Az Ige mellett — 36. hét

2020 – Harminchatodik hét (08.30–09.05.)

Augusztus 30. vasárnap

(16) „Uram, ki hitt a mi beszédünknek?” (Róma 10,14–21)

– Isten Igéje olyan gazdag! Mi lesz éppen hangsúlyossá egy adott igeszakaszban?

– Az apostol a 19. zsoltárból vette az idézetet: A teremtett világ hirdeti az Isten dicséretét; az egész földkerekség beszél az Úrról (18). A 19. zsoltár azonban szól Isten kijelentéséről, Isten törvényéről, üdvözítő rendjéről; sőt, szól annak helyreállításáról, a krisztusi megváltásról is (Zsoltárok 19,15). A próféták és az apostolok igehirdetése nyomán, szerte a világon szól az evangélium. Senki nem mondhatja, hogy nem hallotta.

– Milyen gyönyörűséges az Isten Igéje, az abban megszólaló jó hír, a megváltás örömhíre. Milyen gyönyörűséges azoknak érkezése, akik az örömhírt hirdetik (Ézsaiás 52,7). Milyen gyönyörűséges szolgálatot bízott ránk az Úr: az Ő kedves küldöttei vagyunk, hírnökök, akiket az üdvösség jó hírének hirdetésével bízott meg (15). Nemcsak hírnökök vagyunk, hanem tanúk is, akik megtapasztalták ennek a hírnek örömét, igazságát, valóságát, üdvösségét.

– Kik hisznek a mi beszédünknek? (Ézsaiás 53,1) Kik hívják segítségül ennek nyomán az Úr nevét? (13–14) Ez egy izgalmas kérdés. Az apostolt saját népének sorsa izgatja elsőrenden. Ószövetségi igehelyekkel (5Mózes 29,3; Ézsaiás 29,10) szinte féltékennyé teszi saját népét, hogy megmozgassa az ellenszegülőket. A kérdés nyitott. Isten, karjait még egész nap kitárja felénk (19–21). Nem az a kérdés, hogy kik hisznek. Ez a szuverén Isten döntése. Számunkra az a kérdés, hogy hirdetjük-e az üzenetet, és a jó hírt hirdetjük-e? Úgy vagyunk-e hűséges tolmácsolói Isten Igéjének, hogy abban a krisztusi üzenet „gyönyörűsége, kedvessége” hallik ki? Ez a krisztusi írásmagyarázat is a hűség nélkülözhetetlen eleme. Hirdetjük-e az Igét akkor is odaadóan, folyton készülve, amikor testi szemekkel látva kevesen hallgatják szavunkat és még kevesebben figyelik azt; amikor mást hallanak ki abból, mint amit mi kaptunk az Úrtól? Hirdetjük-e hűséggel az Igét akkor is, amikor a társadalmi elismertsége is csökken ennek a szolgálatnak? Hirdetjük-e az Igét: nemcsak lelkészként, hanem hívőként, a magunk helyén? Hirdetjük-e az életünkkel az evangéliumot?

1Sám 13

 

 

 

Augusztus 31. hétfő

(12) „…teljes számban megtérnek.” (Róma 11,1–16)

– Elvetette Isten az Ő népét, Izráelt? Pál azonnal egyértelműen felelt erre a kérdésre: „Szó sincs róla!”  (1) Az apostol a választ több tételben igazolta.

– Az első bizonyság erre Pál maga, aki Ábrahám magvából, Benjámin törzséből, a Krisztus ellenségéből apostol lett (1).

– A második bizonyság erre Illés példája (2–5), aki panaszában rámutat Isten népének bűneire: bálványimádásukra, a próféták elhallgattatására. Illés, csüggedésében úgy érzékeli, hogy egyedül ő maradt meg az Úr követésében. Isten azt felelte neki, hogy hétezer ember megmaradt a hitben. Ez a maradék is bizonyság arra, hogy Isten nem vetette el népét, mert Isten népének kiválasztása kegyelmi kiválasztás és nem érdemek alapján történik. Soha nem járunk egyedül a hitben, mindig vannak testvéreink! Vegyük észre egymást és épüljünk egymás hite által! Isten kegyelme minden időben megtartja az Ő népét.

– A harmadik bizonyság erre az egyház maga, mint „lelki Izráel”. Izráel egy részének megkeményedését, vakságát (6–10) más népek hitre jutásának, azaz a pogányok üdvösségének megvalósulásáért rendelte el az Isten, az egyházért (11–16). Pál úgy fogalmaz, hogy a pogányoknak kellett hirdetnie az evangéliumot, miután a zsinagógákból kiűzték őt (Cselekedetek 18,6), hogy Isten ezáltal féltékennyé tegye saját népét (14). Izráel népének megtért maradéka, első zsenge (16), hogy szerte a világon hirdessék az evangéliumot. Az első termést, a zsengét azonban követi a többi, az összes: amíg Izráel népe teljes számban meg nem tér (12).

– Pál kimondhatta bizonyosságát: saját népe, Izráel, teljes számban megtér majd (12). Isten nem vetette el az Ő népét. Ezt az egyházra nézve, a lelki Izráelre nézve is kimondhatjuk: mindenki megtér, akit csak Isten, kegyelméből magának választott. Ezt nem a mi missziónk fogja elérni, noha végezni kell a ránk bízott szolgálatot, de nem kell aggódni az eredmény miatt. Azon sem nekünk kell teológiai vitákat folytatni, hogy: kevesen, sokan, netán mindenki… A feltámadás első zsengéje Jézus Krisztus (1Korinthus 15,20). Mindazok követik Őt a feltámadás csodájában, akiket az Isten magának választott az üdvösségre.

1Sám 14,135

 

 

 

Szeptember 1. KEDD

(17) „…az olajfa gyökerének zsírjából részesültél…” (Róma 11,17–24)

– Az apostol saját népe küldetését, jövőjét tárja elénk, miközben ő maga is még jobban meg akarja érteni Izráel szolgálatát, a maga számára is magyarázza, értelmezi Isten cselekvését. Az élet fája mélyen belenyúlik az Isten kiválasztó kegyelmébe. Becsüljük meg az egyházban mindazt, ami Izráelből jött! A lelki Izráelért, az egyházért becsüljük meg a testi Izráelt, mert ők a gyökér, mi pedig az ágak, és az ág nem dicsekedhet a gyökérrel szemben (18).

– Számunkra azonban a konkrét teológiai kérdésnél még sokkal többet mond ez az igeszakasz. Ez Isten Igéjének csodája!

– Először is ne dicsekedjünk, mert – egy fához hasonlítva magunkat – mindnyájan a gyökér zsírjából élünk, a gyökér hordoz minket (18). Ez a gyökér túlmutat Izráelen; a Megváltóra, akiért kiválasztást nyertek (1Mózes 12,3). Ez a gyökér Isten megtartó szeretetének testet öltése: Jézus Krisztus. Minden ajándék! Minden kegyelem! Minden dicsekvés istentelen. Ennek a dicsekvésnek legfelszínesebb megnyilvánulása, amikor az új generáció kritikával ledarálja ez előtte jártakat, mert majd ők megmutatják. Persze ők is erre a sorsra jutnak majd. A dicsekvés gyarló példáit vég nélkül sorolhatnánk.

– Másodszor: Ne legyünk elbizakodottak! A dicsekvés leggyarlóbb formája a hívő gőg. Másokat elvetett az Isten? Téged megtartott? Kire mutogathatsz? Isten jósága, hitet ajándékozó irgalma alázatra indít, félelemre, istenfélelemre. Az istenfélelem egyik fajtája az a félelem, amely folyamatosan alázatban tart és mindig odakerget az Úrhoz. Akinek üdvbizonyossága van, az nem bizakodik el. Aki pedig elbizakodott, azt valójában elvetette az Úr, még ha hívőnek látszik is (20–22).

– Harmadszor: Istennek van hatalma arra, hogy Izráel népét a maga egészében magához ölelje. Sőt, Istennek arra is van hatalma, hogy mindeneket magához öleljen (1Korinthus 15,28). Tudom, ez teológiai képtelenség. Miközben Pál rendszert alkot, aközben – a Szentlélek vezetése alatt – mégis kénytelen ezt felvillantani; nem garantálni, hanem felvillantani (23–24). Isten hatalma túl van bármiféle teológiai rendszeren. Az apostol éppen erről beszél.

1Sám 14,3652

 

 

Szeptember 2. szerda

(36) „Bizony, tőle, általa és érte van minden…” (Róma 11,25–36)

– Pál áttekintette Isten üdvtervét, amennyire azt Isten kijelentése alapján áttekinthette. Isten megkeményítette Izráel egy részét, amíg a pogányok teljes számban be nem jutnak az üdvösségre. De aztán eljön a Megváltó, és a próféta ígérete szerint üdvözülni fog az egész Izráel (Ézsaiás 59,20–21). A pogányok teljessége és az egész Izráel üdvözül, hiszen Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok (29). A teljesség itt azokat jelenti mind, akik Isten kiválasztó kegyelme által értek célhoz; mindazokat, akik engedetlenné lettek, és akiken Isten mégis megkönyörült (32).

– Csak leborulhatunk Isten bölcs döntései előtt. Az apostol is ezt tette. Ezekkel a döntésekkel nem vitatkozhatunk. Ezeket a döntéseket alig tudjuk felfogni, kikutatni, megérteni; éppen ezért tele lennénk kérdésekkel. De értelmetlen és hitetlen minden kérdés, és áldott minden leborulás. Ez a leborulás vallja, hogy Isten mindent tökéletesen intéz. Ez a leborulás hálát ad az isteni, üdvösséges rendért, amit az Úr garantál, amit helyreállít és fenntart, a gonosz mindent szétdobáló mesterkedései ellenére is (33–35). Ez a leborulás hálát ad azért a személyes bizonyosságért, hogy ebből a kiválasztó, üdvözítő szeretetből mi is részesülhettünk, a Jézus Krisztusban.

– Nem kell ennél több, valójában csak ez: vallani, hogy az Úrtól, Őtőle, Őáltala és Őérte van minden, ezért Övé a dicsőség mindörökké. Ebben a hitben élni és szolgálni az Ő dicsőségére, amíg tart a ma… Az Úr rendelt el mindent, aztán Ő teremtett mindeneket, azaz Őtőle indult minden, Ő az „eredete” mindennek. Az Úr által került újból üdvösséges helyére ez a kibicsaklott világ, a megváltó Jézus Krisztusban. Az Úr dicsőségéért történik minden rendeződés, ami a saját üdvösséges javunk egyetlen forrása is.

– Olyan ez, mint amikor a kisiklott és tehetetlenül régóta veszteglő szerelvényt, benne az egymást halálosan kikészítő, türelmetlen utasokkal, végre „felülről” egy „hatalmas daru” a sínpárra emeli, és az folytathatja útját a kijelölt cél felé. Ezalatt voltak olyanok, akik türelmetlenül leszálltak a vonatról – perlekedve kalauzzal, mozdonyvezetővel, magával a vasúttal –, és saját erejükből indultak el legyőzni a lehetetlen távolságot. Közben a vonat elindult. Ők lemaradtak? Legfeljebb ez az egy, imádságos kérdésünk lehet.

1Sám 15

 

 

 Szeptember 3. csütörtök

(8) „…a könyörülő pedig jókedvvel.” (Róma 12,1–8)

– Gyönyörű, kristálytiszta szakasz ez. A gyülekezet Jézus Krisztus teste. Ő a fej, mi pedig ugyanazon testnek tagjai vagyunk, akik az Úr által kijelölt helyünkön szolgálunk, az ehhez Őtőle kapott kegyelmi ajándékok képességével. Az egyes hívőnek, a maga helyét hit által fel kell ismerni és a hit engedelmességében, hűséggel ott kell szolgálni. Ez a hit mértéke, amely kizár az Istentől rendelt helyünkkel kapcsolatban minden elégedetlenséget és nagyzolást (3–6).

– Az apostol említi az akkori feladatokat. Néhányat kiemelünk ezekből. A prófétálás és tanítás a hit szabálya szerint történjen, vagyis a gyülekezet közös, krisztusi hitvallása szerint, és nem önkényesen. A vezetést igyekezettel végezzük, vagyis nem hatalmaskodással, hanem felelősen elöl járva, a legtöbbet szolgálva, még ha sokan ezzel az igyekezettel vissza is élnek. Az adakozó egyszerűen, természetesen adjon és nem kirakatban. Ezeket a feladatokat egészítsük ki a mai szolgálati területekkel (6–8).

– Az Úrtól rendelt feladatok közül kiemelkedik egy igen fontos, amely ebben a formában alig olvasható máshol. A könyörület szolgálata ez. Konkrét irgalom és segítség ez egy könyörtelen világban. Ennek számos formája létezhet, helyzettől függően. Az egyik legáldottabb könyörület a jókedv, az Úr valóságos örömétől tápláltan (Filippi 4,4), amely másokat is jókedvre segít. Nem mímelt jókedv ez, és életmentő! (8)

1Sám 16

 

 

Szeptember 4. Péntek

(9) „Iszonyodjatok a gonosztól…” (Róma 12,9–21)

– Milyen legyen a krisztusi ember? Legalább huszonhét elvárást sorol fel itt az apostol. Néhányat kiemelek: a szeretetben ne legyünk képmutatók, egymás iránt legyünk figyelmesek, a tiszteletadásban egymást megelőzők legyünk, a szolgálatkészségben legyünk fáradhatatlanok, a nyomorúságban legyünk kitartók, gyakoroljuk a vendégszeretetet, áldjuk az üldözőinket, ne legyünk nagyravágyók, ne álljunk bosszút…

– Már ott elakadok, hogy a szolgálatkészségben fáradhatatlannak kell lenni, meg a nyomorúságban kitartónak. Mit jelent a fáradhatatlan szolgálatkészség? Vég nélkül? Minden visszaélést felvállalva, halálig, önvédelem nélkül? Mit jelent a nyomorúságban való kitartás? Hiszen olyan nyomorúságos testi kínokat láttam már, ahol kitartásról beszélni olyan lett volna, mintha sót dörzsöltünk volna a lüktető sebekbe.

– Valótlanságokat állít az apostol? Nem! Hanem arra akar késztetni bennünket Isten az apostolon keresztül, hogy olvassuk végig egyenként ezt a huszonhét elvárást, köztük szünetekkel. Ezalatt tartsunk önvizsgálatot. Hamar kiderül, hogy szinte mindegyik kapcsán megbuktunk, és elbukunk folyamatosan. Olykor felragyog valami ezekből a krisztusi vonásokból rajtunk keresztül, hirdetve az Úr dicsőségét és a mennyei világ valóságát, üdvözítő rendjét, amely felé úton vagyunk; de aztán mintha győzne a gonosz hatalma: visszahullunk.

– Na, de pont itt rejtőzik a mai igeszakasz lényegi üzenete! Az apostol ugyanis a krisztusi kegyelemből következő elvárások sorjázásával alázatra kényszerít, a kegyelem királyi székéhez „kerget” minket; miközben arra is rá akar mutatni, hogy milyen nagy hitető a gonosz, és mi mégis milyen nagy kegyelem alatt vagyunk. A gonosz minden bukásunk alkalmával el akarja hitetni velünk, hogy ő a győztes. Pedig a feltámadott Úré a győzelem!

1Sám 17,125

 

Szeptember 5. szombat

(1) „…nincs hatalom mástól, mint Istentől…” (Róma 13,1–7)

– Ravasz Lászlónál tökéletesebben és tömörebben senki nem magyarázta ezt a fontos szakaszt. Kívülről megtanultam egykor. Most sem tudok elszakadni attól.

– Az állammal szemben a keresztyén ember a pozitív engedelmesség álláspontján áll (1–5). Az állam ugyanis biztosítja a rendet, egységet, kifelé a békét, befelé a jogrendet és az életfeltételeket (6–7), a bűn és a gonosz káoszt, erőszakot teremtő hatalma ellenében. Ha angyalok lennénk, nem volna szükség államra, annak „kardjára” (4). Aki az államhatalom ellen támad, az Isten ellen lázad és a Sátán táborába áll.

– Ugyanakkor az állam hatáskörének határát meghúzta az Isten. Az államnak mindig a maga minimalizálására kell törekednie. A legszörnyűbb bálványozás az állam istenítése. Amikor az állam ezzel az igénnyel lép fel, akkor fenevaddá lesz (Jelenések 13). Ekkor Istennek kell engednünk, mintsem embereknek (Cselekedetek 5,29). Ilyenkor elérkezett az ellenállás joga, vagy a vértanúság ideje. Az igehirdetés, a prófétai szó mindig jelzi az államnak való engedelmesség fontosságát és annak határait, amelyet a gyakorlatban az Igével és Szentlélekkel megelevenített lelkiismeret érvényesít (5).

– A felsőség Isten szolgája. A felsőségnek azonban felelőssége van Istennel szemben. A gonosz felsőség is Istennek eszköze – nem szolgája, hanem eszköze –, Istennek vesszője, amellyel övéit bünteti, de ha megtérnek, eltöri a vesszőt. A felsőség érvénye csak erre a világra szól, de az utolsó időkben eltöröltetik minden birodalom, hatalom és erő; és Isten lesz minden mindenekben (1Korinthus 15,28).

1Sám 17,2658