Az Ige mellett — 27. hét

2020 – Huszonhetedik hét (06.28–07.04.)

Június 28. vasárnap

(24) „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét…” (Máté 16,24–28)

JÉZUS KÖVETÉSE. Jézus követése önmegtagadás és kereszthordozás (24).

– 1. Jézus Krisztus az élet Ura! Nem az élet megtagadásáról van szó Jézus Krisztus követésében, hanem a saját határtalan önzésem megtagadásáról, éppen azért, hogy kiteljesedhessen az élet; mások élete, és ezáltal az én életem is.

– 2. A kereszt hordozása nem Jézus Krisztus páratlan, megváltó keresztjének hordozását jelenti, hanem éppen az Ő keresztjének erejébe kapaszkodva, a ránk rótt „keresztünk” hordozását fejezi ki: megharcolni a hit harcát önmagunkkal; elfogadni Istentől kapott kereteinket, életutunkat, és abban kiteljesedni; valamint hitvallóan képviselni Jézus Krisztust, aki a feltámadás és az élet (János 11,25).

– 3. Jézus Krisztus követésében soha nem a kereszté és az önmegtagadásé a végső szó, hanem mindig az életé és az üdvösségé.

*

–  4. Az ember nyomorúsága az, hogy mindig csak nyerni akar, aztán még többet akar nyerni, végül az egész világot meg akarja nyerni, „itt” és „most”. Félelmetes ez a törekvés.

Gondoljuk át Jézus kijelentését: Aki elveszti az életét énértem, az megtalálja azt (25). Az élet Urát követni azt jelenti, hogy „elvesztünk”, azaz leteszünk hitvány dolgokat örök gazdagságokért. Üres kézbe lehet maradandóan értékes ajándékokat adni. Akinek mindenfélével tele van a keze, az értelme, a szíve, az már nem tud az örök érték után nyúlni. Aki tud adni és elengedni, az szabaddá válik.

Nagy ára van minden birtoklásnak, minden nyerésnek. Homokként pereg ki a kezeink közül az, amit görcsösen markolászunk. Kifolyik a kezeink közül az egész élet is, mint a markunkból a víz. Mit használ ez? (26) Gyakran mondjuk: Mennyi mindene volt, és meghalt….

De Jézus itt sokkal fontosabb intést fogalmaz meg ennél. Miközben gátlástalanul birtoklunk vagyont, hatalmat, hírnevet, „nőt”; vagy éppen azon dühöngünk és gyűlölködünk, hogy nekünk ebből nem jutott (ezek ugyanazon önzésünk két pólusát képezik), közben kárt vall az életünk. Mert lesz számadás (27).

– 5. Mi nem tudjuk az életünket ebből a nyomorúságból megszabadítani, kiváltani, megváltani. Mi nem tudjuk a saját életünket megtartani, hogy ebben az önző, csak önigenlésre kísértő nyomorúságban ne bukjunk el és ne hulljunk alá.

Jézus Krisztus a mi megtartónk (26).

Őt követni azt jelenti, hogy az Ő kegyelmére hagyatkozunk.

Ez a kegyelem újjászül az életre, és mivel miénk az élet teljessége, már nem okoz gondot az önmegtagadás és a kereszthordozás. Nincs mit nyerni és veszíteni, mert minden a miénk (2Korinthus 6,10).

De jó tudni, hogy az Úr jön, Ő itt van, Ő visszajön, kegyelmével és országával körülölel, és majdan színről színre meglátjuk Őt.

Meghalunk ugyan, de mégsem látunk halált (28).

2Mózes 3  

 

 

 

Június 29. hétfő

(8) „…senkit sem láttak, csak Jézust egyedül.” (Máté 17,1–13)

JÉZUS MEGDICSŐÜLÉSE.

– 1. Egyik éjszaka, nem tudtam aludni, próbáltam dolgozni, a háttérben, a tv-ben egy zenekar koncertje szólt. Ügyet se vetettem rá: háttérzörej…, majdnem el is kapcsoltam. Aztán azt vettem észre, figyelem a zenét: remek fúvós hangszerelés, nem a megszokott, tucat popzene, hanem valami más. A végén már csak arra figyeltem, kiderül-e végre: kik ezek? Parov Stelar budapesti koncertje volt. Sok más mellett az ragadott meg, hogy egy szám ugyanaz a téma, amit parádés változatossággal, fúvós harsogással ismételnek; közben a százezres tömeg velük együtt tapsolja, dúdolja, énekli azt. Most is bennem zengenek a dallamok…

– 2. Miért említem ezt? Azért, mert Jézus megdicsőülése rámutat keresztyén hitünk és életünk egyetlen témájára, amit minden variációban újra- és újramondunk: Ő a mennyei világ világosságát, ragyogását hozta el földi életünk homályába (2); az öröklét bizonyosságát (3), a valóságos jót, mert az Ő közelében „jó lenni” (4–5). Jézus Krisztus az Atya biztató, utat mutató, félelmeket tompító, megváltó szava hozzánk, halandó emberekhez (8). Ő megszólít minket, hogy legyen erőnk, reménységünk és örömünk a „hegyről” lemenni a „völgybe”, és ott csakis Őt látni, hirdetni és élni, bármit teszünk is (3).

– 3. Ő, az Úr Jézus Krisztus, a mi egyetlen üzenetünk. Mindent látunk, mindenre nyitottak vagyunk, de csakis Jézus Krisztusra tekintve, az öröklét üdvösséges távlataiba helyezve értékelünk mindeneket. Nincs más igazodási pont, nincs más látásmód, nincs más kapaszkodó, csakis Jézus egyedül!

2Mózes 4,117  

 

 

 

Június 30. KEDD

(16) „…nem tudták meggyógyítani.” (Máté 17,14–21)

AZ EPILEPSZIÁS FIÚ MEGGYÓGYÍTÁSA.

– 1. Jó volt, mindennél jobb volt Jézussal lenni, fent a hegyen, és beletekinteni az örökkévalóság ígéretes, maradéktalan valóságába.

– 2. Lejövet a hegyről, a völgyben azonban újra szembesülni kellett az emberlét minden nyomorúságával: testi-lelki-idegi betegség, súlyos szenvedés, kiszolgáltatottság és tehetetlenség. Eljön az az időszak, amikor nem tudnak meggyógyítani bennünket. Döbbenetes az a pont, amikor a beteget már az orvosok is a „sorsára” bízzák (14–16).

– 3. Itt azonban súlyosabb dologról van szó, mint testi betegségről. Itt arról van szó, hogy Isten gyógyító hatalma helyett megszállt bennünket a gonosz. Minden mértéktelenség, minden félelmekkel teli idegeskedés, minden pótcselekvés, minden mánia, minden szenvedélybetegség erre utal. Jézus nélkül megszállottak vagyunk! Csak Ő tud segíteni rajtunk, aki a gonosznál is nagyobb hatalom! Csak Ő szabadíthat meg bennünket. A szabadítás több, mint a gyógyulás (18–19).

– 4. Igen, kicsi a hitünk, mustármagnyi sincs. Sőt, gyakran vagyunk hitetlenek és elfajultak. Milyen a mi nemzedékünk? Bizony tűrhetetlenek vagyunk, és Urunk még mindig tűr bennünket! Tart még a kegyelmi idő (17). A tanítványok tehetetlensége is erre mutat rá: csakis az Úr tud megszabadítani! (18)

*

– 5. Mindezeken túl, ez az evangéliumi rész azt is egyértelművé teszi, hogy egyetlen kapaszkodó marad nekünk: a Jézus Krisztusba vetett hit, valamint az Isten akaratára, kegyelmére való hagyatkozás. Jézus rászólt a betegre és az meggyógyult. Ma is csak Ő tud meggyógyítani minket. Ne felejtsük el: Ő már meggyógyított, hiszen örök életünk van. Ez a gyógyulás maximuma: a szabadulás! Az élő hit mindent ennek a bizonyosságnak valóságából kiindulva szemlél. Egy mustármagnyi hit elég! Az Úr adja ezt a piciny, de mindenre elégséges hitet, az imádság és a böjtölés által (19–21).

– 6. Az epilepsziás fiú esete konkrét nyomorúság, de rámutat „hasadt” életünk tényére: hol tűzbe, hol vízbe esünk, de az eredmény ugyanaz; mindegyik egyaránt halálos. Lehetünk gazdagok, vagy szegények; fiatalok, vagy idősek; egészségesek, vagy betegek; földi életünk kimenetele ugyanaz. Az Úr a mi gyógyítónk! Az Úr a mi szabadítónk!

2Mózes 4,1831  

 

 

Július 1. szerda

(26) „Akkor tehát a fiak szabadok.” (Máté 17,22–27)

JÉZUS MEGFIZETI A TEMPLOMADÓT. Seregnyi teológiai kérdést hoz elénk ez a történet. Most csak egyet tudok ezekből kiemelni (az interneten a többi is olvasható).

– 1. Isten gyermekeinek boldog kiváltsága, hogy ők szabadok (Galata 5,13). Isten gyermekei abban a kegyelmi állapotban vannak, hogy hitük napról-napra erősödik, ezért mindenre nyitottak, mindenkit meghallgatnak, mindent megfontolnak, miközben ez a nyitottság csakis a saját hitüket erősíti (26).

– 2. Isten gyermekei szabadok, mert szabadságuk van arra, hogy „nem”-et mondjanak arra, ami ellenkezik Isten kijelentett és tökéletes akaratával (Cselekedetek 5,29), és ami – akármilyen csalafinta és kísértő módon, jónak és élvezetesnek is lenne feltüntetve – nem használ sem nekik, sem másoknak, sem a közösségnek, sem a világnak (1Korinthus 6,12).

– 3. Isten gyermekei szabadok, mert nem a külső kényszer, nem az előírt törvény kényszeríti őket az Isten akarata szerinti rend betartására. Isten ugyanis gyermekei értelmébe és szívébe véste az Ő üdvösséges rendjét (Jeremiás 31,33), ami az emberi élet kiteljesedésének, boldogságának egyetlen forrása (Zsoltárok 1,1). Isten gyermekei nem azért tartják be az Úr áldott törvényét, mert erre mások, félelmet keltve intik őket, főként a sok „nem szabad” tiltás megfogalmazásával, vagy ítéletes fenyegetésekkel. Isten gyermekei nem is azért igazodnak az Úr rendelkezéseihez, hogy kiérdemeljenek valamiféle jutalmat; hanem azért, mert ők Jézus Krisztusban már mindent megkaptak. Az üdvözült ember szabad ember.

*

– 4. Isten gyermekei úgy szabadok, hogy másokat soha meg nem botránkoztatnak szabadságukban. Isten gyermeke úgy gyönyörködik az Isten törvényében, hogy ez a gyönyörködés a külső rendet mindig betartja; és másokat is erre buzdít; még akkor is, ha a külső rend soha nem tökéletes megjelenítője az Isten rendjének. A külső rend fontos. Isten gyermeke nem forradalmár és nem is reformer. Isten gyermeke a Szentlélek által megújított ember. A külső rendet meg kell tartani, mert minden összeomlik. A „törvényt” be kell tartani. A külső keretek megújítása szükséges lehet, de imádságos, higgadt, szentlelkes átgondoltsággal, és soha nem önző, sértett, gyűlöletes indulatból. A kovász belülről keleszti a tésztát. Egyetlen kivétel létezik itt: amikor Isten kijelentett akaratával homlokegyenest ellenkezőre akarnának bennünket kényszeríteni; akkor ellent állunk. Ilyenkor Istennek kell engednünk, mint embereknek (Cselekedetek 5,29). Ez is üdvösséges szabadságunk része.

– 5. Isten gyermekei szabadok a zsidó és egyéb vallás rendelkezéseitől. Eredetileg ez a történet a zsidókeresztyének templomhoz, templomadóhoz, egyáltalán a zsidósághoz való viszonyát rendezte. A törvény szerint minden húsz év feletti férfi évi fél sekelt volt köteles templomadó címén megfizetni, ami Jézus korában két drachmának felelt meg (2Mózes 30,11–16). Jézus példázata arra utal, hogy a római polgár nem fizetett vámot vagy adót, hanem csak az idegen. Jézus szerint Isten gyermekei szabadok ebben: ők megszabadultak a zsidó kultuszi előírásoktól. De az elődök örökét tisztelik, botránkozást nem okoznak, a templomadót megfizetik. Az „új” az „ó” örökségén épül fel; a fundamentum pedig Jézus Krisztus (25–27).

– 6. Szabadok vagyunk adni! Ez a bibliai szakasz az adakozás kérdését is elénk hozza. Isten gyermekei számára fontos az egyház ügye ebben a világban, ahol mindent pénzért mérnek. Ezért fontos az adakozás. Olvassuk el, amit Isten Igéje mond a tizedről (4Mózes 18,21), a tized tizedéről (4Mózes 18,26) és magáról az adakozásról! (2Korinthus 8–10 fejezetek) Az tud adakozni, aki előtte önmagát adhatta az Istennek, vagyis aki Isten gyermekévé lehetett, kegyelem által (2Korinthus 8,5). Az Isten gyermekei önként, erő szerint, jókedvűen adnak (2Korinthus 9,7); és rendkívüli helyzetekben erő felett adakoznak, még szegénységükben is, mert nincs az a szegény, akinek ne lenne mit továbbadni (2Korinthus 8,2). Az újabb csodálatos halfogási történet, a hal szájában az egy ezüstpénzzel, azt hirdeti, hogy Isten megadja mindnyájunknak azt, amit az Úr ügyére szánhatunk; sőt annál többet is ad. Egy ezüstpénz ugyanis kettejük számára, azaz Jézus és Péter számára is meghaladta az előírt templomadót (27).

2Mózes 5  

 

 

 Július 2. csütörtök

(1) „Ki a nagyobb a mennyek országában?” (Máté 18,1–10)

A KISGYERMEK PÉLDÁJA.

– 1. Ki a nagyobb? Az ember örök kérdése ez: naggyá lenni (1).

– 2. Jézus nem a szándékot utasítja el, hanem a „nagyság” bibliai, isteni értelmére tanít bennünket. Jézus Krisztus azért jött, hogy „naggyá” legyünk, életünk kiteljesedjen, az Ő akarata szerint (János 10,10). Istennek kedves nagyság azonban nincs megtérés nélkül, a mennyei Atya előtti leborulás nélkül, az Isten, életet megtartó akaratának alázatos, másokat is befogadó szolgálata nélkül (2). Megtérés nélkül értelmetlen vita a mennyek országáról, meg a nagyságról teológiai vitákat folytatni, mert sem a mennyek országa, sem a „nagyság” nem illet minket. Megtérés nélkül a „nagyság” csak rombol, pusztít, megbotránkoztat. Vagyis a „nagyság” megtérés nélkül: gőgös önimádat alázat helyett, zárt kaszt befogadás helyett, önzés szolgálat helyett (6–7).

– 3. Jézus odahívott egy kisgyermeket, és a kisgyermekre, mint példára mutatva szólt az Istennek kedves nagyságról. A kisgyermek tehát itt példa arra nézve, hogy az Isten gondolata szerint abban van az igazi „nagyság”, ha valaki tud „kicsi” maradni, képes magát megalázni, valamint nyitottá lesz a körülötte élőket befogadni, azoknak szolgálni. A kisgyermek egy bizonyos korig, minden rosszasága ellenére ragaszkodik szüleihez, és elismeri az apjától való függést! Hogyan érthetné a ma embere ennek a példázatnak bármely elemét is, hiszen a családokban sokszor nincs apa, nincs függés, nincs nevelés; hogyan lenne akkor alázat, befogadás, szolgálat… Korunkra szétesett az az alapvető normarendszer is, amit itt Jézus képként használ egy mennyei igazság megvilágítására (3–4). Adj megtérést, Urunk!

*

Az ember örök kérdése ez: naggyá lenni. Bizony: sokszor hitetlenségünk jele a „nagyság” óhaja, a kiemelkedés vágya, a törekvés indulata, mint egyfajta örökélet-pótlék. A „nagyság” kapcsán egy sereg újabb kérdés vetődik fel. Mekkora ára van a „nagyságnak”? Mit jelen a „nagyság”? Feljogosít-e a „nagyság” arra, hogy gőgösen lenézzünk másokat, miközben nekem sok minden jár, ami a másikat nem illethet meg? Ki számít nagynak, milyen közegben, milyen mérce és értékrend szerint? A „nagyság” relatív: aki egy bizonyos körben sztár, én arról soha nem is hallottam; akit viszont én értékelek, azt mások akár le is nézhetik. Milliónyi szubkultúra darabolja a nagyságot is. Minden „nagyság” egyszer aláhullik, sikere alábbhagy, dicsősége elmúlik, személye nem számít többé, élete lejár, és nagy többségüket pedig elfelejtik… Ennek ellenére naggyá akarunk lenni, még Jézus közelében is versengünk, még a mennyek országában is olyan szigorú rangsort akarunk, mint itt a földön (1).

2Mózes 6,113  

 

 

Július 3. Péntek

(11) „…megmentse, ami elveszett.” (Máté 18,11–14)

AZ ELTÉVEDT JUH.

– 1. Sok beteget és haldoklót kerestem fel mostanában a kórházban. Vannak köztük olyanok itt, a halál árnyékának völgyében, akik harminc éve meghatározók számomra. Egy idős barátom súlyos beteg lett. Segítség nincs. Otthon szeretne meghalni. Retteg az éjszakától. A kórtermi, egyáltalán a kórházi viszonyok eleve betegítenek – mondja –, minden odaadás és szaktudás ellenére is. Tartja magát a barátom, és egyszer csak elcsuklik a hangja. Nagy vezető volt egykor, ma már senki sem emlékszik rá. Nem is vár semmit. Szeretne előremenekülni, hazamenekülni, nem megvárni a vergődést, a méltatlan halált – így fogalmazott (11–12).

– 2. Elveszett az ember: tévelygünk, (el)tévedünk, elveszünk. Kertelhetünk bármit az élet szépségéről. Jézus Krisztus nem kertel. Ő kimondja, hogy elveszettek vagyunk: a száz bárányból álló nyájból mind a százan. Ő mind a százat számon tartja. Ő, adott pillanatban az után az egyetlen után nyúl, aki éppen akkor a legelveszettebb. Egyenként számon tartja a Pásztor a nyáját, és mindig az éppen legelveszettebb a legfontosabb számára. Egyen-egyenként fel vagyunk írva… (12)

– 3. Ez az örömhír azt is jelenti, hogy nem enged elveszni bennünket, hanem utánunk jön, megtalál, és nagy az öröme felettünk (13). Ő azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet (11). Ő azért jött, hogy egy se veszhessen el közülünk (14). Kik közül? Erre a kérdésre csakis az Úr adhat választ. Mi azért adjunk hálát, hogy minket megtalált. Ezért másokhoz is imádságos és cselekvő szeretettel forduljunk! Azokhoz is, akik Istent keresik, de a Bibliát még nem, vagy egyáltalán nem forgatják.

2Mózes 6,1430  

 

Július 4. szombat

(20) „…összegyűlnek az én nevemben…” (Máté 18,15–20)

TESTVÉRISÉG A GYÜLEKEZETBEN.

– 1. A gyülekezet: testvéri közösség. Akik Jézus Krisztusban hisznek, azok egymásnak testvérei, és ezt a testvériséget egy adott gyülekezet közösségében élik meg. A mai rideg világban szükségünk is van arra, hogy legyen egy közösség, ahol a megváltó Krisztus szeretetében újjászületve, mi is krisztusi szeretettel szerethetjük egymást. A krisztusi szeretetnek óriási kockázata van, mert a krisztusi szeretettel halálosan visszaélnek a világban. Van egy hely, a gyülekezet, ahol megtapasztalhatom a krisztusi szeretetet, és én is így szerethetem a másikat. A gyülekezetben ez a krisztusi szeretet járja át az intést (15–18), az egyetértést (19) és az istentiszteletet is; hiszen itt van Isten köztünk (20).

– 2. Nagy kérdés azonban, hogy megvalósul-e, legalább a gyülekezetben a krisztusi testvériség? Olyan sok tekintetben egy civil körnek látom a gyülekezeteinket is, akik elsőrendben nem az Isten Igéje köré gyülekeznek össze, hanem csak úgy a maguk számára, és sok „hasznos” tevékenység művelésére; akik nem evangéliumi módon intenek, hanem gyarló módon véleményeznek, pletykálnak, szapulnak, rágalmaznak mindenkit, még a ki sem hűlt halottat is; akik alig valamiben értenek egyet, ehelyett inkább a maguk igazát és akaratát képviselik mindenen át; akik, tehát nem krisztusi szeretettel veszik körül egymást.

– 3. Csak, ahol valóban az Úr nevében gyűlnek össze, az Úr szavára figyelve, és minden más „élettevékenységük” ebből következik, ott van gyülekezet, egyetértés, krisztusi intés, krisztusi szeretet és az Úr áldó jelenléte. Legalább a családunk legyen gyülekezetté!

2Mózes 7,125