Az Ige mellett — 23. hét

2020 – Huszonharmadik hét (05.31–06.06.)

MÁjus 31. vasárnap – pünkösdvasárnap

(7) „Menjetek el, és hirdessétek: egészen közel van már a mennyek országa!” (Máté 10,1–15)

JÉZUS KIKÜLDI TIZENKÉT TANÍTVÁNYÁT.

– 1. Isten országa Jézus Krisztusban közel van, itt van, kiteljesedőben van!

– 2. Elsődleges feladatunk az Isten országának hirdetése: először a sajátjainknak: családunknak, népünknek (5–7), majd a világnak (Máté 28,18–20). Az Isten országának hirdetése Isten uralmának a meghirdetését jelenti. Isten országának megvalósulását hirdetjük, ahol Isten örök rendje, valamint megváltó, szerető hatalma határoz meg mindent, mint ahogy a mágnes a vasreszelék minden apró szemcséjét a maga „boldog” helyére segíti. Isten országának hirdetése a legfőbb feladatunk! Minden tevékenységünkben ez határoz meg bennünket. Minden ebből következik.

– 3. Isten országának hirdetése közben maga Isten cselekszik. Ezért Isten országának hirdetését jelek kísérik, hiszen ahol Isten uralkodik, ott többé nem a betegség, a halál, a bűn leprája győzedelmeskedik, és ott többé nem a gonosz diktál (8). Isten országának hirdetése közben nem az eredményre, nem a jelekre, nem a megélhetésre törekszünk, hanem „csak” végezzük azt, amire az Úr elhívott bennünket, és Ő gondoskodik eredményről, megélhetésről; vagyis Ő cselekszik (9–15).

– 4. Mennyei hatalmat és erőt ad ahhoz a szolgálathoz az Úr, amire elhívott bennünket (1). Az Isten éltető Lelke hitet ajándékoz nekünk, és az Úrtól kapott feladatra pedig betölt bennünket, ahogy azt a prófétákkal tette. Ez a pünkösd csodája.

*

Ne szerezzetek! (9) Ne törekedjetek az aranyért és ezüstért, a tarisznyába való élelemért, a ruházatért, se a „botért”; azaz a támaszt jelentő biztonságért. Az Úr ezeket megadja nektek, amikor arra van szükségetek, hiszen méltó az Úr ügyében szorgoskodó munkás a maga járandóságára; mindazokra, amelyekre szüksége van (6,33). Amit nagyon akarunk, azt elveszítjük, mert minden emberi erőfeszítés, egy határon túl, elfelejt az Úrra tekinteni. Ám, az Úrra tekintve, Őneki élve adatnak javak, egzisztencia, támasz; pont akkor és pont annyi, amennyi szükséges.

1Mózes 29  

 

 

 

Június 1. hétfő – Pünkösdhétfő

(18) „…hogy bizonyságot tegyek előttük…” (Máté 10,16–28)

JÉZUS KIKÜLDI TIZENKÉT TANÍTVÁNYÁT – II.

– 1. Jézus felkészíti a tanítványokat a sorsukra (18): – Kiszolgáltatnak benneteket énmiattam! – mondja nekik Jézus. Ez jelentheti azt, amire utal is Jézus, hogy üldöztetést elszenvedve végül törvényszékek előtt állunk. Általános értelemben pedig azt a „kiszolgáltatottságot” jelenti Jézus szava, amit mindig el kell hordoznia a hívő keresztyén embernek Jézus Krisztusért, hiszen a modern társadalmakban, ha nem is bántanak, végképp nem tudnak mit kezdeni velünk… Ma is, szerte a világban átélik a keresztyének mindkettőt.

–2. Mi vállaljuk ezt a kiszolgáltatottságot Jézusért? Hitvallóként vállaljuk? Úgy, mint akik csakis Uruktól függenek, minden helyzetben?

– 3. A tanítvány szolgálata ugyanis mindenkor, mindenki előtt csakis a bátor bizonyságtétel, a tanúság lehet Uráról, Jézus Krisztusról (19). Bizony, ha kiszolgáltatnak bennünket, akkor Jézusért szolgáltatnak ki minket; vagyis nemcsak Őmiatta, hanem még inkább azért, hogy Őróla tanúságot tegyünk.

– 4. Ez is a pünkösdi csoda része, amit azóta is átélünk, ha hitben szólunk: Urunk közben elveszi a félelmet, Szentlelke által segítségünkre jön, és megadja azt, amit mondanunk kell, szavainkat kezébe veszi, és mint az Ő szava, Igéje jut az tovább, hogy elvégezze munkáját; ott, ahol kell (19–20). Folyamatosan készülünk, de egy adott, nehéz helyzetben nem kell és nem is lehet készülni. Amikor szólnunk kell, Jézus Krisztus szól általunk!

1Mózes 30,124  

 

 

 

Június 2. KEDD

(34) „Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak…” (Máté 10,29–42)

JÉZUS KIKÜLDI TIZENKÉT TANÍTVÁNYÁT – III.

– 1. A békességet teremteni kell, vagyis a békesség Isten ajándéka: bennem, emberi kapcsolataimban, a nézet- és érdekkörök, valamint a népek között egyaránt. Az Úr felhasználhatja tanítványait a békesség munkálásában, de az mindenestől Isten ajándéka a „hasadt” és békétlen világban (Máté 5,9).

– 2. Isten azonban nem teremt úgy békességet, hogy ne tenné rendbe „dolgainkat” az Ő üdvösséges rendje szerint. Tartós és örök békességet tehát csak úgy lehet munkálni, hogy leborulunk a békesség ajándékozójának üdvösséges akarata előtt, és mindenben aszerint hozzuk meg döntéseinket.

Az Úr előtti leborulás lehetetlenné teszi azt, hogy a látszatbékesség érdekében, az Úr elé helyezzünk az életünkben bárkit és bármit is; vagy összekeverjük egymással az istenit és a gonoszt.

Valódi békesség csakis ott adatik, ahol az Úr az első.

Ahol az Úr az első, ott sok minden más is áldássá lehet a maga üdvözítő rendjében, de nem minden! Aki tehát elveszti az életét az megtalálja az Úrban, aki azonban nem tud lemondani a saját maga választotta életről, az békétlenül elveszti azt (39).

A család sem kerülhet az Úr elé; de ha az Úr az első, akkor éppen az Úr várja el tőlünk, hogy először is házunk népéről gondoskodjunk (35–37).

Robbanásveszélyes békesség az is, amely összekeveri egymással az össze nem illőket. Ezek önmagukban, külön-külön lehetnek értékesek az Isten előtt, de együtt életveszélyes helyzeteket teremtenek, és sokakat hűtlen alkukra kényszerítenek.

A tanítványok csakis az Úr által teremtett, valódi békességet munkálhatják, a hamis békességet leleplezik. A tanítványok ezért az Úr ügyében járva a kereszthordozást is vállalják. Könnyű ezt mondani, de ez csakis az Úr erejével lehetséges. Itt ugyanis nem az emberlét általános keresztjeiről van szó, nem a mindennapi gondokról, terhekről, betegségekről, hanem arról a keresztről, amit Jézus Krisztus ügyében járva vettünk magunkra, csakis az Őneki kedves békességet munkálva.

– 3. Jézus valódi, örök, Isten rendje szerinti békességet teremt, de lerombol minden hamis békességet, amelynek amúgy is mindig összeomlás a sorsa. Jézus kardja nem vagdalkozik, csak elválasztja egymástól azt, ami nem illik össze, és ami bennünk és körülöttünk is annyi feszültséget okoz, majd „halált és kárt hoz” (34). A jézusi, egyetemes szeretetre hivatkozva ne kényszerítsen bennünket senki arra, hogy tagadjuk meg a mi Urunkat, aki a Krisztus, aki az út, az igazság és az élet (János 14,6).

1Mózes 30,2543  

 

 

Június 3. szerda

(6) „…boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.” (Máté 11,1–6)

KERESZTELŐ JÁNOS KÉRDÉSE ÉS JÉZUS VÁLASZA.

– 1. Megbotránkozni Jézusban azt jelenti: elbizonytalanodni, csalódni Őbenne, ezért szembeszállni Ővele, majd elutasítani Őt; azaz nem hinni Őbenne, mint Isten Fiában, Megváltóban. Mi marad nekünk Őnélküle?!

– 2. Boldog az, aki nem botránkozik meg Jézusban azért, mert Ő nem a mi várakozásaink szerint cselekszik. Keresztelő János az ítélet tüzét várta Jézustól, majd azt, hogy a Szentlélek által összegyűjti Isten zárt és igaz népét, az igazi Izráelt. Jézus pedig tisztátalan leprásokat érint, vámszedőkkel és bűnösökkel ül egy asztalnál, nem kerüli ki a pogányokkal kevert Samária tartományt… Lesz ítélet, lesz számonkérés, de boldog az, aki örül a kegyelemnek, és tud örülni annak, ha az Úr másoknak is kegyelmet ajándékoz, nemcsak nekem és zárt köreimnek. Boldog az, aki a dolgok végső, igazságos átrendeződését az Úrra bízza.

– 3. Boldog az, aki nem botránkozik meg Jézusban, hanem elfogadja a számára kimért részt, és abban hűséggel szolgál mindhalálig (Jelenések 2,10). Személyes sorsunk, vagyis a számunkra kimért rész, „testi szemekkel” ítélve, igen változó, gyakran értelmezhetetlen. A jelen szenvedései között könnyen meginogva kérdezhetjük mi is: hol van az „Eljövendő”, hol van a Megváltó? (3) Boldog az, akinek nem kérdéssé, hanem könyörgéssé lesznek a szavai ilyen helyzetben is: Jöjj, Megváltó! Boldog az, aki a számára kimért részben nem a másik részéhez méricskéli magát, mintegy számonkérve az Urat.

– 4. Boldog az, aki a kereszten szenvedő Jézusban meg nem botránkozik, és a feltámadott Úr örök életről szóló ígéretét nem gyarló elméjével akarja megragadni, hanem mindig több hitért könyörög (Lukács 17,5). Boldog az, aki az örök élet bizonyosságából visszafelé tekint erre a világra, és Jézustól sokkal többet vár, mint társadalmi reformokat. Igen, a szegényeknek az evangélium hirdettetik, és a szegénység súlyos kérdés, de a betegség és a halál is! (5) Meg ne botránkozzunk a kijelentésen: Ki nem szegény nyomorult itt közöttünk? (Jelenések 3,17) Megváltás kell! Az Urat várjuk! (Zsoltárok 130,5)

1Mózes 31,121  

 

 

 Június 4. csütörtök

(12) „…a mennyek országában még a legkisebb is nagyobb nála.” (Máté 11,7–19)

KERESZTELŐ JÁNOS KÉRDÉSE ÉS JÉZUS VÁLASZA – II.

– 1. Keresztelő János a legnagyobb az asszonytól születettek között. Ő is gyarló, mint az asszonytól született többi ember, de az Istentől nyert megbízatása a legnagyobbá tette ezen a földön, hiszen ő lehetett a prófétai ígéretek beteljesedéseként Jézus Krisztus előhírnöke, előfutára (Malakiás 3,1; Ézsaiás 40,3). Az Isten szerinti „nagyság” más, mint az ember szerinti…

– 2. Ma sincs ennél nagyobb méltóság ezen a világon, mint a Megváltó eljöttét, mindenre elégséges jelenlétét, és mindeneket újra teljessé teremtő visszajövetelét meghirdetni. Ez a szolgálat: a Jézus Krisztusról szóló bizonyságtétel, a megváltó Úr képviselete. Akkor is ez a legnagyobb méltóság, ha sokan semmibe sem veszik.

– 3. Ugyanakkor Jézus Krisztus szolgálata a földön csak akkor lehet hitelessé, ha Keresztelő Jánoshoz hasonlóan egyre kisebbé leszünk „itt”, hogy csakis Jézusra figyelhessenek szolgálatunk által, és ne ránk (János 3,30). Aki nagy akar lenni Jézus tanítványai között, az legyen a legkisebb, az szolgáljon, az alázza meg magát (20,26). A tanítvány nem lehet „különb” a Mesterénél (10,24). Márpedig a mi Urunk megalázta, megüresítette magát, egészen a kereszthaláláig (Filippi 2,7–8).

– 4. Amikor azonban Isten országa kiteljesedik, akkor Keresztelő Jánossal együtt osztozunk az Úr dicsőségében. Ott a legkisebb is nagyobb lesz az „itteni” nagyoknál, azoknál a „nagyoknál” végképpen, akinek Isten ügye csupán saját dicsőségük ugródeszkájaként funkcionált. Keresztelő János úgy hirdette meg Jézust, hogy ő egyre kisebbé lett. Keresztelő János ott lesz az üdvösségben, mert az Úrra mutatva eltörpült, mert kegyelem alatt volt. Mi is ott lehetünk, ugyanezért. Nem is beszélve arról, hogy „ott” már nem lesz „kicsi” és „nagy”. Ezek az „itteni” kifejezések, csakis „itteni” szolgálatunk hitelességére és lényegére mutatnak rá.

1Mózes 31,2254  

 

Június 5. Péntek

(25) „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura…” (Máté 11,20–30)

JÉZUS HÁLAADÁSA ÉS HÍVÓ SZAVA.

– 1. Jézus magasztalja az Atyát, aki a menny és föld Ura, hogy kijelentette magát. Ha a mindenek Ura szól, akkor az „kijelentés”: abból el nem vehetünk, ahhoz hozzá nem tehetünk, azzal nem vitázhatunk; azelőtt csak leborulhatunk, arra csak igent mondhatunk, mert minden jó, amit az Isten tesz (25).

– 2. Jézus magasztalja az Atyát, mert az Atya mindent átadott Őneki. Jézus és az Őt küldő Isten egysége zavartalan (János 10,30): a mennyei világ „előíze” ez. A mindenség Urát mi Jézus Krisztusban szemlélhetjük. Ő hordozza a mindenséget (Zsidókhoz írt levél 1,3), mindenünk az Övé, és mi mindenestől az Övéi vagyunk; vagyis minden „látszat” ellenére sem vagyunk kiszolgáltatva idegen, gonosz hatalmaknak, bűnnek, betegségnek, halálnak (27).

– 3. Jézus magasztalja az Atyát, mert kijelentése megnyílik azok előtt, akiknek az értelmét és a szívét Ő megnyitja az Isten kijelentése előtt (27). Ezek gyermeki bizalommal hagyatkozhatnak Jézus Atyjára, az egyetlen, élő Istenre. A gyermek – egy bizonyos korig – nem okoskodik és bölcselkedik, hanem bízik a szüleiben. A világ bölcsei és értelmesei előtt elrejtett marad az Isten kijelentése, lényegi üzenete, Jézus Krisztus megváltó szeretete. Sok okos és értelmes ember zseniálisan gondolkozik és méricskél a maga barlangjában, amit lassan elönt a víz (25).

– 4. A bölcs és értelmes ember nem tudja magasztalni az Atyát. Figyeljük csak meg: minél bölcsebb és értelmesebb a világ, annál nagyobb bolondság és botrány Jézus Krisztus keresztje (1Korinthus 1,23); annál felfoghatatlanabb Jézus feltámadása és az örök élet bizonyossága; annál inkább tilos kimutatni bármiféle fáradtságot és terhet, hiszen az „emberi erő, bölcsesség és értelem” fitogtatásának világában csak fiatal, friss és tehetséges lehet az ember, alázat és szelídség nélkül, amivel egyébként is könyörtelenül visszaélnek (28–29). Nincs alázatosan hordozott iga, nincs mennyei erővel bírt teher, nincs üdvösséges nyugalom másnál, csakis az Úr Jézus Krisztusnál (29). Őnélküle állandó lázadás, erővel palástolt erőtlenség, pótcselekvésekkel rejtegetett nyugtalanság gyötör bennünket. Őbenne adatik megoldás, megváltás.

1Mózes 32,122  

 

Június 6. szombat

(7) „…akik nem vétkeztek.” (Máté 12,1–8)

KALÁSZTÉPÉS SZOMBATON.

– 1. A farizeusok szerint Jézus tanítványai vétkeztek, mert olyat tettek, amit nem szabad a mózesi törvény szerint: éhesen, kalászokat tépdestek, kimorzsolták abból a szemeket, és ettek. A szemek kimorzsolása pedig aratásnak számított, munkának számított, a törvény értelmezése szerint, ami tilos volt szombat napján (2).

– 2. Jézus szerint a tanítványok nem vétkeztek. Ezt az állítását Jézus az Írásokból is igazolja, hiszen Dávid is megette az Úrnak szentelt kenyereket, és a papok is megtették ezt szombatnapon (3–5). Jézus igazi érve azonban saját, Istentől való megbízatásából kiindulva, személyének értelmezésében, ennek nyomán a törvény értelmezésében van. Jézus Úr, Ő Ura a szombatnak, a törvények, a templomnak, mindeneknek. Márpedig Ő Isten akaratának lényegét képviseli, a törvény lelkét. Jézus irgalmasságot akar és nem áldozatot. Az áldozatot Ő már meghozta. Nem kell több áldozat! Irgalom kell! (6–8) Hogyan értelmezem a „törvényt”, hogyan értelmezem az eseményeket, az emberi cselekedeteket, a világot: irgalommal vagy paragrafusokkal?

– 3. A világ a törvény korszakában van: vétkeket fogalmaz meg. Kell is a törvény, mert a bűnös világban csak így biztosítható a rend. A törvény viszont nem ismer irgalmat, csak vétket; valamint a törvény „személyválogató”: aki lebukott, arra lecsap; de sokan megússzák.

– 4. Aki hitben jár, az az irgalom és a vétkek megbocsátásának korszakában él. Aki hitben jár, az irgalmat nyert és irgalomra törekszik, nem leli örömét az áldozatban, mások beáldozásában, bűnbakok kikiáltásában. Aki hitben jár, az irgalommal tekint a sokféleképpen éhes és halandó emberre. Aki hitben jár az irgalomra törekszik, még akkor is, ha tudja, hogy a gyarló világban ezzel visszaélhetnek. Aki hitben jár, nem azt nézi, hogy mit szabad és mit nem szabad, hanem arra tekint, hogy szabadságra váltott meg bennünket az Isten, amely szabadság ebben a világban mennyei erővel megélt önkorlátozásban ölthet csak testet, de „odaát” kiteljesedik majd (Galata 5,13).

1Mózes 32,2333