Az Ige mellett – 2021. tizenötödik hét

április 4. vasárnap – húsvétvasárnap

(5) „Az közeledhet hozzá, akit kiválasztott.” (4Mózes 16)

Mózes és Áron ellen lázadás tört ki, mert a lázadók szerint Isten népe fölé emelik magukat. Kétszázötvenen tartottak a lázadást szervezőkkel, akik magukat okosabbnak, tehetségesebbnek tartották, mint amilyen Mózes és Áron volt. Csakhogy az okosság és a tehetség, egyrészt relatív, másrészt az okos és tehetséges ember önhitt és ez gyakran hitetlen és önmegvalósító utakra visz. Más a tehetség, és más Isten elhívása egy feladatra, amire az Úr alkalmassá is tesz. Ez a feladat is egy ideig tart, az Úr akarata szerint (1–5).

Nincs itt elegendő lehetőségünk arra, hogy ezt a lázadást részletesen elemezzük. Érdemes lenne. Csak bűnbánattal közeledhetünk a mai igeszakasz leírásához. Isten népén belül ma is mennyi lázadás, széthúzás, engedetlenség tapasztalható; akár még egy-egy gyülekezeten belül is. Óemberi mutatvány azt perelni, hogy kinek van igaza, mert többnyire mindenki a saját maga, gyarló igazát képviseli. Ugyanakkor ne tegyünk mindent bizonytalanul viszonylagossá! Isten szava, Igéje, döntése az irányadó. Mózes és Áron sem voltak tökéletesek, ők is hibáztak szolgálatuk során. Isten mégis melléjük állt, mert nem engedte felborítani és káoszba zuhanni azt a rendet, amit az Ő tökéletes kiválasztása és elhívása határozott meg. A bűn: lázadás Isten ellen, aminek számos e-világi, nyomorúságos megtestesülése van (12–19).

Döbbenetes a lázadók büntetése; elnyelte őket a föld, a hozzájuk csatlakozókat pedig a tűz emésztette meg (31–35). Éppen itt szólít meg bennünket a húsvéti örömüzenet. Jézus Krisztus elhordozta a mi lázadó, engedetlen, minden szeretettel visszaélő, ítéletre érett életünk büntetését. Jézus Krisztus meghalt és eltemették, de harmadnapon feltámadott (1Korinthus 15,20), legyőzte a rajtunk lévő jogos ítéletet. Örök életünk van, amely minket új életre indít, hogy a magunk helyén, az Isten rendjében éljünk és szolgáljunk; mégpedig örömmel, hálával, megelégedve tegyük ezt, amíg „itt” kimért időnk tart. Mi nem vagyunk különbek senkinél, de az Úr megtartó kegyelme különbbé tett bennünket, ezért hívő, határozott alázattal különüljünk el azoktól, akik folyton lázadozva szaggatják az Isten rendjét, hogy velük együtt mi is, el ne vesszünk (21; 26).

április 5. hétfŐ – húsvéthétfő

(13) „…megszűnt a csapás.” (4Mózes 17,1–15)

Mi folyton zúgolódunk: Isten ellen, a vezetők ellen, egymás ellen (6). Ezért folyamatos csapások érnek bennünket, ideértve a hétköznapok „kis” tragédiáit, a láthatóan nagy nyomorúságokat, a történelmi és természeti katasztrófákat, a járványokat, és magát a tényt, hogy az élőkből holtak lesznek (13). A zúgolódás az istenfélelem nélküli élet jele. A hitből fakadó, építő észrevétel egészen más. A nagy csapások idején csak elkülönülni tudunk egymástól, hogy önmagunkat és a mieinket védjük (10). Egész életünk zúgolódások és széthúzások sorozata, még a legnagyobb nyomorúságokban is. A börtönökben nem a rabság a legnyomorúságosabb, hanem az az igazán elviselhetetlen, ahogy az egyik rab kikészíti a másikat. A büntetés része a másik ember közvetlen közelségének, dominanciájának, nyomorúságainak elhordozása.

Húsvéti evangélium ez a történet. Miközben az elégedetlen nép Mózes és Áron ellen zúgolódott, ezalatt Mózes és Áron engesztelést végzett ezért a népért (11). Miközben a nép odakint szapulta őket, ezek odabent, az Úr színe előtt, könyörögtek népükért. Nem húzódtak félre a saját népüktől, az övéiktől, akik ellenségekké lettek, hanem imádkoztak értük (10). Az Úr dicsősége betöltötte a szent hajlékot (7), és elfogadta az engesztelő áldozatot, meghallgatta a könyörgést; megszüntette a csapást (11–13).

Ez a húsvéti evangélium: Megszűnt a csapás! Még zajlik körülöttünk a halálosnak tűnő csata, de hitben már miénk az Úrban való győzelem a halál felett. Isten elküldte értünk egyszülött Fiát, tökéletes engesztelő áldozata levette rólunk engedetlen, zúgolódó, széthúzó életünk bűneinek jogos büntetését. Jézus Krisztus meghalt és feltámadott: megszűnt a csapás; de megszűnik a zúgolódó széthúzás is ott, ahol az Urat elfogadták. Ott új élet kezdődik. Sokan meghaltak a csapásokban, csak ebben az esetben tizennégyezer-hétszázan veszítették életüket (14–15), de aki hisz az Úrban, ha meghal is, él! (János 11,25)

Nem lehet illetéktelenül közeledni az Úrhoz, de az illetékesség Jézus Krisztus feltámadása óta nem szertartások, „rendek” függvénye. Noha ma is csak ékes és szép külső rendben járulhatunk az Úrhoz; de igazából soha nem vagyunk illetéktelenek Őhozzá járulni, ha belátjuk a magunk nyomorúságát, és Őelőtte leborulva, segítségért, szabadításért fordulunk élő Istenünkhöz (1–5). Éljünk ezzel az áldott lehetőséggel naponta: Ő meghallgat, hiszen Ő él (Márk 16,11), Ő feltámadott (1Korinthus 15,20), Ő velünk van (Máté 1,23), minden napon (Máté 28,20).

április 6. Kedd

(20) „…akit kiválasztok, ki fog virágzani.” (4Mózes 17,16–28)

Minden törzs nagycsaládjának kellett egy vesszőt vinni a bizonyság sátra elé. Áron nevét Lévi vesszejére írták. Akinek a vesszeje legelőbb megered és kivirágzik, azt igazolja az Úr, hogy lecsendesedjen végre a zúgolódás. Áron vesszeje kivirágzott, bimbót fakasztott, virágot növelt és mandulát érlelt, a bizonyság sátra előtt (16–24).

Isten igazolta kiválasztott szolgáját. Azt történt ugyanis, hogy Áront, Mózessel együtt megtámadta a zúgolódó nép. Isten azonban szolgája mellé állt és nem engedte szolgáját egy határon túl bántani, megalázni. Isten döntése egyértelműen rendezte a vitát. Isten megmutatta, hogy az Ő rendelése, akarata, elhívása szerint, kinek hol van a helye, a feladata, a szolgálata. Isten parancsol, kijelent, nem hagyja a gyarló emberi szabadságra a lényegi események irányítását. Hitben járva egyre inkább értjük, hogy milyen fontos a vita és zúgolódás nélküli engedelmesség; Istennek, és aztán istenfélelemben egymásnak is. Csak ebben az áldott rendben virágzik ki az emberi élet. Isten a szolgái oldalán áll, az isteni rendben kiteljesedő emberi élet oldalán áll, minden gyarló zúgolódás ellenében. Ezért parancsolja Isten: „Vess véget a zúgolódásnak, hogy ne meghaljanak, hanem éljenek!” (25)

Jézus Krisztusban kivirágzik az emberi élet és gyümölcsöt terem, amely másokat is táplál. Jézus Krisztusban a tűzre való vessző életre kel. Jézus Krisztusban zúgolódó és halandó életünk kiválasztott, üdvözült, szolgáló, Isten rendjébe tagozódó életté lesz, ahol mindenki a maga helyén, örömmel teszi a dolgát Isten dicsőségére. Újjászületett életünk – amely korábban annyi nyomorúságot hordozott, és önmagában mindenkor csak halált nemzett, így az Isten szentségéhez sem közeledhet ítélet nélkül – Jézus Krisztusban kivirágzik. Isten mellénk állt, Isten igazolt bennünket, szolgálatára hívott el minket, a magunk hivatásában. Abbahagyhatod a zúgolódást, örülhetsz, hálát adhatsz, lecsendesedhetsz! (25–28)

április 7. szerda

(7) „Ajándékul adom nektek…” (4Mózes 18)

Isten népe megajándékozott nép: Isten ismeretével, Isten szabadításával, Isten szolgálatával. Akkor ez az igevers a papoknak és a lévitáknak szólt. Ma is nagy ajándék az Urat hivatalosan is szolgálni, ugyanakkor Jézus Krisztusban minden hívő ember öröme ez a megajándékozottság. Teljék meg a szívünk hálával, életünk és szolgálatunk mennyei erővel! (7)

Isten népe felelős nép, hiszen akik az Úrhoz közel állnak, azokban akar az Isten különösképpen megszentelődni (3Mózes 10,3). Ez a felelősség akkor még azt jelentette, hogy a szentély körül elkövetett bűnökért a papok és a léviták voltak felelősek, akkor is, ha nem ők követték el azokat; akár halállal is bűnhődhettek azért (3). Jézus Krisztus levette rólunk a büntetés terhét, de a szolgálat felelős öröme továbbra is a miénk. Ez a felelősség nem félelmetes teher, mert Jézus Krisztussal együtt hordozzuk azt. Ez a felelősség azt jelenti, hogy mindent megteszek a magam helyén, az Úrtól kapott talentumokkal, hűséggel, miközben tudom azt, hogy az eredmény, az áldás, az Úr ajándéka. Ez a hűséges, odaadó felelősség az Úr cselekvő kegyelmére hagyatkozva könyörög az Úr áldásáért (1–7).

Isten népe Isten gondviselő szeretetéből élő nép. Isten, gondoskodott az Ő szolgáinak javadalmáról, megélhetéséről is. A papok és a léviták az Úrnak szánt felajánlásokból részesültek (8–24). A léviták nem kaptak örökséget, e-világi földet és javakat, mert az ő örökségük az Úr (20). Jézus Krisztusban mindnyájunk öröksége az Úr, hiszen Isten megtart bennünket e-világban, de az Ő ígéretei túlmutatnak e-világon. Isten gondviselő szeretete gondoskodik földi életünkről, szükségben is ad annyit, amennyi szükséges; bőségben is ad alázatot (Filippi 4,12); miközben oltalmaz és megtart. Isten gondviselésének maximuma azonban a megváltás, Jézus Krisztusban. Amikor ugyanis „már nincs örökségünk” itt a földön (20), akkor tudjuk, hogy van múlhatatlan örökségünk, mennyei házunk (2Korinthus 5,1). Akkor nem közelíthetett illetéktelen a szent sátorhoz és a szentélyhez: kettős védelemmel látták el, a léviták és papok gyűrűjében (4). Ma szabad az út az Istenhez! (Zsidókhoz írt levél 10,19) Hol vagyunk?

Isten népe adakozó nép. Aki sokat kapott az Úrtól, azért kapta, hogy azt továbbadja. Mi az, amit azért kaptál, hogy azt továbbadd? Még a léviták is, az Úrtól kapott tizedből, a tized tizedét visszaadták az Úr szolgálatára (25–32). Mennyi mindent kaptunk eddig az Úrtól! Most nagy nehézségeket élünk át. De gondoljunk arra, mennyi mindent kaptunk eddig az Úrtól. Nekem személyesen is, csak hálával telik meg a szívem, még akkor is, ha a jelen szenvedései mindig a legnehezebbek, és e gyarló testben türelmetlenné is tesznek. Mindenünk az Úré. Dicsőség legyen az élő Istennek!

április 8. csütörtök

(19) „Hintse meg a tiszta a tisztátalant…” (4Mózes 19)

Aki az Úr színe előtt él, az az ember tudja, hogy két nagy, emberileg megoldhatatlan problémája van, amelyből az összes többi baja fakad: a tisztátalanság és a halál. Nem véletlen az sem, hogy Isten Igéje, a mára rendelt szakaszban is, összekapcsolja a kettőt egymással – mert aki találkozott a halállal, aki halottat érintett, az tisztátalanná lett (11–14) –, amit az Újszövetség így fogalmaz meg: „A bűn zsoldja a halál!” (Róma 6,23)

Éppen ezért mindkettő félelemmel töltötte el az Isten emberét. Csak a hívő ember tart a bűntől és a haláltól. Istenfélelem nélkül, amíg csak lehet, nem veszünk ezekről tudomást, illetve menekülünk a bűn és a halál kérdése elől. Akinek tehát probléma a bűn és a halál kérdése, akit félelemmel tölt el az, ha a saját bűneire és halálára gondol, és aki szánakozni tud mások vétkein és halálán, azt az embert már kézbe vette az Isten.

A megoldás itt úgy olvasható, hogy a vétekáldozatként elégetett vörös tehén hamvából vettek egy adagot (1–10), és forrásvizet öntöttek arra, majd az így keletkezett tisztító vízbe izsóppal mártva, meghintették mindazokat, akik holttest miatt tisztátalanná lettek. A tisztító víz, csak egy időre adott tisztaságot és megoldást, ahányszor például haláleset történt, annyiszor kellett a meghintést megismételni, az előírások szerint. Aki pedig nem élt ezzel a lehetőséggel, azt tisztátalanként ki kellett zárni a gyülekezet közösségéből (14–22).

Ez lenne a megoldás? Isten Igéje ezzel, a tisztító vízről szóló paranccsal, rámutatott a végső, egyetlen, egyszer és mindenkorra érvényes megoldásra, amely megtisztít és a haláltól megszabadít bennünket. Jézus Krisztus megváltó vére megtisztít bennünket minden bűntől, megszabadít a halál rabságától, és Isten örök szeretetével megtart bennünket az Ő közelében, valamint a gyülekezet – Isten látható népének – szolgáló közösségében. Jézus Krisztus tökéletes, egyszeri engesztelő áldozata levette rólunk Isten jogos büntetését, megváltott bennünket. Áldott, felfoghatatlan kegyelem ez: Ebben a világban soha nem leszünk tökéletesek, és Jézus Krisztusban mégis szentek vagyunk (Efezus 1,7); ebben a világban marad számunkra a halálfélelem, és mégis bizonyosságunk van, hogy Jézus Krisztus él, Őáltala mi is élünk (2Korinthus 13,4).

április 9. péntek

(7) „…az Úr így beszélt Mózeshez…” (4Mózes 20,1–13)

Ebben az igeszakaszban nagyon sok, gyönyörűséges üzenetet találunk, amelyeket máskor már leírtam. Most egy általánosabb szemszögből tekintsünk erre a szakaszra!

Látjuk itt a vezetők felelősségének súlyát, hiszen ők vezetik, testileg és lelkileg táplálják a népet. A felelősség abban áll, hogy merre vezetik népüket; biztosítják-e a sokaság számára „a pusztaságban” az enni- és innivalót, a létfeltételeket; valamint igen nagy felelősség az is, hogy milyen „szellemi tartalom” az, ami ezt a vezetést meghatározza. Súlyos terhek ezek; a vezetés mindegyik eleme (1–5).

Ugyanakkor a vezetés egy folyamatos küzdelem, sok munkával, erőfeszítéssel, idegi megterheléssel, és baj esetén kegyetlen számonkéréssel. Amikor nincs mit inni, és szomjas a nép, vagy éhes, vagy beteg; akkor a vezető hibáztatható. Bizony, mindenki dühös, ha nincs mit enni és inni, ha hiányt szenvedünk. Jólétben természetesnek vesszük a luxusdolgokat is, és azok hiányát is perelhetjük… Bármikor bármi történhet: válságok, éhínség, járványok, természeti katasztrófák. Mivel felelős vezetőről beszélünk itt, kimondhatjuk, hogy azért is a vezető a felelős, aminek kialakulásáról nem is tehet. Mindig a vezető a bűnbak, és sok munkájáért nem várhat köszönetet.

A vezetésnek azonban folyamatos kísértései vannak. Még Mózes is elkövette azt a hibát, hogy az Úr cselekvését magának tulajdonította, a nép előtt, mintha ő fakasztana vizet a sziklából (10). A vezető gyakran elfelejti azt, hogy ő csak szolga, egy ideig másokért helyezte őt az Isten mások fölé. A vezető legnagyobb nyomorúsága az, amikor hitetlenül magának tulajdonítja a dicsőséget, önhitté lesz és csakis gyarló érdekek mentén tájékozódik. A vezető szánalmassá lesz, amikor ideje letelt, és nem tud félreállni.

Az eddig elmondottak azonban akkor érvényesek, ha valóban elhívott vezetőről van szó, aki munkáját szolgálatként, isteni küldetésként értelmezi. Ahol csak hatalomról és karrierről, emberi dicsőségről van szó, ott semmi jóra ne számítsunk. Éppen ezért, tartsuk teljes kegyelemnek, hogy még mindig egyben van ez a világ! Mózes és Áron az Úr vezetését követték, az Ígéret Földje felé haladtak, az újra és újra engedetlenkedő népüket terelve (3–4). Mózes és Áron az Úr színe előtt álltak, minden nehéz helyzetben leborultak az Úr előtt, könyörögve erőért és útmutatásért (6–8).

Imádkozzunk a vezetőkért, hogy amíg szolgálatban állnak, tényleg szolgáljanak, élő hitben szolgáljanak, az Úrtól kapott erővel és bölcsességgel; valamint tudjanak félreállni, amikor már nem ők a vezetők. Ez a félreállás jelentheti akár a nyilvánosságtól való teljes tartózkodást is. Ilyenkor a szolgálat a csendes ima, a családban való szolgálat, és – ha erre kérnek – a gyülekezetben való szolgálat. Kevesen képesek tényleg visszavonulni.

A magunk gyarlóságait ismerve, vezetőként és vezetettként egyaránt, tényleg leborulhatunk, könyörögve az Úr megtartó kegyelméért, hiszen csak Ő tud vizet fakasztani nekünk a sziklából; és olyan pusztaságban botladozunk önhitt száguldással, ahol csakis az isteni segítség csodája könyörülhet rajtunk. Ő vizet fakasztott a sziklából, Ő legyőzte a halált, Jézus Krisztusban Ő élő vízzel enyhíti tikkadtságunkat, amelyből, ha iszunk, soha többé meg nem szomjazunk! (János 7,37)

április 10. szombat

(14) „Mózes követeket küldött Kádésból Edóm királyához…” (4Mózes 20,14–29)

Mózes és Áron nem mehettek be az Ígéret Földjére, mert amikor víz fakadt a sziklából az Úr hatalma által, magukra irányították a figyelmet és nem az Istennek adtak dicsőséget. Egy pillanatnyi gyarló megingás, és Isten ezt úgy értékelte, hogy Mózes és Áron nem hittek Őbenne igazán és nem tartották Őt szentnek Isten népe előtt (20,12). A legnagyobbak életében is vannak tévedések, de akiknek sok adatott, attól többet is kérnek számon (Lukács 12,48). Miként értékelhet bennünket az Isten?

Mózes elfogadta, jogosnak tartotta a büntetést, nem perlekedett az Úrral, és ezután csakis az Úr megtartó kegyelmébe kapaszkodott. Mózes bizonyossággal tudta, hogy noha e-világban nem mehet be az Ígéret Földjére, de Isten szeretetétől, kiválasztó kegyelmétől senki nem választhatja el őt (Róma 8,38–39). Ez a bizonyosság elég volt arra, hogy tovább vezesse népét, amíg teheti, amíg Isten engedi, a neki kimért rész szerint (14). Ez a bizonyosság újra hitvallóvá tette őt, és mindenkor Isten szabadító cselekvéséről szólt (15–16). Ez a bizonyosság erőt adott neki ahhoz, hogy többször is, magát megalázva, kérlelje a testvérnépet, Edómot, adják ki az engedélyt az országukon való békés áthaladáshoz, a „Királyok útján” (17–19). Ez a bizonyosság nem csüggesztette el Mózest akkor sem, amikor, fárasztó vargabetűvel, ki kellett kerülniük Edóm országát, mert nem kaptak áthaladási engedélyt a „testvérektől”; sőt, azok fegyverrel vonultak ki ellenük (20–21). Ez a bizonyosság vértezte fel őt akkor is, amikor meghalt Áron, az Ígéret Földjének határán, az Úr szava szerint, és a fia, Elázár vette át Áron papi szolgálatát; hiszen az Úr ügyét viszik tovább nélkülünk is (22–29).

Mózest megbüntette az Úr, de nem vetette el. Mózesnek közben megerősödött a bizonyossága, és noha e-világban nem érhetett célhoz, nem teljesedhetett ki a küldetése, mégis tette még nagyobb hűséggel a dolgát, ameddig csak tehette, mint aki világosan látja a célt és a számára kimért rövid időt; mint aki látta a láthatatlant (Zsidókhoz írt levél 11,27). Áldott legyen az Isten, hogy minden nyomorúságunk ellenére, mi is csak így tehetünk, az Úr kegyelmében maradva: „itt” mindig az Ígéret Földje előtt, de hitünkben már úgy, mintha az Ígéret Földjén lennénk. A többi részlet, csakis az Úrra tartozik; még azok a vívódások is, amelyeket közben átéltünk, mert csakis az Úr ismeri azokat a gyötrelmeket, amelyek bennünket értek (14), és amelyek ellenére Ő mégis megtartott bennünket a bizonyosságban! Ne is fárasszunk ezekkel másokat. Áldjuk az Urat hűségéért, és amikor ránk zuhanna a fáradtság, könyörögjünk!