Az Ige mellett — 34. hét

2020 – Harmincnegyedik hét (08.16–22.)

Augusztus 16. vasárnap

(1) „…mit ért el Ábrahám, a mi ősatyánk a saját erejéből?” (Róma 4,1–12)

– Mit ért el Ábrahám a saját erejéből? Ravasz László írja: „Ábrahám hitt Isten képtelen, észfeletti, lehetetlen ígéreteiben, és ezzel elvette az ígéretben felajánlott kegyelmet.” Ábrahámot a hite által, és nem a cselekedete, nem a teljesítménye által tekintette Isten igaznak (1Mózes 15,6). A hit sem érdem, hiszen Ábrahám hite, amellyel megragadhatta Isten ígéreteit, maga is a kegyelemi állapot jele (1–5). Ábrahám hite nem a sajátja, hanem Isten ajándéka.

– Mit ért el Ábrahám a saját erejéből? A hit indította el Ábrahámot az Ígéret Földje felé, azaz Ábrahám hitéből, Isten akaratának engedelmes cselekvése következett. Ez a cselekvés soha nem maradéktalan, hanem mindig hiányos, a hívő ember életében is. Mégis boldog a hívő ember, mert tudja, hogy Isten nem tulajdonít neki bűnt (Zsoltárok 32,1–2), ami csak megerősíti őt a még engedelmesebb cselekvésben (6–8). Ábrahám életében minden kegyelem, Isten ajándéka, és nem a saját erejének terméke.

– Mit érhettünk el mi, a saját erőnkből? Az a legnagyobb hitetlenség és nyomorúság, amikor életünk sikereit, eredményeit, hitünk és szolgálatunk gyümölcseit magunknak tulajdonítjuk. Vigyázzunk, mert észre sem vesszük, hogy újra és újra kísért bennünket ez a veszély, és már-már behálóz az önhittség és önigazság pókja! Hamar kiderül, hogy mire képes az ember a saját erejéből: elég egy váratlan fordulat, egy nagy próbatétel, egy súlyos betegség; és máris látjuk a magunk életének hiányosságát, elégtelenségét, gyengeségét. A hit az a mennyei ajándék, amely mindenkor látja saját életének nyomorúságát; de látja a szabadítást is, Istenünk krisztusi, megváltó szeretetét!

*

– Mikor történt az, hogy Ábrahámnak a hitét tulajdonította igazságul az Isten? Még a körülmetélkedése előtt. Ennélfogva Ábrahám a hívő pogányoknak is ősatyja, nem csak a zsidóknak. Sőt, a zsidóknak sem a körülmetélkedésben ősatyjuk Ábrahám, hanem a hitben. Ábrahám tehát minden hívő atyja (9–12).

1Sám 2,110

 

 

 

Augusztus 17. hétfő

(13) „…örökölni fogja a világot.” (Róma 4,13–25)

– Milyen az élő hit? A válaszért nézzünk Ábrahámra, aki a hit példája! Ő hitt a teremtő és újjáteremtő, megelevenítő Istenben, aki legyőzte a halált, a kárhozatot, az értelmetlen semmit, és világosságra hozta az elmúlhatatlan életet (17). Ábrahám reménység híján és reménységgel hitt az Úr megelevenítő hatalmában és ígéreteiben: akkor is, amikor a tények, a számítások, a vizsgálatok, a totálisan elveszettnek tűnő helyzetek, „testi szemekkel” nézve ellent mondani látszottak az Isten megtartó szeretetének. Ábrahám nem gyengült meg a hitében (18–19), még akkor sem, amikor ő maga, testében és lelkében megrendült is (1Mózes 22,1–14), mert hitét Isten kifogyhatatlan kegyelme és nem a saját erőfeszítése táplálta (16). Vagyis Ábrahám mindvégig kitartott a hitében (Máté 24,13); sőt, folyamatosan erősödött abban; ezt pedig nem magának, hanem Istennek tulajdonította, az Úrnak adva ezért dicsőséget (21).

– Az élő hit megtart. Ezt úgy fejezi ki a mai Ige, hogy aki hitben jár, annak igaza van, az jól dönthetett, az örökölni fogja a világot; vagyis Isten népe, Isten gyermeke nem szégyenülhet meg, nem veszhet el, még akkor sem, ha megszégyenítik (Zsoltárok 25,1–2). A világ öröksége kapcsán az örökségen van a hangsúly: örök életünk van, és az élet teljességét kapjuk meg, mindazt, amit itt a bűn nyomorúsága miatt nem élhettünk meg. Minden megújul, ha hitben járunk! Jézus halálra adatott bűneinkért és feltámasztatott megigazulásunkért, üdvösségünkért (24).

– Könyörögjünk ezért az élő hitért! Minden elveszik, ha nincs élő, Jézus Krisztusba vetett hitünk! (13–14) Mit küzdünk, acsarkodunk, háborúzunk azért, hogy „megnyerjük a világot”, vagy annak egy minél nagyobb darabját, és annál inkább kifolyik a kezünkből az élet, a fiatalság, az élvezet, a hatalom, a pozíció. A lelkünkben pedig kárt vallunk (Máté 16,26). Ábrahám hitéről érettünk szól Isten Igéje (22–25). Ami akkor szólt, ma is és örökké érvényes!

1Sám 2,1136

 

 

 

Augusztus 18. KEDD

(1) „…hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (Róma 5,1–11)

– Mi mindent kaptunk Istentől, a Jézus Krisztusban!

– Istentől kegyelmet kaptunk, a Jézus Krisztusban (2). Isten szeretete a szívünkbe áradt, a Szentlélek által (5).

– E kegyelem által békességünk van az Istennel: istentelenekből istenfélőkké lettünk (6). Ezzel életünk gyökérkérdése oldódott meg. A fa nem lázadhat az őt megtartó és tápláló talaj ellen, mert kidől és elpusztul. Ezért a fa életének egyetlen lehetősége, ha megbékül és ráhagyatkozik a talajra. Ez a békesség a jelenben hit, a jövőben reménység, a nyomorúságokban pedig még nagyobb hit és reménység, állhatatosságban és kipróbáltságban (1–4).

– Istentől üdvösséget kaptunk, a Jézus Krisztusban, vagyis ezek az ajándékok a jelenben, a jövőben és az örökkévalóságban is a mieink. Nem szégyenülünk meg (5), az ítélet napján sem (7–11). Isten szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38–39).

– Mindezért nem magunkkal dicsekszünk, hanem Istent dicsérjük, hiszen – ahogy az apostol fogalmaz – Jézus Krisztus által mindent elnyertünk. Ez a „minden” az üdvösség (11).

1Sám 3

 

 

Augusztus 19. szerda

(20) „…még jobban kiáradt a kegyelem…” (Róma 5,12–21)

–  Hálaadó bizonyságtétel fakad fel belőlem a mai igeszakasz olvasásakor, és nem enged elveszni a már sokszor magyarázott, csodálatos, de bonyolult teológiai részletekben. Emlékezetemben átfutottam az eddigi életemet. Én méltatlan, gyarló, vétkekkel teli ember, folyamatosan csak az Úr kegyelmét tapasztaltam meg: sasszárnyon hordozott, ahogy a 264. dicséretben énekeljük.

– Pontosan azt éltem át, amit itt kiemelten, újra és újra hangsúlyoz az apostol: kiáradt ránk, újra kiáradt ránk, még jobban kiáradt ránk, bőségesen kiáradt ránk az Isten, Jézus Krisztusban közölt kegyelme, amely mérhetetlenül gazdagabb a bűn és a halál kárhozatos erőinél (15–17).

– Gondold át, te hogyan tapasztaltad meg ezt a kegyelmet a saját életedben, szeretteid életében, gyülekezetedben, az egyházban? Most merd szó szerint venni az igeverset, ne teologizálj, ne bonyolítsd! „De ahol megnövekedett a bűn, ott még jobban kiáradt a kegyelem…” (20) Ahol győzött ez a mindennél hatalmasabb, a bűnt kegyelmesen eltörlő kegyelem, ott van esély komolyan venni, és nem relativizálni a bűnt! Örvendezz, kegyelembe fogadott! (Lukács 1,28)

*

– Szolgálatunkra nézve az következik mindezekből, hogy mi csakis Jézus Krisztus evangéliumának követei lehetünk: örömhírt hirdetünk, Isten üdvözítő, bőséges kegyelmének jó hírét. Mi csakis az életet szolgálhatjuk, még az intésünkkel is! Világosan kimondva: Nem a kárhozatról kell prédikálni, hanem az üdvösségről!

–  Bizony, nem könnyű a Római levél alapján prédikálni úgy, hogy az valóban igehirdetés legyen és ne csupán egy dogmatikai előadás vagy fárasztó tanítás. Tanulmányozzuk át a mai igeszakaszban az apostol teológiailag csodálatos, bonyolult, aprólékos fejtegetését! Minden igevershez külön tanulmány írható. Minden igeversben élő üzenetek sokasága szólíthat meg minket, a Szentlélek által. Vigyázzunk azonban, hogy ne vesszünk bele a sok részletbe és a felvetődő kérdések garmadájába! Mi a lényeg? Mi az üzenet?

– Megszólított ez a tagmondat: „…még jobban kiáradt a kegyelem…” Krisztus a legnagyobb! Krisztus életet ajándékozó kegyelme, annak jelentősége, hatása mindennél nagyobb. Krisztus életet ajándékozó kegyelme nagyobb, mint a bűn és a halál hatalma (12). Krisztus megváltó kegyelmének hatása nagyobb, mint az Ádám bukásából fakadó kárhozat (18), és nagyobb az időközben (20) bűneinkre rámutató és azt halálosan és jogosan nekünk felrovó törvény átkánál (13). Újra és újra ezt hangsúlyozza itt az apostol. Ezt vegyük észre mi is! Ezt halljuk meg! Isten kegyelme és ajándéka még inkább kiáradt az egy ember, a Jézus Krisztus kegyelme által sokakra (15). Nem igaz, hogy ugyanolyan a kegyelmi ajándék, mint a bűnbeesés, mert a kegyelem bőségesebb (16–17).

– Ravasz László a bőségesen kiáradó krisztusi kegyelemről azt írja, hogy ezzel Isten világossá tette az emberiség életének irányát; a jövőt: „Ez a bőséges kegyelem nem ábránd, nem képzelgés, ez egy megkezdődött folyamat. Megkezdődött a Jézus Krisztus halálával és feltámadásával, és tart tovább, amíg teljessé lesz. A krisztusi és az ádámi emberiség, Jézus Krisztus visszajöveteléig együtt él: az ádámi a nyers valóságában, a krisztusi a hitben; amaz halálra ítélten, emez életre megnyerten. Ezzel meg van szabva az ember és az emberiség életének iránya.”

1Sám 4,111

 

 

 Augusztus 20. csütörtök – Állami ünnep

(3) „…Krisztus Jézusba kereszteltettünk…” (Róma 6,1–11)

– Eggyé lettünk a Krisztussal (5). Ez az evangélium: Velünk az Isten! (Máté 1,23) De éppen most érthető meg igazán, hogy mit jelent ez az örömhír: Velünk az Isten! Isten örök, keresztségünkben megpecsételt hűséggel velünk van, eggyé lett velünk. Tehát, eggyé lettünk Istennel, a Jézus Krisztusban, aki meghalt és feltámadott. Eggyé lettünk Krisztussal, halálában és feltámadásában, mi is meghaltunk a bűnnek és feltámadtunk az örök életre.

– Ne magyarázzuk ezt most tovább, mert belebonyolódunk, és gyengül az üzenet! Magyarázat helyett valljuk meg újra és újra, mint az első keresztyének: „…meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élni is fogunk Ővele.” (8) Ez a hitvallás egy tényt fogalmaz meg, nem pedig egy ígéretet vagy egy parancsot, hanem egy tényt, amely érvényben van.

– Vedd elő a keresztleveledet! Ez a keresztlevél ennek a ténynek a pecsétje. A keresztség azt hirdeti, hogy az új élet nem úgy áll előtted, mint megtérésre szólító zord követelés, mint szabadegyházi program, mint magasan szárnyaló, bőbeszédű evangélizációs üzenet, hanem mint teljes valóság, olyan jövendő, amely Jézus Krisztusban már elvehetetlenül a tiéd. Éppen e tény feletti öröm a hit bizonyossága, amelynek talaján egyre láthatóbban kivirágzik a gyümölcstermően új élet.

– Kell-e ennél aktuálisabb üzenet keresztyén államalapításunk ünnepén?

1Sám 4,1222

 

 

Augusztus 21. Péntek

(14) „…a kegyelem uralma alatt éltek.” (Róma 6,12–23)

– Megrendülök minden pusztulás láttán. Említhetnék katasztrófákat, tragédiákat, baleseteket, elemi károkat: emberek halála, szeretteik gyásza, kárba veszett életek, küzdelmek… Egy ház avulása: a személyes életek visszamaradt kincsei már lomok, konténerbe kerülnek… És mi van a halálon túl? Kimondom: Semmi köze az Úrhoz annak, aki nem tud megrendülni ezen. De mit mond erről Isten Igéje?

– A bűn uralma alatt élve, a gonosz szolgái vagyunk, halálra (16). A bűn uralma alatt élve szégyenletes dolgokat teszünk (21). Persze, szégyenkezni, ennek nyomán bűnbánatot tartani, Isten kegyelméhez menekülni csak a megtért ember képes. A bűn zsoldja a halál, az örök halál, a kárba veszett élet (23). A bűn uralmának összefüggésében, a halál soha nem a meghalást jelenti csupán, hanem az örök halált, a kárhozatot. Erről nem szeretünk beszélni. Isten szeretetére még vevők vagyunk, de ezt nem kérjük a csomagból. „Megtartja az Úr mindazokat, akik Őt szeretik, de a bűnösöket mind elpusztítja.” (Zsoltárok 145,20) Mi kimazsolázzuk az Igéből azt, ami nekünk tetszik. Így leszünk hamis prófétákká.

– A kegyelem uralma alatt élve, a feltámadott Jézus Krisztus szolgái vagyunk (12–18). Hála az Istennek, hogy csak voltunk a bűn szolgái (17). Ő megszabadított bennünket attól, hogy lelkünkben, azaz életünkben kárt valljunk (Máté 16,26). Noha életünk „itt” kárba vész, de Jézus Krisztus kegyelme által nem vallunk kárt az örök életre nézve (22). A kegyelem uralma alatt élve, Isten újjászülő ereje igénybe veszi a tagjainkat is, hogy többé ne a bűn uralkodjon a mi halandó testünkben, hanem szentek legyünk (19). A megigazulást követi a megszentelődés. A szent élet legláthatóbb gyümölcse az (22), hogy végre letettük a gonoszság fegyvereit (13). Olyan kis kárörvendők tudunk lenni a látható egyházban is, olyan kis furkálódók, vagy éppen nyíltan durvák és gonoszok….

– Kinek szolgálunk? Ki uralkodik felettünk? Adjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból az életre keltetek! (13)

1Sám 5

 

Augusztus 22. szombat

(4) „…másé vagytok: azé, aki feltámadt a halálból…” (Róma 7,1–13)

– Ha egyszer alaposan összegyűjtenénk a teljes Bibliából azokat az igehelyeket, amelyek szabályokat, azon belül tiltásokat fogalmaznak meg, akkor látnánk igazán, hogy mindnyájan engedetlenek, törvényszegők és joggal halálra ítéltek vagyunk. Erről a halálos állapotról árulkodik minden arcunkra kiülő gondolatunk, minden kívánságunk, minden szavunk, minden rezdülésünk, minden tettünk és mulasztásunk (7–11). Nincs kivétel: mindnyájan ilyenek vagyunk, amíg e testben élünk (2Korinthus 5,6).

– Egyetlen, kiragadott példa erre. Ismerek valakit, aki nagyon szereti az édességet. Ő mondta nekem az alábbiakat: „Miért kívánom az édességet, amikor nem szabad édességet ennem? Márpedig kívánom az édességet. Hívő emberként is kívánom az édességet. Nem eszem az édességet, de amíg élni fogok, kívánni fogom az édességet. Minél inkább mondják az okos orvosok, hogy nem szabad édességet ennem, annál inkább kívánom… Amíg e testben élek, soha nem lesz lerendezett kérdés az életemben az édesség kérdése, még akkor sem, ha halálomig egy falat édességgel sem élek már.” Az édesség csak egy példa, írd helyére a saját „gyengéidet”!

–  Igaza van az intésnek, aki sok édességet eszik, annak számos súlyos, halálos baja támadhat ebből (Példabeszédek 25,16). A törvény szent, igaz és jó. Szent, mert Istentől származik, aki pontosan tudja, mi szolgálja a javunkat. Igaz, mert Isten tökéletes rendjére mutat. Jó, mert az életet szolgálja, a halál ellenében. De amíg a törvény uralma alatt élünk, halálban vagyunk, mert folyton megszegjük azt: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással (12–13).

– Micsoda evangélium: uralomváltás történt az életünkben (1–6). Nem a halálra figyelmeztető törvény, hanem az életet ajándékozó, feltámadott Krisztus uralma alatt élünk. Testben élve is Krisztuséi vagyunk, testünk-lelkünk minden kívánsága, gyarlósága, nyomorúsága ellenére is. Őtőle erőt kapunk, hogy „itt” ne együnk több „édességet”. A mi Urunk még arra is adhat erőt, hogy az „édesség” kívánása is gyengüljön bennünk, e testben élve. De ha Ő, a vőlegény visszajön, többé nem böjtölhetnek a lakodalmasok, és minden jót megélhetnek majd, mert „akkor” eleve a valósággal jóra mozdulunk majd… (Márk 2,19)

1Sám 6