Az Ige mellett – 31. hét

2019 – Harmincegyedik hét (07.28-08.03.)

JúLius 28.

(2) „…félretett magának…” (Apostolok cselekedetei 5,1–11)

– Anániás és Szafira félretett magának abból, ami „közvagyon” volt. Aki ezt teszi, az nemcsak a másiktól vesz el, hanem Isten ellen vét. Égbe kiált a bűn, ha a hittel Istennek szánt adományból vesz el valaki magának (2).

– Anániás és Szafira hazudott. Embereket becsaphatunk úgy, hogy talán soha nem bukunk le. Isten azonban mindent lát (3–4).

– Anániás és Szafira meghaltak. Az ember előbb-utóbb belehal a lopás és hazudozás bűnébe. És ami még utána következhet… (5; 10)

– Rettenetes intés ez! Féljünk csak! (5; 11)

Micsoda kegyelem, hogy eddig még nem zuhantunk holtan össze! Ahol hitben járnak emberek, ott különösképpen kísért a gonosz, ilyenformán is (3).

– Nem akarom gyengíteni az Igét, de Jézus Krisztus kijelentésének magasabb összefüggéseibe kell helyeznem azt. Mennyi mindenre rátesszük a kezünket – gondolatban is (Máté 5,28) –, amit nem nekünk szánt az Isten: tulajdonra, vagyonra, pénzre, hatalomra, hírnévre, sikerre, nőre…

Gyalázatos bűn az is, ha ezen a területen állandóan gyanakszunk, rágalmazunk másokat: – Minden hatalom lop, csal, hazudik!?

Az embernek szüksége van a „saját tulajdonra”, amit Istentől kapott, amit birtokolhat, amivel megelégszik, amiből adhat másoknak, de amiből megtarthat magának is (1Mózes 1,29). A „mindenünk közös” ügye (4,32–34) igen bonyolult, a Sátán által igen támadott, a történelem folyamán sokszor csúfosan kudarcra ítélt kísérlet. Itt egy szűk kör, hitben kezdett, áldott szándéka nem általánosítható igei parancs.

1Krónikák 6 85. zsoltár

 

Július 29.

(16) „…meggyógyultak.” (Apostolok cselekedetei 5,12–16)

Sok a beteg: testileg és lelkileg. Sok a hétköznapok által, sérelmek, élet-események során, valamint emberi gonoszsággal meggyötört élet (16).

Ezek az emberek gyógyulni vágynak. Tömegével jönnek oda, ahol „csodákat” látnak, látványos, gyors gyógyulásokat! (12) Az emberek mindent kipróbálnak, amitől csak gyógyulást remélhetnek. Ezek a meggyötört emberek „bármi után kapnak”, az adott kultúra közvetítő csatornáinak kínálatából válogatva, csakhogy gyógyuljanak.

Itt azonban alapvetően másról van szó.

Az Úr vonzza az apostolokhoz ezeket a gyógyulni vágyókat (14).

Nem az apostolok gyógyítanak, végképpen nem az apostolok árnyéka (15), hanem az Úr gyógyít.

Az Úr azokat gyógyította meg, az apostolok által, akik hittek az Úrban (14).

Az Úr nem mindig ad látványos gyógyulást, de híveinek mindig valós gyógyulást ad. Mert az igazi gyógyulás nem a látványos gyógyulás. Az csak ideig való. A maradandó, Krisztustól való gyógyulás a megváltás, az üdvösség, amely minden élethelyzetre örök reménységgel tekint. Egyébként az egyik betegségből meggyógyulunk ugyan, de nyugtalan szívünk által meggyötört testünk újabb betegségre sanyarul.

Az üdvösséges gyógyulásért nem az apostolokat kell magasztalni, hanem egyedül csak az Urat! (13)

1Krónikák 7 495. dicséret

 

Július 30.

(31) „…üdvözítővé emelte fel…” (Apostolok cselekedetei 5,17–32)

Az üdvösség valósága megtapasztalható! Az apostolok szolgálatát megáldotta az Isten mennyei erővel, látható jelekkel (12–16).

Az üdvösség hiánya halálos nyomorúság, amelynek kezdete az irigység. Ez az irigység ragadta el a vallási vezetőket; – újra elfogták, börtönbe vetették az apostolokat. Lám, sok gyarló emberi indíték mögött a leplezett, de gyilkos irigység feszül (17–18).

Az üdvözítő örömhír ez: Isten feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, üdvözítőt ajándékozott nekünk (30–31).

– Az apostolokat ismét kiszabadította az Úr a börtönből, hogy hirdessék a népnek az élet beszédét! Ha az Úr megszabadít és megtart bennünket ebben az életben, akkor arra tart meg, hogy üdvözítő örömhírét szóljuk, Őt szolgáljuk, a magunk helyén, mindenkor (20–25).

Az üdvösség engedelmessé tesz, de hogyan?

„Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint embereknek…” (29)

Istennek engedhetünk, Őt követhetjük, Őt hirdethetjük, Őróla tanúskodhatunk (32).

Aki Istennek enged, az nem gyarló emberi akaratot szolgál (29).

De éppen ezért, az Istennek való engedelmesség mindig a mellettem élő ember javát szolgálja. Érthetőbben fogalmazva: az lehetetlen, hogy én élek a nagy hitemben, a másik pedig elsorvad mellettem a „boldogtalanságban”, mert én akkora nagy hívő vagyok, aki csakis Istennek enged és nem az embereknek!

Az én kegyelemből megnyert üdvösségem másoknak is „jó”.

Kivételezett helyzetekben kialakulhat a „hitvalló státusz”, mint igeszakaszunkban is.

De mi a hétköznapi életből ne csináljunk folyton valamiféle hitvallóan harci helyzetet! A szent szolgálat lényege ugyanis éppen az lenne, hogy üdvbizonyosságunk örömével valahogy mégis megtöltjük a hitetlen és szürke hétköznapokat, amelynek illata másokhoz is elér (2Korinthus 2,15).

1Krónikák 8 39. zsoltár

 

Július 31.

(34) „…felállt a Nagytanácsban egy farizeus, név szerint Gamáliél…” (Apostolok cselekedetei 5,33–42)

– Gamáliél megfontolt volt: óvatos és körültekintő. A megfontoltság Isten bölcsességének megjelenése az ember életében, amely segít ahhoz, hogy az élet sűrűjében ne heves indulattal, hanem higgadtan hozzunk döntéseket. A megfontoltság kész építő, áthidaló megoldásokat találni. Egyedül ez szolgálja javunkat. Amíg nem higgadsz le, ne tégy semmit! Imádkozzunk egyházi és világi vezetőinkért, hogy az Úr adjon nekik megfontoltságot, és adjon mindannyiónknak! Isten népe soha nem megy bele hitetlen kompromisszumokba (29), de sokkal több lehetőséget készített az Úr megoldásokra, mint amelyekkel élünk. Ez a szomorú tény gyarlóságainkra, önzésünkre mutat. Ebből meg kell térni!

– Gamáliél hitte az Istent, aki cselekszik, és aki mindent jól tesz. Ezért Gamáliél, a nehéz döntési helyzetben, amelyben emberileg nem születhetne jó válasz, az Isten cselekvésére bízta az apostolok sorsát és az általuk képviselt evangélium jövőjét. Valóban, ha nem látjuk a megoldást, bízzuk magunkat könyörgő szívvel az Úrra: nem az eseményekre, hanem az élő Istenre, aki az eseményeknek is Ura.

Gamáliél hitte az Istent, de még nem hitte a megváltó Urat. Ajándék, hogy a mi megfontoltságunk és kegyelemre hagyatkozásunk azon a bizonyosságunk alapulhat, amely tudja; – Isten cselekedett, Jézus Krisztus feltámadott, az Ő ügyét nem kell félteni! „Csak” tanúskodjunk arról bátran! Évezredek bizonyítják az Isten megváltó cselekvésének valóságát. Minden „felkelő hatalmasság” szétszóródik, kimúlik: Jézus Krisztus él, és mi is élünk (1János 5,12). Nem a megfontoltság, hanem a feltámadott Úr cselekvése, kegyelme tart meg bennünket, amely megfontolttá tesz.

1Krónikák 9 87. zsoltár

 

Augusztus 1.

(1) „…zúgolódás támadt…” (Apostolok cselekedetei 6,1–7)

Nőtt a tanítványok száma, és ezzel NŐTT A BELSŐ FESZÜLTSÉG is. Ez is az emberi bűn természete, amely a megváltott nép életében is rombol, de felettük már nem győzedelmeskedhet a gonosz végérvényesen (1).

– 1. A belső feszültség korabeli háttere. A jeruzsálemi zsidó-keresztyén, arámul (szírül) beszélő gyülekezet elsőbbséget akart magának a nem Jeruzsálemben élő zsidó-keresztyénekkel szemben, akik viszont egyre többen lettek, egyre nagyobb tekintéllyel bírtak, görögül beszéltek, és a szabadabb, hellén műveltséggel átitatva tájékozódtak. Feszültség támadt tehát a görög nyelvűek között a héberek ellen (1).

– 2. A belső feszültség természete. Valójában mindig az elsőbbségért, a tekintélyért, az elismerésért, valamint a saját szellemiségünk, kegyességünk, „igaz értelmezésünk” uralmáért folyik a harc. A gyülekezetben ez a küzdelem – bármilyen fájó is kimondani – mindig a szent szolgálat leple alatt, arra hivatkozva történik. A szolgálati ágak – igehirdetés és szeretetszolgálat – megosztása itt kegyességek, csoportok, érdekek között is próbált hidat építeni. Most nem részletezem tovább… (2–6) Persze, meg kell osztani a szolgálatokat. Ez nagy áldás, de nagy kihívás is.

– 3. A belső feszültség nyomorúsága. Az egyik mellőzi a másikat, lenézi, átnéz felette (1). Ez fenyeget gyülekezetben, egyházban; ez tombol a világban.

– Micsoda kegyelem: ennek ellenére terjed az Isten Igéje, a megváltás örömhíre! (7)

1Krónikák 10 12. zsoltár

 

Augusztus 2.

(15) „…arca olyan, mint egy angyalé.” (Apostolok cselekedetei 6,8–15)

ISTVÁN szeretetszolgának lett választva, ám Isten prófétává tette őt. István a zsidó vallási intézmények, a szertartás, a hagyomány ellen fordult, és annak üres vallásosságát szembeállította a krisztusi szabadság, bensőség, közvetlenség, az igaz, élő kegyesség hirdetésével.

– 1. Itt markánsan elkülönült egymástól zsidóság és keresztyénség. Elkezdődött az első keresztyénüldözés is, a mindenkori üldözések jellemzőivel: emberek felbiztatása, fellázítás, hamis tanúk állítása, konkrét vád és koncepciós per, kegyetlen kivégzés…

– 2. Itt ellentétbe került egymással papság és prófétaság. Ennek az ellentétnek a csúcspontja a kereszt, mert ott feszítette meg a papság a prófétaságot, a betű a Lelket, a törvény a szabadságot; – de nem tudta azt végleg halálba vetni. (Ravasz László)

–  3. Itt szembekerült egymással az intézményi, hagyományos vallás; valamint az élőnek, igaznak mondott hit és kegyesség. Ezek harca évszázadok óta, mind a mai napig valós küzdelem, mert a régi mindig megcsontosodik, és az új lesz az eleven. Ezért minden kor kitermeli a maga „reformátorait”, és minden korszak hangsúlyozza, hogy megújulásra van szükség. A megújulásért kiáltók lehetnek próféták, ragyoghat az arcuk; – de azért ezek közül mégsem mind igaz próféta, és nem is mindegyikük arca ragyog a Szentlélektől.

Nem megújulás kell, hanem megváltás, amely újjászül, hogy egyszerre becsüljük a hagyományt és a megújulást.

1Krónikák 11 75. zsoltár

 

Augusztus 3.

(10) „Megszabadította őt…” (Apostolok cselekedetei 7,1–16)

– István beszéde először az Úr szabadító tetteit sorolta fel, amelynek példái: Ábrahám, József, Mózes.

Ábrahám és utódai kezdetben szolgaként éltek az Ígéret földjén, de az Úr megígérte, hogy megszabadítja őket a környező népektől, és ők ott imádhatják az Istent (1–7).

Józsefet kiszabadította Isten abból a kútból, ahová testvéreinek irigy dühe vetette. Majd felemelte őt az Isten Egyiptomban, hogy aztán József szabadíthassa meg odahaza éhező, és Egyiptomba élelemért menekülő családját (8–16).

Mózest elhívta az Úr – azt a Mózest, akit saját atyjafiai irigységből elzavartak (17–34) –, hogy kiszabadítsa népét Egyiptomból (35). Isten szabadító szeretetének jele volt, hogy az Úr szövetséget kötött népével, kihozta őket a szolgaság „Egyiptomából”, és odaajándékozta nekik Isten országának rendjét, Isten üdvözítő akaratának dokumentumát, a Tízparancsolatot (37–38).

– István beszéde hirdeti: Szabadító Istenünk van! (10; 34) Az Úr szabadító szeretettel szereti népét, ennek kézzelfogható jeleit adta nekünk: legvégül egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban (52–53).

– Milyen döbbenetes, hogy Ábrahámtól kezdve, Józsefen és Mózesen át, mind a mai napig, ellent állunk ennek a szeretetnek (51), és ezért ki vagyunk szolgáltatva mindenféle gyarlóságnak. Ezek tények, ilyenek vagyunk, ilyen ez a világ! (39–43)

– Megváltás kell! Szabadíts meg, Urunk! Köszönjük, hogy ellenállhatatlan a Te kegyelmed, néped életében!

 1Krónikák 12 263. dicséret

Steinbach József