Az Ige mellett – 37. hét

2019 – Harminchetedik hét (09.08-14.)

Szeptember 8.

(11) „Ezek nemesebb lelkűek voltak…” (Apostolok cselekedetei 17,10–15)

Pál és munkatársai Thesszalonikától ötven kilométerre délnyugatra, Béreába menekültek.

Isten ereje kellett ahhoz, hogy itt is először a zsinagógában hirdessék az Igét, noha Thesszalonikában ez veszélyes helyzetet teremtett számukra. Isten országának ügyében járva az elhívott ember nem a veszélyekre, hanem az ügyre figyel, miközben bizonyossága van az Úr megtartó és bátorító kegyelmében (1).

Az Úr minden nehézség után ad bátorító eredményeket, hogy tovább tudjuk szolgálni az Ő ügyét. Béreában NEMESEBB LELKŰ EMBEREKET találtak.

– 1. Isten kegyelmének „általános” ajándéka az, amit itt az Ige nemes léleknek nevez, de nevezhetjük ezt akár intelligenciának, érzékenységnek, fogékonyságnak is. Fontos ajándéka ez az Úrnak, mert ha az okossághoz, a tehetséghez nem társul ez a nemesebb lélek, az illetőből csak egy zseniális gazember lehet. Sok durvaságot, faragatlanságot tapasztalhattunk már életünk során, de súlyosabb történéseket is említhetnék.

– 2. Ahol Isten nemesebb lelkűvé formáló kegyelmi ajándéka hiányzik egy közösség, egy kultúra életéből, ott sok elfojtott sóhaj és szenvedés lüktet a felszín alatt. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy ahol az élő Isten úrrá lesz az emberi élet felett, ott nemesedik az ember lelke, élete, gondolkodása, másikhoz való viszonya. Fel sem fogjuk, hogy kultúránk, keresztyén gyökerekből táplálkozó gyümölcse, – valójában az Isten ajándéka – az a jogi keretekbe is foglalt „nemeslelkűség”, amely egy határon túl nem engedi a másikat letaroló durvaságot és agresszivitást.

– 3. A nemes lélek azonban még nem hívő lélek. A hit az Isten kegyelmének „különös” ajándéka. A nemes lélek fogékony sok mindenre, szellemi magasságokra, nyitottságában teret ad számos megoldásnak, miközben rákérdez a saját életére, és mer földi életén túlra is tekinteni. Ez a nemeslelkű fogékonyság érzékeny lehet Isten Igéjére is, kutathatja az Írásokat, buzgón kutathatja a kijelentést is, kérdezve, nyomozva, bizonyítékokat keresve, tényszerű és előítéletektől mentes vizsgálatokat folytatva… Ez fontos, a nemes lélek sajátja. De a hit ennél sokkal több! A hit bizonyosság, amely egy ponton túl nem kérdez, hanem ráhagyatkozik az Úr kegyelmére. Pont annyi a különbség a kutatás és a hit között, noha mindegyikhez kell az Isten által kiformált nemes lélek, mint amikor az üres sír felé versenyt futottak Péter és János. János előbb ért oda, de előrengette az idősebb Pétert, aki belépett a sírba, és teoretikusan (ez a görög kifejezés szerepel itt) mindent megvizsgált ott. János pedig belépett, látott és hitt (János 20,4–8).

2Krónikák 19 139. zsoltár

 

Szeptember 9.

(21) „…egyébbel sem töltötték az idejüket, mint azzal, hogy valami újságot mondjanak vagy halljanak.” (Apostolok cselekedetei 17,16–21)

Szeretném folytatni a tegnapi gondolatsort, miszerint a béreaiak nemeslelkűek voltak. Innen Pál Athénba kényszerült, a Béreába érkező thesszalonikai zsidók haragja elől (17,13). Ez a kényszer azonban Isten vezetése.

Itt Athénban látjuk, hogy mit eredményez az, amikor az okos, tehetséges, GONDOLKODÓ ELME NEM PÁROSUL AZ ISTENTŐL VALÓ NEMESLELKŰSÉG, MAJD A HIT ADOMÁNYÁVAL.

– 1. Ennek a jelenségnek legenyhébb változata az, amikor egyébbel sem töltjük az időnket, mint filozofálunk; – mindenre nyitottan és mindent kritizálva vitatkozunk, csak úgy önmagáért a vitáért. Pallérozott elmék öncélú játéka ez, egy határon túl mindenképpen: ahol az „a”-ra mindig „b”-t mondanak, ahol öncélúan várnak valami újra csak azért, mert a régi megszokott és unalmas. Itt már maga az elmélkedés lesz bálvánnyá, istenné. Egy plusz bálvánnyá a sok közül (16).

– 2. Az okos, gondolkodó ember vitájának flegmatikussága a nemeslelkű ember számára fárasztó. A hívő ember pedig egy határon túl nem is vesz részt ebben. Ki a fecsegő: Pál vagy ezek az athéniak? (18) Ezen a ponton az élő Isten által nemessé formált lelkű ember, inkább megy és felássa a kertet. Valóban, ez sokkal többet ér! Mi lesz velünk, ha egyszer eljön a nyomorúság ideje, hiszen egyre pallérozottabb elménk, gyakran hit és nemes lélek nélkül ontja a saját maga meglátásait, véleményét, kritikai észrevételeit, „két pofával”, bele a világba, de régen elfelejtettünk kukoricát kapálni.

– 3. A hívő ember pontosan tudja az Úrra ráhagyatkozó hit, az értelmes gondolkodás és a kétkezi munka arányát e földi élet színterén.

2Krónikák 20 272. dicséret

 

Szeptember 10.

(31) „…feltámasztotta a halálból.” (Apostolok cselekedetei 17,22–34)

– Véget nem érő vitatéma lehet, hogy mennyire kell előkészítenünk mondanivalónkat ahhoz, hogy a hallgatóság befogadhassa azt. Mennyire kell megágyaznunk az üzenetnek? Hol van az a határ, amitől kezdve már kiszolgáljuk a hallgatóságot, és ez észrevétlenül is maga alá gyűri az evangéliumot? Az igehirdetéssel foglalkozó gyakorlati teológiai terület, a homiletika történetét is ez a kérdés tagolja: mennyire kell figyelembe vennem az igehallgatót, annak „szituációját”, hogy az üzenet eljuthasson hozzá?

– Pál athéni beszédéből kiderül, hogy az apostol pontosan tudta, hol van, kiknek beszél, tökéletesen ismerte a görög vallást, gondolkodást, filozófiát, ottani költők műveiből idézett. Pál tisztában volt azzal a kultúrával, ahol megszólalt (17,1–28).

– Ez az ismeret azonban csak eszközzé lett az igehirdetésében, mint a repülő számára a kifutópálya, de semmit nem változtatott az evangélium üzenetén. Ő Athénban is a feltámadott Jézus Krisztusról beszélt (31). Sőt, az apostol a bevezető után prófétai bátorsággal rámutatott a görögök vallásosságának fogyatékosságaira, hitük tudatlanságára és ítéletes voltára is (29–31).

– Az athéni beszédből kiderül, hogy figyelembe kell venni az igehallgatót, annak szituációját, hogy eljusson hozzá az üzenet, esélye legyen megérteni azt. De a megértés nem egyenlő a hittel. Lám, amint Pál Jézus Krisztus feltámadásához, éppen a lényeghez ért, azonnal le is állították (32–34). A ma embere felé is sokféle okos módszerrel közeledhetünk, de többnyire pont itt engedik el a kezünket. Olyan ez, mint amikor a gép felemelkedik a kifutópályáról, szépen startol, de emelkedés közben, még a szárnyalás előtt lezuhan… Kell a „módszer”, de nem a módszer, hanem az Úr adja a hitet.

2Krónikák 21 208. dicséret

 

Szeptember 11.

(10) „…nekem sok népem van ebben a városban.” (Apostolok cselekedetei 18,1–17)

– Korinthus az ókor modern városa, hiszen itt „minden van”, szabadon együtt, sokféle nép közösségében: hatalom, pénz, erőszak, de jogi szabályozás is; vallások sokasága, misztika, babona, züllöttség; dúsgazdagok, nyomorgó szegények és kétharmad rabszolga. Lehet itt remény, bármit is hirdetni, ami nem egy lesz a megszámlálhatatlanul sok között?

– Pál apostolt biztatja az Úr, hogy ne féljen ebben a városban, mert Ő vele van, és Őneki sok népe van itt. Az Úr látja, amit mi nem; ismeri azokat, akiknek mi esélyt sem adnánk (10). A zsinagógában ellent álltak, szidalmazták Pált, de a zsinagóga vezetője megtért egész háza népével (8). Az Úr adott Pál mellé testvéreket Korinthusban is: Akvilát és Priszcillát, akiknél dolgozott, mint sátorkészítő (2–3); Titusz Jusztuszt, akinél Korinthusban lakott (7); aztán Szószthenészt is (1Korinthus 1,1), aki szintén zsinagógai elöljáró volt, és akit tehetetlen dühükben megvertek a zsidók, mert Gallió helytartó, okos jogászként, nem avatkozott vallási belügyekbe (12–17).

Mi a sok? Ez nem számok függvénye. Pont annyian hittek ebben a sokszínű, nagy városban, ami elég volt ahhoz, hogy Pál kitartson másfél évig (11), és hirdesse az Igét, bizonyságot tegyen Jézus Krisztusról (5). Sokat kaptunk mi is az Úrtól! Sokat bízott ránk! Vegyük észre ezt! És ne felejtsük el, Istennek sokkal több népe van a városunkban, mint amit mi testi szemeinkkel látunk, vagy okos teológiánkkal meghatározunk.

2Krónikák 22 120. zsoltár

 

Szeptember 12.

(21) „Ismét visszatérek hozzátok, ha az Isten úgy akarja.” (Apostolok cselekedetei 18,18–23)

Pál itt leírt útvonala a második missziói út végét, majd a harmadik út kezdetét tömören jelzi: Korinthus, Efezus, Cézárea, Jeruzsálem, Antiókhia; majd a harmadik missziói út kezdete, Galácia és Frígia gyülekezeteit végigjárva újra Efezus (18–23). Többezer kilométer, az akkori viszonyok között, 52-53-ban, gondozva a már növekedőket és felkeresni az Isten által készített új életeket.

Az efezusiak kérték Pált, hogy maradjon ott (20), de az apostol ezt az Úr akaratára bízta, és most ment tovább (21). Otthagyta azonban Akvillát és Priszcillát, mint „hitbéli háttérmunkásait”, azzal a reménységgel, hogy az Úr még visszaengedi ide (26).

Pontosan ez a szolgálatunknak lényege: üdvbizonyossággal, tehát mindenkor reménységgel és örömmel tenni a dolgunkat; Isten akaratára bízni minden eseményt és eredményt; megbízható háttérmunkások és nem életveszélyes vetélytársak között munkálkodva; valamint komoly, láthatóan is kegyes felelősséggel hirdetni az Urat mindenhol, zsidóknak és görögöknek egyaránt (1Korinthus 9,22). Pál – itt szűkszavúan említett – fogadalmáról (18) hosszú oldalakat írtak már, de a lényege csakis ez: az üdvbizonyosságból fakadó reményteli hit és szolgálat minden nép között, az ő számukra is látható és hiteles módon jelenik meg.

*

Az apostol Efezus keleti kikötőjében, Kenkreában megnyíratta a fejét, mert letelt a názír fogadalma, amit az európai földrészen tartott. Pál bort és részegítő italt nem ivott, ezalatt nem nyiratkozott, és talán azért sietett „fel” Jeruzsálembe (22), hogy az ehhez kapcsolódó áldozatot is bemutassa.

Mások szerint Pál igazából ezzel a nyiratkozással kezdte a fogadalmát, ahogy belépett az idegen európai földről Kis-Ázsiába. Mire pedig Jeruzsálembe ért, befejeződött a fogadalma, és bemutathatta az áldozatot.

Ez a szűkszavúan „idevetett” külső fogadalom sok találgatásra adott okot. Tanulmányokat írtak róla.

Az apostol esetében ez talán azt jelenti, hogy zsidóknak zsidóvá lett (1Korinthus 9,20), gondolva zsidókeresztyének testvéreire, külsőleg megtartva a törvény bizonyos előírásait (21,23–24).

Fontosabb ennél az, hogy az apostol az első európai útján komolyan kérte az Úr megtartó és áldást ajándékozó kegyelmét.

A kegyességnek mindig vannak külső jelei is.

Nem gondoljuk ezekről, hogy üdvszerzők, de azt valljuk, hogy nehéz egy mértéktelen és gátlástalan embert hívőnek gondolni; mint ahogy többnyire nem is az.

2Krónikák 23 270. dicséret

 

Szeptember 13.

(26) „…még alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját.” (Apostolok cselekedetei 18,24–28)

Apollós nagy tudású alexandriai zsidó ember volt, aki ismerte az Úr útját, ismerte az Írásokat, de nagy hellén tudással is rendelkezett, ékesszóló, karizmatikus ember, aki lenyűgözően és helyesen tanította a Jézusról szóló Igéket (24–25).

Csakhogy Apollósban volt még „fogyatkozás” hitbéli értelemben: mert más helyesen és pontosan tudni valamit, és más abból részesülni, abban élni (25–26). Egészen más tudni és elmondani azt, hogy milyen finom egy-egy étel, és egészen más örvendező hálaadással megenni azt.

Apollóst nem a tudományban kellett segíteni, hanem a hitben. A hitet Isten adja, de emberi eszközei készítik elő annak keretét. Áldottak legyenek azok, akik a mi életünkben ezt előkészíthették, mindenekelőtt pedig áldott legyen az Isten, a hitért (Efezus 1,3).

Apollós úgy volt nagy tudású, hogy hagyta magát tanítani (26–27). Ez már önmagában a Szentlélek csodája, nagy ritkaság. Mindenki olyan okos közöttünk! Apollóst akkor vette igazán kézbe az Úr, és részesítette kegyelméből, amikor hagyta magát, hogy Akvilla és Priszcilla még alaposabban megmagyarázzák neki az Isten útját, eközben pedig az Úr munkálkodott. Így lett Apollós Pál áldott munkatársa Korinthusban (27–28; 1Korinthus 3,6)

2Krónikák 24   163. dicséret

 

Szeptember 14.

(2) „Kaptatok–e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek?” (Apostolok cselekedetei 19,1–7)

A hit a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit: bűnbocsánat, új élet, örök élet, megváltás, végső maradéktalan megoldás, üdvösség. Ezeket csakis az Úr adhatja nekünk. A Szentlélek által lesz Isten üdvözítő ajándéka a miénk, amit hittel ragadhatunk meg. Ennek a bizonyosságnak a gazdagságával élünk, az „elég”, (2Korinthus 12,9) a „betelt”, a bővelkedő ember gazdagságával (Filippi 4,18).

Pontosan ez a különbség Keresztelő János keresztsége (3), és a Jézus Krisztusban megpecsételt keresztség között: az egyik tud mindent, és várja a beteljesedést; a másik pedig már részesült ebben a beteljesedésben, a Szentlélek által.

Pál erre a lényegi különbségre kérdezett rá, az efezusi tanítványok kapcsán: „Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek?” (2–3). Pál ezután tanította őket, rámutatva arra a Jézus Krisztusra, akinek jövetelét Keresztelő János előkészítette (4). Pál ezután imádkozott értük, imádkozott hitért (5–6).

Akit vártunk, az már eljött, itt van, a Szentlélek által pedig ez a bizonyosság elevenné lesz bennünk. A Szentlélek ajándékának járulékos jelei lehetnek más egyebek, mint itt is a nyelveken szólás, prófétálás (6), de a Szentlélek lényegi ajándéka az üdvözítő Jézus Krisztusba vetett hit, az Ő kegyelméből való élet.

2Krónikák 25 38. zsoltár

Steinbach József