Az Ige mellett — 35. hét

2020 – Harmincötödik hét (08.23–29.)

Augusztus 23. vasárnap

(24) „Én nyomorult ember!” (Róma 7,14–25)

– Miért nyomorult az ember? Milyen nyomorúságról van itt szó?

– Ez a nyomorúság a bűnös, halandó ember nyomorúsága. Itt a már megtért Pál kiált fel így. Ez a szakasz a már megtért, megigazult, újjászületett, hívő ember felkiáltása: „Én nyomorult ember!” Valójában Jézus Krisztus megváltó szeretete előtt leborulva látja az ember igazán a maga nyomorúságát: a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalmát. Hit nélkül az ember nem látja a maga valós, nyomorult állapotát, ezért saját magát önhitten erősnek gondolja, „aki mindenre képes…”

– Ugyanakkor ez a nyomorúság a hit harcának folytonos küzdelmét is jelenti: azt a kettősséget, hogy már megújultunk, de a beteljesedés még nem a miénk. A megtért Pál ebben az igeszakaszban a hit harcát is elénk tárja, amelyet a teológia megszentelődésnek nevez, és amely földi életünk legvégéig tart. Ez a „már igen és még nem” feszültsége. Luther így mondta: „Egyszerre megigazult és bűnös” (Simul justus et peccator). Barth Károly ugyanezt így fogalmazta meg: „Amaz régi ember voltam, és még vagyok; amaz új ember vagyok és még lenni fogok”. A legszebben azonban Pál apostol vallott erről, éppen a mai igeszakaszban.

– Ez a nyomorúság, hitben járva is, ebben a „hasadt” világban egy „hasadt” állapot. Gyönyörködünk az Isten törvényében, az Ő üdvösséges rendjében az értelmünkkel, a szívünkkel, a lelkiismeretünkkel, vagyis a „belső emberünkkel”, mint megtért emberek (22). De a testünk, a tagjaink még fogva tartanak a bűnnek (14–23). A testünk – hívő emberként is – éhes, szomjas, elfárad, kimerül, elgyengül, beteg lesz, fáj, kísérthető, zsarolható, gyötörhető, kínozható. A test itt a „hústest”: a tagjaink, a zsigereink, az ösztöneink, a genetikai örökségünk, az idegeink, a hajlamaink. Szintén a már megtért Pál mondja: „…amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól…” (2Korinthus 5,6)

– De ez a nyomorúság, mindezek ellenére, a már végérvényesen megszabadított ember nyomorúsága. „Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (25) A bizonyosságunk mennyei erőt ad a hit harcához, mert az üdvösség végérvényesen a miénk. Isten, aki elkezdte bennünk a jó munkát, el is végzi azt a Jézus Krisztus napjára (Filippi 1,6).

1Sám 7

 

 

 

Augusztus 24. hétfő

(5) „Mert akik test szerint élnek…” (Róma 8,1–17)

– Foglalkozzunk most csak ezzel: Mit jelent test szerint járni? (5–8)

– Tömören megfogalmazva a testiség, mint az ember nyomorúsága: önösség, énesség, önmagába szédült üresség (Pannenberg). A testiség: az „én” önzése, a saját gyarló igazam érvényesítése, hatalmi pozícióban akár indulattal, durván, nyers erővel; más esetben képmutató ügyeskedéssel és manipulációval.

– A teológia nyelvén megfogalmazva: A test törekvése, ellenségeskedés Istennel. Pál apostol az ember istenellenességét nevezi „testnek”. Nem a platóni gondolat ez, miszerint a „test” az ember „rossz” fele; de van az embernek egy „jobbik” fele is, a lelke, a szelleme. Itt a test az egész embert jelenti, az egész ember romlottságát, testét és lelkét, Istentől távol, vele ellenséges törekvésben, halálban és kárhozatban.

– Érthetőbben fogalmazva: Test szerint járni annyit jelent – most egészen finoman mondva, noha durvábban szólva fejezhetnék ki igazán ezeket, a maguk valóságában –, mint enni, inni, szeretkezni, birtokolni, érvényesülni. A test habzsolni akarja az életet, éppen ezáltal elveszejt másokat, hogy neki „még több élet” jusson; miközben halálra jut, „kárba vész” maga is. Az élet határtalanul önző élvezete és birtoklása ugyanis megöl és kárhozatra juttat.

– Olvassuk tovább az igeszakaszt! Ott az örömhír bőségesen! Nincs többé kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak (1–4).

1Sám 8

 

 

 

Augusztus 25. KEDD

(22) „…az egész teremtett világ együtt sóhajtozik…” (Róma 8,18–30)

– Az Istentől elszakadt világ, és benne mindannyiunknak sorsa ez: sóhaj és vajúdás (22). Ez a sóhaj: a jelen szenvedéseinek sóhaja (18), a hiábavalóság sóhaja (20), a romlandóság szolgaságából fakadó sóhaj (21), a bűn miatt kiszipolyozott, teremtett világ sóhaja (22), a „nincs tovább” sóhaja. Együtt sóhajtozunk (22). Az is sóhajtozik, aki mulat, „bulizik”, „élvezi” az időt; hiszen ez csak időleges menekülés a sóhajtozás valósága elől. Még mi is, akiknek Isten Lelke által reménységünk van, mi is sóhajtozunk, hogy megváltásunk mielőbb teljessé legyen rajtunk (23). Sőt, még Isten Lelke is sóhajtozva esedezik érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal (26–27).

– A feltámadott, megváltó Jézus Krisztusban bízva, ez a sóhaj nem reménytelen hang, hanem reménnyel teli vajúdás, az új és örök élet bizonyosságával (22). Ez a reménység nem a jelen szenvedéseire néz, hanem az eljövendő dicsőségre (18), aminek kiteljesedésére állhatatossággal vár (27), amiben hit által már most részesül, és amit a sóhajtozó világ fiainak megjelenít (19). Ez a reménység mindenkire reménységgel tekint, az egész teremtett világot ezzel a reménységgel szemléli (21), mert új eget és új földet várunk (2Péter 3,13).

– Isten népének sóhaja, a hívő reménység sóhaja. Ennek a reménységnek a kősziklánál is biztosabb fundamentuma van: Isten kiválasztó, elhívó, megigazító, megszentelő és megdicsőítő akarata, amelyet Ő a világ teremtése előtt határozott el, és amit senki meg nem változtathat (25–30). Üdvösségünk van! Ez biztos! Ez a bizonyosság tehát mindenkor reménységgel tölt el bennünket, mert nem a körülményekre tekintünk, hanem üdvözítő Urunkra. Ezért üdvösségünk reménységre szól (24). Isten üdvözítő szeretetében élve, minden a javunkat szolgálja (28). Ennek az üdvbizonyosságnak támasza az a gyönyörű kijelentés is, hogy maga a Szentlélek fohászkodik érettünk, akkor is, amikor mi nem tudunk imádkozni; azt is kimondva, amit mi nem tudunk kimondani és nem merünk kérni. Erőtlen imádságunkat a Szentlélek erősíti meg. Emberi, gyarló imádságunkat Istennek kedves imádsággá formálja a Lélek (26–27).

1Sám 9

 

 

Augusztus 26. szerda

(31) „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róma 8,31–39)

– Velünk az Isten! Kikkel? Az Ő választottaival van az Isten (33). Ha rezonál a szíved erre az örömhírre, ha ez benned bizonyosságot támaszt, akkor az Úré vagy. Ne azzal foglalkozz, hogy a másik az Úr gyermeke-e, hanem te élj a körülötted lévők között ezzel a bizonyossággal!

– Velünk az Isten! (Máté 1,23) Ezt mutatta meg Isten azzal, hogy egyszülött Fiát „odaadta” érettünk (32). Ővele együtt mindent odaajándékozott nekünk. Az Úr ajándékai: kegyelem, bűnbocsánat, örök élet, „itt” megújult élet; üdvösség. Mit tudunk mi adni egymásnak? Még azoknak is csak nagyon keveset, akiket a legjobban szeretünk. Mennyi mulasztás terhel minket még velük szemben is. Az Úr mindent odaajándékozott nekünk. Ez a minden, Ő maga, a mennyei világ üdvösséges rendje, amely a bűn miatt meghasadt, és Jézus Krisztusban újra helyreállt.

– Velünk az Isten! Ez azt jelenti, hogy senki nem vádolhat minket, senki sem kárhoztathat bennünket, senki sem támadhat ellenünk, senki sem veszejthet el bennünket; még ha le is győzhet minket! Pedig mennyi vétek terheli az életünket, még hitben járva is… Nem vagyunk tökéletesek. A feltámadott Jézus Krisztus azonban esedezik érettünk az Isten jobbján (33–35).

– Velünk az Isten! Senki és semmi nem választhat el minket az Ő megváltó szeretetétől (35–39).

– Velünk az Isten! Csak leborulhatunk, amikor ezeket az üzeneteket olvassuk! Az Úr pedig felemel, bizonyosságunkban még inkább felvértez, és Ő elvégzi, hogy ehhez, a minket kiválasztó és megtartó kegyelemhez, „méltóbbak” legyünk ma, mint tegnap voltunk.

1Sám 10,116

 

 

 Augusztus 27. csütörtök

(8) „Vagyis nem leszármazás szerinti utódok az Isten gyermekei…” (Róma 9,1–13)

– Ebben a világban a származás számít. Akik tehetik, büszkén sorolják a családfájukat, egykor neves és tekintélyes felmenőiket. Hívtak már olyan rendezvényre, ahol a családfámról kellett szólnom. Azt mondtam, hogy nincs mit mondanom, mert számomra ugyan ők fontosak, de nehéz időkben, hitben, névtelenségben, az emberi megítélés társadalmi rétegződése szerint legalul éltek, az Isten által nekik kijelölt térben, időben és próbákban. Ilyen tekintetben a legnagyobb senkik voltak, akik még lábjegyzetben sem szerepelhetnek, szűk helytörténeti krónikákban sem. Tiszteljük a történelmi családokat, de ennek csak e-világi, történeti szerepe van, nem pedig hitbéli, teológiai jelentősége.

– Isten ugyanis nem a testi leszármazás és egyéb külső szempontok alapján értékel és üdvözít minket (8), hanem kiválasztó kegyelme által (11–12). Isten gondolatai és utai ég és föld a mieinkhez képest (Ézsaiás 55,8). Az Úr szuverén, kiválasztó kegyelme érvényesül a világban, akár akarjuk, akár nem; és az Úr mindent tökéletesen intéz! Ki merne Ővele vitába szállni?! Isten hatalmasokat dönt le trónjukról, és megalázottakat emel fel (Lukács 1,52). Ő megcselekszi, hogy a nagyobb szolgál a kisebbnek, mint ahogy Ézsau szolgált Jákóbnak. Isten szabadon szeret és „gyűlöl”, azaz szabadon választ és vet el. Ez nem érdem, hanem kegyelem (10–13). Más a testi és más a lelki „Izráel” (6–7).

– De mondjuk ki, hogy akinek bizonyossága van: üdvbizonyossága; és ennek nyomán választottságának látható jeleit is kapja az Úrtól; az csak alázatos lehet, és bizonyosságával másokat is csak biztathat, valamint reménységgel erősíthet. Aki ettől hívő gőggel, pökhendivé lesz, az csak azt gondolja magáról, hogy ő választott, valójában nem az.

1Sám 10,1727

 

 

Augusztus 28. Péntek

(20) „Ugyan ki vagy te, ember, hogy vitába szállsz az Istennel?” (Róma 9,14–33)

– Az ember egyetlen lehetősége csakis az, hogy leborul az Isten előtt, annak tökéletes akarata előtt. Ebben a leborulásban az ember nem kérdezgeti Istent, hanem elismeri azt, hogy Isten az Úr, aki szabad, szuverén döntéssel, igazságosan intéz mindent: az üdvösségre és e-világra nézve is (14).

– Mi szeretünk kérdezni, és minden válasz után következik egy újabb kérdés, sőt egyre kötekedőbb kérdések. Mi szeretünk vitázni, és a vitában szeretjük, ha egyre inkább mi uraljuk a beszélgetést, hogy aztán tekintélyt szerezve a tettek mezéjén is mi uraljuk a terepet. Mi Istent is raportra hívjuk a kérdéseinkkel. Isten imádatában már nincs kérdés, csak leborulás, teljes Istenre hagyatkozás. Üdvösséges állapot ez.

– Isten istensége megmutatkozik abban, hogy könyörül, akin könyörül; és irgalmas ahhoz, akihez irgalmas (15). Csak leborulni tudok, amikor ezeket az igeverseket olvasom, és leborulásomban hálát adok, hogy nem emberek döntik el, hogy Isten kin könyörüljön és kihez legyen irgalmas. Leborulva hálát adok azért, hogy végképp nem hívő emberek, vagy bármely felekezethez, bármely kegyességi körhöz vagy bármely teológiai iskolához tartozó „vallásos zsenik” és „teológiai agytrösztök” határozzák meg az Isten könyörületének medrét. Igenis, éppen ettől Isten az Isten, és éppen ettől igazságos, hogy többek között, ezt sem engedte ki a kezéből. Ez az igevers engem nem megijeszt, nem kérdések sokaságát ébreszti bennem, hanem megnyugtat, magasztalásra késztet és bizonyosságra indít.

– Mi akarhatunk, mi futhatunk, mi erőlködhetünk; de ha az Úr nem építi a házat, akkor hiába… (Zsoltárok 127,1) Az üdvösségre, és e-világ eseményeire nézve is érvényes az Isten szabad, könyörülő döntése, vagy éppen annak elvetése (16–18). Persze mi akarunk, futunk, de szüntelenül az Isten áldásáért könyörögve és az Ő kiválasztó kegyelmére hagyatkozva. A kiválasztottságunkkal kapcsolatos bizonyosság is Isten áldása. Ez a bizonyosság nem kárhoztathat senkit. Ez a bizonyosság tudja, hogy a mi futásunk olyan, mintha egy repülő fedélzetén kocognánk, amely ezer kilométeres sebességgel hordoz a megérkezés felé. Nem azé, aki akarja; nem azé, aki fut; hanem a könyörülő Istené. Nincs ennél kristálytisztább igazság.

1Sám 11

 

Augusztus 29. szombat

(13) „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” (Róma 10,1–13)

– Ki üdvözül, hogyan, miért?

– Aki pedig a szájával Úrnak vallja Jézust, és a szívével hiszi, hogy Isten feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, az üdvözül (9–10). Aki segítségül hívja a feltámadott Urat, az üdvözül; legyen az bárki, bármely nép tagja; mert aki hisz a feltámadott Úrban, az nem szégyenül meg (11–13). Az üdvösség: üdvbizonyosság, minden helyzetben, minden hívő számára. Hinni, bizonyságot tenni, bizonyosnak lenni a feltámadott Jézus Krisztusban. Csodálatos, tömör, világos evangélium ez! Szinte meg kellene itt állni, tovább nem részletezni, nem magyarázni, hanem leborulni… Innentől kezdve szinte „gyengítő” fejtegetés a többi, mert a lényeg elhangzott.

– Nem az isteni törvény megannyi tanbéli, erkölcsi, kultuszi paragrafusai és annak értelmezései üdvözítenek. Az apostol szerint az Isten törvényét nem lehet cselekedetek által úgy betölteni, hogy abból élet származzék. Ez az emberi erőfeszítés éppolyan lehetetlen mintha ember akarná megvalósítani a krisztusi megtestesülést és a krisztusi feltámadást (5–7). A törvény célja és vége Krisztus (4), mint ahogy a madár számára megszűnik a gyalogút út lenni, amint felfedezi a szárnyait. Isten törvénye, Igéje, üdvözítő rendje még inkább érvényben van, de azt Isten a szívünkbe írta (4–10).

– Akinek üdvössége van, az mások üdvösségéért is könyörög. Az apostolt élteti az Izráelért való könyörgés: szívből kívánja népe üdvösségét a Jézus Krisztusban és könyörög az üdvösségükért (1). Ez a krisztusi lelkület: szívből kívánni, könyörögve kérni az Isten előtt azok üdvösségét, akik még nem hisznek Jézus Krisztusban. A krisztusi ember az üdvösségért könyörög, az üdvösség evangéliumát hirdeti, az üdvösséget munkálja. Még ott is, ahol rajonganak Istenért, és közben saját magukat kezdik el érvényesíteni. Szó szerint így fogalmaz az apostol (1–3).

1Sám 12