagyunk. Ezek közül egyet tudunk most részletesebben kiemelni.

Isten szántóföldje vagyunk (9). Isten megtörte a mi életünk földjének ugarját is, felszántotta, belevetette az Ige magját, hogy az növekedjen és gyümölcsöt teremjen. Hálával emlékezz az Úr eszközeire, akik az életedben megtörték a gazos és terméketlen, öncélú ugart.

Isten munkatársai vagyunk (6–9). Csak ez ad életünknek értelmet! Bármit teszünk, azt az Úr követésében, az Ő dicsőségére, az Ő megbízásából tesszük, egymást szeretve és nem egymással versengve. Mi Isten munkatársai vagyunk, szolgák vagyunk, más ajándékokkal, más feladatokkal, de ugyanannak az Úrnak a szolgálatában állunk. Fáradozunk, tesszük az Úrtól kapott dolgunkat, amíg tehetjük, mindent megteszünk, az Úrban. Csak ez a szolgálat lesz áldássá mások számára is.

Isten épülete vagyunk. (10–17). Két részből áll a kép. Isten építőmunkásai vagyunk (10–15). Majd ez a kép folytatódik a másik képpel: Isten épülete vagyunk (16–17). Az alap: Jézus Krisztus. Erre az alapra csak az alaphoz méltó anyaggal lehet építkezni. Vigyázzunk, mit és hogyan építünk erre az alapra! Fáradozunk (8), de nem mindegy, mit és hogyan építünk a magunk és mások életében. Isten temploma vagyunk, mint egyes ember. Isten temploma vagyunk, mint kis gyülekezet, azaz család. Isten temploma vagyunk, mint gyülekezet és egyház. Isten Lelke lakik bennünk. Szentek vagyunk. Urunk, bocsásd meg, hogy annyiszor beszennyeződött ez a templom, hogy számtalanszor olyan anyag épült a krisztusi alapra, amely megég a tűzben, amely nem örök! Köszönjük, hogy letehetjük bűneinket, és mi magunk kegyelmedben elrejtőzve nem égünk meg az ítélet napján, még ha gyarló munkánk odaveszik is (15). Urunk, könyörülj, hogy újjászületve, akár Teáltalad megpróbálva (15), méltó épületeid és építőmunkásaid lehessünk! Könyörülj, hogy mint Pál, mi is elmondhassuk; krisztusi alapot vetettünk; és krisztusi épületet építettünk arra, amit krisztusi eleink ránk hagytak, hiszen mi magunk is az Isten templomai vagyunk (10).

Krisztuséi vagyunk (Róma 4,8). Krisztus pedig Istené (18–23). Ez a bizonyosság mindent felülír. Ez a bizonyosság mindenre elégséges. Ez a bizonyosság azt jelenti, hogy minden a miénk, hiszen miénk az örök élet, az üdvösség (21). Ez az üdvösséges bizonyosságból fakadó birtoklás alázatossá tesz bennünket. Nem dicsekszünk emberekkel, nem sztároljuk egymást sem, nem gyártunk egyházi celebeket. Továbbá nem is tartunk egymástól, hanem bízunk egymásban, meglátjuk a testvérben azt az értéket, amit ő kapott az Úrtól, és nem bélyegezzük mindjárt kárhozatosan eretneknek őt, ha nem mindent pontosan úgy lát, mint mi. Tehát nem dicsekszünk senkivel, de dicsekszünk egymással az Úrban, hálát adva egymásért (21–23). Ez a bizonyosság nem engedi, hogy megcsaljuk és elbízzuk magunkat, a saját bölcsességünket, a saját meglátásainkat, akár a saját teológiánkat illetően is. Mert egyetlen bölcsesség létezik: a Jézus Krisztus megváltó keresztje. Minden más bölcsesség bolondsággá lehet, ha halálos gyarlósággal embereket fordít egymás ellen (18–19). Ugyanis minden emberi bölcsesség mögött önzés, hiúság és hiábavalóan ravasz érdek is rejtőzik (19–20, Jób 5,13; Zsoltárok 94,11).

1Sámuel 29  

 

Szeptember 19. szombat

(1) „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit…” (1Korinthus 4,1–13)

Isten titkainak sáfárai.

Isten titkainak sáfárai, azaz hűséges hirdetői vagyunk. Isten minden titkát nem tudjuk. A lényeget, az evangéliumot azonban Ő kijelentette nekünk, Jézus Krisztusban. Mi Jézus Krisztust hirdetjük, a megváltás evangéliumát. Mi akkor vagyunk hűséges sáfárok, ha Krisztus szolgái maradunk, ha mindent a megváltás kegyelmes örömhíre felől magyarázunk. Akinek ez továbbra is titok marad, az már nem a mi ügyünk (1–2).

Ránk minden ember úgy tekintsen, mint Krisztus szolgáira. Ez nem a mi parancsunk, elvárásunk az emberek felé, hanem a minket elküldő Isten elvárása felénk. Ez az elvárás hűséget, szelídséget és hitvalló bátorságot jelent olyan időkben is, amikor Krisztus szolgájának lenni nem előny, nem elismertség, hanem stigma, próba, szenvedés, tanúság, mártíromság. Amikor a múlt rendszerben teológusként katona voltam, valami „nagyon enyhe ízelítőt” kaptam ebből a Krisztusért elszenvedett tanúságból. Azóta elkényelmesedtünk (1).

Az apostol azzal már a legkevésbé sem törődik, hogy mások hogyan ítélkeznek felette. Az apostol magát sem gyötri, hogy saját magát vizsgálgassa, mit kellett volna jobban tennie… (3) Az apostol lelkiismerete tiszta. Mindent megtett, amit lehetett, amit tudott, amit tehetett (4). Az Úr majd kimondja az ítéletet, megvilágítva a szívek szándékait. Lám, az apostol úgy beszél erről az isteni igazságszolgáltatásról, hogy akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet (5). Ezzel nem azt mondja Pál, hogy Isten mindenkit megdicsér majd, hanem azt, hogy ne emberektől várjuk a dicséretet.

Ma meg akartam látogatni valakit egy egyházi otthonban. Az ápoló testvér, még mielőtt bejutottam volna a szobájába, azzal támadt nekem, hogy miért engedtük el az illető kezét? Igen, mindenkinek a kezét nekem kell fogni… A mai igeszakasz azonnal választ adott arra, hogy hova tegyem ezt a megjegyzést, ami egyébként mindennapos…

1Sámuel 30