Az Ige mellett — 26. hét

2020 – Huszonhatodik hét (06.21–27.)

Június 21. vasárnap

(5) „Áldozati ajándék az, amivel megsegíthetnélek…” (Máté 15,1–9)

JÉZUS TANÍTÁSA A TISZTASÁGRÓL – I.

– 1. Áldozati ajándékká lett az, amit a jeruzsálemi templom számára felajánlottak. Ettől kezdve ez a felajánlás érinthetetlenné lett, még akkor is, ha sokkal később került felhasználásra a templomi istentisztelet során. Nemcsak a szokássá lett rituális mosakodásokat (1–2), hanem ezeket a felajánlásokat is megtisztítónak tartották… (5)

– 2. Amikor valaki nem akart segíteni a másikon, akár a saját szülein, vagy bárki más rászorulón, akkor kimondta arra, amivel embertársát megsegíthette volna, hogy az áldozati ajándék (5). Így a törvényt megtartotta, a segítség elmulasztását Istenre hivatkozva igazolta, lelkiismerete nem vádolta. Nyilván bevett gyakorlat volt ez Jézus korában, azért említi Urunk ezt a konkrét esetet. Így lett az Isten törvényéből, annak lényegéből, az Isten és emberszeretet parancsából egy olyan hagyományrendszer, amely nemcsak önmaga fennmaradását biztosította, hanem kiváló ürüggyé lett arra, hogy az emberi gyarlóság ezzel elfedje magát. Mindig valami bevett, „nemes ügy” mögé rejtőzve képviseljük önmagunk tisztátalan önzését. Minden vallás, bármely emberi szerveződés minden szintje így működik. Nem mutogathatunk egymásra! Te is így „működsz”, aki éppen e sorok olvasása közben a másikra gondolsz (3–6).

– 3. A helyzet azonban ennél sokkal bonyolultabb! Erről majd holnap. Urunk könyörülj rajtunk, mert tisztátalanok vagyunk: a szánkkal sokan tisztelünk Téged, de a szívünk mégis távol van Tőled, és így távol vagyunk egymástól is! (8) Terád hivatkozva, valamint Tőled kapott hagyományainkra hivatkozva támadunk egymásra, mint akik birtokosai a helyes értelmezésnek és az igazságnak.

1Mózes 46  

 

 

 

Június 22. hétfő

(19) „…a szívből származnak…” (Máté 15,10–20)

JÉZUS TANÍTÁSA A TISZTASÁGRÓL – II.

– 1. Jézus rámutat arra, hogy igeértésünk, igemagyarázatunk, teológiai rendszerünk, ebből következő történeti hagyományaink ereje gyakran felülírja az Isten valóságos akaratát: az Isten és emberszeretet parancsát (15,1–9). Önmagunkat, identitásunkat védjük, életünkkel és vérünkkel, de mindenekelőtt a másik valamiféle bántalmazásával; és ebben látjuk kiteljesedni életünk „hűségét”. De kihez, mihez vagyunk hűek valójában?

– 2. Ennél azonban még nyomorúságosabb az a helyzet, amikor Isten szeretetét már nem is említve, az emberszeretetre hivatkozva, minden hagyományt felszámolunk, mindent összekeverünk. Ilyenkor éppen ez a keveredés lesz kötelező „hagyománnyá”. Az emberre hivatkozunk, már csak az emberre, vagy emberi indulattal és emberi értelmezésekkel az Istenre. Ám, milyen szándékok vannak a háttérben?

– 3. Isten akarata, a törvény célja, Isten és a másik ember szeretete. De a másik embert nem tudjuk szeretni addig, legfeljebb szájjal „hitetni”, amíg Isten, Jézus Krisztusban megmutatott, megváltó szeretete újjá nem szüli a szívünket, az életünket (19); nemcsak az enyémet, hanem a közelemben és a távolamban élőét is; hogy istentiszteletemből következő emberszeretetem nyomán ne legyek azonnal a durva, tisztátalan, önző, „régi világ” áldozata. Jézus pontosan leírja ezt a világot: gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, istenkáromlások (19–20). Ezekből kell megtérni.

– 4. Mivel az újjászületést Isten kegyelme végzi el, és nem mindenki, nem is egyszerre tér meg, ezért az élő hit természete az „áldozat”. Az Úr szeretetéből következő emberszeretet következménye az áldozat: odaadom magam a másikért, felvállalva a krisztusi szeretettel járó sokféle visszaélést is.

1Mózes 47  

 

 

 

Június 23. KEDD

(28) „Asszony, nagy a te hited…” (Máté 15,21–28)

A KÁNAÁNI ASSZONY.

– 1. A nyomorúság minden ember közös tapasztalata, a kulturális, vallási, nemzeti sokszínűség ellenére is. Az ember sokféle tekintetben kegyetlenül meggyötörhető, gonosznak kiszolgáltatott és krisztusi megváltásra szoruló lény (22); akárcsak ez a tíruszi asszony és beteg lánya (21).

– 2. Ez az asszony csak a származása szerint volt kánaáni, pogány asszony; valójában az Úr gyermeke volt, aki felismerhette Jézusban a Megváltót, és hűségesen kitartó hitével Őhozzá fordulhatott (22). Lám, a távollévőket is közellévőkké teheti az Isten (Efezus 2,12). A hit határai szélesebbek a mi határainknál.

– 3. A hit mindig, kitartóan kopogtatva, ráhagyatkozik az Úr kegyelmére! Ez a kegyelem hatalmas, gyógyító, szabadító kegyelem. Az asszony, Jézus hallgatása és kétszeres kemény elutasítása ellenére sem szűnt meg hitének bizonyosságával kopogtatni az Úr kegyelménél (23–27). Jézus elutasítása próbatétel volt. A hit embere mindvégig kitart (Máté 24,13). Az Úr kegyelméből egy morzsa is elég (27). Az Úr kegyelme gyógyulás; a maradandó gyógyulás pedig az örök élet.

1Mózes 48  

 

 

Június 24. szerda

(32) „…nehogy kidőljenek útközben.” (Máté 15,29–39)

NÉGYEZER EMBER MEGVENDÉGELÉSE.

– 1. Elfáradnak a legkülönbek is (Ézsaiás 40,30). Egy határon túl kidőlünk (32). Nincs mindenre erőnk! Jézus Krisztusban mindenre van erőnk (Filippi 4,4), amire Ő megbíz bennünket, és amihez Ő – aki ismeri Istentől kapott „kereteinket” – erőt is ad nekünk. De az emberi lehetőségek végesek: kidőlünk sokféle nyomorúságban, betegségben (30), kidőlünk éhségben és szomjúságban, testi és lelki gyengeségben, kimerültségben (32). Kell az alvás, kell a pihenés, kell a testi, lelki, hitbéli táplálkozás, kell a feltöltődés, hogy méltó hűséggel bírjuk addig, ameddig az Úr kirendelte.

– 2. Jézus Krisztus szánakozik „dülöngélő”, „instabil” életünkön. Lehetne sorolni, hányféleképpen dülöngél az életünk, és hogy mi mindent jelent ez a kifejezés ránk nézve… Jézus Krisztus szánakozik azon, amivé lett az életünk: „a pusztában” küzdünk, éhezünk, szomjazunk, a magunk erejében bízva kidőlünk, megbetegszünk, meghalunk (32). Ő szánakozik tanítványai tehetetlenségén, mert nem tudják jóllakatni az éhes sokaságot (33). Jézus azonban nemcsak szánakozik; hanem megszán, isteni hatalmával cselekszik, segít, megoldást és szabadulást ad; majd értünk maghalva és feltámadva megvált, azaz végérvényesen megszabadít bennünket (15,14–38).

– 3. Jézus Krisztus nem enged végleg „kidőlni” minket! A sokaság csodálkozik a sok beteg meggyógyításán, a sok, kimerülten „dülöngélő” ember megelégítésén, ezért dicsőítették a menny Istenét (31). Ők észrevehették a csodát, és dicsérhették ezért az ajándékozó Urat! Mi ennél is sokkal többért magasztalhatjuk az Urat; hiszen ha Ő „itt” már nem segít meg, ha „itt” már enged „kidőlni”, mi akkor is dicsérjük Őt; mert örökkévaló, maradandó gyógyulásunk és megelégítésünk van, amelyben már soha nem betegszünk meg és soha nem éhezünk meg…

1Mózes 49  

 

 

 Június 25. csütörtök

(4) „E gonosz és parázna nemzedék…” (Máté 16,1–12)

A FARIZEUSOK JELT KÍVÁNNAK.

– 1. Fogékonyak vagyunk minden gonoszságra és paráznaságra; mindenre, ami e-világi kincs, szépség, hatalom, okosság, tehetség, tudomány. A műholdaknak is hiszünk az időjárást illetően. Persze ezzel önmagában semmi gond nincs. Fogékonyak vagyunk minden „lelkizésre”, spiritualitásra, minden ebből fakadó kegyességre és vallásosságra, noha ezek a saját „lelkünk”, pszüchénk termékei, és többnyire nem az Isten kijelentésére, Igéjére alapoznak. A másik véglet szerint: fogékonyak vagyunk arra is, hogy az Igét betű szerint értelmezzük, és egyes szigorunkban a saját indulatunk feszüljön (2Korinthus 3,6). Ezekben a „lelkizésekben” minden rólunk szól, még Istent emlegetve is. Gonoszságunk önzés, paráznaságunk állandó újítgatás, csak azért, mert a régit hűtlenül meguntuk; de paráznaság az is, amikor a régihez mereven ragaszkodunk, miközben gondolatban már rég valami mással kokettálunk. A farizeusok és a szadduceusok is ilyenek voltak (1–4).

– 2. Ez a gonosz és parázna lelkület nem fogékony az igazi és egyetlen mennyei jelre, a megváltást, az egyetlen megoldást ajándékozó, isteni csodára, az Úr Jézus Krisztus halálára és feltámadására (1Korinthus 1,23). Azon vagy megbotránkozik, vagy csupán eszköz számára, hogy saját „szigorú”, vagy „lelkesedő” kegyessége által érvényesítse a saját igazát és akaratát. Milyen gyengék, értetlenek, kishitűek az egykori tanítványok, akárcsak a maiak (8). A földi kenyér, jólét kívánása mindent felülír. Mindannyiónkat kísértenek a „kenyérgondok”: ha nincs „kenyér”, azért; ha van „kenyér”, akkor meg azért, hogy több legyen. Ugyanakkor milyen döbbenetes, hogy milyen nehezen ér el bennünket az, ami túlmutat ezen a világon, éppen azért, hogy megáldja ezt a világot. Mennyire nem értjük az Úr szavát, mennyire nem bízunk ígéreteiben és hatalmában! (9) Pedig minden nap az Úr kegyelme; „kenyérszaporítási” csoda, bőséges maradékkal (5–10).

– 3. Minden igehirdetés és hitbéli keresztyén bizonyságtétel, mint az Úr szava, arra emlékeztet minket, hogy Jézus Krisztus feltámadott, ezért „több az élet” (Lukács 12,23). Isten a mindennapi kenyerünkről is gondoskodik, és megóv bennünket a gonoszság és a paráznaság minden formájától, annak dagadó kovászától; hogy aztán fogékonnyá legyünk az Ő Lelke által Jézus Krisztus megváltó evangéliumára. Csak Ő végezheti el ezt a csodát, Őtőle való fogékonysággal (11–12).

1Mózes 50  

 

 

Június 26. Péntek

(19) „Neked adom a mennyek országának kulcsait…” (Máté 16,13–20)

PÉTER VALLÁSTÉTELE.

– 1. Boldog az az ember, aki Jézusban meglátja a Krisztust, az Isten Fiát, a Megváltót, kiúttalan életének szabadítóját. Ezt a csodát Isten Lelke végzi el: meglátni terhelt és halandó életünk egyetlen megoldását, az Urat. Nem test és vér, vagyis nem emberi erőlködés, nem emberi rábeszélés, meggyőzés, ügyeskedés nyitja meg az ember értelmét és szívét az evangélium előtt, hanem Isten Lelke jelenti ki azt nekünk. Ez kegyelmi állapot (13–17).

– 2. Jézus Krisztus erre a kijelentésre, az Ő megváltó szeretetének felismerésére építi fel az egyházát. Vagyis az egyház tagjai Jézust Úrnak, Megváltónak tartják, és erre a megváltó szeretetre, mint biztos kősziklára építenek, amelyen sem bűn, sem betegség, sem halál, sem gonosz nem lehet úrrá. Egyedül Krisztus a kőszikla, egyedül Őt nem győzte le a bűn, a halál és a gonosz hatalma (18).

– 3. Aki pedig felismerhette Isten megváltó szeretetét a Jézus Krisztusban, az mindjárt szolgálatot is kapott, hogy a maga helyén hirdesse és élje az evangéliumot, amely megnyitja számunkra a mennyek országának kapuját, már itt a földön is. Valóban, a menny üdvösséges öröme és ereje van ott, ahol Jézus Krisztust hirdetik és befogadják. Isten nyitja meg ezt a kaput. A kapu Jézus Krisztus (János 10,9). A kulcs pedig az evangélium hirdetése. Ez a kulcs, a szolgálatunk nyomán nálunk van, mert az evangélium hirdetése által adatik bűnbocsánat és örök élet… Valóban, az evangélium hirdetése által Isten megold, vagy megkötve hagy bilincseket, a hit és a hitetlenség, vagyis az evangélium hirdetésére adott válasz nyomán. Boldog az, ahol oldódnak a bilincsek és nyílnak a zárak (19).

2Mózes 1  

 

Június 27. szombat

(21) „…sokat kell szenvednie…” (Máté 16,21–23)

JÉZUS ELŐSZÖR SZÓL NYÍLTAN HALÁLÁRÓL ÉS FELTÁMADÁSÁRÓL.

– 1. Jézus küldetése nem a siker és a dicsőség. Jézus küldetésében benne van a kereszt és a szenvedés. A kereszt benne van Isten gondolatában. Jézusra tekintve nem öncélú szenvedésről, hanem megváltó szenvedésről van szó, olyan isteni szeretetről, amely nem emberi módon akar győzni, és amely nemcsak barátaiért (János 15,13), hanem ellenségeiért is meghal (Lukács 23,34).

– 2. Sajnos, mi mind a mai napig nem vesszük tudomásul, hogy a tanítvány nem különb a Mesterénél (Máté 10,24). Mi sikert és dicsőséget akarunk, látványos missziót, prezentáción grafikonokkal megtervezett és kimutatott eredményeket. Ez Péter gondolata is, amikor tiltakozott Jézus szenvedése és halála ellen, mert ő és a vele lévők dicsőséges, mások felett győzedelmeskedő Messiást vártak (22). Ez a mi gondolatunk is. Ez az emberi gondolat; ez a görög, a római, a zsidó, az egyetemes emberi gondolat: győzni, nagynak lenni, sikerre jutni, az ellenséget letaposni, „istenivé” válni. Jézustól is ezt várták.

– 3. Jézus erre az emberi gondolatra mondja: „Távozz tőlem, Sátán…, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” (23) Mi mindig megkerüljük az isteni gondolatot, valamint a krisztusi küldetés lényegét, Jézust és Igéit emlegetve is, és ezzel olyan életet élünk, amelyben a legkegyesebben is mi maradunk a középpontban: az én boldogságom, az én győzelmem, az én dicsőségem.

– 4. Pedig ebben is Jézus Krisztus követése lenne a tanítványság, amelynek végén ott a legnagyobb bíztatás, távlat és ígéret: meg kell halnia, de harmadnapon feltámad! (21) Nincs más megoldás. Van győzelem, de csakis Krisztusban! Ez a győzelem túlmutat a földi világ keretein, az örök életre; de csakis ez a krisztusi győzelem áldhatja meg az „itteni” világot is. Ezért az örök életbe vetett hit valósága és komolysága döntő, erre a világra nézve is.

2Mózes 2