Az Ige mellett – 27. hét

2019 – Huszonhetedik hét (06.30-07.06.)

Június 30.

(27) „Az Isten nem a holtak Istene…” (Márk 12,18–27)

„Egyházi emberek” közül sokan nem hiszik a feltámadást, az örök életet. Pedig „ezek” nagy része gyülekezetekben buzgólkodik, akár tisztséget is vállal. Beszélgetések során gyakran elkottyantják hitetlenségüket, vagy próbatételek idején kifakad belőlük hitünk eme legfontosabb tartalma kapcsán a kételkedés, a bizonytalanság vagy a teljes tagadás. A legfélelmetesebb azonban az, amikor általam komoly hívőnek gondolt emberekről derül ki ugyanez. Mondjuk az Apostoli Hitvallás ide vonatkozó passzusát, és közben tagadjuk, amit megvallunk?

A szadduceusok – koruk tudós, értelmiségi csapata – nem is titkolják, sőt egy agyafúrt kérdés által jelzik Jézusnak, hogy nem hiszik a feltámadást (18–23). A részletekre való rákérdezés, a „miként lesz odaát” feszegetése eleve a hitetlenségről árulkodik, hiszen ennek a „hasadt” világnak elemeiből összerakva, emberi értelemmel akarja megragadni azt, amit csak hit által lehetséges befogadni.

Az örök életbe vetett kételynek számos változata van; nem is tudom felsorolni. Ha nincs örök élet, ha nincs feltámadás: mi marad akkor nekünk? Vagy e-világban akarunk mindent, így önzően felzabáljuk egymást és kiszipolyozzuk a lakott földet, mert akkor együnk és igyunk, hiszen holnap úgyis meghalunk (1Korinthus 15,32). Vagy a másik véglet szerint halál utáni megsemmisülést akarunk, mert ennyi elég volt a létezésből. A két véglet között minden előfordul.

Merészeljük-e komolyan venni a kijelentést, miszerint Isten nem a holtak, hanem az élők Istene? (27) Ellenkező esetben nem ismerjük el az Írásokat, és nem ismerjük Isten hatalmát sem (24). Olyan az örök életet ennek a világnak dimenzióiból megragadni, saját értelmünkkel és bölcsességünkkel „kóstolgatni”, mintha egy hatalmas, szeméttel és sittel teli konténert a saját erőnkkel akarnánk megmozdítani. Lehetetlen. De jön a hidraulikus autó, és játszi könnyedséggel emeli a magasba. Tévedünk, ha nem adunk hitelt az Írásoknak, és nem merjük az Isten hatalmára bízni magunkat (24).

Ez a bizalom kegyelem. Ha az élet kínjai meg is ingatnak bennünket, tudunk-e könyörögni Urunkhoz, mint a beteg fiú édesapja tette: Hiszek Uram, légy segítségül hitetlenségemen? (9,24)

Bírák 5 77. zsoltár

 

Július 1.

(31) „Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat.” (Márk 12,28–34)

– Itt egy írástudó kérdésére válaszolva adja Jézus a keresztyén etika legfontosabb tanítását. Az írástudó ezért a válaszért megdicséri Jézust. Fordított helyzet ez. Jézus isteni hatalmát jelzi az, hogy nem kéri ki magának: – Ki vagy te, hogy engem megdicsérj? (32) – Ki vagy te, hogy engem tesztelj? (28)

A végső szót mégis Jézus mondja ki az írástudóra nézve: – Nem vagy messze az Isten országától. (34). Rólunk is az Úr mondja ki a végső szót. Nem vagy messze, de nem vagy benne az Isten országában. Olyan ez, mint amikor hajszál híján, de lekésem a vonatot. Majdnem elértem. A választottak tudják, hogy a kegyelem vonatát nem lehet lekésni. Eleve a kegyelem vonatán ülünk, legfeljebb ez a tény, kinél-kinél máskor lesz bizonyossá.

Mennyire világos, logikus, kristálytiszta képlet ez: – Szeresd az Urat teljesen, és szeresd felebarátodat, mint magadat! – Nincs ennél nagyobb parancsolat! Tényleg, „csak” erre lenne szükség, és minden működhetne.

Csakhogy éppen az a bűn, hogy képtelenek vagyunk erre. Ezernyi kérdésünk támad, hárításként: – Mit jelent teljesen szeretni az Urat? – Ki a felebarátom? – Más kultúrák gyermekeitől hogyan várható el mindez, vagy ez csak a saját köreinkre vonatkozik? Mert mégiscsak akkor működhetne mindez, ha valahányan követnénk ebben Jézust, hiszen, ha csak egy valaki nem követi Őt ebben, „borul a dominó”, és az egész logika vége a hívő ember számára önfeláldozás. Nem is folytatom.

– Kimondom: nemcsak saját erőnkből vagyunk erre képtelenek, hanem ebben a világban hívő emberként is igen nyomorult módon, és szűk körben lehetséges mindezt megélnünk. A közvetlenül ránk bízottak szeretetét is gyarlóan tudjuk abszolválni. Pedig valóban, sokkal többet ér egymás szeretete, mint bármilyen látványos „véresáldozatos”, vagy modern módon látványos istentiszteleti kultusz (33). Még merészebb leszek: a hívő ember töredékes életén látszik igazán, hogy mennyire kegyelemre szorult emberek vagyunk.

Megváltásra van szüksége ennek a világnak. Megváltottak vagyunk! Jöjj, Uram Jézus!

Bírák 6,1–24 235. dicséret

 

Július 2.

(38) „Őrizkedjetek az írástudóktól…” (Márk 12,35–44)

MI A BAJ AZ ÍRÁSTUDÓKKAL?

– 1. Nem az a baj az írástudókkal, hogy az első helyeken, a főhelyeken ülnek. Van, amikor annak az ideje van, hogy az ember első helyeken üljön, de az felelősséggel jár. Aztán ez az időszak elmúlik, az Istentől kiszabott rendben, így hátrébb szorul az is, aki korábban elől ülhetett. Amikor már nincs hatalom, nincs elől ülés sem, de a felelősség is kevesebb. Nincs nagyobb nyomorúság, mint amikor valaki nem tudja elengedni azt, amit az Isten már régen kivett a kezéből (39).

– 2. Az írástudókkal az a baj, hogy az elöl ülést szeretik, a felelősséget nem. Megvetendő, ha valaki a dicsőséget óhajtja, de a felelősséget nem vállalja fel. A felelősség pedig először mindig a hozzánk hasonló, mellettünk élő, ránk bízott embertársunkra vonatkozik. Ezeket „özvegyeknek” nevezi Jézus, de nemcsak a szószerinti özvegyekre gondolt a mi Urunk, hanem azokra is, akik ezernyi gondban magukra maradtak, „megözvegyültek”, noha ezren élnek körülötte… (40)

– 3. Az írástudókkal az is a baj, hogy látványosan kegyesek: tökéletesen ismerik és idézik a Bibliát, patent a teológiai tudásuk, hibátlanul és szépen imádkoznak; az életükben sincs semmi tetten érhető kivetnivaló; – és mégis rettenetesen kegyetlenek. Akár már abban is megmutatkozik ez a kegyetlenség, hogy ezek az összegyűrt kanapé terítőjét sem igazítják meg maguk után, amikor felálltak az áhítatos imádságból (40).

– 4. Az írástudókkal harmadszor az a baj, hogy hiú dicsőségvágyók. A díszlet változott, de a majomkodó pojácaság nyomorúsága ma is kísért bennünket. Ha nem is járunk hosszú köntösben, mint akkoriban, de azt szeretjük, ha észrevesznek bennünket, és elismerően köszöntenek minket. Persze ez mindenkinek jól esik, ne legyünk képmutatók. De egyszerre rettenetes és szánalmasan komikus, amikor valakinek az élete csak erről szól. Egyedül a majomnak áll jól a majomkodás (40).

Őrizkedjünk az ilyen ítéletes mintáktól! (38) Urunk, irgalmazz!

Bírák 6,25–40 161. dicséret

 

Július 3.

(3) „…az Olajfák hegyén ült, a templommal szemben…” (Márk 13,1–20)

A TEMPLOM HEGYÉRŐL AZ OLAJFÁK HEGYÉRE MENT JÉZUS, szemben a templommal leült.

– 1. Az elsőként elhívott négy tanítvánnyal együtt ment Jézus az Olajfák hegyére (1,16–20). Azokkal, akik kezdettől fogva tanúi voltak szavainak és tetteinek. A hegy mindig a kinyilatkoztatás helye Márk evangéliumában, mégpedig a tanítványok számára, ezen belül is gyakran a belső kör, a három, illetve négy tanítvány számára (3).

– 2. A helyszínváltás szimbolikája beszédes: Jézus a templommal szemben ült. Elhagyta a jeruzsálemi templomot (1), annak pusztulását meghirdette (2). Tehát Jézus nyilvánosan szemben áll annak a kegyességnek és tanításnak lényegével, amelynek centruma a jeruzsálemi templom…

– 3. Ez a szembenállás a gyarló végvárás és messiásvárás ellenében is megfogalmazódott.

Jézus eljövetelével minden megtörtént már.

A tanítványok értetlenkedve kérdezték Jézustól, hogy mikor lesznek a számukra kedvező végidők? (4) Ezzel a tanítványok a zsidó apokaliptikus végvárás és politikai messiásvárás képviselőiként nyilatkoznak meg.

Jézus visszajövetelét nem lehet egy éppen aktuális történeti eseményhez, vagy egy „sztárolt” ember megjelenéséhez odakötni. Így a templom pusztulásához sem lehet odakapcsolni „mindenek megoldását”.

Végképp tilos ezt az egyetemes megoldást kizárólag a saját önző érdekeink, igazunk érvényesítésére ellopni. A napot és az órát, még a Fiú sem tudja, hanem csak az Atya (32).

Ne a véget várjuk, hanem azért adjunk hálát, hogy Jézus az üdvösséges jövőt már elhozta a jelenbe, ezért a vég nyomorúságán mi hit által már túl vagyunk. Adjunk hálát a jelen minden örömeiért és próbatételeiért is. Mindenben meglátva a majdani öröm csíráit.

Bírák 7 393. dicséret

 

Július 4.

(23) „…megmondtam nektek…” (Márk 13,21–37)

Jézus összefoglalta a „végidők” eseményeit (7–20), hangsúlyozva, hogy mindezeket előre megmondta a tanítványoknak (23). JÉZUS A TÖRTÉNÉSEKET ELŐRE TUDTA, DE AZ Ő ELJÖVETELE NEM FÖLDI ESEMÉNYEKHEZ KÖTÖTT, hanem az Isten elrendeléséhez. A hamis próféták azt hangsúlyozták, ha elpusztul a jeruzsálemi templom, akkor itt a földi világ vége, Jézus Krisztus eljövetelének ideje (21). Erre a hamis feltételezésre hangzik az evangélium válasza: – Vigyázzatok! – Ne higgyétek! – Semmiféle rendkívüli, vagy látványos esemény, jelnek és csodának tűnő mutatvány nem tévesztheti meg a választottakat (22).

– 1. Jézus tanítványainak nem az eseményekre kell figyelniük, hanem az Úr szavára, Igéjére. Nagyon is benne élünk a világ eseményeiben, ám azokat nem becsüljük le és nem becsüljük túl.

– 2. Nem a véget várjuk, hanem az élet Urát! Ennek idejét nem eseményekhez kötjük, hanem az Ő kijelentéséhez, aki világosan elmondta, hogy az Úr eljövetelének idejét senki sem tudja, csak az Atya (32). Ezért mindig az Úr szavára kell figyelni, és mindig készen kell lenni (Máté 24,44).

– 3. Az Úr szavára való figyelés több, mint valami kegyességi kategória. Isten Igéjére figyelni olyan, mint amikor az ember mentőövbe kapaszkodik, amíg meg nem érkezik érte a mentőcsónak és ki nem emeli őt az elnyeléssel fenyegető habok közül.

– Az ég és a föld elmúlik, de az Úr beszédei nem múlnak el soha (31).

Bírák 8,1–23 257. dicséret

 

Július 5.

(4) „Mire való a kenetnek ez a pazarlása?” (Márk 14,1–11)

4–5. versek. Elkeserítő, amikor valaki a szegényekre hivatkozva vet tőrt az ellenségének. Nincs ennél képmutatóbb indulat, mert valójában gyarló, önző, irigy szándék vezérel minden ilyen olcsó hivatkozást. Aki megszánja a szegényeket, az meglátja a szükséget szenvedők közül azokat, akiket az Úr megmutatott számára, és lehetőségeinek keretei között segít rajtuk; – mégpedig „dobpergés” nélkül teszi ezt. Mindenkinek adatott erre a szolgálatra valamilyen lehetősége. De nagyon vigyázzunk azzal, hogy a szegénység világméretű nyomorúságát csak úgy odadörgöljük valakik orra alá…

6–7. versek. Soha nem szabad kijátszani egymással a mi Urunk és az Ő ügye iránti áldozathozatalt, valamint a szűkölködők sorsát. Sőt, aki hisz az Úr Jézusban, és annak látható testét, „egyházát táplálja”, az lesz igazán kész a rá bízott rászorulókat segítően cselekvő szeretettel észrevenni. Mennyi diakóniát végzett és végez az egyház, szeretetszolgálati egységeiben, gyülekezeteiben, intézményeiben; – és ennél sokkal nagyobb méretű a névtelen gondoskodás ezernyi fajtája. Dicsőség az Úrnak!

8–9. versek. Ez a történet azonban a szeretetszolgálat fontos ügyénél sokkal többről szól. Egy asszony meglátja Jézusban a Megváltót, és minden bűnét, minden terhét, minden vagyonát leteszi az Úr elé. Megszabadul, fellélegzik az ember, ha a megváltó Úr kegyelmére ráhagyatkozhat. Ahol az evangéliumot hirdetik, ott ezt az asszonyt is hirdetik, mint aki a megváltott ember „mintája” előttünk. Nem erkölcsi példa ez az asszony, hanem a Jézus Krisztus megváltó szeretetének és a megtérő ember megújulásának meghirdetése, mindenkor. Nem az asszony pazarolta a kenetet, hanem Jézus „tékozolta” ránk határtalan szeretetét; – övéi életében nem hiába tette ezt!

Bírák 8,24–35 394. dicséret

 

Július 6.

(22) „…odaadta…” (Márk 14,12–25)

ÚRVACSORA

– 1. Jézus vette a kenyeret, megtörte, és áldást mondva odaadta tanítványainak; majd vette a poharat, hálát adott, és tanítványainak adta. A mozdulat a páskavacsorán gyakorolt szertartásos mozdulat volt, a közös étkezés után, a családfő részéről. Így emlékeztek az Isten múltbeli, szabadító tettére, amikor népét kihozta Egyiptomból, valamint így adtak hálát Isten szabadító szeretetéért (22–23).

– 2. Jézus azonban magyarázatot fűz a megszokott mozdulathoz: – Vegyétek, ez az én testem! (22) – Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik! (24) A múltbeli esemény a jelenben ható, új értelmet nyert. Isten nemcsak egykor, egy konkrét nyomorúságból szabadította meg népét, hanem egyszer és mindenkorra megszabadítja őket, egyszülött Fia, Jézus Krisztus által. Az Úr ma is táplál bennünket, szabadító, megváltó, örök életet ajándékozó Igéjével és jelenlétével. A testi táplálék fontos, de újra megéhezünk és halálra éhezünk meg: örök élet, üdvösség, valódi megoldás kell. Van megváltás, mert ahogy Jézus odaadta a kenyeret és a bort a tanítványoknak, Ő úgy ajándékozta oda halálán és feltámadásán keresztül nekünk az üdvösséget: Önmagát odaadta értünk, azzal együtt mindent.

– 3. Jézus szavai a múltbeli eseményt szabadítóan elevenné teszik a jelenben, és bizonyosságot adnak a jövőre nézve. A mi Urunk Isten országának mennyei valóságáról beszél, ahol halála után helyet készít övéinek. Van örök élet, olyan konkrét valóságként, mint ahogy kenyeret eszünk és bort iszunk (25).

Bírák 9,1–21 251. dicséret

Steinbach József