Az Ige mellett – 35. hét

2019 – Harmincötödik hét (08.25-31.)

Augusztus 25.

(37) „Akit azonban az Isten feltámasztott, az nem látott elmúlást.” (Apostolok cselekedetei 13,23–37)

– Gyerekkoromban meghatározó volt számomra a Kab-hegyi adótorony. Akkoriban világraszóló utazás volt, ha tíz kilométeres körzetben mozoghattunk, így az adótornyot mindenhonnan láttam. Biztos támpont volt számomra: mindenünnen kimagasodott. Élményszámba ment, amikor felbiciklizve a hegyre, közelről is láthattam a tornyot. Azóta nem sugároz már, én pedig messze eltávolodtam a torony közeléből, szem elől tévesztettem, noha ma is áll, látszik, ott van. Sok torony „tolakodott” már a helyére.

– Valahogy így van a ma embere Jézus Krisztus evangéliumával. Annyi csúcs, torony, „adótorony” megigéz bennünket, hogy az egykori, biztos csúcsot és irányt elfelejtjük, meg sem látjuk, fel sem ismerjük (27), vagy elutasítjuk azt (13,46). Mit is ér a pompás, látványos mindenféle bércek, felhőkarcolók, „adótornyok” korában egy aprócska Kab-hegyi dombocskán árválkodó, kiszuperáltnak tűnő adótorony?

–  Pál prédikációja, a pizidiai Antiókhiában rámutatott arra, hogy Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték fel a kereszt és a feltámadás mélységeit és magasságát, mert „látványos messiást” vártak (27). Pál igehirdetése zsinagógai tanítás az ószövetségi írások alapján, azt a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusra vonatkoztatva. Isten ígéretei Őbenne teljesedtek be. Az Ő feltámadásánál nincs nagyobb „csúcs”, nincs biztosabb irány, nincs maradéktalanabb megoldás! Őnála nincs igazabb „adótorony” (29–37). Aki Őt ma is megláthatja, az nem lát elmúlást!

2Krónikák 5 80. zsoltár

 

Augusztus 26.

(51) „Ők pedig lerázták lábuk porát ellenük, és elmentek Ikóniumba.” (Apostolok cselekedetei 13,38–52)

Igen, ez fontos! Mindent megtenni, amire az Úr lehetőséget adott, és mindenben a feltámadott Jézus Krisztust képviselni a magunk helyén. Utána pedig mindent elengedni, könyörögve az Úr áldásáért, cselekvéséért (Zsoltárok 127), valamint azért, hogy Ő pótolja ki hiányosságainkat, hiszen minden erőnket megfeszítve is „tökéletlen” a mi munkánk, de nem hiábavaló (1Korinthus 15,58).

Sajnos, egyik sem megy nekünk igazán! Gyakran lusta, felelőtlen, gyáva „szolgák” vagyunk, hivatásunkban, hitvalló tanúskodásunkban egyaránt. Máskor meg örökké görcsölünk, mert az Úr helyett is mi akarunk cselekedni, ezért buzgóságunkkal kikészítjük a mellettünk élőket, miközben állandóan másokra mutogatunk a kudarcok okait keresve.

Pál és Barnabás mindent megtettek és mindent elengedtek, mindenben az Úr kegyelmére hagyatkoztak. Antiókhiában hirdették Krisztust (38–40), ennek nyomán hitre jutottak azok, akiknek Isten megnyitotta a szívét (48): ezeket bátorították (43). Akik pedig irigységtől eltelve káromolták őket, azokkal nem foglalkoztak a kelleténél többet (45). Pál és Barnabás mindenkire reménységgel tekintettek, először mindig a zsinagógákba mentek, de aztán indultak tovább másokhoz, „a föld végső határáig” (47; 51).

2Krónikák 6 478. dicséret

 

Augusztus 27.

(3) „…bizonyságot tett kegyelmének Igéje mellett, és megadta…” (Apostolok cselekedetei 14,1–7)

AZ ÚR ADJA!

– 1. Sokan hittek Ikóniumban, zsidók és görögök között is. Pál és Barnabás itt is először a zsinagógába mentek (1). Az Úr adta az Igét a szájukra, a szavaikat hitelesítő cselekvést a kezükre, az Úr adta meg nekik az eredményt. Lukács egyértelműen hangsúlyozza: Az Úr adta ezt meg nekik (3). Bizony, mi csak hirdessék az Úr kegyelmének Igéjét, Ő pedig cselekszik, ahogy akar. Mi csak hirdessük az Igét, de az Isten üdvözítő kegyelmének Igéjét hirdessük!

– 2. Az Úr azt is megadja ilyenkor, hogy „kivilágosodnak” a dolgok, elválasztódnak egymástól, mint amikor a beteg fogat átvilágítják, és egyértelműen előtűnik, hol van a baj, és ki-kivel van ebben az életre szóló küzdelemben. Akik nem hittek, azok a hívők ellen fordultak Ikóniumban (2). Nem kell belemenni az elemzésekbe. Pál és Barnabás ezúttal elmenekültek onnan. Vannak olyan helyzetek, amikor lehet menekülni, mert az Úr nyitott ajtót a menekülésre, hogy máshol is szólhassunk! Tény: ahol az Úr kegyelmének Igéjét hirdetik, ott „meghasonlás” támad (4), mert senki nem ússza meg a nyilatkozatot arról, hogy hol áll… (Zsidókhoz írt levél 4,12)

– 3. Az Úr tudja, miért adta azt, hogy az egykori városban, Ikóniumban, amely ma Konya néven egymilliós város Törökország déli közepén, alig van keresztyén.

2Krónikák 7 196. dicséret

 

Augusztus 28.

(15) „…ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő Istenhez…” (Apostolok cselekedetei 14,8–20)

– Amikor az Úr meggyógyította a születése óta sántát Lisztrában, Pál által, akkor az ott lakók istenként akarták tisztelni őt és Barnabást…

– Pál határozottan megtérésre hívja őket ebből a pogány, hiábavaló életből. Pogányság az, amikor emberből csinálnak istent, bizony ma is! Az is a pogányság jele, hogy noha Pál által gyógyított az Isten, mégis Barnabás lesz a „főisten” Zeusz, és Pál „csak” Hermész, hiszen testi szemekkel Barnabás volt a magasabb, a tekintélyesebb, a szebb férfi. Igen, a pogány azt látja, ami a szeme előtt van, csak azt látja és imádja, vagy szapulja, az érdekei szerint. A pogányság a zsigereinkben van. Egy neves hölgy beszél, egy terjedelmes interjúban az ember belső erejéről, az akarat fontosságáról, a csillagokról, meg a mindent átható szeretetről, minden ember jóságáról, az öngyógyításról… Teszi ezt olyan intelligens beszéddel, kimért hevülettel, szépen artikulált szavakkal, hogy ki kellett kapcsolnom a készüléket. Sajnos, lehetne folytatni a példák sorát.

– Erre mondja Pál: ezekből a hiábavaló dolgokból meg kell térni az élő Istenhez, mert beleveszünk hiábavaló életünk önistenítő dicsőségébe. Az élő Isten nélkül nincs megoldás, nincs hit, nincs valóságos szeretet, maradandó gyógyulás! Ővele azonban, kegyelméből, minden esélyünk adott ezekre!

2Krónikák 8 125. zsoltár

 

Augusztus 29.

(22) „Erősítették a tanítványok lelkét, és bátorították őket…” (Apostolok cselekedetei 14,21–28)

Pált megkövezték. Azt hitték ellenségei, hogy meghalt. De Pál felkelt, életben maradt. Még megőrizte őt az Úr, hogy hirdethesse az evangéliumot (19–21). Így tért vissza Pál és Barnabás a korábbi városokba, hogy az ottani tanítványokat bátorítsák, erősítsék a hitben (22–25). Ez a VISSZATÉRŐ GONDOZÁS fontos.

– 1. De nemcsak erről „az okos misszió-technikai elemről” van itt szó, hanem sokkal többről.

– 2. Erősíteni kell egymást a hitben, hiszen sok nyomorúságon át vezet az út, míg megérkezünk az Úr színe elé (22). Itt konkrétan azokról a nyomorúságokról van szó, amelyeket az Úr ügyéért szenvedünk el, hitvalló szilárdsággal és alázattal. Pált megkövezték, és még mi mindent kellett átélnie (2Korinthus 11,23–33). Fogalmunk sincs ezekről nekünk, jóléti keresztyéneknek.

– 3. Ugyanakkor szükségünk van arra, hogy bátorítsuk egymást az emberlét puszta nyomorúságaiban (22). Ne becsüljük le ezeket a szenvedéseket, amelyek igen összetettek. Egy magába révedő tekintetet kaptam el, véletlenül. Az arcot ismertem harmincöt évvel ezelőtt is. Közben eltelt az idő, és az emberlét minden bánata, csalódása, kérdése, ellentmondása, végessége „önfeledten” tükröződött ezen a tekinteten. Most nem is részletezem a jóléti ember életének „összetett ürességével” kapcsolatos szenvedést! Ezek a „hasadt” emberlét nyomorúságainak csak önkényesen kiragadott példái. Ezekben is szükségünk van bátorításra. Amikor bátorítjuk egymást, az Isten eszközei vagyunk, akár tudjuk azt, akár nem…

– 4. Hitben tudjuk, nem szenvedés az élet, sem emberként, sem Krisztus követeként! Sőt, a gondtalan öröm pillanatai is adatnak nekünk, mert nem csak azért élhetünk, hogy hirdessük az evangéliumot és gyötrődjünk azért. De csakis Jézus Krisztus evangéliuma, annak szolgálata lehet az örömteli tapasztalat egyedüli forrása.

2Krónikák 9 45. zsoltár

 

Augusztus 30.

(1) „…nem üdvözülhettek.” (Apostolok cselekedetei 15,1–5)

Kezdetektől fogva EZ A KÍSÉRTŐ LEGNAGYOBB TÁMADÁSA a keresztyénség történetében: mi ülünk az Isten helyébe, mi mondjuk meg, ki üdvözülhet.

– 1. Mivel gyökereink, személyiségünk, múltunk, kulturális meghatározottságunk különböző „kereteiben” szólít meg bennünket az Úr; ezeket továbbhordozzuk magunkkal. Így a Jézus Krisztusba vetett hitünket is ezekben a keretekben éljük meg. Ezért adott a kísértés, hogy a másiktól is elvárjuk: ő is úgy élje meg a Jézus Krisztusba vetett hitét, mint mi.

– 2. Ennek nyomán feltételeket támasztunk az üdvösség kapcsán másoknak: ha ezt és ezt teszitek, akkor üdvözülhettek. Ezért parancsolták a zsidókeresztyének a görög testvéreknek, először legyenek zsidóvá, hogy keresztyének lehessenek. – Ha körülmetélkedtek, ha megtartjátok a mózesi törvényt és a hagyományainkat; ha oda tartoztok, ahová mi; ha úgy értitek a Bibliát, mint mi; ha úgy imádkoztok, mint mi…; majd akkor üdvözülhettek! (1; 5) – Ezzel gyötörjük egymást ma is, az Isten helyére merészkedve.

– 3. Aztán azonnal indulnak a viták (2), a szakadások (5), minden szinten az Isten népének közösségében is; – és „kacag” a gonosz.

– 4. Az Úr kegyelme újjászül; – vagyis földi életünk kereteiben szólít meg, de az üdvösség tekintetében ki is szólít bennünket ezekből a keretekből, illetve ezeket a korábbi kereteket szétfeszíti, megtisztítja, felülírja mennyei tartalommal. A bőrömből nem bújhatok ki, de Jézus Krisztust hordozza az életem, tekintetem, korábban vibráló énem…

2Krónikák 10 60. zsoltár

 

Augusztus 31.

(11) „…az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk…” (Apostolok cselekedetei 15,6–11)

Elég Jézus Krisztus, az Ő megtartó, magához ölelő kegyelme? Vagy kell még valami más is az üdvösséghez?

Persze visszább is mehetünk a kérdésben? Mi az üdvösség?

– Öreg vizslánk szinte most volt kölökkutya, de hamar tizennégy éves lett. Szegény pára tele van daganattal, ezért már ritka öröme közben is nagyokat sóhajt. Nem tudunk vele mit tenni, szakemberek sem, itt már nincs megoldás. Csak várunk. Odabíztuk… Az üdvösség nem más, mint megoldatlan, „daganatos” életünk valóságos, maradéktalan, örök megoldása, amire csak a teremtő és újjáteremtő Isten képes.

– Elég Jézus Krisztus, az Ő megtartó, magához ölelő kegyelme? Vagy kell még valami más is az üdvösséghez? A vita kezdetektől mind a mai napig eleven. Mi valljuk: az üdvösség mindenestől kegyelem. Ebből a kegyelemből hit fakad, amivel megragadhatjuk az Isten kegyelmes, mentő kezét. Sok áldott következménye van ennek a megnyert kegyelemnek. Mi azonban folyton hozzá akarjuk tenni magához az üdvösséghez is a magunk látásmódját, identitását, cselekvését, emberi erőfeszítéseit; – kizárva ezzel másokat.

– Noha a vita korabeli háttere is olyan bonyolult volt, mint manapság (Galata 2,11–16); – mégis, még Péter is kénytelen volt elismerni, hogy a hit mindenkié! Mindazoké, akiket az Isten kegyelme magához ölelt.

2Krónikák 11 261. dicséret

Steinbach József