Az Ige mellett – 2021. tizennegyedik hét

2021 – Tizennegyedik hét (03.28.–04.03.)

Március 28. vasárnap – Böjt 6. vasárnapja, virágvasárnap

(23) „Majd meglátod, beteljesedik-e az én beszédem, vagy sem.” (4Mózes 11,16–35)

Isten megígérte Mózesnek, hogy ad segítséget számára, így ne egyedül kelljen hordoznia a nép vezetésével járó terheket (16–17). Isten azt is megígérte, hogy az elégedetlen nép húst ehet a pusztában, nem csak mannát (18–20). Isten ígéretei meghatározzák népének életét és szolgálatát, hiszen Isten ígéreteivel hívja el és biztatja népét. Isten legnagyobb ígérete Jézus Krisztus, az Ő megváltó halála és győztes feltámadása (1Korinthus 15,20). Isten végső ígérete Jézus Krisztus visszajövetele, amikor Ő teljessé teszi rajtunk a megváltás művét, új eget és új földet teremtve, amelyben igazság lakozik (2Péter 3,13).

Miként tudunk ráhagyatkozni Isten ígéreteire? Mózes kérdezett, kételkedett, miként fognak történni mindezek (21–22). A kérdés arra is vonatkozhatott, hogy miként tud hetven embert összehangolni, nem lesz-e az nagyobb munka, mint amikor csak egyedül küzdött. Sok a kérdésünk, a kételyünk, ma is: Jézus Krisztus megváltó szeretetét hogyan lehet képviselni egy önző, a szeretettel azonnal visszaélő világban? Sok a gyötrő kérdés: az emberlét kínzó kérdései ezek. Fontosak a kérdések, de még fontosabb, hogy egyszer abbahagyjuk a kérdéseket, és ráhagyatkozzunk az Úr kegyelmére. Isten eddig is beteljesítette ígéreteit, ezután is ekként cselekszik majd az Úr, hatalmas erejével (23).

Isten ígéretei az életet szolgálják, a jövendő reménységét, amelyek erővel, örömmel töltik meg a jelent. Isten ígéretei megerősítenek a bizonyosságban, így a terhek hordozásában is, meglátva azt, hogy vannak mellettem testvérek, mint Mózes mellett az a hetven ember, aki szintén kapott Isten Lelkéből, hogy segítsen a szolgálatban. Az Isten ígéreteibe kapaszkodó bizonyosság nem irigy, azaz képes együtt szolgálni a hetven szolgatárssal, képes megosztani a feladatokat, a terheket. Ugyanakkor a hetven munkatárs tudta azt, hogy továbbra is Mózes az Úr eszköze a nép vezetésében; vagyis csak akkor prófétáltak, akkor szolgáltak, ha ennek Isten Lelkétől rendelt ideje volt, nem pedig összevissza nyüzsögtek, még jobban megkeserítve Mózes életét (24–25). Ez a bizonyosság még azt a „két” embert is észrevette, akiben szintén Isten Lelke munkált, csak nem „hivatalosan” lettek felkenve a szolgálatra (26–30). Fontos, hogy minden „intézményes rendben” történjék, mert a káosz rombol. De vegyük észre, hogy sokan vannak, akiket Isten Lelke vezet a saját munkájukban, akik szintén Isten eszközei a maguk területén. Az Isten ígéreteibe kapaszkodó bizonyosság másokkal, sokakkal együtt buzogva, szentlelkesen szolgálja az Urat ebben a világban, mindenben Isten megváltó szeretetét képviselve. Az Isten ígéreteibe való bizonyosság nem telhetetlen, él az Isten ajándékaival, de soha nem él vissza azokkal, mint Isten népe, akik halálra ették magukat a húsból, a pusztai fürjekből (31–35). Mindig a kevesebb a több, az ember részéről, és ebben a „kevésben” az Úr végtelen ereje nyilvánulhat meg (23).

 

Március 29. hétfŐ

(8) „Hogy mertetek hát beszélni szolgám, Mózes ellen?!” (4Mózes 12)

Gyarló, irigy emberi indulatok törnek itt elő, amelyek olyankor jelentkeznek, amikor valaki az Istentől kapott hivatását lebecsüli és mások tisztét kívánja magának.

Amint nagyobb baj van, ezek az emberi küzdelmek semmivé lesznek. A halál tövében már érdektelen, nevetséges, ugyanakkor haszontalan – elvesztegetett és kegyelemre szoruló életünk tragédiája – minden emberi csatározás.

Mirjám és Áron, Mózes testvérei, Mózes ellen beszéltek, mert féltékenyek voltak Mózesre. Pedig az Úr általuk is szólt a néphez. De nekik ez nem volt elég. Az volt a bajuk, hogy az adott helyzetben mégis Mózes lehetett Isten népének kitüntetett vezetője.

Az ürügy – mert ilyenkor mindig kell egy ürügy, amire hivatkozva, valódi indítékainkat leplezve támadunk – amivel Mirjám és Áron Mózesnek támadtak, egy „nőügy”: a kúsi asszony miatt. A kúsi asszony azonban nem egy titokzatos másik nő volt Mózes életében, hanem maga Cippóra, a felesége, aki a 2Mózes 2,21 szerint midjáni nő volt. A Habakuk 3,7 együtt említi Kúsánt és Midjánt. A kúsi tehát nem Dél-Egyiptomot jelöli itt, beleértve Etiópiát és Szudánt, hanem egy midjániakkal társult népet. Mirjám és Áron, tehát Mózes feleségét – annak származását – lenézve, támadták meg Mózest. Mirjám támadt nyíltan, de a háttérben Áron a felbujtó? Hiszen Isten először mindig Mózesnek szólt, azzal az utasítással, hogy adja az Igéket tovább Áronnak… Milyen gyarló a hívő ember is (1–2).

*

Mózes sem volt tökéletes, de Isten választott edénye volt. Mózes is tudott indulatos lenni (2Mózes 32,19), őt is megkísértette a hiúság, amikor Isten cselekvését magának tulajdonította, így nem az Úrnak adta meg a dicsőséget, hanem maga akart tündökölni abban (4Mózes 20,10).

Itt azonban Isten Lelke betöltötte őt, és hitben élte meg Mirjám és Áron támadását. Mózes alázatos maradt (3), közbenjáró imát mondott Mirjámért (13). Mózes, aki Isten ügyében határozottan irányított, a saját személye elleni bántást most meg tudta bocsátani. Az Úr büntetését el kellett ugyan hordozni a támadónak, de nem Mózes büntetését. Az Úr meghallgatta Mózes közbenjáró könyörgését, és a vétkes Mirjámon is könyörült (9–16). Urunk, tölts be Lelkeddel minket, vedd el gyarlóságainkat, add a megbocsátás és a közbenjáró könyörgés, az ellenségeinkért való imádság, kegyelmi ajándékát nekünk!

Megszólító üzenet itt, hogy az Úr védelmezi Mózest! (4–8) Az Úr nem engedi bántani szolgáját. Az Úr szereti Áront és Mirjámot is, rájuk is fontos feladatot bízott. De most mindkettőjüket meginti ezért a „testvéri támadásért”.

Mindenki fontos a maga helyén az Úr ügyében. Mózes kivételezett helyzete üdvtörténetileg fontos, de nem az egyes ember üdvösségét illetően az. Tehát nem irigyelhetjük el egymástól, a testvéri közösségben, a szolgálatot és a kegyelmi ajándékot, hanem mindenki a magáéval sáfárkodjon!

Mózes is sokat tévedett. Nem mehetett be az Ígéret Földjére (5Mózes 32,52), többek között azért sem, mert addig tartott az Istentől kijelölt küldetése. Mózes is sokat vétkezett, de kegyelem alatt volt, az Úr kiválasztó, elhívó, védelmező, megtartó kegyelme alatt, minden belső, külső támadás ellenében, a gonosz minden csalárdságával szemben.

Szolgáljuk hűséggel az Urat, a magunk helyén, és bátorító bizonyossággal fogjuk megtapasztalni mi is, amit Mózessel kapcsolatban mond az Úr, mindenféle támadás idején: „Hogy mertetek hát beszélni szolgám, Mózes ellen?!” (8)

*

Az egész fejezet egyetlen exegetikai problémáját az első vers okozza, amely a második verstől kezdve kiolvasható irigységgel, mint alapmotívummal, úgy állítja elénk a dolgot, mintha Mirjám és Áron elégedetlenkedésének az lett volna a kiváltója, hogy Mózes egy kúsita nőt vett feleségül.

Cippóra, Mózes felesége, tudvalevően midianita nő volt (2Mózes 2,21). Talán Mózes másik feleséget is vett volna Cippóra mellé, vagy attól elválva, esetleg annak a halála után, vett el kúsita nőt. Vélhetőleg itt mégis Cippóráról van szó. A kúsita jelző nem feltétlenül a népi hovatartozást jelzi, talán csak csúfnév, amelynél a hangsúly azon van, hogy az a Mózes, aki a prófétai vezetés kizárólagosságát igényli magának egy jött-ment asszonynak a férje.

Tehát a kúsi asszony nem egy titokzatos másik nő Mózes életében, hanem maga Cippóra, aki a 2Mózes 2,21 szerint midjáni nő volt. A Habakuk 3,7 együtt említi Kúsánt és Midjánt. A „kúsi” tehát nem Dél-egyiptomot jelöli, beleértve Etiópiát és Szudánt, hanem egy midjániakkal társult népet.

 

Március 30. Kedd

(1) „…kémleljék ki Kánaán földjét, amelyet Izráel fiainak akarok adni.” (4Mózes 13)

Isten betekintést enged abba, amit készített. Minden törzsből kiválasztanak egy férfit, akik elmehetnek, hogy „kikémleljék” azt a földet, amit Isten készített nekik. Isten ma is betekintést ad abba, amit Ő elkészített nekünk. Sőt, a Jézus Krisztusba vetett hit által, mi már e-világban részesedünk az Isten által készített, maradandó javakból. Isten Igéjének követei által ma is betekintést kapunk az Ígéret Földjének javaiba. Minden igeolvasás, minden istentisztelet és minden igei alkalom egy ilyen áldott betekintés… (1–16)

Vegyük figyelembe azt, hogy egy ilyen betekintés nem láthatja a részleteket. Isten Igéje a lényeget jelentette ki nekünk: az Ő megváltó szeretetét (János 3,16). Isten Igéje természetesen e lényeghez kapcsolódóan, több konkrétumot is kijelent, amelyek Isten népe számára áldott kapaszkodókat jelentenek, mint ahogy a mai igeszakaszban az Ígéret Földjét megtekintők is sorolják az áldott konkrétumokat, amelyeket ők maguk láttak ott: termékeny föld, élő város, bőséges termés (17–24). A maradandó város örömét, bőségét, a megérkezés bizonyosságát hirdetik a követek. De e betekintés birtokában sem lehetünk elbizakodottak, mintha mi már mindent tudnánk, a részleteket illetően is. A bizonyosság reménységre épít és nem csak az ismeretre, hiszen a hit ismeret, szívbéli bizalom és engedelmesség. A bizonyosság szilárd, de alázatos, hiszen „itt” tükör által csak homályosan látunk (1Korinthus 13,12).

Ugyanakkor minden ilyen betekintés kegyelmi állapot, hiszen akik mehettek, azok láthatták az Ígéret Földjét. Ez a kegyelmi állapot pedig arra kötelez bennünket, hogy biztassuk a többieket is azzal, amit mi már hitben látunk, amibe mi már beletekinthettünk. Józsué is Káléb is ezt tették. A követek között azonban sokan voltak olyanok, akik megijesztették a többieket, mert óriásoknak látták az ott lakókat; így megijedve azoktól, túlzásokba estek, és nem jó hírt mondtak, hanem egymást hergelve rossz híreket mondtak arról a földről. Lesz ítélet, de Isten népének feladata a kegyelem evangéliumának, a jó hírnek hirdetése (25–33).

 

Március 31. szerda

(9) „Csak az Úr ellen ne lázadjatok…” (4Mózes 14,1–25)

A követek felelőssége abban van, ha tényleg az Úr küldte el őket a szolgálatba, hogy Isten ígéreteivel biztassák, reménységre és engedelmességre bátorítsák saját népüket. Ehelyett, az Ígéret Földjét kikémlelő követek közül, voltak olyanok, akik elrémítették Isten népét, mert olyan erős, szálas népnek írták le az ott lakókat, mintha óriások lettek volna, és azokhoz képest agyontaposható sáskáknak látták magukat (13,33).

Erre kitört a hisztéria, az emberek egymást hergelték, és a hit józansága helyett, úrrá lett a népen a tömegpánik: jajveszékeltek, sírtak, zúgolódtak, vissza akartak térni Egyiptomba, új vezetőt választva (1–4). A hit embere látja a veszélyt, nem felelőtlen, de soha nem gerjeszt olyan káoszt, vagy félelmet, amelyben csak a gonosz halászhat, sokakat befogva a hálójába, és amelyből így csak Istennel szembeni hitetlenség és engedetlenség következhet.

Mózes és Áron – a velük lévő hűséges követekkel, Józsuéval és Kálébbal együtt – megszaggatták a ruháikat, a nép hitetlen viselkedését látva, majd biztatták a velük lévőket, és leginkább arra kérték őket: „Csak az Úr ellen ne lázadjatok, és ne féljetek, hiszen az Úr velünk van ott, ahová Ő maga küldött el bennünket!” (5–9) Isten követeinek, mindenkor ezt kell hirdetniük! A felhergelt népet azonban már nem lehetett lecsillapítani, hiszen meg akarták kövezni Mózest és a vele lévőket (10). Nagy a bűne annak, aki hergel!

Mózes ekkor bűnbánattal, könyörögve leborult az Úr előtt, és közbenjáró könyörgést mondott engedetlen népéért. Mózes az Úr hosszú türelmébe és nagy szeretetébe kapaszkodott, és megvallva a nép bűneit, valamint elismerve Isten jogos büntetését, bocsánatot kért engedetlen népe nevében; majd arra kérte az Urat, hogy mutassa meg továbbra is szabadító hatalmát rajtuk a többi nép szeme láttára (10–19). A követek szolgálatának felelőssége a biztatás és a közbenjáró könyörgés azokért, akiket az Isten rájuk bízott.

Az Úr megbocsátott népének, tovább vezette őket. Ám az a hitetlen nemzedék, e-világban az Ígéret Földjét nem láthatta meg (20–25). Bűneinkre van bocsánat, a Jézus Krisztusban, van újrakezdés; de bűneink „itteni” következményeit viselnünk kell. Új életben járva, ehhez lesz erőnk, mert tudjuk, hogy az örökkévaló haza bizonyosan a miénk, és e-világban is sok örömünk van az Úrban, még a terhek hordozása és a vezeklések közepette is.

 

április 1. csütörtök – Nagycsütörtök

(36) „…rossz hírét terjesztették annak a földnek…” (4Mózes 14,26–45)

Tizenketten kémlelték ki az Ígéret Földjét, minden törzsből egy férfi. A tizenkét küldöttből csak ketten bíztak Isten ígéreteiben, és ezekbe az ígéretekbe kapaszkodva csak ezek ketten mondtak jó hírt az Ígéret Földjéről. A többi tíz küldött megijedt, visszavágyott az idegen jólétbe, Egyiptomba. Ezek tízen az egész népet megijesztették, felhergelték, és azok mind vissza akartak fordulni, letérve arról az Útról, amelyen az Úr vezette őket. Döbbenetesen summázza a nép bűnét a mai igeszakasz: Ezek rossz hírét terjesztették az Ígéret Földjének. Rossz hírt mondtak, jó hír helyett. Isten jó hírt mond, örömhírt; Ő szabadítást ad. Mi pedig ezt semmibe vesszük, ennek rossz hírét keltjük, hitetlen és engedetlen életünkkel? (36–37)

Isten megbüntette ezt az engedetlenséget (26–35). Az a nemzedék elveszett a pusztában és nem mehetett be az Ígéret Földjére, de még fiaik is negyven évet sínylődtek a pusztaságban, mire bejuthattak oda. Negyven napig tartott az engedetlen kémlelés, és negyven év büntetés járt érte, még a következő generációnak is jutott belőle. Az atyák közül csak az engedelmes Józsué és Káléb mehettek be a megígért földre (30). Bizony, a mi hitünk és engedelmességünk, illetve hitetlenségünk és engedetlenségünk kihat a következő nemzedékre is, miközben visszahat ránk. Felelősek vagyunk a következő nemzedékért (33–34).

Tartsunk bűnbánatot nagycsütörtökön! Melyikünk ne félne ilyen helyzetben? Hiszen az Ígéret Földjén ott lakók valóban erős és veszélyes népek voltak. A pusztaság is tele volt bizonytalansággal. Melyikünk nem ragaszkodna inkább a komfortos „fogsághoz”? Mielőtt megítélnénk azt a nemzedéket, amely hitetlenségében még a fiait is nyomorúságba sodorta, boruljunk le az Úr előtt: bizony, mi sem vagyunk különbek ezeknél! Urunk, tele van komfortos jóléttel, vagy pusztaságos bizonytalansággal az életünk, nem is beszélve a sokféle népekről itt körülöttünk. Félünk, bizonytalanok vagyunk, öregszünk, fáradunk, elegünk lesz… Mindezeket szeretnénk letenni a Te kegyelmes, erőt adó kezedbe, aki nagycsütörtök estén vetted a kenyeret, hálát adtál, megtörted és nekünk adtad… (Márk 8,6) Értünk meghalt és feltámadott Urunk, adj nekünk hitet, engedelmességet, minden körülmények között ígéreteidbe vetett bizonyosságot, hogy gyermekeink ezt hallják és lássák tőlünk. Könyörülj rajtunk, Urunk, hogy ne rossz hírét, hanem jó hírét terjeszthessük a Te áldott és szent ügyednek! Minden más értelmetlen és halálos körforgás a pusztaságban.

 

április 2. péntek – Nagypéntek

(1) „Amikor bementek arra a földre…” (4Mózes 15,1–21)

Mi már bemehettünk arra a „földre”, amit az Úr szánt nekünk. Jézus Krisztus megváltó halála során a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt (Máté 27,51), hirdetve számunkra, hogy van út, nyomorult emberlétünk számára, a szent Isten felé, van út a mennyei haza felé. Jézus Krisztus nyitotta meg ezt az utat (János 14,6). Nekünk a mennyben van polgárjogunk (Filippi 3,20). Ez nagypéntek evangéliuma.

Mi az Úr Jézus Krisztusba vetett hittel és bizonyossággal élünk „itt” is, hogy noha jogos az Úr büntetése, és a magunk érdeméből nem mehetnénk be „arra a földre”, mint ahogy a pusztában vándorló, engedetlen első nemzedék sem mehetett be oda. Mi azonban, az Úr kegyelméből, Jézus Krisztus érdeméért, azzal a bizonyossággal élünk „itt”, földi zarándokutunkat járva, hogy bizonyosan be fogunk menni az Isten ígéreteinek földjére. Sőt, hit által már be is mentünk oda, legyünk bárkik is ezen a világon, mert a legelesettebb jövevény is az Úr gyermeke lehet (14–16). Egyedül az Úr megtartó kegyelme tesz kiválasztottá.

Micsoda reménység ez, áldott bizonyosság, ami minden nehézség és kín ellenére is örömtelivé teszi ezt a földi életet is. Ettől kezdve, ezzel a hittel élve, mutatjuk be áldozatunkat az Úrnak. Mivel Jézus Krisztus egyetlenegy áldozata minden bűnünkért tökéletesen eleget tett, ezért hálaáldozatul odaszánjuk az életünket az Úrnak. A mai igeszakaszban azokról az áldozatokról van szó, amelyet az Ígéret Földjére való bemenetel után mutattak be Isten népének tagjai. Az itt leírt áldozatok nem vétek-, vagy jóvátételi áldozatok voltak, hanem önkéntes, örömből, hálából bemutatott tűzáldozatok (3), amelyeket ételáldozattal (4–13), és az új kenyér bemutatásával egészítettek ki (17–21). Aki „hitben bement már arra a földre”, az hálából az Úrnak él, szentlelkes tűzzel és józansággal, azaz rajongás nélküli örömmel (1–2).

Urunk, erősíts meg bennünket bizonyosságunkban, örömünkben, hálából odaszánt életünkben! Mert olyan sok még mindig bennünk az önzés, a csüggedés, a félelem; olyan nagy még mindig a kétségekkel teli ó-emberünk. Urunk, aki meghaltál és feltámadtál, növeld a mi hitünket (Lukács 17,5), reménységünket, szeretetünket! (1Korinthus 13,13)

április 3. szombat – Nagyszombat

(39) „…emlékezzetek az Úr minden parancsolatára…” (4Mózes 15,22–41)

Emlékezni és emlékeztetni, az Isten hatalmas, szabadító tetteire, és az Úrnak engedelmeskedve élni, mint aki megtapasztalta az Úr szabadítását, mint aki részesült a mennyei javakból! Ezek keresztyén életünk és szolgálatunk szívverését képezik (39). Jézus Krisztus meghalt, eltemették, de harmadnapon feltámadott, hogy ne csak emlékezzünk, hanem részesüljünk is! Miénk az üdvösség!

Izráel fiainak bojtokat kellett készíteniük a ruhájuk szegélyére, és a bojtokra kék bíbor zsinórt kellett kötniük. Ezek a bojtok emlékeztették Isten népét az Úr szabadító tetteire és az Úr minden parancsolataira, hogy teljesítsék azokat (39). Ezek a bojtok emlékeztették Isten népét arra, hogy ők szent nép, Isten tulajdonai, akiknek szolgálatuk van más népek felé, hogy általuk nyerjenek áldást mások (1Mózes 12,3). Emlékezni kellett, hogy emlékeztethessenek másokat az Úr nagy dolgaira: saját népüket „befelé”, másokat „kifelé”.

Az Úr hatalmára, szeretetére, és az ezeket kifejező parancsolataira való emlékeztetés véd, óv, megőriz az élet útján. Nem a bojtok védtek, hanem az Isten védte népét ezeken a külső jeleken keresztül is. Isten oltalmaz, hogy ne csábítson el senki és semmi minket az Úr útjáról, se a szívünk, se a szemünk, amely paráznaságba vihet (39). A paráznaság az, amikor az élő Isten, Őt megillető, első helyét, valaki, vagy valami más elfoglalja az életünkben, és onnantól kezdve az irányít és mindent átrendez bennünk és körülöttünk; így az isteni, üdvözítő rend káosszá silányul, és az emberi élet halálosan elsorvad. Csak az Úrban, az Úr kegyelmét megragadva, az Úr parancsainak engedve teljesedhet ki az emberi élet. Ez a szentség bibliai tartalma. A magyar teljesíteni kifejezés – teljesíteni az Úr parancsait – gyönyörűen alliterál erre.

Isten a törvényét a szívünkbe írta (Jeremiás 31,33). Isten nemcsak emlékeztet a javaira, hanem részesít is bennünket az Ő mennyei javaiból. A szív az egész embert jelenti: értelmét, testét és lelkét, egész valóját, amely szerint mozdul minden testrésze; szeme, szája, keze, lába (39). De a látható figyelmeztetések ma is emlékeztetnek, sőt életmentően fontosak is lehetnek, mint egy korlát a szakadék szélén. Először is a napi emlékezés és emlékeztetés, a napi kegyesség: az Isten Igéjének imádságos, rendszeres olvasása és tanulmányozása.

Egy testvérem említette, hogy a napi Igéből mindig kiír egy igeverset, az egész nap ott van a zsebében, sokszor elolvassa, ízlelgeti, megtanulja. Ez egyszerre az Igére való külső emlékeztetés és emlékezés, másrészt az Ige szívbe fogadása, az Ige üzenetéből való részesülés. Mindkettő fontos: „…kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára!” (Példabeszédek 3,3) Az Ige és a sákramentum kapcsolata is ez: nemcsak emlékezés és emlékeztetés, hanem részesedés is, az Úr kegyelme által, a mennyei javakból.

Fontos a rendszeres külső emlékeztetés, hogy a szívünkben, életünkben ne halványuljon el Isten Igéje, annak rendelkezései, valamint annak lényege, Isten megtartó és megváltó szeretete, amelyet kinyilvánított a Jézus Krisztusban. Ez az emlékeztetés arra utal, amit itt is hangsúlyoz a napi Ige, miszerint Urunk van, aki egyedüli, élő Isten, aki mindenek Ura, és aki a mi Istenünk, mert hatalmasan megszabadította népét, kihozta őket a fogság házából (41).

Dolgozószobám falán mindig előttem van egy igevers és egy imádság, hogy emlékeztessen és én is emlékeztethessek másokat, Isten hatalmas szabadítására, és el ne csüggedjek, hanem engedelmes és szent életet élhessek, minden nyomorúságom ellenére is, az Úrban, mint aki részesült a mennyei javakból (40).