Az Ige mellett – 32. hét

2019 – Harminckettedik hét (08.04-10.)

Augusztus 4.

(34) „…hogy megszabadítsam őket.” (Apostolok cselekedetei 7,17–43)

István beszéde az Úr szabadító tetteire úgy mutatott rá, hogy meghirdette: Isten szabadítása Jézus Krisztusban teljesedett be (7,52–53). Ma is ez a bibliai írásmagyarázat egyetlen módja és lehetősége, amit megáld az Isten. A többi mind retorikai bűvészkedés, gyarló emberi öncélok szolgálatában.

A krisztusi szabadítás nem csak sokféle hitetlenségétől, nem csak a „testvéri” és emberi irigység gyilkos dühétől, nem csak a jelen megannyi keserves „egyiptomi” fogságából, megkötözöttségéből szabadít meg bennünket. Ebben a szabadításban nem arról van szó, hogy majd végérvényesen nekünk lesz igazunk, mások ellenében.

– Hanem: a krisztusi szabadítás örök, maradéktalan, valóságos, igaz és kegyelmes. A krisztusi szabadítás megváltó szabadítás.

Bizonnyal érkezik az Úr szabadító irgalma… Test és a lélek már-már megszakadhat a fájdalomtól; – emberileg pedig tehetetlenül állunk a szenvedő mellett… De az Úr érkezik, nem marad el!

– Nemcsak egyén, közösség is szenvedhet. Közösségben is szenvedhetünk egymástól; – illetve együtt szenvedhetünk más közösségektől. Egyénenként és közösségként is megnyomoríthatjuk egymást. Együtt, könyörgően valljuk: az Úr megváltó szabadítására van szükségünk (39–43).

1Krónikák 13 4. zsoltár

 

Augusztus 5.

(49) „…melyik hely az én nyugalmam helye?” (Apostolok cselekedetei 7,44–53)

Istentől elszakadt állapotunk legbeszédesebb jele AZ EMBERLÉT NYUGTALANSÁGA. A jóléti társadalmakban ez túlpörgésben, önző tevékenységmániában, vagy kedélybetegségek sorában mutatkozik meg. Minden vibrál körülöttünk. A világméretű feszültségek kitapinthatók. Az ember kitikkad ebben a nyugtalanságban.

– 1. Fontos a templom! A látható épület, a látható egyház puszta létével hirdeti az élő Isten jelenlétét, megváltó szeretetét, és azt az üdvösséges nyugalmat, amelyet az Úr, népének szánt. Először „mindössze” egy sátor lett templommá Isten népe számára, majd Dávid király kezdeményezésére Salamon király építhetett templomot az Úrnak. A babiloni fogság után újraépítették a lerombolt templomot. Jézus Krisztus halála és feltámadása óta számos templom, azokban felhangzó Ige, ott szolgáló gyülekezet hirdeti azt a nyugalmat, amelyet Isten készített nekünk (44–47).

– 2. Ez a nyugalom a hit ajándéka. Ez a nyugalom megtapasztalható földi életünk minden küzdelmei között is. Ez a nyugalom nem egy passzív, tétlen nyugalom, hanem az üdvösség bizonyosságának nyugalma, már ebben a világban, a legnehezebb helyzetekben is. Ez a nyugalom megtapasztalható, ha az ember, a világ zajából kilépve, beül imádkozni egy templom csendjébe. Ezt a nyugalmat mindenestől Isten ajándékozza nekünk (50). Mi ezt a nyugalmat, az Isten kegyelme által elfogadhatjuk, ezzel a nyugalommal helytállhatunk a világ nyugtalanságában, és továbbadhatjuk ezt az üdvösséges nyugalmat, másokat is bátorítva, megnyugtatva. Éppen ebben a szolgálatban lesz aktívvá, áldottá ez a nyugalom. Ez a nyugalom Jézus Krisztusban van! Isten nem kőből épített házakban lakik (48), de mégis kell a templom, amely Isten népének lakóhelye, Isten Igéje hirdetésének, az üdvösséges nyugalom örömhírének színtere.

– 3. Nagy kérdés, hogy gyülekezeteink belső életében, szolgálatában – minden nehézség ellenére – tetten érhető-e ez a szent nyugalom? Aki belép ide, Jézus Krisztussal, az Ő örömhírével és testvérekkel találkozik-e, vagy a világ vibrálása közöttünk még ellentmondásosabban szikrázik? Mi is ellene szegülünk a Szentléleknek? (51) Isten kiválasztó kegyelmének jele, hogy ellenállhatatlan az Ő kegyelme. Ha közöttünk minden különbözőség ellenére megoldhatatlan feszültségek rombolnak, és a látható egyház intézményes, aránytalan túlsúlya bedarálja a krisztusi örömhírt, akkor mi is „a próféták gyilkosai”, a megváltó Jézus Krisztus árulói vagyunk. Akkor még nem járunk hitben (52–53).

– Urunk, adj üdvösséges, tevékeny nyugalmat nekünk, hogy ennek a nyugalomnak eszközei lehessünk öngyilkosan vibráló világunkban!

1Krónikák 14 124. zsoltár

 

Augusztus 6.

(59) „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (Apostolok cselekedetei 7,54–60)

István vértanúságot halt Jézus Krisztusért. Isten nem mindig úgy mutatja meg velünk lévő, szabadító hatalmát, hogy kiemel bennünket a szorongattatásból, hanem úgy, hogy velünk van abban, és nem engedi, hogy hitünkben meggyengüljünk; – sőt, hitünket erőnk felett felvértezi. Nem vágyunk vértanúságra, de könyörgünk mindenkor a hitvalló erőért. A többi az Úr kezében van!

István hitvalló kínhalált halt Jézus Krisztus ügyének képviseletében.

István tudta, hogy Jézus Krisztus vele van, „látta” Őt, megtapasztalta Őt. Nem a látomás a lényeg, hanem a bizonyosság (55–56).

István imádkozott, ahogy a mi Urunk Jézus Krisztus tette ezt a kereszten (Lukács 23,46). István a megváltó Jézus Krisztus kezébe tette le életét, testét-lelkét (59). Hívő életünk minden percének folyamatos imádsága lehet ez a könyörgés.

István, az ellenségeiért is imádkozott (60), krisztusi lélekkel (Lukács 23,34). Hívő életünk legnagyobb kihívása, hogy tudunk-e könyörögni azokért is, akik nem szeretnek bennünket, akik méltatlanul ellenünk mesterkednek, akik üldöznek minket (Máté 5,44). „Minket…” Itt nem személyes ügyeinkről, érzékenységünkről, sérelmeinkről van szó, hanem az Úr ügyéről!

István hitvalló halála ugyanakkor tükröt tart elénk, mert az önigazolt hitükben indulattal háborgó, fogukat csikorgató, hangosan kiáltozó vallási vezetőkben sokszor felismerhetnénk megcsontosodott kegyességünk, teológiánk „kegyetlenségét”. Az a mi nagy nyomorúságunk, hogy miközben hitvalló mártírnak gondoljuk magunkat, valójában gyakran önigazult háborgók vagyunk (54; 57).

Úr Jézus Krisztus, vedd magadhoz lelkünket, életünket; szülj újjá bennünket!

1Krónikák 15 134. zsoltár

 

Augusztus 7.

(4) „…szétszóródtak, elmentek, és hirdették az Igét.” (Apostolok cselekedetei 8,1–8)

István halála után a jeruzsálemi gyülekezetből elüldözték a görög nyelvű (hellenista) zsidókeresztyéneket, így a még megmaradt hat diakónust is. Az apostolok Jeruzsálemben maradhattak, hiszen ők mindennap a templomban tanítottak, szinte ott éltek, ezért úgy tekintettek rájuk, mint a zsidóság egy szigorúbb, hívőbb szárnyára. Ebből is látszik, hogy az üldözést a farizeusok vezették, élükön a fiatal Saullal. Ha pedig Saul valamihez hozzákezdett, túltett mindenkin. (Ravasz László) Saul tevékenysége során aztán a keresztyének üldözése nagyobb méretűvé lett (3).

A diakónusok, a többi üldözött keresztyénnel együtt szétszóródtak. Az első keresztyénüldözés nem gyengítette, hanem megerősítette Jézus Krisztus ügyét. A „szétszóratás” az evangélium terjedését jelentette. Azért szórta szét híveit az Isten, hogy hirdessék az Igét. Isten kézben tartja az eseményeket, áldássá formálja a nyomorúságot (Ézsaiás 38,17). Isten megerősítette övéit! Ezek nem csüggedtek, nem féltek, szétszóródva is mentek (Máté 28,18-20), hirdették Jézus Krisztust (4).

Fülöp diakónus Samáriában hirdette az Igét (4). AHOL ISTEN IGÉJE IGAZÁN MEGSZÓLAL, A SZENTLÉLEK ÁLTAL, OTT CSODÁK TÖRTÉNNEK.

– 1. A testi szemekkel látható, látványos testi-lelki gyógyulások az evangélium erejét, a feltámadott Jézus Krisztus megváltó jelenlétét bizonyították. Ezek fontos, de „időleges” jelek (7), mert ebben a világban csak egy időre gyógyulunk meg. Az igazi gyógyulás az üdvösség.

– 2. Nagyobb csoda volt ennél az, amikor zsidók és samaritánusok között ledőlt az évszázados válaszfal, mert Jézus Krisztushoz térve eggyé váltak, egy szívvel és lélekkel hallgatták az Igét (6). Őbenne, Krisztusban romba dőlnek évszázados válaszfalak (Efezus 2,14).

– 3. A legnagyobb csoda pedig az öröm: a megváltott ember öröme. Jogos lenne minden szomorúság, megváltás nélkül. A megváltott ember azonban megszomorodva is örvendező; mert sír a bűn felett, de látja az egyetlen megoldást, ebben részesült, ezt hirdeti, ebből fakad minden öröme. Együtt örültek azok, akik hittek az Úrban (8).

1Krónikák 16 105. zsoltár

 

Augusztus 8.

(10) „…amelyet Nagy Erőnek neveznek…” (Apostolok cselekedetei 8,9–25)

A látványos jelek veszélyesek is lehetnek (9). Ki van mögöttük? MILYEN ERŐK MŰKÖDNEK közben? Bizony „az erők” könnyen a gonosz romboló hatalmának játékszereivé tehetik a magát erősnek gondoló, valójában erőtlen és halandó embert (10). Csak az Isten ereje épít, minden más erő ront, rombol, letaszít (14–17).

– 1. A gonosz legnagyobb kísértése az, amikor elhiteti az emberrel, hogy ő annyira erős, hogy még Istenre is tud hatni: abban a korban varázslással, ma okos stratégiákkal. Sőt, annyira erősnek gondolja magát az ember, hogy Isten nélkül, a maga erejéből megoldhatja problémáit. Így kerül át a hangsúly Isten erejéről az ember erejére, illetve egy olyan személytelen, „nagy” erőre, amely az emberben van, csak különböző technikákkal elő kell hívni ezt az erőt (11–13).

– 2. Ennek legdurvább formája, amikor az ember pénzért akarja megvásárolni ezt az erőt: belekeverve ide, ha kell, még az Isten erejét is, meg minden mást. Ahol a pénz, ott vannak az igazán nagy mélységek. Az sem véletlen: ahol pénz van, ott minden összekeveredik. A pénzes emberek többsége „szabados”, egy nagy és egyetemes egységet hirdetnek, valamiféle személytelen, általános szeretet és erő nevében…  (18–19)

– 3. Könyörögjünk egymásért, ezért a világért, az Úrhoz; – és el ne hallgasson az evangéliumot hirdető szavunk! Az evangélium a megváltás örömhíre, az egyetlen, krisztusi megoldás hirdetése, amely adott esetben világos intést is tartalmaz, megtérésre hív (20–24).

1Krónikák 17 132. zsoltár

 

Augusztus 9.

(35) „…az Írásnak ebből a helyéből kiindulva hirdette neki Jézust.” (Apostolok cselekedetei 8,26–40)

Fülöp új célt, új szolgálatot kapott a gázai út mellett. Erre szükség is volt Simon mágus esete miatt, amelyet Fülöp kudarcként élhetett meg, hiszen gazdagon megáldott samáriai missziója megbicsaklott Simon mágus miatt… Egy ember mennyi mindent tönkretehet! Egy összetett eredőjű hiba „életkudarcot” vonhat maga után. Az Úr azonban nem engedi itt megrekedni Fülöpöt, ezért küldi új szolgálatba. Köszönjük, Urunk, hogy a szolgálat mélypontjain is átsegítesz! (26)

– Az etióp „anyakirályné” kincstárnoka Jeruzsálemben járt, mert hallani akart az egyetlen, élő Istenről. Hazafelé az ott vásárolt ézsaiási tekercset olvasta, de nem értette (27–33). Fülöp szolgálata éppen az volt, hogy megmagyarázza az olvasott szakaszt. Fontos, hogy Fülöp valójában nem is az adott szakaszt magyarázta, és nem is az etióp kincstárnok kortörténetnél leragadó kérdésére adott választ (34), hanem az Írás ama helyéből kiindulva hirdette neki a Krisztust (35).

Igehirdetésünk azóta is a feltámadott Jézus Krisztus, és a megváltás evangéliumának hirdetése, a Biblia egy adott helyéből kiindulva. Ha nem ezt tesszük, akkor nem Igét hirdetünk, hanem tényleg csak Bibliát magyarázunk, előadást tartunk, okítunk, beszédet mondunk. Az igehirdetésnek, mint az egyház szolgálatának egyetlen lehetősége, a Krisztus hirdetése. Áldás, megtérés, hitvallás, keresztség, a mi Urunk hirdetése és követése, megnyomorított életünk öröme csak ebből fakadhat! (36–40)

1Krónikák 18 106. zsoltár

 

Augusztus 10.

(4) „…földre esett…” (Apostolok cselekedetei 9,1–9)

Földhöz csapott az Úr! EZ A MEGTÉRÉS! Kevesebből aligha értenénk!

– 1. Saját önző indulatától, érdekeitől, meglátásaitól vezetett, fenyegető, öldöklő, lihegő embert állított itt meg az Úr (1); – földhöz csapta (4), megrázta, hogy végre „leálljon”, elcsendesedjen, figyeljen… Pedig ez a Saul vallásosan igen buzgó ember volt, aki az Istent szolgálva lihegett. Legalábbis ő azt hitte. Urunk, nem tudunk leállni! Könyörgünk, állíts le!

– 2. Akit a földhöz csaptak, az kénytelen levegő után kapkodni, és ebben a kényszerpihenőben, végre másvalaki is megszólalhat. Itt az Úr szól. Kegyelmi állapot, ha ebben a csendben Ő szólal meg, Ő szól bele az életünkbe, Ő hív, akár egy emberi eszközén keresztül. Ha az Úr szól, akkor nincs mellébeszélés. Ilyenkor nem mindig isteni simogatás következik! – Jaj, szegény, elestél? Gyere, segítek! – Ehelyett Isten arra mutat rá, hogy amíg a megváltó Urat nem ismerjük fel Jézus Krisztusban, addig önzésünket leplezve, Istent és nagy, nemes, igaz ügyeket harsogva is, csak az Urat és egymást fogjuk halálra üldözni…

– 3. Amikor „felmertek” bennünket a földről, akkor fáj minden lélegzetvétel, joggal fáj minden porcikánk, segítségre szorulunk. Ez is része óemberünk összetöretésének: el kell fogadni a másik segítségét. Valóban, nincs ennél nehezebb, mint a másikra szorulni. Közben ismét szól az Úr, és megadja életünk új, vitathatatlan irányát, értelmét

1Krónikák 19 273. dicséret

Steinbach József